2016. január 24., vasárnap

13. fejezet - Átvertek és elárultak



Sziasztok!
Köszönöm a sok kommentet, és véleményt. Azt hiszem, hogy soha nem tudom eléggé megköszönni. Egyszerűen imádom olvasni a hozzászólásaitokat. Elértük a 4000 megjelenítést, szóval ugyan ennyi köszönet :))
Valamint, lehet, hogy már észrevettétek, de, ha nem, akkor szeretném elmondani, hogy társszerző vagyok az On My Mind blogon és felkerült egy rövid kis történetem első része, ami várhatóan egy ten shot lesz és a Something Great címet kapta. Ha van kedvetek, nézzetek be. ;)
Hát... nem tudom, hogy mit gondoltok a tegnapi nappal kapcsolatban, de én tuti zen mester leszek, önnyugtatás miatt és továbbra is hiszek Larryben. Ez egy életre szóló hit számomra. Remélem, hogy titeket sem sikerült megingatniuk. Ha mégis, akkor szívesen meghallgatlak titeket, itt vagy Facebookon. 
De most térünk át a részre, amiről csak annyit, hogy... nem lesz izgalmas és vidám sem.
Azért, Jó szórakozást!


Amy




Apa, kihasználva döbbent reakciómat, felém mozdult. Mr. Wide megragadta mindkét csuklómat és erősen a hátam mögé csavarta. Mintha az egész karomba tűk ezreit szúrták volna bele. Fájdalmasan felkiáltottam. Minden olyan gyorsan történt, hogy időm sem volt felfogni, vagy ellenkezni.
A fejemben ezer kérdés fogalmazódott meg.
Mi történik? Miért teszik ezt, ők a szüleim, mi okuk lenne rá? Valami rosszat csináltam? Vagy, ez meg sem történik? Álom, vagy valóság? Hamarosan mindenki nevetni kezd és kijelentik, hogy csak viccelnek?
- Apa? – néztem fel rá, de nem az apám viszonozta a tekintetem. Már nyoma sem volt az éveken át látott melegségnek és szeretetnek.
- Állj fel! – parancsolta Mr. Wide, de nem mozdultam.
- Anya? – pillantottam rá, magyarázatra várva. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, a tudatlanság okozta pánik miatt és a félelem lassan kezdett elhatalmasodni rajtam, annak ellenére, hogy ügyeltem rá, maradjak higgadt, mert tudtam, hamarosan minden olyan lesz, mint néhány perccel ezelőtt.
Anya felállt az ágyról és az ajtóhoz lépett, becsukta és elfordította a kulcsot, miközben a hátát nekivetette a fának.
- Állj fel! – figyelmeztetett ezúttal az apám és felfelé nyomta a karjaimat, amik kellemetlenül megfeszültek, ezért, hogy enyhítsek rajta, felálltam, de a lábaim rettenetesen remegtek, alig bírtam megtartani magam.
- Mi… Mi történik? – kérdeztem és már megjelentek az első cseppek, amik sebesen gurultak le az arcomon. Nem szerettem sírni, mert gyengének éreztem magam tőle. A legszörnyűbb az volt, hogy senki nem válaszolt, egyszerűen figyelmen kívül hagyták a kérdésem.
- Gyere – morogta Mr. Wide és két oldalról közrefogott apával, majd egyszerre kezdtek az ágyam felé vonszolni.
Nem tudtam, mit tegyek. Ők a szüleim, nem tennének velem semmi rosszat - emlékeztettem magam, így engedelmeskedtem.
- Azt mondtad, nem lesz egyszerű, de sokkal könnyebb, mint gondoltam – sóhajtott fel Wide, miután apa leültetett.
Mi? Miről beszélnek?
Anya a túloldalára állt, kezében, szintén fekete kötéllel, amit átfűzött az ágykeret fejrészének lécei között. Apa és Wide felhúzta a kezem és egyszerre rántották a támlához, amitől felcsúsztam az ágyon. Mindenki úgy mozgott, mintha tökéletesen tudná a dolgát, mint egy begyakorolt táncmozdulat. Gyorsan dolgoztak.
Felpillantottam és kimeresztett szemmel bámultam, amit nem tudtam elhinni pusztán érzésből. Az ágyhoz kötöznek…
Nem…
Nem…
Nem…
Miért?
El kell innen tűnnöm. Ki kell szabadulnom. Segítséget kell szereznem.
- Nem – kiabáltam és minden erőmet összeszedve rángatni kezdtem a karjaimat.
A menekülési ösztönnek, az adrenalinnak, vagy mindkettőnek köszönhetően, sikerült kihúznom az egyik karom és kétségbeesetten igyekeztem segíteni vele a másikon is.
Anyáék kiabálni kezdtek és mindenki próbált lefogni, mert hevesen kapálóztam. Bármit bevetettem, amitől egy kevéssel nőtt a szabadulásom esélye.
Apa lefogta a mellkasom és az ágyhoz passzírozva próbált nyugton tartani, de nem adtam fel. Éreztem, hogy Mr. Wide elhúzza a szabad kezem és a csuklóm köré újra kötelek fonódnak.
- Eresszetek! Segítség! Segítség! – kiabáltam olyan hangosan, ahogy a torkomon kifért.
Felesleges volt, hiszen a legközelebbi ház több mint harminc méterre volt, képtelenség, hogy bárki meghallja.
Apa egyetlen ütést mért a hasamba, amitől fájdalmasan felordítottam és az oldalamra gördülve próbáltam kivárni, míg enyhülést nyerek. Át akartam ölelni magam a kezemmel, de addigra már ismét mindkettő gúzsba kötve lógott fölöttem.
- Segítség! – sírtam hangosan.
- Elhallgass, különben még egyet kapsz – emelte fel apa a kezét.
