2016. január 30., szombat

14. fejezet - Szabadság




Sziasztok! :)
Köszönöm, hogy ilyen aktívak vagytok és kommenteltek, nem győzöm kihangsúlyozni, hogy mennyire örülök neki. :D
Sajnálom, hogy ezen a héten csak egyszer volt rész... bár megbeszéltük, hogy csak egyszer lesz Vasárnap, de imádom írni ezt a történetet, szóval ilyen ritkán lesz. Mentségemre szóljon, hogy azért késtem, mivel készültem egy meglepetéssel. Létrehoztam egy másik blogot, egy másik történettel, az Illusiont, aminek már fel is raktam a prológusát. Remélem tetszeni fog. :D
És egy újabb jó hír, hogy ez a rész, az elsőkhöz hasonlóan 7 oldal, szóval elég hosszú és vegyes is.
Várom a véleményeteket.
Jó szórakozást!


Amy



Kezdtem megszokni a korán kelést, mert már az ébresztő óra előtt fent voltam. Hanyatt fekve vártam, hogy mikor szólal meg a jól ismert dallam, és csak akkor másztam ki a takaró alól, miután kikapcsoltam. Elhúztam a függönyt, hogy lássak valamit, míg a konyhába megyek, az elém táruló látvány pedig teljesen meglepett. London utcáit fehér hóréteg takarta, ráadásul a kis pihék, még most is rendületlenül duzzasztották a tejfehér paplant, ami az utcán parkoló autókat vastagon belepte, a hókotrók pedig igyekeztek megtisztítani tőle az utat, hogy ne akadályozzák a közlekedést. Ezzel elérték, hogy a járdákat hatalmas hókupacok lepték el, az azon közlekedő gyalogosokat újabb akadályok elé állítva, valamint az út szélén éjszakázó járműveket bekerítve, tulajdonosaik bosszúságára, arra utalva ezzel őket, hogy egymaguk ássák ki tulajdonukat, amennyiben el akarnak jutni valamerre. Csak a gyerekek örültek neki, mert talpig bebugyolálva, vízhatlan overálokba szaladgáltak az utcán, vagy vontatták őket szánkóval, fáradhatatlannak vélt szüleik. Egyszóval a hirtelen havazás, a feje tetejére állította az egész várost.
Magamban eldöntöttem, hogy gyalog megyek dolgozni, nehogy a lebénult közlekedés miatt elkéssek, hiszen egyébként is szeretek a frissen hullott hóban sétálni. Felöltöztem és feltekertem a termosztátot, mert a lakásban is érezni lehetett, mennyire megváltozott az időjárás.
A konyhába érve, egyből szembetaláltam magam Mollyval, aki a motoszkálásomra kivonszolta magát szőrmés kosarából, és úgy döntött, ha már fent vagyok, akkor ideje, megetetm. Ezen a lépésen gyorsan túl is estem, előpakoltam a tegnapi bevásárlásom eredményeit, egy serpenyőben hozzáláttam a bacon sütésének, míg egy lábosban néhány tojást kezdtem főzni, miközben felvágtam két jókora baguette-ot.
Louis tegnap alig evett valamit, amit nem csodálok, mert én is undorodtam az ebédre és vacsorára kapott ételektől, ezért úgy döntöttem, kézbe veszem a dolgot és elkészítettem a tökéletes szendvicset, amit Liammel elég gyakran csinálunk tévés estekre. Vaj, csirkemell, bacon, barbecue, tartármártás, tojás, saláta és paradicsom, hagyma. Mire mindent belegyömöszöltem, még összecsukni is nehéz volt, így egy celofánba csomagoltam, két szalvéta kíséretében a táskámba dobtam, mellé pedig egy termosz forró teát raktam.
Miután elkészültem a piknikcsomaggal, a szekrényemből előkotortam a vastagabb kabátomat, hogy ne fagyjak útközben halálra, de óvatlan voltam, mivel általában mindent csak begyömöszölök,így az egész stóc kidőlt. Szitkozódva kezdtem neki a romok eltakarításának, de a sídzsekimet, azzal a mozdulattal, ahogy beraktam, ki is vettem. Megforgattam néhányszor és kinéztem az ablakon, míg rendeztem a gondolataim. Nem kellett sok idő, hogy tervem minden részét kidolgozzam.
