2016. január 6., szerda

6. fejezet - Fordított Pszichológia




Sziasztok!
Hát megint itt vagyok :D Köszönöm az előző részhez a kommenteket, mindig úgy feldobtok vele :)) Eredetileg ugye Vasárnap kéne hoznom az új részt, de folyton olyan szépen kéritek, hogy megesik rajta a szívem és nem bírok vele várni, szóval már itt is van a következő.
Ez a rész is Harry szemszög, de mielőtt hozzákezdetek, itt egy kis segítség az előző részhez. Tehát: 
A szakadék alján ücsörgő Louis nem a valódi, nem hallucináció, valamint nem álom. Az egész a fejében zajlik. Ez egy teljesen abszurd világ, semmi nem valós, csak a képzelete szüleménye. Minden, ami ott történik, az a valóság egy-egy kivetülése a világába, ahová önmagát zárta. Létrehozott magának egy biztonságos helyet, abban reménykedve, hogy ott békére lel és elbújhat minden gond és félelme elől. Minden érzelme és ami megtörténik vele a jelenben, hatással van rá a képzeletében. Ezért van az, hogy hangokat és kaparászást hall = mert próbáltak vele kapcsolatba kerülni, majd kiabáltak = mert „valaki” tényleg igyekezett, és megjelent Harry = mert, neki sikerült megváltoznia és ezzel „betörnie” hozzá. ( Ezt a kifejezést az egyikőtöktől loptam, mert ennél egyszerűbben és célravezetőbben meg sem lehetett volna fogalmazni. Köszönöm! ) Még ő sem jött rá, de valójában emiatt váltott a sötétség világosba.
Remélem így már tisztább a kép, mivel nem ez volt az utolsó ilyen rész.
Jó szórakozást a mostanihoz, és mint mindig most is várom a véleményeket. A kommenteknek külön örülök, legyen az akár egyetlen szó.


