2016. február 4., csütörtök

15. fejezet - Úgy érzem, itt békére lelek...




Sziasztok! :)
Kijelenthetem, hogy ezzel a résszel bajlódtam eddig a legtöbbet, mert valahogy sosem tetszett, végül sikerült 9 oldalt összehoznom, amit viszont ketté szedtem, mert rájöttem, hogy egy kicsit sok lenne... De ami késik nem múlik :D
Köszöntöm az új olvasókat, valamint a rengeteg hozzászólást az előző részhez. Imádlak titeket! :)) Egészen biztos vagyok benne, hogy ezektől a megjegyzésektől kapok erőt a folytatáshoz. ÉS elhagytuk az 5000 megjelenítést, ami elég nagy mérföldkő számomra. KÖSZÖNÖM!
Hmm... most nem is kotyogok a részről, de várom a véleményeket. :)
Jó szórakozást! :)


Amy



Egész éjjel az ajtóban gubbasztottam. Nem aludtam, csak a fejemet a fának támasztva meredtem a sarokba. Próbáltam feleleveníteni az elmúlt napokat, és egyre azt kutattam, hol hibáztam.
Harag, gyűlölet, megvetés, bánat, félelem és kétségbeesés. Mintha mind háborút vívott volna bennem. Nem tudtam melyikük a helyes, ezért hagytam, hogy egymást pusztítsák, miközben engem felemésztenek. Míg bennem vihar tombolt, kívül érzéketlenné váltam. Egyetlen neszre sem figyeltem fel, nem éreztem, hogy a könnyeim az arcomat mossák, hogy a mozdulatlanság miatt, az egész testem elgémberedett, hogy a vérem egyre nagyobb tócsába gyűlik alattam, amit a bézs szőnyeg előszeretettel szív magába, ennek pedig egy része a combomra száradt, és húzza a bőrömet.
Nem mertem lehunyni a szemem, mert akár hányszor teljes feketeségbe borult az elmém, megjelent Mr. Wide, ahogy dohányzik, rám mászik, megérint és a fülembe liheg. Az utóbbi egyre erősödött, ami miatt ijedten pillantottam körbe. A Hold gyenge fénye megvilágította a szobát, így alaposan szemügyre tudtam venni mindent, megbizonyosodva róla, hogy egyedül vagyok.
Ekkor tudatosult bennem, hogy a saját hangomat hallom viszont, mégis tompának hatott, mintha egy másik ember fülével hallanék. Szaporán lélegeztem, irreálisan meleg volt a levegő, amitől kivert a víz és hányingerem támadt. Egyáltalán nem volt bent oxigén, pedig nekem több kellett, sokkal több.
Meg fogok fulladni.
Halottam valahol kattanni egy zárat, amit lépések hangja követtett. A szobámba ekkor már világos volt. Ez meglepett, hiszen az imént még minden a Hold fényében fürdött. A Nap álmos sugarai viszont emlékeztettek rá, hogy apa munkába indul.
- Apa… - a hangom nagyon gyenge volt, alig több suttogásnál, de a hirtelen támad csend arra bátorított, hogy folytassam, mert figyelnek rám – Kérlek… Engedj ki… Ígérem, megváltozom… - hiába próbálkoztam a végére elsírtam magam.
Akkorát dörrent az ajtó, hogy hátra estem a rémülettől.
- George! – kiáltott fel anya hisztérikusan – Még a végén betörik az ajtó!
- Még egy szót hallok, és esküszöm, hogy nem csak az ajtóba rúgok bele – nyomatékosította apa, majd a lementek a földszintre.
Nem mertem megmozdulni, ott ahol voltam, a padlóra borultam, hogy utat engedjek egy újabb adag bánatnak, ami egyszerűen nem akart elfogyni. Visszasüllyedtem az előző állapotomba, azzal a különbséggel, hogy ezúttal csak a zajokra figyeltem. Végighallgattam a reggeli készülődést, apa távozását, majd ahogy Anya egész nap itthon pakolászott - mert nem ment be dolgozni -, de csak a földszinten, ugyanis az emeletre vezető lépcsősort messze elkerülte. Délután hozzá látott a rádió társaságában a vacsora készítéséhez, és hiába voltam képtelen rá, hogy akár egyetlen falatot is lenyeljek, a gyomrom megkordult az illatokra.