- Tökéletes – hajtottam össze, és a másik szekrényből előkerestem egy nadrágot, valamint egy vastag pulóvert, egyéb meleg holmikkal együtt. Az egészet egy hatalmas táskába tettem, elvetettem a séta ötletét, néhány percen belül pedig, már a havas utakon vezettem. Útközben még beugrottam egy cipőboltba és reménykedtem benne, hogy Louis magasságát megsaccolva, az eladó hölgynek sikerült eltalálnia a megfelelő méretet. Óvatosan kerülgettem a hóbuckákat, nehogy az első hó alkalmával az árokban kössek ki, de anya pont ezt a pillanatot választotta, hogy felhívjon.
- Szia! – köszöntem és félre álltam, mert a háromfelé figyelés, még az én képességeimet is meghaladta.
- Ne haragudj, hogy zavarlak, de gondoltam szólok – a hangja ideges volt, amit nem tudtam hová tenni. Pillanatok alatt ideges lettem.
- Mi történt? – tértem rögtön a lényegre, és idegesen doboltam az ujjaimmal a kormányon.
- Apád elesett a lépcsőn. Eltörte a lábát.
- Rögtön ott vagyok – kitettem az indexet és már készültem is, hogy megforduljak és hazavezessek.
- Maradj ahol vagy, édes fiam! Az kéne még, hogy ilyen időben nagyobb útra indulj. Nem olyan vészes. Azért van előnye annak, ha mindketten orvosok vagyunk. Így legalább kapott egy kis szabadságot, és végre kipihenheti magát – anya gondtalannak akart tűnni, de ismertem már ahhoz, hogy kihalljam a hangjából, hogy bármennyire is próbálja leplezni, de aggódik apáért.
- Ki ápolja, ha te dolgozol? – tértem a kényes témára.
- Phil éppen éjszakai ügyeletes lesz, így most ő vigyáz rá. Megbeszéltük, hogy felváltva leszünk mellette – imádtam, hogy anya mindenre gondol, már csak egyetlen dolog foglalkoztatott.
- Ki az a Phil?
- Ne mond, hogy nem emlékszel rá – nevetett anya, de a hallgatásom miatt, belátta, hogy igazat mondok. – Sokat járt hozzánk, míg kicsi voltál. Ő az, aki miatt nekikezdtetek apáddal az extrém sportnak. Még saját repülője is van – magyarázta anya.
- Az a magas körszakállas fickó? – kérdeztem bizonytalanul némi gondolkodás után.
- Pontosan.
- Akkor apa jó kezekben van – valami rémlett a langaléta fickóról és minden, ami eszembe jutott, az csupa pozitív emlék volt.
- Pontosan. Mennem kell, legyél óvatos ebben az időben. Szeretlek – búcsúzott sietve, és bontotta a vonalat.
Még akartam neki mondani néhány dolgot, de annyira kapkodott, hogy időm sem volt megszólalni, így felírtam a képzeletbeli üzenő falamra, hogy később beszélnem kell vele.
A kórház előtt egy nem várt akadályba ütköztem, mivel ott senki nem lapátolta el a havat, így minden lépésemnél bokáig süllyedtem, míg a bejárathoz értem. Dideregve léptem be Emmához, aki azonnal egy csésze kávét nyomott a kezembe.
- Békeajándék. Ne sokáig nézegesd – sétált vissza a helyére.
- Köszönöm – kortyoltam bele a forró italba.
- Nincs mit, de legközelebb te fogod elküldeni a fiatalembert – nézett rám komoly tekintettel.
- Legközelebb? Miből gondolod, hogy lesz legközelebb? – csodálkoztam.
- Ha ebben, hiszel, akkor elég naiv vagy. Nála mindig van legközelebb – sóhajtott és a számítógép billentyűzetén pötyögtetve, folytatta a munkáját – Egyébként mi az a nagy táska? Ide akarsz költözni? – bámulta továbbra is a képernyőt.
Egy újabb szabályszegés esetén, megfontolja az ember, hogy kinek és mit mond. Lassan jobban teszem, ha nem számolom őket, mert a végeredménytől, lehet, hogy meg fogok ijedni.
- Csak néhány váltó ruha. A mai napból ítélve, még könnyen előfordulhat, hogy teljesen elázok – Emma felnevetett, én pedig gyorsan megittam a maradék feketét.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, majd visszaadtam neki a csészét.
Egyből az irodámba mentem, és kitettem az asztalomra a reggeliket, a táskát betettem a szekrénybe, nehogy Liamnek, vagy másnak eszébe jusson benéznie hozzám. Egy táska ruha annyira nem feltűnő jelenség, de el akartam kerülni az esetleges kérdéseket.
Izgatottam indultam Louisért és csak remélni tudtam, hogy jól fog elsülni a meglepetésem. Valahogy ezúttal nem volt bennem annyi kétely mit korábban.
