2016. január 14., csütörtök

10. fejezet - Sonata No. 14, 'Moonlight'









Amy




Izgatottan pakoltam a kottákat a polcomra, ügyelve rá, hogy ne legyenek túl magasan. Kivéve egyet, Beethoven. Ez a kötet az asztalomon hevert, a megfelelő oldalnál nyitva. Azóta nem csuktam be, hogy először a kezembe került, mert attól tartottam, amikor újra átlapoznám, kiderülne, hogy amit keresek, az nem is létezik, és az egészet csak képzeltem.
Miután közöltem Liammel, hogy hangszervásárlásra adtam a fejem, bombázni kezdett a kérdéseivel. Nem voltam babonás ember, de most egyetlen perc alatt azzá váltam. Féltem, ha elmondom neki, akkor elkiabálom az egészet és a végén teljesen mellélövök.
Ismételten alig aludtam az éjszaka, de mégis kipihent voltam. Teljesen más, ha az ember azért forgolódik éjjelente, mert tiszta ideg, és másnap használhatatlan, vagy, ha az izgatottságtól nem alszik, mert olyankor reggel, kétszer annyira éber, mint egy kiadós horpasztás után.
Már hétkor bent voltam az irodámban, és ismét tartottam egy órás bútortologató bulit, hogy helyet csináljak a monstrumnak, mert az ablakok elé álmodtam meg.
Nyolcra, már meg is érkeztek a költöztetők, akiket bizalommal ajánlott Mrs. Cranshaw, mondván, hogy ők szállították az otthonukba is, és nagyszerű munkát végeztek. Egyeztettem a céggel egy elég korai időpontot, ami szerencsére Carolnak sem volt ellenére, így nyolc óra előtt már meg is érkeztek és minden gond nélkül betették a helyére az új szerzeményem.
Előre látóan hívtam egy hangolót is, egy idős bácsi képében, akiről sütött, hogy remekül ért a munkájához, és végtelenül hálás voltam neki, amiért az üzlete nyitásának előtt idefáradt, mert tartottam attól, hogy ha sokat mozgatjuk, lehangolódhat.
Először ámuldozva nézegette ő is a hangszert, majd közölte, hogy remek vásárt csináltam. Szerette volna kipróbálni, de mivel a falak nem hangszigeteltek, így inkább nemet mondtam. Rengeteg utasítással látott el, többek között azzal, hogy ne érje huzat, mert akkor azonnal elveszíti a hangzását, valamint, hogy havonta egyszer ellenőrizni kell. Ez az egy épp kapóra jött, mert megígérem neki, hogy legközelebb játszhat rajta.
Negyed órával jártam egész előtt, de már nem bírtam tovább. Feltelefonáltam az ápolókhoz, hogy ma ne küldjék Jhonatant, és már indultam is a 12-es szoba felé.
Aki elhaladt mellettem útközben, biztosan gondolt egy-két dolgot, mert úgy vigyorogtam, mint aki most szívott el egy marék füves cigit, de nem érdekelt egészen addig, míg meg nem, ahol gondosan rendeztem a vonásaimat, mert Louis éles szemeit biztosan nem kerülte volna el, hogy valami megváltozott. Nagy levegő… és gyerünk.
Óvatosan nyitottam be, mert még soha nem mentem én érte, és őszintén nem tudtam mire számítsak. Louis a földön ücsörgött a sarokban és rácsos ablakon bámult kifelé, ami szinte a fal tetején volt. Fogalmam sincs mit figyelhetett, mert, bár magas voltam, még én sem láttam egyebet a szürke felhőkön kívül. Érkezésemre felém pillantott és a zavart láttam rajta.
- Ha nem baj, ma én jöttem – valamiféle bocsánatkérésnek szántam.
Néma csend és egy meredt pillantás.
Eleresztettem egy röpke sóhajt, amiért valami okból ma is büntet a némaságával és letérdeltem mellé. Eddig csak egyszer fordult elő, hogy Louist vezessem és akkor is Liam kért rá, ezért zavarban éreztem magam. Nem akartam, csak úgy minden szó nélkül kiragadni a láthatatlan falakkal körbevett világából.
