2016. január 19., kedd

11. fejezet - A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket

Sziasztok!
Elmondhatatlanul örülök, az előz két részhez érkezett kommenteknek. Az előzőben csak azért nem írtam semmilyen bevezetőt, mert nem akartam nagyon beledumálni. 
Szóval egy hatalmas KÖSZÖNÖMmel tartozom mindenkinek. Csodásak vagytok!
Bár a vége még messze van, de azért ott majd elárulhatnátok, hogy melyik rész volt a legjobb. ;)
És akkor itt a 11. rész. Huh.. már tizenegy.
Ez lehet, hogy picit unalmasabb, vagy eseménytelenebb lesz, de muszáj kicsit átkötni a dolgokat...majd kaptok némi kárpótlást a későbbiekben.  :D
Jó szórakozást!


~ Amy




Izgatottan és reménnyel telve kezdtem neki a mai napnak. Miután átverekedtem magam a reggeli csúcsforgalmon és megejtettem a szokásos reggeli üdvözlést Emmával, - ami most kivételesen, egy rövid intésre korlátozódott, mivel még dühös volt, amiért kiküldtem, az általa „zaklatónak” titulált fickóhoz – a mai nap legfontosabb feladatát indultam elvégezni.
A tegnap történtek különösen hatottak rám. Eddig kitartóan játszottam, a „nem ismerlek” játékomat, de a pillanat, amikor Louis önként dőlt az ölelésembe és bemutatkozott, valószínűleg, örök időkre az emlékezetembe vésődött. Valami olyasmit mozgatott meg bennem, amit egyenlőre magam sem tudtam megfogalmazni, mindenesetre úgy döntöttem, ideje egy kicsit több időt töltenem vele, amit csak egy módon tudtam lehetővé tenni.
Az volt a tervem, hogy kicsikarjak a főnökömtől legalább egy hetet, hogy teljesen átvehessem Louist. Nem fogom engedni, hogy, ha már végigszenvedtük ezt a két hónapot, az olyasfajta alakok miatt, mint Jhonatan, keresztbetegyenek a nemtörődömségükkel. Attól, hogy már évek, vagy évtizedek óta itt keresik meg a napi betevőt, még nem jogosultak arra, hogy úgy bánjanak a páciensekkel, mint egy utolsó senkivel. Kérhettem volna másik ápolót, mert nem feltételeztem, hogy mindenki így viszonyul a munkájához, de nem akarom elbízni magam, mivel nagy a tét és attól, hogy az egyik lábunk már a levegőben van, még nem léptük át a küszöböt. Nem elég erős az elhatározás Louisban, így elég egy aprót löknünk rajta és azonnal átesik a túloldalra. Csak az a kérdés, melyik irányba.
- Jó reggelt, Harry! – egy ismerős hang csendült a hátam mögött, pont azé, akit keresek.
- Jó reggelt! – fordultam meg és üdvözöltem a hideg ellen alaposan bebugyolált orvost.
- Borzasztó hideg van odakint, holnapra még havat is mond – borzongott meg.
- Nem kétlem, hogy így lesz - követtem nagy léptekkel.
- Látom, valami nagyon befészkelte magát a fejedbe. Észre sem vetted, hogy én is ott voltam a parkolóba – fordította el a rezes kulcsot a zárban és betessékelt, az enyémhez kísértetiesen hasonló helységbe.
- Elnézést – kértem gyorsan bocsánatot a figyelmetlenségem miatt.
- Szóval? – emelte ki a hosszú magánhangzót a szóban, miközben lepakolta bőrtáskáját, és a fogasra akasztotta kabátját – Jobb minél előbb túlesni rajta.
- Kizárólag én szeretnék lenni az egyetlen személy, aki Louisval van az elkövetkezendő egy hétben – nem hangzott olyan magabiztosan, mint szerettem volna, mivel tisztában voltam vele, mekkora őrültséget akarok tenni. Egy újabb a sok közül. Már nem is számít igazán.
- Mik a mellette szóló érveid? – dőlt hátra Dr. Carter a székében.
- Louisnak rengeteg orvosa volt már és szeretném kipróbálni, mit érek el vele, ha hosszabb ideig csak én lennék mellette. Úgy gondolom, hogy szüksége van az állandóságra – egyelőre nem akartam senkivel megosztani, hogy mi történt tegnap, mert ha híre megy, valószínűleg mindenki a csodájára akar majd járni és jól tudtam, hogy egyetlen idegen személy is felzaklatja, nemhogy egy egész sereg.