Bekopogtam a tizenkettes kórterem ajtaján, és résnyire nyitottam az ajtót, hogy óvatosan bepillantsak, de Louis nem volta az ágyában. Az ágynemű össze volt gyűrve, így biztos voltam benne, hogy itt töltötte az éjszakát, de őt magát nem láttam. Megijedtem a gondolatra, hogy sikerült valahogy megszöknie, de az a tény sokkal jobban nyugtalanított, hogy valami baja esett. Benyomultam a kicsi szobába, de megbotlottam valamiben, és majdnem hasra estem. A baj csak az volt, hogy amiben megbotlottam, felkiáltott.
Louis az ajtóban gubbasztott és meglepetten pillantott rám.
- Sajnálom, nem akartam – térdeltem mellé és azonnal odébb toltam lábát szorongató kezét, hogy meg tudjam vizsgálni.
- Mit keresel itt? – kérdeztem, miközben végigtapogattam a végtagját.
- Korán keltem… - sóhajtotta.
Egy röpke pillantást vetettem rá, hogy végigmérjem, magamban pedig megállapítottam, hogy hazudik. A szemei alatt fekete karikák húzódtak és fal fehér volt. Inkább tűnt olyannak, aki egész éjjel nem aludt. 
- Segítek felállni – nyúltam a karja alá.
Louis azonnal kapott a lehetőségen, és már mozdult is volna kifelé a szobából, de szerencsére, még fogtam, így nem tudott elmenni. Először azt gondoltam, hogy meg akar lépni, de amikor kétségbeesetten nézett rám, rögtön láttam, hogy valami nem stimmel. Megint menekült.
- Nyugalom, nincs mitől félned. Csak mi ketten vagyunk itt – mutattam körbe, de nem úgy tűnt, mint akit sikerült meggyőznöm.
Kezébe nyomtam a köntösét, majd a kötőt kihalászva a zsebemből, átbújtattam a füleken és megcsomóztam neki.
- Egyből az irodámba megyünk, ha nem baj – közöltem vele és megindultam - Éhes vagy? – kérdeztem, mielőtt bementünk.
- Nem - válaszolta egyszerűen. – Játszhatnék egyből? – kérdezte félősen, amikor a zárral matattam.
- Kössünk egy alkut – néztem rá jelentőség teljesen. – Legalább a szendvics felét meg kell enned és utána játszhatsz – mutattam az asztalon pihenő reggelire.
Nem gondoltam volna, de Louis szemei felcsillantak, miközben leültettem az asztalomhoz és elé raktam a valóban ínycsiklandó szendvicset és teát.
- Legalább a felét, de lassan – figyelmeztettem, mert a tegnapi pusztításából ítélve, ez a reggeli annyi volt, mint amit egyetlen nap alatt eszik.
Louis óvatosan felemelte a kiadós ételt, ezzel majdnem kicsikarva belőlem egy nevetést, mert igazán mókásan festett a hatalmas szendvics, apró kezében. Óvatosan beleharapott és lassan ízlelgetni kezdte, és hamar a következő falatnál tartott. Elkönyveltem magamban, hogy ízlik neki.
- Lassan… - emlékeztettem, míg elvettem a sajátomat.
Louis csaknem a felével végzett, de kénytelen voltam megállítani, mert féltem, hogy a végén még baja lesz, így miután megivott egy fél liter teát, hagytam, hogy játsszon, én pedig a tananyagba mélyedtem és vártam a megfelelő alkalomra.
Ez a pillanat délkörül jött el. Louis gondolatban egészen máshol járt, miközben a kinti fehérbe borult tájat figyelte, ami kellemes kontrasztba került, az idő közben kitisztult kék éggel.
- Louis – szólaltam meg, miközben a szekrényhez igyekeztem. Kivettem a táskát, és a heverőre raktam. – Mit szólnál, ha tennénk egy sétát odakint? – pakoltam ki a kabátot, és egyéb holmikat.
- De… én nem mehetek ki – mondta lemondóan, de minden mozdulatomat árgus szemmel követte.
- Senki nem fogja látni. Ragyogó idő van, menjünk - tartottam felé a pulcsit. - Az én ruháim, szóval egy kicsit nagyok lesznek, de a cipő, szerintem a te méreted - téptem le a bakancsról a cédulát. Kicsit aggódni kezdtem, mert csak most jutott eszembe, hogy ehhez cipőfűzők tartoznak, amiket nem véletlen nem engedélyeznek a betegeknek, de megnyugtattam magam, hogy bízhatok benne.