Meghunyászkodva rándultam össze, valaki elkapta a lábam és lefelé húzta. Mr. Wide az ágy lábához kötözte a bokámat.
Egyszerre pergett le előttem az egész életem és azt kutattam, hogy miért történik mindez. Talán elkövettem valamit. Nem voltak elég jók a jegyeim.
Bárhogy próbáltam, nem tudtam abbahagyni a sírást, pedig a körülöttem állók, úgy álltak fölöttem, mintha arra várnának, hogy mondjak valamit.
- Talán fordítva jobb lett volna – szólalt meg Wide, engem méregetve.
- Talán, de már nem variálunk. A végén még megszökik - morogta apa.
Zsibbadni kezdett a karom, ahogy elszorította az ereket a kötél.
- Nagyon… Nagyon fáj – szipogtam, válasz gyanánt pedig apa a hajamba markolva felhúzott kicsit.
- Ha még egyszer megnyikkansz az ablakon dobom ki azt a szaros hangszert, miután kitéptem a hajad, világos? – az arca homályos volt számomra, mivel egyfolytában ömlöttek a könnyeim, de így is láttam, hogy dühös. Bólintani akartam, mert nem mertem megszólalni, de a fejembe nyilalló fájdalom miatt képtelen voltam rá.
- Igen… - krákogtam, mire apa elengedett és visszaestem az ágyra.
- Kopogjon, ha kész – mondta anya Mr. Widenak és elindult kifelé a sarkában apával.
Ne hagyjatok itt, kérlek! – akartam kiabálni, de addigra a szüleim kiléptek az ajtón, maguk után ismét kulcsra zárva és hallottam, ahogy lemennek a lépcsőn, a konyhában pedig felszólalt a rádió.
- Nos, ketten maradtunk – közölte Mr. Wide – Remélem, nem felejteted el, hogy Hugh a keresztnevem, ezt jól jegyezd meg.
Elhúzta az asztal mellől a székem és leült rá. Engem figyelt, miközben elővett egy doboz cigarettát, majd az öngyújtót kattogtatva rágyújtott. A magasba fújta a füstöt és a pillantása ismét rám esett.
- Nem szoktam dohányozni, de most csinálok először ilyet és kicsit félek – szívott bele ismét a dohányba.
Éreztem, hogy az arcomra lassan kezdenek rászáradni a könnyeim, a sírás abbamaradt, mivel az agyam azon dolgozott, hogy rájöjjön a válaszokra.
- Mi… Mi folyik itt? – összeszedtem minden bátorságom, hogy megbírjak szólalni, mert féltem a következményektől, de apa kiment, így talán Wide, nem fogja beteljesíteni, az ígéretét.
Nagyon úgy tűnt, mint, aki gondolkodik, miközben elszívta a cigit, majd a szőnyegbe taposta. Levette a zakóját és a nyakkendőjével babrált, míg válaszolt.
- Attól félek a legjobban, hogy a zsaruk elkapnak. Az apád megígérte, hogy nem fognak rájönni és szerintem betartja a szavát, mert ha nem, tudja, hogy képes vagyok őt még a jelenlegi helyzeténél is mélyebbre süllyeszteni, de azért, ez akkor is bűncselekmény – levette az ingét és azt is a székre helyezte, óvatosan, nehogy gyűrődés érje.
Megint végigsöpört rajtam egy félelem hullám és testem ösztönösen reagált. Megrántottam az engem körülölelő béklyókat, de azok egy millimétert sem engedtek.
Wide kilépett a cipőiből, majd egy hirtelen mozdulattal a csípőmre ült.
- De még milyen édes bűncselekmény. Nem akartam sokat beszélni, de egyre inkább azon a véleményen vagyok, hogy sokkal izgalmasabb lesz, ha tudsz egy-két dologról.
Előre hajolt és végigsimított a mellkasomon, majd párszor előre mozdult a csípőjével.
Rémülten néztem rá és megint könnyek kezdték marni a szemem, amik túl gyorsan a felszínre törtek.
- Tudod, miért vagy megkötözve a szobádban? – kérdezte és végigsimított az oldalamon – Mert az apád a múlthéten vesztett pókeren – végigsimított az arcomon – nagyon sok pénzzel tartozott, amit nem tudott kifizetni – lejjebb csúszott, combomra ült és a nadrágomon is végighúzta a kezét – ezért megmondtam neki, hogy vagy fizet, vagy földönfutóvá teszem – visszaült az előző helyére – ekkor jött a csodás ötlete… – egy gyors mozdulattal előre dőlt és számra tapadt. Erősen csókolt de nem mozdultam. Míg beszélt folyamatosan a szemembe nézett, én pedig annyira figyeltem, hogy teljesen megfeledkeztem mindenről. Azt hittem hazudik. Nem akartam hinni neki, de most, hogy a szája az enyémen volt, már nem volt kétely bennem. Zokogni kezdtem, mint egy ötéves és reménytelenül próbáltam ismét szabadulni. A kötelek mindenütt a bőrömbe martak. Wide a számba harapott, ami ismét csak fájdalmat hozott és fel akartam kiáltani, de ő gyorsan befurakodott a nyelvével és falni kezdett.
Átvertek. Elárultak.
Megpróbáltam valahogy elrántani a fejem, de két kézzel tartott. Dobálni kezdtem magam, mert kezdett elfogyni a levegőm és azt hittem, megfulladok, de nem eresztett, csak amikor ő akarta. Cuppanós hanggal elvált tőlem és felegyenesedve megtörölte, nyáltól csillogó száját.