Dr. Carter székének kartámaszát simogatta, míg gondolkodott, én pedig türelmetlenül vártam a válaszra.
- Úgy tudom, hogy tisztáztuk az elején, azt teszel, amit jónak látsz. Tisztelem benned a tulajdonságot, hogy minden lépésedhez engedélyt kérsz, és ezúttal valóban nem is árt. Ez nagyon nagy butaság Harry. Ha csak te leszel körülötte, akkor előfordulhat, hogy ragaszkodni fog hozzád. Lehet, hogy megnyílik, de ha csak egyetlen személynek, akkor az nem nevezhető gyógyulásnak – a hangja nem volt kioktató, csupán ténymegállapító. Már tudtam, hogy nemet fog mondani.
- Tisztában vagyok vele, de had próbáljam meg – nem állt szándékomban távozni, míg ki nem harcoltam, amiért jöttem.
- Sajnálom, de úgy kell meggyógyítanod, ahogy azt a szabályok leírják.
Teszek a szabályokra!
- Legyen három nap! – olya rámenősen alkudoztam, mint egy kofa a nagypiacon.
- Harry…
- Három nap és csak az ápolói feladatokat veszem át – észre sem vettem, mikor támaszkodtam a főorvos asztalára és hajoltam hozzá egészen közel, annyira elkapott a hév.
Dr. Carterrel néma szempárbajt vívtunk. Ő adta fel hamarabb és lemondóan felsóhajtott.
- Ha így folytatom, hamarosan lefognak váltani. Azt hittem, hogy keménykezű vagyok, de te és Liam úgy rángattok, mint egy bábút. Hiába próbálkoznék, nem tudlak meggyőzni, igaz? – megráztam a fejem – Én is ettől tartok. Három nap – mutatta fel az ujjait.
- Nagyon köszönöm – kezdtem bele, de Carter felemelte a tenyerét és leállított, mielőtt folytathattam volna.
- Hanyagoljuk későbbre. Majd meséld el, tapasztaltál-e változást.
- Mindenképpen.
- Helyes. Na, igyekezz, mert mindjárt nyolc és a betegeknek kelniük kell.
- Köszönöm – fordultam még vissza az ajtóból, majd sebes léptekkel indultam meg a 12-es szoba felé.
Kopogtattam az ajtón és meg sem várva választ, már nyitottam is be. Örömömbe meg is feledkeztem arról, hogy talán még alszik, de már késő volt, mert, ahogy benyitottam, Louis álmosan pattant fel.
- Ne haragudj, nem akartam rád hozni a frászt - eltartott egy ideig, míg sikerült rám fókuszálnia.
- Jó… Jó reggelt! – motyogta, mire elmosolyodtam. Tényleg van remény.
- Nem tudom, hogy ez jó hír-e, de gondolom érdemes tudnod róla. Mától kezdve, három napon át én leszek az ápolód – úgy beszéltem, mintha most nyertem volna meg a lottót.
Louisnak is feltűnt és zavartan húzta össze a szemöldökét.
- Jhonatan? – nem locsogott sokat, de legalább beszélt.
- Színét sem látod – biztosítottam. A hangja közömbösen csengett, de úgy éreztem szüksége van a megnyugtatásra.
Igazam lehetett, mert mintha meg is könnyebbült volna. Imádtam nézni az arcát, ahogy egyre több érzelmet fedezek fel rajta, és ahogy egyre több válik rajta erőteljesebbé.
- Durva szokott lenni veled? – muszáj volt megkérdeznem.
- Soha nem volt az – csak pislogtam a válaszára. Néhány héttel ezelőtt a szemem láttára ráncigálta, de ez neki nem tűnt fel?
- Louis… mond, tudod, mi számít durvának? – leültem az ágy szélére, hogy egymás szemébe tudjunk nézni. Louis megrezzent és picit elhúzódott.
- Igen – kérdések ezrei fogalmazódtak meg bennem.
- De ez is beletartozik.
Valamit elhallgat. Vártam még egy keveset, míg megpróbáltam kitalálni mi lehet az, de végül feladtam.
- Elviszlek reggelizni, aztán ha gondolod, már jöhetsz is – ajánlottam fel neki, mire felcsillantak a szemei.
- Rendben.
A székre tett köntöséért nyúltam és felsegítettem rá. Louis még be sem kötötte rendesen, de már az ajtónál volt. Magamban jót nevettem a hirtelen támad buzgóságán.
- Megfoghatom a karod? – kérdeztem, mert nem akartam magamra haragítani Dr. Cartert, miután ilyen engedékeny volt.
- Igen – válaszolta kis habozással, de ha belegondoltam, hogy kevesebb, mint huszonnégy órával ezelőtt, még nem volt a válasz, ha lehetett kétszer jobban örültem.