Felvettem a kabátomat, és alaposan az arcom köré tekertem a sálam, eközben Louis a pizsamájára húzta a ruhákat, amik úgy lógtak rajta, mintha egy kisgyerek vette volna fel az apja cuccait.
- Annyira nem is rossz – állapítottam meg, vigyorogva.
Louis hitetlenkedve nézte, ahogy az ajtó felé indulok, de nem mozdult.
- Nem jössz?
- Tényleg, megengeded? – kérdezte bizalmatlanul és tanácstalanul nézte az ajtót.
- Megfoghatom a karod? – bólintott. – Minek öltöztettelek volna át, ha nem engedném? Nem verlek át, ne félj.
A folyosón úgy éreztem magam, mintha egy kémfilmben lennék. Ebédidő volt, így kizártnak tartottam, hogy sok emberrel találkozzunk össze, viszont, nem akartam, hogy bárki meglásson minket, ezért akárhányszor új szakaszra értünk, a falhoz lapulva néztem szét, mielőtt kiléptünk rejtekhelyünkről.
Végül sikerült észrevétlenül a hátsó bejárathoz osonni, ami egyből a parkra nyílt. Amint kinyitottam az ajtót, beözönlött rajta a csontig hatoló hideg huzat, amitől megborzongtam.
Három lépcső vezetett lefelé, ezeket pedig betakarta a hó, ezért óvatosan indultam meg rajta, mivel alatta jeges páncél fedte, ami csak arra szolgált, hogy az óvatlanabbakat móresre tanítsa.
A park élőben sokkal szebb volt, mint az ablakon keresztül. A kopasz fák és bokrok ágai hóval borítva meredeztek az ég felé, alulról pedig itt-ott parányi jégcsapok lógtak alá. Az földet vastag hótakaró borította, és a szélfúvás miatt, néhol apró kupacokba rendeződött. Az egész kert érintetlen volt. Még senki nem járt itt előttünk és nem hittem, hogy bárki megtenné utánunk. A nap ragyogóan sütött és a hó mindenütt szikrákat szórt, ahogy rávetült a fénysugár. Ez az állapot állt számomra a legközelebb az „Érintetlen természet” fogalomhoz.
Elindultam, hogy felboríthassam a lábnyomaimmal ezt a tökéletes rendet, és csak ekkor tűnt fel, hogy Louis nincs mellettem. A lépcső tetején ácsorgott, így egy bátorító pillantás kíséretében felé nyújtottam a kezem, de nem mozdult. Az elé táruló látványt csodálta, döbbenettől csillogó szemekkel. Lassú, mély lélegzeteket vett, es az ajkai közt kiszökő levegő, fehér páraként gomolygott előtte, mielőtt teljesen szertefoszlott.
- Louis? – szólítottam meg, mire elkapta tekintetét, és óvatosan lefelé lépkedett a lépcsőn. Az utolsó foknál megállt, lassan ejtve lábát a hóba. Az egész olyan volt, mintha most először tapinthatná meg.
Leért mellém, és én képtelen voltam elszakítani pillantásom róla. Óvatoskodva mérte fel a környezetet, mindent alaposan megfigyelt, megpróbálva magába gyűjteni a látvány legapróbb részletét is. Az arca érzelemmentes volt, de némi finom mimikát megfigyelve, tudtam, hogy belül épp ellenkező a helyzet. Mint egy vadállat, amit bezártság után készülsz elereszteni, és az hitetlenkedve próbálja felfogni, hogy tényleg az övé a szabadság, amit neki akarsz adni, a döbbenettől viszont, mozdulni is alig tud.
Ebben a pillanatban Louis lehunyta szemeit, egy mélyet lélegzett a fagyos levegőből, mielőtt azonban kifújta volna, futásnak eredt. Döbbenten néztem távolodó alakját, ahogy maga után rendetlenséget hagy a hóban, és magam sem értem miért, nem akartam utána menni. Az egész park körbe volt kerítve, de egyébként is lassan haladt, mivel a hó megnehezítette a járást, így nem juthatott messzire. Ami mégis leginkább visszafogott, az az volt, hogy nem akartam elvenni tőle a szurvenitás érzését, amit alig egy perce birtokolt.
Alig kétszáz méter után lassulni kezdett, majd egyszerűen elterült a hóban. Ekkor már én is futásnak eredtem. A szívem hevesen vert, de nem a fizikai megterheléstől, hanem az aggodalomtól. Mellé vetettem magam a hóba és fölé hajoltam, de meglepetésemre, semmi baja nem volt. Szapora légvételekkel bámulta a fölötte elterülő tiszta égboltot, ami tükröződött az ő kékjében. El sem tudtam választani egymástól őket. Gyönyörű volt és teljesen megbabonázott. Elvesztem a tiszta tekintetben és a szívem hatalmasat dobbant.