~ Amy


Egy zacskó muffinnal és két kávéval egyensúlyozva nyomtam le könyékkel a Sigmund Freud bejáratának kilincsét, majd a csípőmmel belöktem a nehézkes ajtót, miközben gondolatban erősen szorítottam a kávéknak és süteményeknek, hogy épségben megússzák, míg beérek velük.
- Jó reggelt Emma! – köszöntem szélesen mosolyogva a titkárnőnek, aki fel sem nézve ügyködéséből csak bólintott.
- Megjött a posta? – Kukucskáltam át a pulton, hogy lássam mi vonta el ennyire a figyelmét.
Piros keretes szemüvege az orrán lógott, és erősen fókuszált az előtte heverő csomagok és levelek címzéseire, hogy szétszortírozhassa őket az orvosok számára.
- A postás reggel ideállított vagy ötven küldeménnyel. Már előre látom, hogy egész nap kézbesítenem kell.
Kihalásztam egy rózsaszín mázas muffint a zacskóból, és átnyújtottam neki.
- A jobb nap érdekében.
- Egy angyal vagy Harry. Egy angyal! – Nyúlt ki érte örvendezve, de közben félszemmel egy újabb levelet kezdett olvasni. - Magasságos Egek! – kiáltott fel nyomban, a hangjában tele hitetlenkedéssel, aztán drámaian meglebegtette a terítéken lévő levelet az ég felé. – Már megint itt van!
Összezavarodva néztem a kis fehér borítékra, ami kezdett meggyűrődni a heves rázogatástól.
- Elárulod, hogy mi borított ki ennyire egy levéllel kapcsolatban, vagy fizesselek le még egy sütivel? – Kérdeztem jelentőségteljesen méregetve az irományt.
- Esküszöm neked, ez az ember kikészít engem. Már számtalanszor meg lett neki mondva, hogy hagyjon fel a levél, meg csomagküldözgetéssel, mert a bíróság megtiltott minden kapcsolatfelvételt a beteggel, de nem! Ő folytatja. Fel is szólítottuk, de semmi, pedig tudja, hogy úgyis minden a kukában végzi. Ha lehetne kérni távoltartási végzést, már megtettem volna.
- Mégis ki ez az ember, aki ennyire kitartó? – Kérdeztem nevetve.
- Valami Zack... Elég bizarr, mert mindig megtalálja, hogy hol van a kis beteg, így soha nem áll le. Talán neki sem ártana néhány alkalom egy orvosnál - fűzte hozzá horkantva.
- Ugyan Emma, csak mert hajthatatlan? Remélem, hogy egyszer sikerrel fog járni – feleltem őszintén, hiszen valamilyen szinten lenyűgözött az elszántsága.
- Én pedig remélem, hogy nem, mert csak felesleges munkát ad – duzzogott a titkárnő, egy mozdulattal a kukába hajította a küldeményt.
 – Nekem érkezett valami? Nem akarom, hogy miattam is szaladgálnod kelljen - tereltem el a témát, mert szokás szerint megint késésben voltam, és tudtam, hogy Emma képes megragadni az alkalmat bármikor, ha panaszkodhat.
- Őhm… Semmi egyéb... – Lapozta át gyorsan a kupac maradékát, amit már csak fél füllel figyeltem mert lassan a következő bejárathoz araszoltam.
- Akkor találkozunk délben – búcsúztam, mire kaptam egy - „De rohan valaki!” – megjegyzést, ezt viszont már nem hallottam tisztán, és frappáns válaszra sem maradt idő, mert már rég a folyosókon trappoltam. Liam irodájához mentem és kopogtattam, választ viszont nem kaptam, így előzékenyen beengedtem maga, és lepakoltam a kávét, meg néhány süteményt az asztalára. Később a saját rendelőmbe érve, átöltöztem, közben pedig hálát adtam az égnek, hogy előző este mindent előkészítettem erre a napra, mert bár kívülről energikusnak tűntem, de ha néhány percre elkalandoztak a gondolataim, rájöttem, hogy enyhe fáradtsággal küzdöttem.
Bőven benne jártam a tanévben, ezért jócskán gyűltek a tanulnivalók, viszont valamiért egyre kevesebb időt töltöttem otthon. Bár nem volt más dolgom, minthogy Louisval beszéljek naponta egy órát, de gyakran előfordult, hogy az előadásaim után is visszajöttem. Nem igazán volt különbség hol végztem a felkészülést, mivel Molly keveset zajongott – kicsit bűntudatom is támadt, hogy elhanyagoltam –, így a csend szempontja lényegtelennek bizonyult, akár a komfortérzeté, de valahogy mégis jobban éreztem magam itt. Képes voltam estig a kényelmes bőrfotelben ücsörögni tankönyveket és jegyzeteket olvasgatva.