- Megfoghatom a karod? – ha akartam volna, se tudom eltüntetni a bizonytalanságot a hangomból.
Louis szemöldökei között megugrott egy izom, de nem lévén válasz, kinyúltam felé, amit végig követett és úgy viselkedett, mintha forró vassal közelítenék felé, ezért meggondoltam magam.
Rájöttem, hogy kezdem megszokni, a nonverbális kommunikációnkat, mivel már egész jól kiismertem magam az igen szegényes jelzéseiből, és tulajdonképp a sötétben tapogatóztam, de tudtam rájuk válaszolni.
- Nem érek hozzád, ha nem akarod – magyaráztam – De ezt az egy órát, ha lehet, az én irodámban töltsük, szóval kövess kérlek – tettem pár lépést és várakozásteljesen pillantottam rá.
Eltelt némi idő, míg habozott, de meglepetésemre minden további könyörgés nélkül követett.
Minden erőfeszítésem beleadtam, hogy ne kezdjek el rohanni a folyosón. Nem volt szabályos, ahogy sétáltunk, de senki nem szólt érte, engem pedig jobban lekötött, hogy azon agyaljak, ami a következő egy órában megtörténhet. A kétely csak most kezdte felütni bennem a fejét. Mi van akkor, ha még csak meg sem közelítettem az igazságot, és az egész csak véletlen? Mi van, ha Louis újabb rohamot kap, ha meglátja a hangszert, vagy sikoltozva menekülni akar a szobából? Mindegyik feltevés előfordulhat és még olyan is, amire egy cseppet sem számítok.
Öt, órának tűnő perccel később, a rendelőm ajtaja elé értem és megtorpantam. Kiűztem a fejemből a rengeteg negatív gondolatot, miközben Louis türelmesen várt. Kinyitottam, de azonnal félreálltam és a karommal jeleztem, hogy előre engedem, odabent pedig majdnem felkenődtem a hátára
Louis kővé váltan állt az ajtótól kétlépésnyire és olyan meredten nézte a zongorát, hogy még lélegezni is elfelejtett. Végig szemmel tartottam, míg az asztalomhoz somfordáltam és felemeltem a kiterített kottát. Mikor meggyőződtem róla, hogy nem fog elszaladni, nem kap rohamot és nem mutatja jelét egyik eszement tévképzetemnek sem, a hangszer oldalához léptem és a kottatartóra helyeztem a könyvet. Eligazgattam rajta, úgy, hogy le ne essen, azután felpillantottam a még mindig lefagyott fiúra, aki ugyan abban a testhelyzetben ácsorgott, mint eddig.
- Játszanál nekem? – kérdeztem halkan. Nem felejtettem el, nem szabad felemelnem a hangom, a váratlan helyzetek elkerülése végett, majd odébb álltam, hogy ne takarjam a fehér lapokat. Louis szemei követték a mozdulatot és a papírra fókuszált. Nem hittem, hogy abból a távolságból látja a darab címét, de egy kottának egyedi elrendezése van, amit nem lehet máshogy megírni, így az ember már messziről felismeri.
- Adagio sostenuto – a hangja alig volt több egy sóhajnál.
Lassan tett egy lépést utána még egyet, miközben minden figyelmét a hangszernek szentelte. Az egész olyan hatást keltett, mint egy lassított felvétel, míg megérkezett mellém.
Légzése szaporára váltott és remegve emelte fel jobb kezét, hogy óvatosan lenyomjon egy fehér billentyűt. A vékony, tiszta hang bezengte a szobát és Louis addig tartotta nyomva, míg teljesen elhalt.
Hangtalanul belesüppedtem a fotelembe, kettesben hagyva őket, és vártam, mert Louis annyira megbabonázta, ez a különös tárgy, hogy egészen biztos voltam benne, nincs szükség arra, hogy aszisztáljak mellette.
Kíváncsi voltam, hogy mi zajlik a fejében, hallani akartam minden gondolatát, hogy mi játszódik le benne.