- Tudod, miért kék az ég? – lélegzetének párája az arcomat csiklandozta.
Lefeküdtem a hóba, és én is csatlakoztam a látvány magamba fogadásához. Nem mutattam ki, de megijedtem az előző reakciómtól, és szükségem volt egy kis időre, hogy rendezzem az érzelmeimet.
- Nem.
- Amikor a tudósok rájöttek, hogy az ég, valójában fénytelen odú, ami tele van levegővel, melynek alkotó részei, a nitrogént kivéve, mind kékek, Amé Spictet és Theodor Splengler kitaláltak egy olyan kísérletet, ahol cseppfolyósították ezt a levegőt, és a folyadék kék színű lett. Persze ezen kívül még számos teória van. Például, hogy az égbolt színét a légköri fényszóródás okozza. Az égbolt, légkör nélkül fekete lenne, csak a Nap és a csillagok látszanának... – magyarázta fölfelé bámulva.
- Honnan tudod? - tátva maradt a szám.
- Olvastam… - ez volt a probléma. Louis minden előzmény nélkül olyan pontossággal beszélt valamiről, mint aki egy élő enciklopédia, de ha róla van szó, a lehető legegyszerűbben felel.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve, széttártam a végtagjaim, és ingázó mozdulatokat tettem.
- Mit csinálsz?
- Hóangyalt – válaszoltam magától értetődően, és majdnem elnevettem magam, az értetlenkedésétől összegyűrődött bőr miatt, a homlokán.
Felálltam, vigyázva az angyal épségére, majd lesöpörtem magam, miközben Louis felkönyökölt és érdeklődve figyelte alkotásom.
- Csinálj te is – kértem újfent letérdelve – Csak ennyit – fogtam meg a karját, hogy úgy mozgassam, mint az imént a sajátomat, így létrehozva az egyik szárnyat.
Louis visszafeküdt, hogy leutánozta a mozdulatom a lábaival és a másik karjával.
- Elég lesz – húztam fel, nehogy össze tapossa a műveinket, majd elégedetten megszemléltem a két angyalt, amit testünkkel mintáztunk a hóba.
- Azt hittem az angyalok egyforma magasak – hívtam fel a méret különbségre a figyelmét.
- Szép lett – rándult meg az arca és tovább ment.
Egész délután odakint sétáltunk. A végén már nem maradt olyan hely, amit ne tapostunk volna szét. Teljesen átfagytam, a cipőm is elázott, de Louis rendületlenül rótta a köröket, leginkább szótlanul. Végül teljesen ránk sötétedett, idő közben újra szállingózni kezdett a hó, de ez sem zavarta, mert a sötétben világított a fehér csapadék, így tökéletesen látunk.
- Ideje lenne bemennünk - szólaltam meg, amikor megkordult a gyomrom, amire Louis amolyan - Ha csontig fagynék, akkor is kint maradnék -,pillantást vetett rám válaszul.
- Csak még egy órát maradjunk – kérte, de megráztam a fejem. Az én állapotomból ítélve, biztosra vettem, hogy ős is teljesen átázott.
- Meg fogsz fázni – próbáltam jobb belátásra bírni.
- Akkor egy fél órát.
- Ígérem, hogy holnap is kijövünk. Ez így jó? – próbáltam rá hatni – Megígérem – tettem a szívemre a kezem, amikor láttam rajta a bizalmatlanságot.
- Rendben – adta meg magát, így végre elindulhattunk befelé.
- Elkísérlek fürdeni, aztán irány az ágy, nem akarom, hogy tényleg beteg legyél.
Hasonlóan tegnaphoz, most is a fürdő előtt álltam meg. A szabály szerint be kéne mennem, és végig asszisztálni, de nem akartam szegény fiút megalázni, ezért inkább reménykedtem benne, hogy nem próbál ki valami őrültséget. Megegyeztünk abban, hogy kopogtatni fogok, ő pedig minden kopogásomra válaszol, hogy jól van. Ha nem teszi, akkor végső esetben bemegyek.
Néhány perccel később Louis vacogó fogakkal lépett ki a fürdőből, amit csodáltam, mivel meghagytam neki, hogy meleg vízzel áztassa ki magát.
- Louis, miért…
- Csak egy bizonyos fokig lehet állítani a vizet – magyarázat, amitől azonnal minden világossá vált.