- Megmondom őszintén, először nem akartam belemenni, mivel nem vagyok, holmi kis buzi. Feleségem van és még soha nem voltam fiúval, de aztán kaptam rólad néhány képet és ezek a tincsek, és combok… a fenekedről ne is beszéljünk – a keze közém és a matrac közé furakodott, majd belemarkolt az említett testrészembe.
- Nagyon beindultam tőled, és a szüleid biztosítottak arról, hogy ez titokban marad, így hozzáláttunk a mai nap előkészítésének – a kezei a pólóm alá siklottak és a mellkasomat kezdte simogatni.
- Engedjen el! Kérem! – sírtam, de ő csak megrázta a fejét.
- Nagyon sok pénzem veszett el, és te most kárpótolni fogsz – mosolygott kajánul – Vegyük le ezeket a zavaró darabokat – nyúlt a felsőmért.
 Átbújtatta a fejemen, de mivel a kötelek miatt nem tudta egészen lehúzni, így lógva hagyta őket. Lemászott rólam és kigombolta a farmerom, majd mindenestől összefogta és a bokámig húzta.
Megpróbáltam magam eltakarni, ezért felhúztam a lábam, amennyire lehetett és összezártam őket.
- Ejnye, ne takargasd magad. Fölösleges, mert úgy sem sikerül – a saját ruhájához nyúlt és megszabadult mindentől. Visszamászott rám és felsóhajtott, amikor összesimultunk.
Megint falni kezdett, majd lejjebb vándorolt és a nyakamra tapadt, amibe beleharapott, végignyalta, végül erősen szívni kezdte. Nem hallottam semmit a külvilágból, csak saját magamat, ahogy sírok és azt kívántam, bár délután lekéstem volna a buszt, vagy bent kellett volna maradnom, vagy bármi. Lehetetlennek tűnt, hogy ez megtörténik velem. Azért rimánkodtam, hogy a hevesen verő szívem miatt kapjak szívrohamot, vagy veszítsem el az eszméletem, csakhogy ne kelljen átélnem, a következő néhány percet.
- Gyönyörű lett – húzódott el a nyakamtól, ahová legszívesebben odakaptam volna, mert az egész lángolt – Eléggé elrontod a hangulatot azzal, hogy itt bömbölsz – közölte lekezelően, majd a lábamhoz nyúlt, amit egyetlen mozdulattal szétfeszített és közéjük nyomult. Az egész testem remegett. Sokszor fordult elő, hogy féltem, ha például felléptem, vagy dolgozatot írtam, de most jöttem rá, hogy azok, mind semmiségek voltak.
Wide feltolta a térdeimet, amennyire tudta, lenyúlt és valami a fenekemhez ért. Megpróbáltam elhúzódni, de a nálam, majdnem kétszer akkora férfi, megragadta a combom és egy erős rántással az ölébe húzott, így csak a vállaim értek a matrachoz.
- Unom, hogy menekülsz. Jobb, ha gyorsan túlesünk rajta - azzal előrelökte csípőjét, ezzel durván belém nyomulva.
Felordítottam a fájdalomra, ami belülről szétfeszítette a testemet. Wide eltátotta a száját és megnyalta alsó ajkát.
- Jobb vagy mint egy nő, bazd meg. Olyan szűk idebent a tested, mint valami szűz kis ribancnak - azzal dobálni kezdte medencéjét.
Minden mozdulata a poklok poklát járatta meg velem. A testem égett. Hiába ráncigáltam a kezeimet és lábaimat, a kötél annál jobban vájt a húsomba, és egyre inkább váltak érzéketlenné. Valahányszor megmozdult bennem, ő nyögött, én pedig sikítoztam.
- Anya, kérlek!  - sírtam és görcsösen rándultam össze a rengeteg kíntól, ami egyszerre ért. Wide elengedte az egyik lábam és az ökle az arcomon csattant, amitől homályosan láttam.
- Ne merd nekem az anyádat hívni, miközben baszlak – kiabált rám és akkorákat lökött, hogy a fejem az ágytámlának csapódott.
Kihúzta magát és újra belém vágódott ezzel egy olyan pontot érve, ami annyira fájt, hogy a szám néma kiáltásra nyílt és a fejem hátrahanyatlott. Egyre rövidebbeket tolt, a combja hozzám csapódott, a szája pedig ismét a nyakamat vette célba, miközben morgott. Nem bírtam tovább. Meg akartam halni. Teljesen berekedtem, de muszáj volt kiabálnom, mert ez tűnt az egyetlen módszernek, hogy némiképp enyhülést nyerjek. Még két mozdulat, Wide belém lövellt és rángatózva rám nehezedett.
A szobába csak az én zokogásom és az ő lihegése hallatszott, míg végül kihúzta magát, legördült rólam és nyomban öltözködni kezdett. Nem volt rajtam, de minden érintése ott izzott a bőrömön, mintha örökre beleégette volna.
- Lehet, hogy még egy körre befizetek – jelentette ki a zakójába bújtatva karját, majd még egyszer végignézett rajtam.
Az oldalamra fordultam, amennyire lehetett és tovább sírtam. Nyílt az ajtó, majd záródott. Hallottam, ahogy odalent a rádió elhal és nemsokkal később egy autó érkezik, majd gyorsan tovább áll.
Nem tudtam mennyi idő telt el, de hamarosan recsegni kezdett a lépcső és anyáék érkeztek meg a szobámba.
Megpróbáltam összehúzni magam, mert megalázónak éreztem a helyzetet, de megmerevedtem, mert a mozgástól a fájdalom felerősödött. Csupa nyál voltam, az arcom égett, és maszatos volt, a testemből pedig szivárgott Mr. Wide magja. Megalázottság. Szégyen. Legyőzöttség és önutálat.