Sosem voltam az az egy helyben ücsörgős típus, de most egy egész napot töltöttem a földön. Valami furcsa időhurokba kerülhettem, mert arra eszméltem, hogy megint besötétedett, és apa megérkezett. Mintha vak lettem volna, mindent a hangokból szűrtem ki. A rövid köszöntést követően az evőeszközök csikorgása a porcelán tányérokon jelezte a vacsora hangját. Ha belegondoltam, hogy egy nappal ezelőtt, én is ott ültem lent a helyemen, és jóízűen ettem, úgy éreztem széthasadok belül. Vissza akartam kapni azt az életet. A csöndes beszélgetés után, amiből a hangjuk fekvésén kívül nem értettem semmit, felfelé jöttek, a szobám előtt megálltak.
A remény egy apró szikrája gyúlt bennem a gondolatra, hogy bejönnek, és mindketten megölelnek, mint amikor megnyertem egy zongoraversenyt. Anya körbepuszilgat, apa pedig kijelenti, hogy büszke rám. Megfogadom, hogy soha többé nem teszek semmi rosszat, és sokkal többet, sokkal jobban fogok teljesíteni. Felültem, ami ellen minden porcikám tiltakozott, és az ajtóhoz imádkoztam, hogy nyíljon ki, de nem mertem megszólalni, csak vártam.
A távolodó léptek hangja marta a fülemet. Magam elé bámultam, és a háló ajtajának csapódására összerezzentem.
A reményképem csak a múltban létezik…
Magam sem értem, hogy hogyan, de sikerült még egy éjszakát és egy nappalt, szinte öntudatlan állapotban töltenem. Már nem tudtam sírni, csak bambán pislogtam a szobámban lévő tárgyak egyikét, amelyik éppen a látóterembe esett. Már két napja rám se néztek.
Annyira hiányoznak… Miért nem érdeklem őket?
Kapart a torkom, ami egy idő után, egyre kellemetlenebb lett - ahelyett, hogy megszűnt volna, mint az éhség -, így nehezen, de feltápászkodtam. Várnom kellett, mert szédültem, de amint a fürdőbe értem, és megláttam a kádat, ellenállhatatlan érzés ragadott el, hogy megfürödjek.
Levetkőztem, a kádba ülve megengedtem a vizet. Lehunytam a szemeimet a megtisztulás érzésére. A lefolyóba hömpölygő víz pirossá vált, de hamar fordult kristálytisztává. Végigdörzsöltem magam a tusfürdőmmel, és elszörnyedve vettem észre, hogy a testemen mindenütt kékeszöld foltok borítják.
Megint a levegőt kapkodtam, a zuhanyrózsa kiesett a kezemből, a kád alján koppant, és amint elszabadult, mindenfelé fröcskölni kezdte a vizet, kezdve az arcommal. Megrezzentem a váratlan érintésre, sietve nyúltam érte, de a fürdőszoba már úszott. Kiléptem a kádból, és egy másik anyagot elővéve, itatni kezdtem vele a padlót. Füleltem, mert hiába szólt a zene, tudtam, hogy minden lehallatszik. Egy percre csend lett, azután, a lépcsőfokok nyikorogni kezdtek. Anya és apa fürgén léptek be, találkozott a tekintetünk egy röpke pillanatra, majd mindketten az ajtó előtti foltot bámulták. Szégyenkezve kaptam el a fejem, és a csempék közötti fehér fugát vizslattam. Apa dühtől remegve rángatott fel a földről.
- Öltöztesd fel! – lökött egyszerűen anyának, majd kiviharzott a szobából, de mire a pólómat rángattam magamra, már vissza ért egy szikével. A padlóra térdelve elkezdte felgöngyölni a szőnyeget. Nem törődött azzal, hogy arrébb húzza a bútorokat, hanem egyszerűen kivágta őket belőle. Régen anya ilyenkor már jajveszékelt volna, hiszen ezt a kárpitot ő választotta ki, de most segédkezett neki, felfedve ezzel az érdes betont.
- A többi marad – jelentette ki apa, miután a fél szobát lecsupaszították. – Hátha nem mocskolja össze.