A szobájába kísértem, ahol megígértem neki, hogy hamarosan hozom szendvicsének másik felét, mivel a vacsorát már lekéstük. Útközben találkoztam Freddel, aminek örültem, mert meghagyhattam neki, hogy későn távozok és mielőtt megteszem, ellenőrizni fogom Louist, valamint tettem egy kitérőt Liam irodájába, mivel tudtam, hogy a szekrényében mindig tart váltóruhát, aminek most nagy hasznát veszem.
Amikor visszatértem a betegem szobájába, örömmel láttam, hogy szót fogadott és betakarózva fekszik. A szendvicset pillanatok alatt eltüntette, amire ügyeltem, hogy lassan tegye meg, és miután mindent rendben találtam, végre én is hazaindultam.
- Jó éjt. Holnap találkozunk.
- Harry…. – szólalt meg tétovázva. Vékony hangja, ha lehet, alig volt több egy sóhajnál.
Biztatóan néztem rá, hogy folytassa, de ő a szobában nézelődött, kerülve a pillantásom, miközben az ajkát rágta.
- Nem… Nem maradnál itt? – kérdezte olyan halkan, mintha azt remélné, hogy nem hallom meg.
A napokban egyre jobban haladt a kommunikáció terén, de nem gondoltam, hogy ilyesmi elhagyja a száját. Zavartan pislogtam, és azt fontolgattam, hogy, ha maradok, azzal kockáztatom az igazgató bizalmát, mert rajtakaphatnak - amennyiben Frednek mégis eszébe jut szétnézni - ,az autómat reggelre teljesen belepi a hó, Mollyt pedig nem fogja senki megetetni.
Nem fog éhen halni.
- Rendben, de ebből nem csinálhatunk rendszert.
Louis teljesen a fal felé húzódva feküdt, így egy szó nélkül bemásztam mellé, vigyázva, hogy ne érjek hozzá.
- Jó éjt – hunytam le a szemhéjam, és vártam, hogy az öntudatlanság magával vigyen.
- Nem akarom, hogy véget érjen a nap – suttogta Louis a sötétbe.
Ez volt az a mondat, amitől lőttek az pihenésnek, mert még órákkal később is - amikor Louis már békésen szuszogott - ,nyitott szemmel bámultam a plafont, és ugyan az a gondolat rágta az agyam.
Mennyire kell, hogy szörnyű legyen valakinek az élete, hogy egy finom reggeli, zongorázás délelőtt és egy hosszú séta után, kijelentsen egy ilyen komoly dolgot?
Louis álmában mocorogni kezdett mellettem, egyre nyugtalanabbul, egyre furább hangok kíséretében.
- Kérlek… - erre az egy szóra hamar észhez tértem.
Louis mellettem sírt, de a szemhéjai zárva voltak.
- Louis, hallasz? Ébredj! – ráztam meg a vállát, de nem moccant – Louis! – szólaltam meg hangosabban, amitől megrezzentek a szempillái. Amint felnyílt a szeme, megfordult, és lábaival lökött rajtam egyet, amitől majdnem leestem az ágyról.
- Hagy békén! – kiabált rám.
- Louis, én vagyok az, Harry. Itt aludtam melletted, mert megkértél. Semmi baj, csak rosszat álmodtál – nyugodtan beszéltem hozzá, nehogy még nagyobb pánikba essen. A változás azonnal érezhető volt, amint felismert.
- Sajnálom – kezdett bele a szemét törölgetve, miközben felült. Valószínűleg nem volt kellemes az álom, ahonnan kiragadtam.
- Semmi baj – feküdtem vissza, ismét kényelembe helyezve magam – Akarsz róla beszélni?
Megrázta a fejét, miközben ő is vissza feküdt.
Az eset végleg kijózanított, valamint Louis egyfolytában szipogott, és hiába nem láttam, tudtam, hogy tovább sír.
Megfordultam, hogy vele szembe legyek. Meglepődött, de nem fordult el, pont, mint legutóbb. Néztem az ázott szempillákat és a homályos szemeket, a sírástól elgörbült szájat. Nem érhetek hozzá, de ez hol érdekelt. Már tudtam a dolgom.
Magamhoz húztam és szorosan öleltem át a hátát. Louis kezeit a mellkasomon támasztotta, arcát pedig belefúrta. Csak öleltem, és azon tűnődtem, hogy mit tehetnék érte. Rájöttem, hogy nem az zavar, hogy sír, hanem, hogy sírni látom.
- Olyan megnyugtató – suttogta a mellkasomba, amikor elcsitult.
- Micsoda? – érdeklődtem, miközben a hüvelykujjammal továbbra is a hátát cirógattam.
- A szíved dobbanása.