- Vidd ki innen – hallottam apát, miközben a látóterembe lépett. A kezében egy hatalmas rács volt és a szerszámos ládája. Anya állt elém és a kezemnél lévő csomókkal kezdett babrálni.
- Nagyon rászorult, nem bírom kikötni – fordult apához, mire ő egy kést kapott elő és felém indult.
- Ne, ne, ne… – kezdtem nyöszörögni, mert azt hittem végezni fog velem, de ehelyett a fejem fölé nyúlt és elvágta a köteleket, majd a lábamnál is. Anya levette a ruháimat és megfogta a karom, hogy fölhúzzon. Felszisszentem a sok fájdalomra.
 A fürdőszoba felé indultunk, lassan, mert alig bírtam mozogni, a fúró hangja pedig akkor is hallatszott, amikor már az ajtó becsukódott mögöttünk.
Anya beültetett a kádba és megnyitotta a csapot. Soha nem örültem még ennyire a víznek. Lemosott rólam mindent. A csuklóimat és a bokámat iszonyatosan csípte, mert kisebesedtek, de olyan érzés volt, mintha megtisztítana, de amint nem ért hozzám, máris ott éreztem az ujjakat, amik engem tapogattak. Meg kellett szabadulnom minden szennytől.
Édesanyám a kezembe nyomott egy szivacsot és a tusfürdőmet. Remegő kézzel nyúltam érte és mosakodni kezdtem. Próbáltam nem felfogni, hogy miért fürdök az éjszaka közepén. Csak arra gondoltam, hogy ő most itt van és nem engedi, hogy még egyszer ez történjen. Bevillantak a képek, amik egy fél órával ezelőtt történtek, azon kaptam magam, hogy megint sírok.
Egy pofon csattant az arcomon és eltűnt a kezemből a szivacs. Észre sem vettem, de olyan erősen dörzsöltem magam, hogy a bőröm vörösen égett.
Anya átvette a feladatot és most ő kezdett el mosdatni. Szégyenemben lefelé néztem és megakadt a szemem a kád alján sebesen folyó vízen, ami vörösre színeződött. Ijedten néztem édesanyámra, de ő rendületlenül mosta a hátam, kerülve a tekintettem.
A kezembe nyomta a zuhanyrózsát és lemutatott.
- Igyekezz! – óvatosan nyúltam az alfelemhez, mert még mindig lüktetett és a legkisebb érintés is a tízszeresére nőtt.
A vízfolyás megszakadt és egy törölközőt tartott elém anya. Az a jelenet jutott eszembe, amikor kicsi voltam és fürdés után mindig megtörölgetett. Egy kést forgattak meg a szívemben, mert lassan felnőtt vagyok és most nyoma sem volt a lágy, szerető mozdulatoknak. A törölköző smirglikét karcolta a bőrömet. Ezután, a kezembe adogatott egy csomó tiszta ruhát, amit óvatosan húztam magamra, odafigyelve a fájó részekre, közben a fiókokban kutatott és egy zacskóba dobálta a borotvám, a gyógyszeres szekrény tartalmával együtt. 
- Itt maradsz! – figyelmeztetett, mikor ismét a szobámba léptünk, ahol apa még mindig szerelt, majd az ágyhoz ment, leszedni a köteleket az ágyneművel együtt.
Némán ácsorogtam és a szőnyeget bámultam, moccanni sem mertem. Hogy romolhatott el minden egyetlen óra alatt? Miért pont én? Beszélni akartam velük, megkérdezni, hogy miért tették ezt, de hiába nyitottam szóra a szám, egy hang sem jött ki rajta.
Egyszer csak kifelé indultak mindketten, egyetlen gesztusra sem méltatva. Itt az alkalom. Tudnom kell…
- Anya, apa… én… valami rosszat tettem? – kérdeztem a könnyeimet nyelve, de levegőként kezeltek. Még csak meg sem torpantak, egyszerűen kisétáltak szobából, rám oltva a villanyt, magamra hagyva sötétben.
Kattant a zár.
Csak a Hold fénye világította be egykor kedves szobám és ekkor vettem észre, hogy az ablakomra rács került. Amilyen gyorsan tudtam az ajtónál termettem és megrántottam párszor, de nem nyílt. Dörömbölni kezdtem rajta, de a házban síri csend honolt.
- Engedjetek ki! Engedjetek ki! Kérlek… - sírva estem össze a padlón. Nem volt erőm, hogy az ablakkal is próbálkozzak. A lelkem darabokra tört. Nem küzdöttem, nem volt miért. Legyőztek. Rab lettem a saját szobámban. Soha többé nem lehetek szabad. Itt maradok életem végéig. Vissza akartam kapni a régi életemet. A régi családomat.
A zongorára pillantottam, ami tekintélyt parancsolóan állt a szoba közepén, és a könnyeim csak még jobban záporoztak. Nem nyúlhatok hozzá soha többé. Nem vagyok rá méltó, csak beszennyezném. Az életem darabokra hullott. Fáradt voltam, a testem elnyűtt és aludni akartam, hogy mindent elfelejtsek, de nem tudtam az ágyamba feküdni. Soha többé nem akartam oda visszamenni.
Valami nedveset éreztem a combomon, ezért arrébb másztam és a szőnyeget tapogattam, ami a Hold fényében jól kivehetően csillogott. Az alsómhoz nyúltam, ami szintén nedves volt. Felemeltem a kezem és ijedtemben felkiáltottam, mert a sötét folyadék teljesen összemocskolt. A vérem.
Egész biztos voltam benne, hogy valami olyat követtem el, amiért ezt érdemeltem. És megérdemeltem. Bűnhődnöm kellett.
Csak ültem és próbáltam rájönni, hogyan tehetném jóvá a hibámat, hogy megint boldog család legyünk.