Leültem az ablak mellé, egyik kezemben egy muffinnal, a másikban a kávémmal, és kibámultam az egyre inkább télbeforduló külvilágra. Az udvaron álló fák már teljesen lehullajtották leveleiket, csupasz ágaik pedig a ma kivételesen kék ég felé meredeztek. Kíváncsi voltam mennyi ideig élvezhetjük még a napsütést, mielőtt a köd beteszi a lábát, jelezve, hogy megérkezett a tél. Néhány varjú szállt le az ágakra, alattuk pedig két embert láttam közeledni az egyik ösvényen, akikben felfedeztem Liamet és egy kék köntösös nőt, akivel karonfogva sétált. Elég hűvös volt odakint, a betegeknek nincs más öltözékük a pizsamán és a köntösön kívül, ezért ha leesik a hó, egyik páciens sem mehet ki. Liam bizonyára kihasznál minden alkalmat.
Eszembe jutott Louis, aki nem mehetett ki a szabadba, Vajon szeretne-e sétálni odakint egyet? Gyorsan elhessegettem ezt a gondolatom, mert még ha példát is veszek Liamről, és megpróbálnám megfenyegetni az igazgatót, akkor sem jutnék semmire, mivel a kapcsolatunk Louisval, még mindig változatlan. Akárhányszor találkoztunk, ő a sarokban létező képzeletbeli árnyak szemmeltartásán kívül semmit nem csinált. Már nem vetett alá mindentudó pillantásának, de nem is nézett rám a kelleténél többször. Csalódottságomra pedig még annyit sem beszélt, mint eddig.
Én sem vagyok olyan lelkes, mint ezelőtt két héttel. Azt gondoltam, hogy amit korábban a szobájában mondtam el neki, hatással lesz rá, de épp csak annyit értem el vele, hogy most szimplán keresztülnéz rajtam. Próbálkozás helyett elfogadtam a pillanatnyi parkolópályára állásunkat, és inkább tartottam magam egy új tervemhez. Úgy döntöttem némi fordított pszichológiához folyamodok. Ha ő semmibe vesz, akkor én is ugyan ezt teszem. Keresztrejtvényt fejtettem, olvastam egy regényt, vagy szimplán tanultam. Louis megnézte mit csinálok, azután hozzákezdett a számoláshoz. Ezt a tevékenységét jobban megfigyeltem, és kiderült, hogy sokkal inkább egy bizonyos kombináció, mint egyenlet. Bár maga a sorrend nagyon hosszú volt, de az elejét már nekem is sikerült memorizálnom. Néha azon kaptam magam, hogy a zuhany alatt is ezt motyogom. Lejegyzetelnem is feleslegesnek bizonyult, hiszen azt a pár információt, amit sikerült észrevennem, könnyűszerrel emlegettem fel, ha szükségét éreztem az elemzésüknek, valamint tudtam, hogy a hagyományos eljárással csak Louist idegesíteném.
Ahogy Liam és a nő feje eltűnt a párkány alatt, kopogtak.
- Tessék! – Jonathan érkezett a szobába, mellette pedig az, akivel kapcsolatban teljesen tanácstalan vagyok.
- Reggelt, Doktor úr! – biccentett szokás szerint az ápoló. Láttam a tekintetében a megvetést és az undort, ahogy végignézett a soványka pártfogoltját, miután leültette – Egy óra uram – figyelmeztetett, mielőtt eligyekezett, hogy folytassa munkáját.
Az előttem ücsörgő alak már fel is vette a szokásos pózt a heverőn, azzal a kivétellel, hogy kevésbé remegett, mint korábban, mert a gyógyszerek miatti elvonási tünetek enyhültek. Természetesen tőlem továbbra sem kapott semmit.
- 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 2, 4, 1, 2, 4, 1, 3, 5… - Megráztam a fejem. Kinyitottam a jegyzetemet a neurotranszmittereknél, és olvasni kezdtem.
A harmadik oldalnál tartottam, amikor Louis mocorogni kezdett, majd egy torokköszörülés után megszólalt.
- Mit olvasol? – Nyugodtnak tűntem, valójában viszont a szívem a torkomban dobogott. Istenem, megszólalt!
- Az egyetemi jegyzeteimet. Neurotranszmittereket. Holnap záró dolgozatom lesz – Louis lehunyta a szempilláit, majd felém fordult, és amikor rám nézett, kíváncsiságot láttam megcsillanni a szemeiben.
- Olvasnál belőle hangosan?
Már nem tudtam, hogy honnan kaparjam fel az államat, hiszen nagyon rég beszélt ilyen sokat. Bólintottam egyet. Nem hittem, hogy sok mindent megért belőle, hiszen az egész egy orvosi maszlag volt, de nem akartam vitába szállni vele.
- Acetilkolint termelő neuronok találhatók a dorzolaterális hídban, a bazális előagyban és a limbikus rendszerhez tartozó mediális szeptumban – folytattam, ahol az imént megálltam.