Egy hét.
Már egy hete vagyok bezárva.
Ez 7 nap… 168 óra… 10 080 perc… 604 800 másodperc…
Ennyi idő alatt, nagyon sokat gondolkodtam, és az egész életemet átértékeltem. Hiányzott az iskola. Hiányoztak a barátaim… az az egy. Hiányozott, hogy focizhatok… hogy zenélhetek - esett a pillantásom a hatalmas zongorára - , hiányzott az iskola. Hiányoztak a tanárok, még az is, hogy tanulhassak.
Az ablak előtt ültem, és a város felé kémleltem. Hiába tudtam, hogy nem látok el odáig, akkor is a tetőket megkülönböztetve próbáltam megtalálni, melyik építmény alatt rejlik az intézményt, ahová most ezerszeresen kívánkoztam vissza. Még Tiffany is hiányzott, aki kikosarazott, ráadásul az egész iskola előtt.
Hiányzott, hogy kint lehetek, itt még az ablakot sem tudtam kinyitni.
Távolabb léptem és a rácsokra fókuszáltam, amik elválasztottak a külvilágtól. Ráfontam az ujjaimat a fekete vasra, és rántottam rajtuk egyet, de azok meg sem moccantak. A másik kezemmel is megmarkoltam és teljes testsúlyomat beleadva magam felé húztam, minden erőmet felhasználtam, de még csak meg sem hajolt az acél. Dühömben rájuk csaptam egyet, de ezzel is csak a kezemnek ártottam.
A héten vagy a századik próbálkozásom volt, de a rohadt rácsok egy millimétert sem mozdultak, hiába rángattam. Miért?
A könnyek megint a szememet marták, a kétségbeeséssel párosítva pedig győztek felettem. Erőtlenül estem a padlóra, még mindig a hideg fémet markolva. A szoba elhasználódott levegőjétől szinte rosszul voltam és betegnek éreztem magam.
Megint úgy éreztem fuldoklom, ezért kénytelen voltam felemelni a fejem, hogy több levegőhöz jussak. Hisztérikusan remegtem, hiába szívtam tele a tüdőm, úgy éreztem, semmi nem jut bele. Biztos pontként a kezeimet figyeltem, amiken az alkonyat éjszakába forduló fénye játszott a már halványuló zúzódásokon, és a csuklómon szépen begyógyuló horzsolásnyomokon.
Vajon meddig leszek még itt? Amíg meg nem bánom az összes bűnömet? Bár emlékeznék mindre.
Anya közeledett felém, hallottam a lépcsőt nyikorogni. Valószínűleg a vacsorát hozta. Gyorsan elléptem az ablaktól, mert gyűlölték, ha akörül lebzselek és vártam, hogy bejöjjön. Ahogy figyeltem hozzám hasonló aprócska alakját, egy furcsa gondolatom támadt. Talán, ha megpróbálnám fellökni, lenne ellene esélyem és kijutnék.
Ő az anyám.
Mire mozdultam volna, sajnos ő már az ajtót zárta. Csodálkoztam, hogy nem volt a kezében tálca, csak egy aprócska táska.
- Gyere – vetette nekem oda és a fürdőbe ment.
Tétován követtem, de gyorsan emlékeztettem magam, hogy ő az anyukám, aki soha nem bántana.
- Vetkőzz – jött az egyszerű utasítás, miközben ő megengedte a vizet és a kezével kavargatva ellenőrizte a hőfokot.
Eleget tettem az utasításnak, de az alsómnál kicsit tétováztam.
- Mássz bele – nyomott a vízbe némi tusfürdőt, amitől kicsi pamacsok nőttek a csap körül. Olyan volt, mint gyerekkoromban, amikor fürdetett.
Nincs mitől félnem, pláne egy fürdővíztől.
Belemásztam és kérdés nélkül is tudtam, hogy mosakodnom kell. Csak a fürdővíz loccsanása hallatszott, ahogy megmerítettem benne a szivacsot, majd kiemeltem. Száz kérdést akartam neki feltenni, míg elfordult és a mosdónál pakolt, de egész héten alig szóltak hozzám, ha pedig én kezdeményeztem figyelmen kívül hagytak.
- Anya… - kezdtem bele mégis tétován. Vártam, hogy félbeszakít, de nem tette, így folytattam. – Én… csak… tudni akarom, hogy mit tettem. Tudom, hogy van valami, amit elrontottam, de nem tudok rájönni. Kérlek, áruld el, hogy… megbánhassam – a vége csak suttogás volt, de tudtam, hogy hallja.
Megfordult, kezében egy aprócska tárggyal.
- Emeld fel a karod!
Persze, hogy nem válaszolt. Csalódottan tettem amit kért, majd türelmesen vártam, míg beszappanozott és megborotvált mindkét oldalon. Lenyúlt, arrébb söpört némi habot az ágyékomtól, hogy lepillanthasson, de én magam elé kaptam a kezem, és megbotránkozva néztem rá.
- Csináld meg – nyomta a kezembe a kis eszközt. Nem fordult el, hanem árgus szemmel figyelte minden mozdulatom. Amikor kész voltam elvette tőlem a pengét, megmosta a hajam, majd egy törölközőt nyújtott. Még száraz sem voltam igazán, amikor a tükör elé állított, hogy attól a kevés arcszőrzetemtől is megszabadulhasson.
Végig csöndben volt. Hiába kerestem a tekintetét, ő sosem viszonozta.
A szobában a szekrényből kiválogatott néhány ruhát, amit sorban kapkodtam fel, csodálkozva nézegetve magam, mert mind az elegánsabb típusba voltak sorolhatók.
- Megyünk valahová? – kérdeztem, amikor a pólóba bújtam.
- Maradj itt! – adta utasításba egyhangúan, mielőtt magamra hagyott.
Negyed óráig ücsörögtem a szekrényes polc előtt, amikor apa kocsiját meghallottam. Anya azóta nem jött vissza és kezdtem azt hinni, hogy csak egyszerűen azt adta rám, ami először a kezébe akadt, de vacsorát sem kaptam, ami kezdett kellemetlen lenni, mert a gyomrom egyfolytában korgott.
Nyílt a bejárat és anya boldogan üdvözölte apát. Olyan régen halottam így beszélni, hogy egyfajta öröm öntött el, vidámságát hallva.
- Jó estét! – még soha nem találkoztam azzal, aki köszöntötte, mert nem ismertem fel a mély hangot.
Felegyenesedtem ültömben és füleltem. Anya bemutatkozott, az ismeretlen pedig viszont, de csak nem értettem pontosan, csak, hogy valami Nigel.
- Erre – mondta apa, szinte félbeszakítva a csevejt.
Elindultak a lépcsőn, de csak az idegen és ő. Anya a konyhába ment és felhangosította a… rádiót? Miért?
Csörögtek a kulcsok és nyílt a börtönöm. Apa belépett, mellette pedig egy sötét bőrű férfi, aki olyan magas volt, hogy egy kicsit le is kellett hajolnia, nehogy beverje a keretbe a fejét.
- Apa… – kezdtem bele a meglepettségtől, mert túl gyorsan közeledett felém. Ijesztő volt, ezért ösztönösen igyekeztem menekülni, de nem tudtam elég gyorsan felállni.
Elkapott, és a csuklómnál fogva az ágyamhoz rángatott. A másik férfi átnyújtotta a kötelet és én… nem akartam hinni a szememnek.
Már abban a pillanatban felordítottam, hogy a fonott kender felém közelített.
Nem… ez nem lehet…
Sikítottam, hadonásztam és megpróbáltam kirántani magam a szorításból, de nem sikerült. Akkora pofont kaptam, hogy ha nem tartanak, biztosan a padlóba verem a fejem. A gyengeségem miatt pillanatok alatt kerültem a matracra, és mire magamhoz tértem, a csuklóm már meg volt kötözve.
- Apa, apa! Kérlek! Nem akarom!- megint sírtam, megint könyörögtem és megint nem figyelt rám senki.