Nagyot estem az ágyról, ez ébresztett fel. Nem lepődtem meg azon, hogy sírok, az viszont megrémisztett, hogy míg feltápászkodtam, rájöttem, hogy nem vagyok egyedül. Rémülten pislogtam körbe és mindenütt fekete árnyakat láttam. A szoba tele volt velük és én hiába mantráztam, szüntelenül, hogy nem léteznek, azok nem álltak meg, csak egyre közeledtek felém. El fognak kapni - futott át az agyamon és az ajtóhoz rohantam. Lenyomtam a kilincset, de az zárva volt. Ismerős volt a helyzet, amitől csak még jobban megrémültem.
Verni kezdtem az ajtót, mert akár hányszor hátra néztem, minden fekete szörnyeteg közelebb merészkedett hozzám.
- Engedjenek ki! Kérem! Valaki! – dörömböltem, miközben sírni kezdtem.
Az árnyak, olyan közel jöttek hozzám, hogy már az ablakon át világító égitestet sem láttam. Mind fölém tornyosult és mind engem akart.
- Hagyjatok! Tűnjetek el! – tovább rángattam a kilincset – Engedjenek ki! Valaki… Valaki… Harry! – kiabáltam, majd az ajtónak támaszkodva a földre csúsztam és hideg acélnak döntöttem a homlokom – Kérlek… Harry… - sírtam elhaló hangon és megadtam magam a sötétségnek. Vártam, hogy elkapjanak és ismét a mélybe rántsanak.