Áldottam az eszem, amiért az utat nem felejtettem el, azóta, hogy utoljára erre jártam, különben biztosan eltévedtem volna a sok elágazásnál és egyből azzal kezdhettem volna, hogy leégetem magam. Nem is értettem minek bezárni a betegeket, mert annyira bonyolult innen a kijutás, hogy órákig is bolyonghat az ember a folyosón, ha nem ismeri a járást.
Beálltunk a sorba és a többi ápolót utánozva, akik alaposan megnéztek, - lévén, hogy nem voltam ápoló, ráadásul még az utcai öltözetemben voltam - elvettem egy tálcát és evőeszközt. Jártam már erre, mivel a dolgozók étkezője ennek a teremnek a másik oldalán volt, de konkréten még soha nem tettem be a lábam, egyszer sem ebbe a részlegbe. Egyedül kanalat lehetett választani, ami gondolom a biztonság miatt volt, de elképzelésem sem volt arról, hogy hogyan lehet egy sült húst felvágni vele. Dühös lettem, pedig nem volt rá igazán indokom. Mi következtünk és a pult elé állva a kínálatot lestem.
- Mit szeretnél enni? – kérdeztem Louist, aki lehajtott fejjel ácsorgott mellettem, a kérdésemre viszont nem csak ő, hanem a mögöttünk lévő sorban állók többsége is hüledezve bámult.
- Magának kell választania – szólalt meg az utánam következő szőke ápoló, de figyelmen kívül hagytam és várakozóan néztem Louisra.
- Nem vagyok éhes.
- Igyekezzen már! Nem véletlenül kell önnek döntenie, nem akarom kivárni, míg választ – problémázott tovább a szöszi, amit egy olyan pillantással díjaztam, hogy egyből elhallgatott.
Közelebb vontam Louist a pulthoz és végigmutattam a kínálaton, de továbbra sem láttam rajta különösebb érdeklődést.
- Mit ettél tegnap?
Nem hiszem, hogy nagyon válaszolni akart, de a mögöttünk lévő idegesen fújta ki a levegőt, ami miatt Louis megrezzent.
- Egy szendvicset – azt a lehetőséget ma is lehetett választani, de ahogy elnéztem, senki nem simogatná elégedetten a hasát, azzal a kijelentéssel, hogy tele van, mert egy szelet sajton és valami felvágotton kívül nem volt benne egyéb.
- Akkor, mit szólsz a lágytojáshoz, vagy inkább a rántottához?
- Rántotta.
- Hallotta – intettem a kiszolgálónak, mire az szemet forgatott.
- Csak a kísérőktől fogadhatjuk el a rendelést – válaszolta, de azért már előszedett egy tányért és hozzálátott a reggeli kiméréséhez.
- Mit kérsz inni? – kérdeztem ismét a betegem, mire több ideges sóhajt hallottam a tömegből.
- Teát – válaszolta bátortalanul.
A konyhás ezúttal nem szólt semmit, csak a kezembe nyomta a tányért és a poharat, hogy minél előbb odébbálljunk. Nem volt egyszerű mutatvány egyszerre a tálcát egyensúlyozni és Louis karját szorongatni, de sikerült megoldanom.
- Hol szoktál ülni? – pillantottam körbe a teremben.
Louis elgondolkodva méregetett, de mivel nem mondott semmit, így figyelmen kívül hagytam. Reménykedtem benne, hogy egyszer majd lesz hozzá bátorsága, hogy kimondja az összes gondolatát.
- Mindig máshol.
Szabad hely után kezdtem kutatni és amikor rátaláltam, sietve megindultam, nehogy valaki gyorsabb legyen. Louist magammal szembe ültettem le és elé toltam a tálcát. Láttam, hogy nekem meg kell várnom, míg végez, de még én is zavarba jöttem attól, hogy bámulnom kelljen, míg eszik, így inkább megpróbáltam ellesni, hogy miket kell még csinálnom.
- Befejeztem.
Louis tányérjára pillantottam, amiből alig fogyott valami.
- Egyél még – bíztattam, de megrázta a fejét – Nem hiszem el, hogy nem vagy éhes. Csupa csont és bőr vagy.
Lenéztem a sárga tojásos reggelire, ami alatt valamilyen víz gyűlt össze. Nem mondom, hogy sokat főztem életemben, de egy rántottának nem szabadna így kinéznie.
- Szabad? – nyúltam a kanaláért, Louis pedig bólintott.