Egy sötét arc kúszott a látóterembe. Sötét haj, sötét bőr… mindene fekete volt. Rémülten mozdítottam meg a karjaimat, és amikor felfedeztem, hogy szabad vagyok, egyszerűen fordultam egyet, hogy a lábammal az idegen mellkasát célozva megrúghassam.
- Hagyj békén! – ordítottam rá az árnyékra, ami fájdalmasan nyögött fel, de nem esett le az ágyról, mint ahogy azt képzeltem.
- Louis, én vagyok az, Harry.  Itt aludtam melletted, mert megkértél. Semmi baj, csak rosszat álmodtál – magyarázta nyugodtan egy kellemes hang, amit ismertem. Amikor ezt halottam, mindig valami jó történt. A reggeli… a zongora… a séta… a hó… a fölém hajoló zöld szempár… Harry…
- Sajnálom – szégyelltem magam, amiért bántani akartam. Valami végigfolyt az arcomon és ijedten kaptam oda. Már megint sírtam.
- Semmi baj – feküdt vissza az ágyba és eligazította magát. – Akarsz róla beszélni? - kérdezte a plafont bámulva.
Borzasztó kimerültnek éreztem magam, ráadásul az újraélt emlék még túl friss volt ahhoz, hogy pihenni tudjak tőle. Az elfojtott sírástól száraz volt a torkom, és biztos voltam benne, hogy képtelen lennék megszólalni, valamint féltem, ha elmondom neki, akkor elmenekül, és megint egyedül maradok, így csak megráztam a fejem.
Óvatosan néztem körbe a fekete lények után kutatva, amik rendszerint ilyenkor már lesben állnak, de most egyet sem láttam.
Követtem Harry példáját, aki úgy tűnt visszaaludt. Nekem háttal feküdt, amitől szörnyen éreztem magam. Biztos látta, hogy sírok, és elege van belőle. Ha sikerül is elaludnom, reggelre nem lesz itt. El fog hagyni.
Úgy tűnt, elaludt, mert egyenletesen szuszogott, és mozdulatlan volt, de addig hergeltem magam, míg egyre sűrűbben záporoztak a könnyeim. Megpróbáltam hangtalan maradni, mert nem akartam, hogy felébredjen, viszont így is sikerült néhány szipogásnak feltörnie.
Egyszer csak Harry felém fordult és engem bámult. Nem csinált semmit, csak nézett. Abban a pillanatban szerettem volna, ha valaki hozzám ér, de nem mertem semmit csinálni.
Mi van, ha ellök? Ha őt is taszítom? Csak egy beteg vagyok… egy a sok közül…
De ő nem lökött el, hanem kinyúlt értem… értem… és magához húzott. Szorosan ölelte a hátam és ekkor már képtelen voltam elfojtani az érzéseket.
Zokogva nyomtam az arcom a mellkasának, eláztatva ezzel a pólóját. Hihetetlen érzés volt, ahogy átölelt és magához szorított.
Már nem tudtam, hogy miért sírok. A bánattól, vagy az örömtől, hogy egy pillanatra úgy éreztem, fontos vagyok valakinek.
Bumm…
Eszembe jutott, amikor először fogadott, mint beteget…
Bumm…
Amikor bocsánatot kért…
Bumm…
Kérdés nélkül is tudta, hogy félek valamitől, és elűzte a lényt…
Bumm…
Rájött, hogy tudok zongorázni, és engedte, hogy játsszak…
Bumm…
Közel négy éve, hogy utoljára kint jártam, és ő hagyta, hogy szabad legyek…
Bumm…
Úgy bánik velem, mint egy normális emberrel…
- Olyan megnyugtató...
- Micsoda? – érdeklődött halkan, de mivel közel voltam hozzá, sokkal hangosabban halottam.
- A szíved dobbanása – suttogtam már félálomban.