Mintha meghallotta volna. Leült a székre és elrendezte a kezeit, amiket ott lebegtetett a billentyűk fölött, miközben egy mély levegőt vett. A vállai megemelkedtek, és ahogy kifújta a levegőt, ezzel a mozdulattal születtek meg az első hangok.
Lehunytam a szemem és hallgattam, ahogy Louis ujjai megszólaltatják a dallamot, amiket már évek óta számlál.
A lassú triolák betöltötték a szobát, olyan gyönyörű zenét létrehozva, amit még életemben nem hallottam. 1, 3, 5, 1, 3, 5, - számoltam minden egyes billentyűt magamban.
Louis soha nem beszélt még magáról, most mégis úgy éreztem, a szavait hallom visszhangként a játékában. Mintha egy történetet mesélne nekem, amire, ha odafigyelek, és elég okos vagyok, akkor megérthetem. Minden érzelmét belesűrítette és teljesen elveszett benne. Nem volt dühös, csak lágy és szomorú. A magába fojtott érzelmek, ott zengetek a szobában. Szomorúság, bánat, keserűség, magány, félelem és kín. A szívbemarkoló hangzás könnyeket csalt a szemembe.  
A végéhez közeledve, egyszerre halkult és lassult le az egész mű. Az utolsó akkord szívszaggatóan lebegett a levegőben, amit lenyomva tartott még akkor is, amikor a kalapácsok már nem rezegtették meg a húrokat, így a zongora elnémult.
Megtöröltem a szemem és csak figyeltem mozdulatlan alakját. Az a különös érzésem támadt, hogy valami olyasmi zajlik előttem, amit ebből a szögből nem látok. Már akkor világossá vált számomra minden, amikor közelítettem felé.
Louis szemhéjait szorosan lezárta, hogy megpróbálja visszatartani könnyeit, de azok áruló módjára szivárogtak át, hogy eláztassák felsőjének nyakát. Nem tudtam, mikor ért forduló ponthoz, de most, hogy itt voltam mellette, nem azt akartam látni rajta, hogy némán szenved, egymagában.  Mindenkinek szüksége van valakire, akire támaszkodhat, de neki csak én jutottam, aki bámulja, mint valami ismeretlen lényt. Utáltam magam, és legfőképpen a munkám, ami miatt nem lehetek ember.
Nem gondolva a következményekre, fittyet hánytam az összes szabályra. Letérdeltem mellé, úgy, hogy a szemünk egy magasságban legyen és megsimítottam a karját.
Louis rám emelte a könnyektől csillogó kék íriszeit, amikben láttam, hogy viaskodik magával. Egymást fürkésztük. Louis szája sarka, apró ráncba szaladt, ahogy megpróbálta elfojtani a feltörő zokogását. Még soha nem láttam ennyire emberinek, mint ebben a pillanatban. Az arcára kiült minden érzelem, amit eddig gondosan elrejtett, és most egyszerre tört fel belőle, lehullajtva ezzel az álarcát, így először pillantottam meg teljes valójában.
Kinyújtottam felé a kezem, Louis mozdulata pedig ösztönös volt. Belesimult a karomba én pedig szorosan öleltem magamhoz és hagytam, hogy feltörjön belőle a zokogás.
Olyan fájdalmasan hangzott az egész, amit még soha életemben nem halottam. A mérhetetlen fájdalom és kín hangja. Simogattam a hátát, hátha enyhülést nyerek ezzel számára, míg ő kétségbeesetten kapaszkodott a pólómba, teljesen eláztatva azt. A hajába pusziltam, amin még én is meglepődtem, de Louis már átlendült a határon, ahol még érzékelheti a külvilágot.
- L… L… Lou – dadogta zokogva a mellkasomba, ami elnyomta hangját, így nem értettem belőle semmit, de nem akartam eltolni magamtól – Lou… Louis vagyok – sírta hangosan – Louis Tomlinson.
Hatalmasat dobbant a szívem és erősebben szorítottam magamhoz.
Minden kezdet nehéz, tartja a mondás. Ő megtette az első lépést és tudtam, hogy célba fog érni, de az addig megtett út minden perce, kínkeserves lesz számára.
- Szia, Louis. Én Harry vagyok, Harry Styles.