.







16 megjegyzés:

  1. úristen....... hát én lesokkoltam..... hogy a **************** tehették vele ezt a SAJÁT SZÜLEI??!!
    hát nem ez a rész lesz a kedvencem az biztos de nagyon imádom a story-t és alig várom a következő részt!!
    xX

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát... őszintén szólva, magamat is sokkoltam, amikor ezt kitaláltam, de eztán rájöttem, hogy egy olyan mélypont, ami Louisnak van, ahhoz bizony egy nagyon nagy tragédiának kellett történnie.
      Hamarosan hozom a következőt :)
      Puszi <3

      Törlés
  2. Szent isten drágám!
    Még hogy ez a rész nem volt izgalmas? Viccelsz?
    Én komolyan sokkban vagyok. Valami brutálisra (persze jó értelemben) sikerült a rész.
    Mr. Wide és Louis szülei hogy tehették ezt?
    Mr. Wide-ot még hagyjuk de a szülők? Ezt megteszik egy gyerekkel? Ez valami elmebeteg ötlet volt.
    Szegény, szerencsétlen Lou-t annyira sajnálom, ő nem tett semmit, mégis neki kellett bunhodnie a gyökér apja miatt.
    Eszméletlen lett a rész, nagyon de nagyon várom a kovit!
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nos, azért írtam, hogy nem izgalmas, mert valójában, nem az izgalmat próbáltam előtérbe helyezni, hanem a tragédiát.
      Köszönöm a dicséreted, bár most nem tudom, hogy egy ennyire...beteg...rész esetében illik-e elfogadnom.
      Hogy őszinte legyek, féltem, hogy pszichopatának fogtok ezek után gondolni és szerintem picit sikerült. Egyébként könnyen meghatódós típus vagyok.. és hazudnék, ha azt mondanám, hogy száraz szemmel írtam meg a részt.
      Hamarosan érkezem az új fejezettel, plusz...egy kis meglepivel ^^
      Puszi <3

      Törlés
  3. Úristen.
    Nemtudok mást mondani. Én esküszöm Neked, én még így nem sokkodtam le olvasás közben. Hogy tudsz így írni? ilyen érzésekkel? Ilyen jól?
    Szájtátva olvastam végig, a közepénél elsírtam magam. Én! Aki még egyetlenegy blogon vagy könyvön se sírtam, könyörgöm még a Titanicon sem. Most megsírattál. Ez, huh nem jutok szóhoz.
    Lehet ez most fényezésnek és nemigaznak tűnik, de komolyan mondom, nem találom a szavakat. Elolvasás után csak néztem magam elé vagy 5 percig, majd még 5 percig , mikor rájöttem hogy nincs folytatás....még.
    Lehet írok majd mégegy komit,mert ez picit zavaros; de most nagyon furán érzem magam.
    Örülök hogy megtudtam Lou múltját, és ici-pici boldogosággal töltött el hogy a végén Harryt hívtam magához. De az eleje :O És egyből eszembe jutott a prológus, mert ha jól gondolom, akkor abban is ez van, hogy a bezárt szobába tart valaki, akitől fél. Hát ez a pasi volt az.
    Édesistenem....
    Jó nem írok többet, már így is sok.
    Egyszerűen csodálatos. Nemtudom mi szükséges egy könyv kiadáshoz, de ez bőven - bőven megérdemli hogy papírformát lásson! <3
    Nagyon szépen köszönöm!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Miután feltettem a részt, idegesen vártam, az hozzászólásaitokat...mert igen, egyből látom, miután írtok, csak azért nem válaszolok, mert ezt a következő rész publikálása előtt szeretem megtenni. Legfőképp azért voltam ideges, mert még nem írtam ilyen típusú részt és a sokadik olvasásra kicsit úgy éreztem, hogy kevés lett. De ezek szerint mégsem. Olyan boldog vagyok, amikor a visszajelzésekben azt mondjátok, hogy nagyon tetszett. Megnyugtatlak, hogy én sem sírtam soha egyetlen érzelmes filmen, de amióta blogokat olvasok, gyakrabban előfordul, hogy elpityeredek egy meghatóbb jeleneten.
      A végét muszáj volt beletennem, hiszen szükség volt egy kis cukiságra is, a sok szörnyűség után, emellett tökéletes volt az alkalom, hogy ilyesmi megtörténjen.
      :3 Ügyesen rájöttél az árnyékok és az emlékek közötti összefüggéseken, valamint vicc nélkül, büszke vagyok rád, hogy a prológussal is kapcsolatba hoztad, mert, részben igazad van.
      Azért részben, mert a későbbiekben meglátod, hogy a helyzet az, csak a személy más... Ez így elsőre talán értelmetlen, de ígérem hogy megérted, csak arra kérlek, hogy ne felejtsd el a prológus és a visszaemlékezős részek közötti kapcsolatot.
      Imádom ha írsz, szóval, nincs olyan, hogy túl sok :D
      Hüha...komolyan gondolod a végét? Ez elég nagy szó és nyilván az egyik legnagyobb bók, amit egy blogger kaphat.
      KÖSZÖNÖM!
      Hamarosan érkezem a következővel, valamint egy meglepetéssel. Remélem tetszeni fog mindkettő :)
      Puszi <3