.

17 megjegyzés:

  1. 2napja várom hogy új rész legyen,szinte óránként ellenőrzitem és bumm itt van.
    Komolyan nem találom a szavakat. Csodás. Kápráztató.
    Már bocsánat de ritka nagy mocskok Lou szülei, bezárva újra és újra megerőszakoltatták a fiúkat miközben az a szerencsétlen ott szenvedett egyedül. Egy monitoron keresztül olvasom, de esküszöm átérzem Lou kétségbeesését, hogy nem tudja hogy miért teszik ezt vele. Engem személy szerint ez bosszant a legjobban, mert a legtöbb ilyen történetben mindig megtudjuk egyből az erőszak okát, pl. bosszú, kielégülés, pénz. Itt nem,és ez annyira frusztráló, és ezt érti Lou is, és ahhhh. De pont ettől lesz ez mestermű. Ledöbbentem, mikor Lou gondolataiban olvastam hogy "4éve nem volt szabad levegőn". Belegondolok hogy nekem 2 nap múlva minden bajom van ha nem mozdulhatok ki, neki meg 4 év!!
    Nagyon kíváncsi vagyok hogy a szüleitől hogy került intézetbe, de van egy olyan érzésem hogy erre is sor fog kerülni:)
    Írtam egy előző komiba, hogy megérdemli a könyv formát. A kommentedre válaszolva: Igen, teljesen komolyan gondoltam. És őszintén remélem hogy egyszer kezeimbe tarthatom, mert ez TÉNYLEG csodálatos.