Két oldalon már túlestünk, és Louis pedig nem szakított félbe, magyarázatot követelve. Egyszer csak, minden előjel nélkül felállt a heverőről és a könyvespolchoz sétált. Fél szemmel néha rápillantottam. Kíváncsi voltam miben mesterkedik, mert egyáltalán nem nyugtatott meg, hogy szó nélkül a szobában ténfereg. Az üveggömböket nézte és néha leszedett egyet, hogy remegő kezei közé fogva, felrázza és addig nézze, amíg az összes pihe visszaér az aljára.
Épp mikor egészen belemélyedtem, Louis felől egy nagy koppanást hallottam, amit üvegcsörömpölés kísért. Felé pillantottam, de csak a letérdelő alakját láttam, ahogy eltűnik az asztal takarásában.
Összecsuktam a füzetem és felálltam, hogy utánajárjak, a történteknek. Ahogy megkerültem az asztalt és a szekrény elé értem egy szilánkok között térdepelő Louist találtam, aki olyan remegő kézzel szedegette a szilánkokat, hogy azok össze vissza vagdosták a tenyerét és az ujjait. Az egyik kedvenc gömböm darabjai hevertek szerte a padlón, amit Prágából hoztam. Bosszúsan felsóhajtottam és letérdeltem, hogy segítsek összetakarítani.
Louis abban a pillanatban felkapta rám a fejét és meglepetésemre olyan kétségbeesett arcot vágott, hogy megdermedtem. Túl gyorsan változott a hangulata.
- Én… sajnálom! Hibáztam! Nem akartam, csak kicsúszott a kezemből… - kezdett halkan esdekelni, könnyeivel küszködve, amik lassan lefelé indultak, és eláztatták a kiugró arccsontokat.
- Hagyjuk, nem számít – mondtam semleges hangon, mert ezen már nem lehetett szépíteni. Ami eltört az eltört. Louis viszont megfeszült és sírni kezdett miközben ködös tekintettel meredt rám.
- De… de én hibáztam. Az egész az én hibám. Minden miattam történt. Én… Én loptam el anya kocsijának kulcsát és a cukortartóba rejtettem, mert mérges voltam rá, amiért nem vitt el edzésre, pedig megígérte. Én csúfoltam ki Alice-t a fogszabályzója miatt. Meghúztam egy kislány copfját a homokozóba. Nem ettem meg soha apu főztjét, mert nem szerettem, és sokszor másoltam a házim a többiekről. Megütöttem Carlt, amikor kicsúfolt, és én ettem meg állandóan az összes krémes sütit, nem Michael. Én…
- Shh... Nyugodj meg! – nyúltam felé lassan, mert hevesen rázta a zokogás, és egyre hangosabban kiabált. Nem értettem miért kér olyasmikért elnézést, amik valószínűleg évekkel ezelőtt történtek, ráadásul, nincs olyan gyerek a világon, aki ne követett volna el ezek közül hasonlót.
Louis látva a felé közeledő karomat felsikított és négykézláb a szekrényhez húzódott, ahol átölelve térdeit a lehető legkisebbre húzta össze magát és a polc felé fordult, úgy, hogy ne lásson.
- Sajnálom! Sajnálom! Sajnálom! - a hangja könyörgő volt és olyan görcsösen sírt, hogy alig értettem, amit mond.
Ez a reakció már jócskán túlmutatott a normális viselkedésen. Rohama volt és nem értettem, mi válthatta ki belőle. Amit elmondott, mind arra utalt, hogy tökéletesen emlékszik az életében elkövetett összes hibájára, de képtelenség, hogy egy ember egyik pillanatról a másikra felidézze mindet, tehát valószínűleg ő nagyon is észben tartotta. Mi történt veled? Tettem fel a kérdést magamban, mert nem hittem, hogy mindez a véletlen műve lenne.
Megkerültem a szilánkokat, közeledésemre Louis szűkölni kezdett, de nem engedtem, hogy elmeneküljön. Hátát átölelve magamhoz húztam, mire megfeszült az érintéstől.
- Semmi baj! Nem haragszom – öleltem szorosan és ringatni kezdtem.
Ültem szótlanul. Vártam, hogy lenyugodjon, de nem ment neki könnyen. Valahányszor azt hittem, lecsitul, egy újabb remegés futott végig a testén. Végül már csak néha szipogott fel és azt vettem észre, hogy az izmai ellazulnak, légzése pedig kezd nagyon lassúvá válni. Lenéztem a karjaimban tartott testre és ebből a szögből jól láttam, hogy az ajtót figyelte, de néha tovább tartott egy pislantás.
Talán eszébe jutott az ominózus nap, amikor kikelt magából és én rögtön ráküldtem a biztonságiakat. Nyilván most is arra számít, hogy hamarosan betörik az ajtót, hogy lefogják és benyugtatózzák.
- Azon az ajtón nem fog bejönni senki, amíg én nem engedem. Aludj nyugodtan - suttogtam, mert nem akartam visszazökkenteni az álom és ébrenlét közötti vékony határról. Nem válaszolt, de úgy tűnt sikerrel jártam, mert a szemhéjai elnehezedtek, és halk, egyenletes szuszogásba kezdett, végül pedig a remegés is megszűnt.