A számba vettem egy falatot és óvatosan ízlelgettem. Soha életembe nem ettem még ennél rosszabbat. A jellegzetes nagyüzemi, valamint odaégett ízen kívül nem érződött rajta egyéb. Koncentráltam, hogy anélkül le tudjam nyelni, hogy visszaöklendezném.
- Talán az ebéd jobb lesz – sajnos még én sem hittem el, amit mondtam.
Az irodám felé haladva, már érezni lehetett, hogy Louis egyre feszültebb. Amikor végre kinyitottam az ajtót és bemehetett, rögtön a hangszerhez sietett. Még két perc sem telt el és már játszott.
Hangtalanul lepakoltam a cuccaimat és a polchoz lépve kiválasztottam egy regényt, amit már régen olvastam. A zongorával szembeni falhoz ültem és elmerültem a képzeletbeli világba, míg hallgattam a zenét. Nem is számítottam másra. Vártam.
Teltek az órák, míg egyszer csak megszűnt a muzsika és Louis csak kifelé bámult az ablakon. Bizonyára elfáradt, így nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet a kelleténél és vártam, hogy a rövid szünet után ismét belekezdjen, de a zongora helyett, az ő magas hangja törte meg a csendet.
- Huszonhárom éves vagyok és Doncasterben születtem.
Összezártam a keménykötéses példányt és elraktároztam a megszerzett információt, hogy később leírhassam. Vártam, hátha mond még valamit, de nem folytatta. Egy újabb morzsa – gondoltam magamban.
Újfent örömömet leltem benne, hogy önszántából szólalt meg, de elszomorított a tudat, hogy nagy a valószínűsége annak, ma már nem hallom többször.
Louis felemelte a kezeit, mint amikor nekikezd egy újabb darabnak, de habozott. Várakozott, de mire?
- Én huszonegy éves, és Holmes Chapelben születtem – hadartam gyorsan, mint aki attól fél, hogy azelőtt teszik le a telefont, hogy a mondandója végére érne.
Gondolatban jól fejbe vágtam magam. Nem lehettem ennyire hülye. Louis rám várt. Nyitott felém. Kezdtem kételkedni benne, hogy valóban vagyok-e olyan okos, mint hiszem. Majdnem elbaltáztam az első lehetőséget. - Nem rajongok igazán a sportért. Csak futni szoktam, esetleg meglátogatok egy edzőtermet – a beszélgetésünk olyan volt, mint egy olcsó színdarabban. Összeszedtem magam, hogy odamehessek mellé, de amint felfigyelt a mocorgásomra, megfeszült ültében.
Kissé darabos mozgással ültem vissza a helyemre. A reakciójából ítélve, sokat segít neki, ha nem lát. Nem véletlen volt annyi bátorsága, hogy megszólaljon.
- Én fociztam. Sokat gyakoroltam a hangszeremen, de ha volt időm, akkor sokat játszottam a… a…- elakadt a mondatban – A… - kezdett bele ismét, de nem tudta tovább mondani. Megremegett és görcsösen nyúlt a zongora felé, majd egy hatalmasat csapott az egyik billentyűre. Ijedten rezzentem össze és felugrottam. Mintha fuldoklott volna. Egy szempillantás alatt mellette termettem, de az utolsó pillanatban elernyedtek az izmai.
- Nem jött el… - suttogta ködös tekintettel, inkább csak önmagának, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Az egész jelenet kísértetiesen hasonlított a már kétszer átélt rohamaihoz, mivel most sem érzékelte, hogy mellette vagyok. Megfeledkezett mindenről. Ez volt az a pillanat, ami bármikor fordulhat veszélyessé, mivel fogalmam nem volt, mi az, amit láthat.
- Ki nem jött el, Louis? – karjához érve reméltem, hogy váratlanul éri és sikerül elejét vennem a váratlan reakciójának. Louis megrezzent, és a kezemre nézett.
-  Tudtad, hogy régen a hangszerek fél hanggal lejjebb voltak hangolva? – kérdezte egyhangúan.
- Nem, most hallom először.
Louis az órára pillantott, és felállt.
- Ideje mennem, igaz? – kérdezte, megint a kezemet fixírozva. Létezik, hogy teljesen kiesett számára az előző öt perc?
A kék szemekben alámerülve igyekeztem megragadni a választ, melyek koránt sem voltak olyan élettel telik, mint tegnap, vagy akár pár órával ezelőtt. Csak fakó árnyékoknak hatottak.