.

20 megjegyzés:

  1. SÍROK
    KIBASZOTTUL SÍROK
    ANNYIRA
    ANNYIRA
    EGYSZERŰEN ANNYIRA
    AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAGH
    NEM TUDOK EGY ÉRTELMES KOMIT SE ÖSSZEHOZNI BASZKI
    MAJD MEGPRÓBÁLOM KÉSŐBB, VAGY FACEN XD
    Madelyn x

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne félj, azért értelmes lett XD
      Vagy, legalább is értem, hogy mi a baj.
      Na, majd azért még meglátjuk mi lesz ezután...
      Puszi <3

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Én pedig őszintén örülök neki :) , ahogy annak is, hogy írtál :))
      Hamarosan érkezem a folytatással.
      Puszi <3

      Törlés
  3. "- Olyan megnyugtató – suttogta a mellkasomba, amikor elcsitult.
    - Micsoda? – érdeklődtem miközben a hüvelykujjammal továbbra is a hátát cirógattam.
    - A szíved dobbanása. "
    Kész. Végem.
    Ez a rész véget vetett az életemnek.
    Istenem.
    Megmondanád, hogy mégis hogyan tudsz ennyire tökéletesen írni, ráadásul egy ilyen fantasztikus sztorit kitalálni?
    Annyira édesek, főleg így, hogy Louis egyre jobban nyílik meg Harrynek, ráadásul Harry elkezdett éreznj valamit iránta. Aw.
    Ha már most meg vagyok halva, nem tudom mi lesz velem a későbbiekben
    Imádom, és nagyon-nagyon várom a következőt! ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Kerek perec megmondom, hogy nekem is ez a három sor tetszik a legjobban. :D
      Azért remélem, nem olyan vészes az a vég, mert készülök a következővel, szóval várlak vissza. XD
      Ami viszont azt illeti... sok időt fektetek egy részbe, ráadásul, át is olvasom nem egyszer, de mindig találok benne hibát, nem számít hányszor nézek a szövegre. Mint például most. Nem szeretem felhívni a figyelmet a hibáimra, de szerintem elég feltűnő, és bosszantó... nem tudom, hogy olvasáskor ez mennyire zavaró, de nekem az lenne, szóval elnézést. (És gyorsan ki is javítottam.) A sztori viszont... rengeteg gondolkodás eredménye, plusz egy jó zenei aláfestés. XD
      Örülök, hogy ennyire tetszett. ^^
      Sietek!
      Puszi <3

      Törlés
  4. ahhhwwwww
    imádás van
    sok imádás van :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Örülök, hogy tetszett, mert izgultam a rész hosszúsága miatt, meg, hogy volt benne pár unalmasabb rész... bár, nem véletlen. ;)
      Puszi <3

      Törlés
  5. Wooow :D Hát ez ... ez egy igazán szép maghato rész lett , főleg a vége. Szegénnyel mi lesz ha lejár a 3 nap amit Harryvel tölt? :( Jaaaj hallod naphosszat tudnám olvasni az irásaid :3 Várom nagyon a következőt :3 Puszi <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ohh... Köszönöm. :)
      Hát, hamarosan kiderül, de mivel nem szeretem elárulni magam, így inkább tartom a számat. Ne haragudj, de hamarosan úgy is benne lesz.
      Köszönöm bókot. Borzasztóan jól esik. :)))
      Ma...vagy holnap hozom a következőt.
      Puszi <3

      Törlés
  6. Kedves drága Ada... Igaz megígérted hogy nem lesz benne semmi olyan ami miatt tönkremennek az idegen, és ezt be is tartottad. De! Annyira aranyosra csináltad még hogy a vércukor szintem az egekben van, és arra gondoltam ha most nem csókolják még egymásnak engem elvihet a roham mentő. Drága Ada... Most az intenzív osztályon vagyok!
    Puszi: Bubu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Bubu!
      Remélem, hogy nem súlyos az állapotod, mert még lesz pár rész, amit elolvashatsz. A következő ma fent lesz, de legrosszabb esetben is holnap. Egyébként, milyen a kórházi koszt?
      Jobbulást!
      Puszi <3