    El nem tudod képzelni milyen izgalommal várom a következő részt:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Muszáj vagyok még egy kommentet itthagyni. MIóta elolvastam, kb másfél - 2órája csak ezen jár a fejem. HIhetetlen. Olyan 5-ször olvastam el azóta és mindegyik közbe könnyezek. Egyszerűen annyira átérzem amit átélt, hogy az már fizikailag fáj. Annyira nem is tudom, nincsenek erre szavak.
      Uh kezdek egyre érzelgősebb lenni....ne haragudj, csak nehéz magamban tartani amit gondolok.

      Törlés
    2. Igazán örülök neki, hogy sikerült ennyire megbabonáznia ennek a kis történetnek, viszont nem kell folyamatosan nézelődnöd, hogy mikor teszem fel. Általában, várok két-három napot, de ha már válaszoltam a kommentekre, akkor más előfordulhat, hogy aznap este, vagy másnap hozom a következőt. Ezt csak azért mondom, hogy ne fáraszd magad azzal, hogy ilyen sokszor nyitod meg az oldalt feleslegesen.
      Nem haragszom, amiért a karaktereket szidod. :d Mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy kit kedvel és kit nem, ebben az esetben pedig tökéletesen megértem, hogy miért nem csíped őket. Szerintem nincs olyan olvasó, akinek ők a favoritjai. XD
      4 év... tényleg borzasztó hosszú idő. Szerintem senki nem bírja a bezártságot, viszont őt nem merték kivinni az instabil állapota miatt, ezzel viszont az a baj, hogy Louis ezt egy újabb büntetésnek vette, így természetesen nem változott semmit, ami továbbra is azt eredményezte, hogy nem léphet ki a szabadba. Ha emlékszel még... az elején Liam említette is, hogy úgy kellett kiharcolnia, hogy a szabadidős szobába legyen Louis, mert azt sem engedték, viszont ő abban reménykedett, hogy ezzel segíthet valamit a kis betegnek.
      Szóval ő igen szűkös keretek között él már pár éve, ezért örül borzasztóan, hogy Harry ennyi mindent enged neki.
      Természetesen, sor fog arra is kerülni, hogy hogyan került ide... bár az még kicsit később esedékes. ;)
      Nos, ami ezt a könyvformát illeti, remélem, hogy bejön ez a jókívánságod, mert attól én lennék a legboldogabb. Ha egyszer bekövetkezne... Neked dedikálom az első példányt. :)
      Még soha nem kaptam valakitől egyazon részhez két kommentet, így szerintem kezdem kapiskálni, hogy mennyire izgatott vagy a folytatás miatt.
      Nem haragszom, ha valaki érzelgős. Egyáltalán nem, nyugi. Legalább tudom, hogy őszinték az érzéseid.
      Hamarosan hozom a folytatást. :)))
      Puszi <3

      ~ Amy

      Törlés
  2. Ahjjj!!! Annyira jóó..úgy imádom, teljesen megbabonáz! Mi a titkod? Hogy tudsz ilyen jól írni? Nekem is mond el kérlek! Annyira csodálatra méltó vagy, hogy nem találom a szavakat. Még csak pár napja jöttem ide, és ismertelek meg, de te lettél a kedvenc íróm. Imádlak. A rész csodás lett. Habár nem igen értem, hogy Louval miért bántak így a szülei, de nem baj. Pont ez a tökéletes benne, hogy csodálatos, érthető, de mégis titokzatos. Nagyon szépen írod le a karaktereket. Louis szemszögét is, még így is, hogy elég "rossz" időket él meg akkoriban.(ha érted mire gondolok:D) És Harry szemszögét imádom, mert jó olvasni, hogy mit gondol Louról. És ahogy Louis kezd megnyílni Hazz előtt annyira..annyira elbüvölö. Vagy nem is tudom. Igazából lehet, hogy csak én érzem így, de azt hiszem kezdenek egymásba szeretni. És ez nagyon jó. Nem is csacsogok, mert a végén még olyan hosszú lesz, hogy el sem olvasod. Remélem a zagyválásomból annyit le tudtál szűrni, hogy csodás vagy, csodásan írsz és imádlak. Sajnálom a hosszú kommit. Kíváncsian várom a következő, gyönyörűen megfogalmazott részt.💜💜