A térde alá nyúltam és hátát megtámasztva felálltam vele. Óvatosan a heverőre tettem, majd levettem magamról a hosszú fehér köpenyt és ráterítettem, mert bár meleg volt, de az előbbi trauma miatt, és mert a testhő alváskor lecsökken, betakargattam vele. Mivel eredetileg rám lett szabva így neki pont kitett egy kényelmes takarót. Miután összetakarítottam a szilánkokat egy kukába, felemeltem a telefonkagylót, és felcsörgettem az ápolók szobáját.
- Halló – szólt bele a vonalba egy idős férfihang.
- Itt Dr. Styles – utáltam magam doktornak hívni, de Dr. Carter ragaszkodott hozzá.
- Miben segíthetek?
- Kérem, mondja meg Jonathannak, hogy nem kell eljönnie Louisért. Volt egy kisebb rohama és elaludt. Ha felébred, majd visszakísérem, de egyelőre had pihenje ki magát.
- Természetesen szólok neki – ebben a percben kopogtak az ajtón és mielőtt válaszoltam volna már be is lépett a hívatlan vendég.
Louis egyből felpattant a hirtelen támadt zajra, és álmosan pislogott hol rám, hol az ápolóra, aki szintén ide oda járatta a tekintetét közöttünk.
- Hagyja csak, már itt van - letettem a telefont, és Jonathan felé fordultam, aki már Louist karolta át, és a kelleténél jóval nagyobbat rántott rajta, hogy felálljon.
- Szólni akartam, hogy nem kellett volna jönnie – nem tetszett, ahogy Louisval bánt. Már máskor is láttam, hogy nem volt túl elnéző a betegekkel, de most még a szokásosnál is durvább volt.
- A betegnek azért van szobája, hogy ott aludjon - oktatott ki flegmán, már kifelé tartva.
- Tisztában vagyok vele, csakhogy ÉN vagyok az orvosa, ezért azt teszi, amit jónak látok – követtem nagy léptekkel, hogy le ne maradjak.
- Nem gondoltam volna, hogy maga ennyire amatőr. Azt hiszi, attól, hogy alszik egyet ez a szerencsétlen a jelenlétében, egyből meg fog gyógyulni? – vágott vissza gúnyosan, nem törődve azzal, hogy Louis ott áll mellette.
Türelmes ember vagyok, de nem hagyhattam szó nélkül, hogy becsméreljék a munkám.
- Mivel engem bíztak meg azzal, hogy kezeljem őt, - mutattam a maga után ráncigált Louisra – így nincs joga, hogy tiszteletlen legyen és kritizálja a munkám! És ne legyen durva a betegemmel, mert bármilyen meglepő, ő is ember!
Jhonatan összeszorította az állkapcsát, a szemei szikrákat szórtak és láttam rajta, hogy legszívesebben megütött volna.
- Nekem ne mondja meg egy kis senki, pláne, egy olyan, aki még nem is rendes orvos, hogy hogyan végezzem a munkám. Ha egyszer nem akar jönni, kénytelen vagyok a saját eszközeimhez folyamodni – rántott egy újabbat teljesen feleslegesen Louis karján, aki szó nélkül tűrte.
- Én sem szívesen követnék egy olyat, aki végigcibál a folyosón – vágtam a fejéhez.
- Te kis szarházi…
- Uraim! – Jhonatan ökölbe szorított keze megdermedt a levegőben, Liam öles léptekkel közeledő alakja láttán.
– Szabad megtudnom, hogy mi folyik itt? – barátom azonnali magyarázatot várt, miközben már nyúlt, hogy lefejtse az ápoló újait Louis karjáról, amit erősen szorított.
- Ez az ORVOS – emelte ki a szót gúnyosan – azt tartja a legjobb módszernek, ha a betege durmol egyet a kanapén. Ezt nevezem én szakavatottságnak – nevetett szarkasztikusan.
 Liam kérdő tekintettel nézett rám. Láttam rajta, hogy ő sincs igazán elragadtatva.
- Mivel ismerem az elmúlt óra eseményeit, valamint az én betegemről van szó, ezért tudtommal én döntöm el, milyen módszert használok.
- És mi is történt? – kérdezte felhúzott szemöldökkel Li.
- Rohama volt és pihenésre volt szüksége – mondtam kelletlenül, mire ő egy pillanat alatt felmérte a helyzetet.
- Akkor javaslom, ne ítélkezzen elhamarkodottan Jonathan, valamint ne legyen tiszteletlen. Sem a beteggel, sem az orvosával – ezzel megfogta karom és megindított - Visszakísérnéd Louist a szobájába, Harry? Tudod merre kell menni?
- Igen – óvatosan megfogtam Louis kezét és elindultunk a folyosón.
Nem értettem miért kellet ráncigálni, mivel kicsit lassan ugyan, de készségesen követett.
- Magával beszédem van – hallottam még Liamet, mielőtt eltakarták előlünk a falak.