17 megjegyzés:

  1. Végreeee :D És megtörtént az áttörés :D ❤ Úristen de várom a következőt :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát ez a pillanat is eljött :D Hogy őszinte legyek már én is vártam.
      Sietek a következővel :)
      Puszi <3

      Törlés
  2. *-------* imádooom!! így tovább!!
    xX

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :))))
      Igyekszem ennél nem lejjebb adni, bár visszaolvastam a múltkor a 4. vagy az 5. részt, és teljesen elborzadtam... legszívesebben kijavítottam volna az összes hibát :P
      De okultam belőle és ezután, majd jobban figyelek.
      Puszi <3

      Törlés
  3. Úristen drága!
    Ez valami eszméletlen lett. Nem hazudok, ez lett eddig a legjobb resz. Minden kezdet nehéz. Louis-sal még nehezebb. De megtették az első lépést, így már bármi lehet. Az egész irodai jelenet feszültséggel volt tele, ami fokozta az érzelmeket. Harry lehet nem szakszerűen járt el, de már az elejétől lehetett látni, hogy Lou-nál ez nem fog bejönni és lám, a támaszpontadás megtette hatását.
    Csoda lett, nagyon várom a kovit!
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Istenem, annyira örülök, hogy ennyire tetszett!
      Nincs annál nagyobb bók, amikor egy rész után, olyan kommenteket kapok, ahol leírjátok, hogy mit éreztetek. Ilyenkor egy picit azért nő az önbizalmam, mert kiderül, hogy sikerült megfogalmazom, amit elképzeltem.
      Sietek a következővel :D
      Puszi <3

      Törlés
  4. Válaszok
    1. ^^
      Ezek szerint nem volt rossz első lépésnek :D
      Puszi <3

      Törlés
  5. Hát oké, kész, végem. Te most rólam írsz blogot, vagy Larry-ről? Komolyan magamat látom, ahogy áttörik azt a k*rva vastag falat, ami körülvesz, és szinte ezzel elgyengítenek, vagy ép hogy megerősítenek. Szörnyű, komolyan. Mintha én lennék Louis, Harry meg valaki más, aki...tényleg megakar ismerni. Olyan szörnyű a mai világ...hogy vannak ilyen emberek, akik csak úgy tudják magukat megvédeni, ha beburkolóznak...
    Ami azt illeti valóban édes volt, bár szerintem nem ez volt a lényege. Valahogy nekem most nem a cukiság került középpontba -két óra sírás után mondjuk nem csoda- hanem a kitartás. Sajnos tudom milyen depressziósnak lenni, és olyan rossz mikor csak ülsz, ki van nyitva a szemed, de csak a sötétet látod, és nincs egy normális gondolatod sem. Lenéznek, lehülyéznek, miközben te magadban kiáltod, hogy ,,Segítsetek!" és nem veszik észre, szörnyű, ha gyenge vagy, szörnyű érzés tudni, hogy nem tudsz magadon segíteni. És nekem ez a gyengeség került a középpontba, nem a cukiság, meg Larry. Valahogy, itt nem Larry a fontos, hanem...elénk vetíted a való életet. Csak remélni tudom, hogy ez mind csak tanult dolog, amit te ide leírtál, ezt a fájdalmat, és nem megtörtént dolog. Komolyan, nem kívánom senkinek.
    Remélem sikerült megérteni mit szerettem volna ezzel elmondani -nem sajnáltatni magam-, de annyit még hozzáteszek, hogy Isteni lett! És ez az egyik kedvenc ,,számom" Beethowen-től.
    Várom a kövit!
    Puszillak! <3
    xxLulu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. És bocsi, mellément Beethoven akart lenni :D