.


10 megjegyzés:

  1. Egy újabb csodálatos rész! Semmiképpen nem eseménytelen vagy unalmas.
    Jól éreztem én, hogy hajnal fél egykor még meg kell nézni ezt az oldalt az új rész reményében,és milyen jól tettem hogy feljöttem <3
    Köszönöm a részt, alig várom a következőt, és hogy minél többet megtudjak Louis múltjáról:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a bókokat :))
      Ezek szerint nem csak én vagyok éjjeli bagoly :D Mindig elhatározom, hogy időben lefekszem, de aztán valahogy úgy elhúzódik minden, hogy hajnal van mire lefekszem.
      Hamarosan jön egy, a múltjával foglalkozó rész ;) addig kitartás :D
      Puszi <3

      Törlés
  2. Unalmas? Eseménytelen? Fogalmam sincs miről beszélsz.
    Ez a legjobb blog, amit valaha olvastam, nincs olyan mondat, ami unalmas, nemhogy egy egész rész. Mindig annyira beszippant a történet, hogy megfeledkezek mindenről, és észre sem veszem, hogy attól, hogy én egy csodát olvasok, körülöttem a világ nem áll meg.
    Már nagyon várom, hogy megtudjam mi van Louis múltjában, ami ilyenné tette őt, és azt is, hogy kiről beszélt mikor azt mondta "nem jött el.." Kíváncsivá tettél!
    Harry annyira édes, hogy ennyire törődik Louis-val, mikor az étkezőben voltak, majdnem megzabáltam őket.
    Imádtam, és izgatottan várom a kövit!❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Köszönöm, nagyon jól esik ilyet hallani. Néha kicsit tényleg szoktam parázni, mert, annak ellenére, hogy szóltam, még mindig van egy emberke, akinek minden rész csak "Elolvastam" minőségű. Ezért vigyorgok önfeledten, amikor azt olvasom, hogy van akinek tetszett és érdemes tovább írni :)))
      Hamarosan hozom a következőt...mert alkut kötöttem az Ördöggel :D
      Puszi <3

      Törlés
  3. Nem csoda hogy nem gyógyulnak ha így bánnak velük könyörgöm ... Am nagyon jo lett :) várom a folytatást :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :)
      Hát igen...van pár dolog, amire jobban is odafigyelhetnének.. vagy legalább arra, hogy akinek arra van szüksége, lásd Louist, azt ne kezeljék le teljesen.
      Pár óra és érkezem a következővel. :)
      Puszi <3

      Törlés
  4. Nagyon jó lett csak folytasd így tovabb és siess a kövivel :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :)))
      Igyekszem egy hamar hozni a folytatást.
      Puszi <3

      Törlés
  5. Szia!
    Oké most nem tudok mit mondani csak jelzem, hogy olvastam. Imádom!
    Puszi❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Lehet, hogy ti nem érzitek, de nekem hatalmas öröm olvasni a hozzászólásokat. Külön élvezet válaszolni rájuk.
      És igen, akkor is élvezem, ha csak ennyit írtok, mert tudom, hogy jól vagytok és olvastátok a részt.
      Ezért nagyon nagy hálával tartozom. :)
      Ma hozom a következőt ;)
      Puszi :) <3

      Törlés