11 megjegyzés:

  1. rúgják ki ezt a fickót, unszimpatikus, bántja a szerelmeimet :( #.#

    VálaszTörlés
  2. rúgják ki ezt a fickót, unszimpatikus, bántja a szerelmeimet :( #.#

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem is eléggé szúrja a szemem, de néha kellenek a negatív karakterek, hiszen ők a felelősek azért, hogy legyen kit teljes szívünkből utálni. :D
      Puszi <3

      Törlés
  3. Fogadjunk hogy Louis mostmár csak Harryvel de fog beszélni és megnyílik neki lassan és biztonságot fog benne találni és Harry majd mindig megvédi és olyan cuki lesz :3 aztán megin minden szépen tönkremegy, ahogy szokás xD
    KÖNYÖRGÖK ADA NE KÍNOZZ ENGEM FB-N KÖNYÖRGÖÖÖÖÖÖÖÖK.
    MONDD MIT AKARSZ ÉS MEGKAPOD.
    XDDDDD
    Madelyn x

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Fogadjunk, de miben? :D
      Minden ki fog derülni, csak idő kell neki. Ha ez megnyugtat, megpróbálok picit sietni, és gyorsan végezni a következővel.
      Puszi <3

      Törlés
  4. Szia!!
    Hű elmegyek nyomzónak, egész jól összeraktam és a betörös szavam is bejött. Louis egyre jobban megnyilik Harrynek. A csávó meg felbasszta az agyam, de Harry megvédte Lout. Harryt meg Liam. Imádtam.
    Puszi❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Egész nyugodtan XDD Megérdemled a dicséretet :DDD
      Jhonatan, úgy tűnik jól elvágta nálatok magát és nem ez volt az utolsó jelenése a történetben.
      Örülök, hogy tetszett :)
      Puszi <3

      Törlés
  5. Istenem, annyira jól írsz <3
    Alig várom a következőt!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Köszönöm :) az ilyen megjegyzés nagyon fel tud dobni. Örülök, hogy olvasod, annak meg pláne, hogy tetszik is. A következő rész hamarosan felkerül és egy picit megint csavaros lesz.
      puszi <3

      Törlés
  6. Úristen drága!
    Csak rutinellenőrzésre feljottem a blogokat megnézni, erre látom az új részt! Ki minden a kézből, tekintet a részre.
    Csodás lett, nagyon tetszett az, hogy Lou egy icipicit nyitott Harry felé, és a magyarázatot is köszönöm az elején!:) Harry azt teszi, amit akar és punk tum. Az a faszi meg menjen a fenébe, ne rangassa nekem Louis-t, mert megjarja.
    Nagyon tetszett, eszméletlenül várom a kovit!
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki rutinellenőrzést szokott csinálni esténként a blogok között, amiket olvas :DDD Annak meg még jobban, hogy a tieid között az enyém is szerepel :)
      Megmondom őszintén, hogy amikor készen lettem vele, és visszaolvastam, egy picit az én szívemet is megmelengette ez a kicsit meghitt jelenet. Nehogy azt hidd, hogy egy kegyetlen ember vagyok, amiért szegény kis kócost megszenvedtetem. Igazából, alig várom, hogy aranyosabb jeleneteket írhassak.
      A következő hamarosan felkerül! :D
      Puszi <3

      Törlés