      Törlés

    2. Istenem drágám!
      Bevallom, már napokkal ezelőtt olvastam a kommenteket, de halogattam a válaszolgatást, mivel annyira mélyen érintett, a hozzászólásod, hogy nem tudtam mi lenne erre megfelelő válasz. Viszont már nem halogathatom tovább, mivel hamarosan jön a következő rész.
      Elég sokáig gondolkodtam, hogy mi lenne a megfelelő válasz, és végül arra jutottam, hogy megfelelő választ nem is lehet írni.
      Mindig meglepődök, amikor egy olyan kommentet olvasok, ahol az olvasónak nem csak a történetbe sikerül beleélni magát, de le is tudja hámozni úgy az egészet, hogy teljesen átlássa a mögöttes tartalmat. Nem vagyok képzett író, de azért én is próbálkozom nem csak élvezhetővé, de elgondolkodtatóvá is tenni a történetem. Ezért vagyok nagyon hálás, amikor valaki észreveszi a gyenge kis próbálkozásaimat. Te is ezek közé az olvasók közé tartozol. Tulajdon képen, nem is tudom, hogy miért lepődtem, meg annyira, amiért megint rátapintottál a lényegre. Mindig kétszer gondolsz át mindent, roppant körültekintően. Amikor először olvastam a hozzászólásod, az járt a fejembe – „Basszus, belelát a fejembe.”
      Tökéletesen megértettem a mondandód minden egyes szavát és teljesen tiszteletben tartalak, amiért átélted és mégis sikerül állva maradnod.
      Én sem kívánom senkinek, hogy olyan életet éljen, mint az általam kitalált karakter. Amikor elkezdtem megalkotni a szereplőket, megpróbáltam megkeresni azt a pontot, ahonnan elég kilátástalan a helyzet és egyszerűen megpróbáltam beleélni magam. Nagyon sokat gondolkodtam, és gondolkodok azon, hogy, ha a helyébe lennék egy ilyen karakternek, akkor abban a helyzetben, amiben meg akarom őt jeleníteni, azokkal a hatásokkal körülvéve, amik akkor jelen lehetnek, akkor hogy viselkednék. Nem mondom, hogy teljesen távol áll tőlem, ez az érzés, de szerintem nincs olyan ember, aki elmondhatja magáról, hogy még életében nem volt depressziós, mivel az még akkor is lehet valaki az, ha nem is tudja. Persze, ne kezdjen el senki aggódni, - hogy „Úr Isten, akkor rohanok a pszichológushoz!” - mert különböző fokozatai vannak ennek az érzésnek. Viszont ha jobban belegondolok, a saját személyem egy kicsi részét viszont látom Harryben. Egy író valahogy mindig beleviszi önmagát a történetbe, nálam viszont ez nem volt szándékos egyáltalán. Csak most vettem észre, miközben elgondolkodtattál.
      Örülök, hogy sikerült ilyen mélyenszántó gondolatokat ébresztenem benned.
      Odavagyok ezért a darabért és szerintem ez tökéletesen illett ide.
      Sietek a következővel!
      Puszi <3

      Törlés
  6. Válaszok
    1. Köszönöm :))
      Hamarosan érkezem a következővel, ami lehet egy picit kevésbé lesz izgi, de kell az átmenet. Azért remélem tetszeni fog :)
      Puszi <3

      Törlés
  7. Szia!
    Csodálatosan gyönyörű rész! Köszönöm ! <3 :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Köszönöm :) Ami azt illeti, ez a pillanat született meg a fejemben először, így rengeteg dolgot sikerült köré építenem.
      Olyan kis hálás vagy ^^ , örülök, hogy írtál. :)
      Hamarosan hozom a következőt.
      Puszi <3

      Törlés
  8. Szia!
    Na végre áttört a fal hála az égnek. Reméljük ezek után Harry és Louis kapcsolata sokkal személyesebb lesz. Most nem tudok mást írni. Imádtam! Alig várom a kövit.
    Puszi❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Szerintem mindenki erre várt, így vétek lett volna kihagyni :D Ráadásul sikerült pont a 10. fejezetnek megírni. Nem tudom, hogy van-e valamilyen jelentése a tíznek, de mivel az első kerek szám, így gondoltam muszáj, hogy ez a remek pillanat ehhez a számhoz társuljon.
      Hamarosan érkezik a 11. fejezet. Hétfőn, talán Vasárnap este.
      Puszi <3

      Törlés