      Törlés
  4. Istenem.
    Istenem.
    Nem akarom elhinni. Nem tudom elhinni.
    Folynak a könnyeim, és csak arra tudok gondolni, hogy mégis hogyan tehették Louis-val ezt a saját szülei?! Bár ők nemhogy szülőknek, embereknek sem nevezhetőek ezek után.
    Nagyon sajnálom Louis-t, és remélem helyre fog jönni Harry segítségével! :/
    Csodálatosan írsz, el sem tudtam szakadni ettől a történettől, annyira lehengerlő.❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Még mindig őrültségnek tartom, hogy azt mondjam, "Örülök, hogy tetszett" , mert örülök, ne érts félre, tényleg, elmondhatatlanul, de ha használok a mondatba tárgyat, akkor az valahogy így hangzik: Örülök, hogy tetszett, ahogy Louist megkínoztam. Hmm...
      :D Igen, nagyon furcsa. :D
      Ettől függetlenül, tényleg boldog vagyok, hogy sikerült elnyernie a tetszésedet.
      Esküszöm, annyira hálás vagyok nektek, amiért ilyeneket írtok, hogy egy-egy rosszabb napomon, vagy amikor úgy érzem, nincs értelme semminek, ezeket fogom olvasgatni, hogy erőt gyűjtsek.
      Köszönöm, hogy írtál :) Hamarosan hozom a folytatást.
      Puszi <3

      Törlés
  5. FOOOOJ, NEM! NEM NEM NEM! NEM KÍNOZHATOD TE IS LOUIS-T, AZT CSAK ÉN ÉS ZAZA TEHETJÜK MEG! :'(
    Nem csoda, hogy így ki van, én már öngyilkos lettem volna. Mekkora lelkierő kell ahhoz, hogy ezt ne mondja el...belőlem már dőlnének a szavak -vagy nem. És Harry mit sem sejt... Amúgy én megmondtam, hogy valaki megerőszakolta... Csak, hogy dicsekedjek is. Szörnyű lehet...Istenem, és tényleg vannak ilyenek, akik eladják a gyereküket! Vagy pont ők azok, akik dugják.
    DE milyen szülők ezek? Ezek NEM IS szülők, ezek állatok. Hogy tudnék már a gyerekem szemébe nézni, miután elárultam? Hogy tudnék úgy élni? Ha az apja igen, az anyja? Hol volna nekem ehhez szívem? Ezek nem szülők..nem, és Louis ebben ment tönkre...ebben, hogy éveken keresztül azt hitte menedéket találhat a szülei karjában, de nem, neki olyan nincs... Szegénykém.
    De megvigasztaltál, és alkudtunk is, szóval nem aggódok, bízok benne, hogy Harry most sem lesz vak, és észreveszi, és magához veszi...és szereti. Itt csak az mentheti meg őt..
    De még egy kérdés mindig lebeg előttem: Ki az az árny? Vagy kit képzel árnynak? Vagy csak az emlékeiben jelenik meg, valójában nem létezett soha? Remélem erre is választ kapunk! ;)
    Várom a kövit!
    Puszi!
    Lulu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt a történetet úgy kezdtem el írni, hogy minden részletét kidolgoztam. Persze fejben. Talán ez az oka, hogy ilyen jól haladok vele.
      Abban viszont igazad van, hogy ez valóban nagy tragédia és ráadásul, ilyen a való életben is megeshet. Nem szoktam híradót nézni, mert rendszerint olyanokat lehet bennük látni, amit, ha napi szinten követnék, akkor hamar elmenne a kedvem mindentől. Ugyanakkor, az információ, valamilyen módon eljut hozzám, de ilyenkor csak szörnyülködök, hogy az emberek hogyan képesek egymással ilyesmiket tenni. Ne higgyétek, hogy ez az eset egyedi, mert ennél szörnyűbb dolgokról is halottam már, de ebbe most ne menjünk bele.
      A másik dologgal kapcsolatban is igazad van. Eddig úgy haladtunk, hogy egyszerre értettünk meg Harryvel mindent, viszont elérkeztünk egy olyan ponthoz, ahol elválik az olvasó a karaktertől, mert ezután, míg Harry teljes erőfeszítéssel azon fog dolgozni, hogy mindenre választ találjon, mi kényelmesen hátradőlhetünk. (Azért gondoskodom róla, hogy az az üldögélés ne legyen kényelmes. ;) )
      Ha még nem jöttél rá az árny kilétére, ne keseregj, mert nem hagyom megválaszolatlanul ezt a tényt.
      Hamarosan érkezem.
      Puszi <3