      Törlés
  7. Szia drága!
    Megint egy csodálatos részt sikerült felraknod!
    Harry és Lou kapcsolata kezd szövődni, ami nagyon tetszetős. Lou, ahogyan megnyílik Hazza-nak nagyon aranyos.
    Remélem hamarosan mindenre fény derül Hazz előtt.
    Nagyon várom a kovit, imadtam!
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :))
      Köszönöm szépen! Picit féltem a 7 oldal miatt, ami látszólag jelentéktelen zagyvaságokkal van tele, ráadásul az utolsó átolvasás után még egyet írtam hozzá.
      Harryvel kapcsolatban nem mondok semmit, de reménykedjünk együtt. :)
      Ma-holnap hozom a folytatást.
      Puszi <3

      Törlés
  8. Sziaa! Új olvasó vagyok, de hamar elolvastam az összes rész és wááááááá menthetetlenül IMÁDOM!! Annyira profin írsz, hogy csak úgy falom a sorokat és óránként nézem, hogy nem e tettél fel új részt. Szóval csak tudatni szerettem volna veled, hogy itt vagyok és imádom ahogy írsz. Köszönöm, hogy megadod a lehetőséget arra, hogy egy ilyen csodás írományt olvashatok. Nagyon siess..imádlak❤✔
    Nagyon nagy rajongód:
    Nórixx✔

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Köszöntelek közöttünk! :))) Majd' kiugrok a bőrömből örömömben, hogy ennyire megtetszett, ráadásul még írtál is.
      Az előző résznél is érkezett egy új olvasó, és megmondom őszintén, tényleg boldog vagyok, hogy akárcsak Bogit, téged is, a Blogger korlátaihoz képest, a lehető legszemélyesebb módon köszönthetlek. :)))
      Egyszerűen alig hiszem el, hogy valóban ennyire tetszik, amit csinálok. Köszönöm a rengeteg bókot! Van pár pillanat, amikor elgondolkodom, hogy biztos jó-e a rész, amit írok, és addig kétségek közt élek, míg nem kapok visszajelzést, de amikor valaki összességében nézi az egészet egyszerre és utána ilyen kijelentést tesz... hát az valami fenomenális érzés, ráadásul, teljesen meghatódok, amikor valaki megköszöni nekem, hogy olvashatja, amit írok. Legszívesebben most még vagy hatvanféle képen leírnám, hogy ez mennyire tölt el ez boldogsággal, de már nekem is sok ez a hálálkodás, így zárás képen még annyit kérek, hogy ha van kedved, akkor ezentúl is írj nyugodtan. Mindegy, hogy milyen hosszú, vagy tartalmú.
      Ma este pedig már olvashatod a folytatást ;)
      Puszi <3

      ~ Amy

      Törlés
  9. Szia!
    Most elfütyögök mert nem tudok mit írni annyira jó tehát füty füty füty fütyfürüty.
    Imádom!
    Puszi❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      XD Köszönöm! Örülök, hogy tetszett :)
      Lehet, hogy ez csak nálunk van így, de nekem mindig azt mondták, hogy ha sok répát eszek, akkor tudok majd fütyülni. Hát sokat ettem, és tényleg tudok. XD Neked is ezért megy ilyen jól? XD
      Hmm... Kíváncsi vagyok, hogy Louis tud-e fütyülni... :DD
      Puszi <3

      Törlés
  10. Olyan sokszor újraolvastam a végét,egyszerűen imádnivaló :)
    Megkérdezhetetm hogy körülbelül hány évadra / részre tervezed? Nem pontos számra,csak úgy saccper vagy még nincs ilyen szám?:)

    Izgatottan várom a kövezkezőt is hogy minél több részletet tudhassak meg:)
    Köszönöm!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Lebuktatom magam és elárulom, hogy az utolsó 3 mondat hamarabb kész volt, mint az első tíz. :D
      Igazából, egyszer már megpróbáltam elképzelni, hogy hány részes lesz, de hamar rájöttem, hogy még magam sem tudom megmondani. Saccolni nem is akarok, mert a Something Great-et 10 részesre terveztem, de már tudom, hogy annyiba biztosan nem fér bele, az Illusiont pedig ebből kiindulva meg sem próbáltam behatárolni. Egy szó mint száz, borzalmas a becslési képességem, de azt biztosan állíthatom, hogy még jó pár hétig írni fogom a részeket. :D
      Hamarosan hozom a folytatást :)
      Puszi <3

      Törlés