      Törlés
  6. Az ilyen emberek beteg állatok komolyan. Mond hogy kiderül hogy mit tettek vele, és mind a börtönben rohadnak meg. Szegény. Nem csoda hogy megborult az elméje.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Rengeteg információt tudnék mondani, hogy kivel mi történt, de inkább majd elmesélem hosszabban és részletesebben. :) Természetesen ki fog derülni...nem is olyan későn.
      Ma, vagy holnap hozom a folytatást. Örülök, hogy írtál. :)
      Puszi <3

      Törlés
  7. Szia!
    Tudom késve írok, de nem volt időm. Azt szeretném elmondani, hogy az ilyen dolgok miatt szeretnék orvos lenni. Megakarom menten az embereket. A református vallás követése alapján is azt tudom mondani nem mehetünk el e mellett szótlanul. El se tudom képzelni, hogy valaki mi módon képes ilyet tenni egy ember társával. Borzalmas. Imádom, hogy te egy ilyen témával foglalkozol.
    Puszi❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Ne aggódj, soha nincs olyan, hogy valaki késve ír. Ha kommentet kapnék a prológushoz, akkor ezer örömmel válaszolnék oda is.
      Az orvosok szakmája szép dolog. Hihetetlen érzés lehet valakit talpraállítani és tisztában lenni vele, hogy az az erőfeszítése miatt történt. Remélem, hogy kitartasz az álmaid mellet és nem fogy el az erőd félúton.
      Valóban érdekes, hogy az emberek mikre képesek. Az életünket szabályok irányítják, írottak és íratlanok. Tartja a mondás, amit már én is használtam, hogy "A szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket." De ha azokat a szabályokat is megszegjük, ami a civilizáltságunkért van, akkor mi lesz velünk?
      Örülök, hogy írtál és még egyszer sok sikert a tanuláshoz.
      A hétvégén hozom az új részt.
      Puszi <3

      Törlés
  8. Szia!
    Új olvasó vagyok, és látom nélkülem is jó sok megjegyzésed van, de úgy gondoltam, hogy azért írok! :)
    Nagyon imádom a sztorit!
    Harry eszméletlen, ahogy nem adja fel, és küzd Lou-ért! Fogalmad sincs hányszor sírattál már meg miatta!:')
    Lou meg...jézusom ez szörnyű, amit tettek vele! Legszívesebben egyenként vágnám le a szülei végtagjait! Az meg, hogy teremtett magának egy világor, ahol nem bántják az meg egyszerűen zseniális ötlet volt tőled! :D
    Nagyon drukkolok, hogy Lou-nak sikerüljön a gyógyulás! Közben meg várom a Larry pillanatokat! <3
    Puszi xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Akkor, ezennel ünnepélyesen köszöntelek közöttünk! :)) Örülök, hogy írtál. ^^
      A hozzászólásokból a sok, soha nem elég, mert így tisztában vagyok azzal, hogy mit gondoltok a blogról, vagy az adott részről, ezen kívül megtiszteltetésnek érzem, valamint imádok nektek válaszolgatni.
      Elmondhatatlanul boldoggá tesz, hogy tetszik, amit csinálok. Utólag visszagondolva, örülök, hogy két hónapig csak a fejemben létezett a történet, mert így volt időm kidolgozni minden részletét.
      Remélem, a továbbiakban sem okozok csalódást, és továbbra is számíthatok a kommentjeidre, mert mindenki véleménye fontos. Ha úgy érzed, hogy nem tudsz mit írni, egyetlen szónak is örülök.
      Puszi <3

      Törlés