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jézusom... ilyenek hallatán úgy vigyorgok, mint aki megnyerte a Lottó ötöst. Nagyon köszönöm ezeket a csodálatos szavakat. :))
      Hogy miért bántak vele így... nos valójában ennek van pár oka, de a főről, már lerántottam a leplet, méghozzá az előző ilyen részben, ahol maga Wide mondja el Louisnak. Bár ezt Louis nem hiszi el, de később... nos az majd kiderül ;)
      Hogyne érteném, mit értesz "rossz" idők alatt. Egyébként ezeket a részeket n sem kedvelem, mert nem szeretném kínozni, még gondolatban sem, de ilyenkor próbálok elvonatkoztatni, hogy csupán egy karakterről van szó, akinek ugyan az a neve. Így valamivel könnyebb megírnom az ilyen részeket.
      Hmmm... háát, ha még szeretni nem is, de kicsit megváltoztak azok az érzelmek. :)
      Egyáltalán nem bánom a hosszú kommenteket, mert már számtalanszor említettem, hogy mennyire szeretem őket olvasni. ^^
      Nem kell sokat várnod a következőre, ígérem. :D
      Puszi <3

      Törlés
  3. Ajj úgy vártam ezt a részt már :D Annyira jo ez a történet hogy azt nem tudom elmondani :D Imádom , nem tudok mit mondani hogy most is nagyon jo lett :D És végre kezdenek egymás iránt érdeklődni :D Louis meg istenem .... mennyit szenvedett ez a szegény fiú? Alig várom a folytatást :D Siess légsziiiiii :D Puszi <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem tudom elégszer megköszönni, hogy mennyire örülök annak, hogy ennyire tetszik. :))
      Az elkeserítő tény viszont, hogy nem ez volt az utolsó ilyen rész, valamint, ha megfigyelted az eseményeket...nos, rájöhettél, ezeknél a részeknél nem a fejlődést, hanem a mélypontra jutást fogjuk nyomon követni.
      Ami a folytatást illeti... már nem kell sokat várni. :)
      Puszi <3

      Törlés
  4. Istenem.
    Annyira sajnálom Louis-t, az embereknek sem nevezhető szüleit pedig gyűlölöm!!!
    A vége pedig annyira édes, az ezelőtti részben is megbolondultam tőle, és most újraolvasva megint olvadozok. Imádom őket, annyira édesek.
    Csodálatosan írsz, minden percét élvezem minden résznek, annyira jó!❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Közös a véleményünk, mert egyrészt muszáj volt beleraknom megint ezt a párbeszédet, másrészt, miután megírtam, úgy voltam vele, hogy semmivel nem lett rosszabb, attól, hogy ismételtem.
      A szüleiről pedig csak annyit, hogy helyesen teszed.
      Köszönöm, és borzasztóan örülök, hogy ennyire tetszik. :))
      Csak pár nap, és felteszem a következő részt.
      Puszi <3

      Törlés
  5. :3 nincs más kifejezés arra hogy milyen jó

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! :)
      Mindig sikerül sokatmondóan fogalmaznod.
      Hamarosan új részt hozok.
      Puszi <3

      Törlés
  6. annyira imádooom! a szülei pedig nyugodtan megpusztulhatnak.....
    a vége annyira édes lett!! *------* csodálatosan írsz:3
    xX

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm!
      Nos, igen, elég kegyetlenre sikerültek, de másként nem tudtam volna elérni, hogy Louis ennyire magaalatt legyen. Azért remélem nincs harag. :)
      Köszönöm a bókot. ^^ Hamarosan hozom a folytatást.
      Puszi <3

      Törlés
  7. Oh, szent Szűz Mariam drága!
    Hát én komolyan itt esek össze a padlón!
    Kezdjük is.
    Lou szüleit kellett volna ide bezárni, NEM Louis-t!
    Nem tudom megint mit vesztett el az apja Louis-nak, de az eszét biztos! Az anyja ezt hogy hagyhatja, és hogy lehet ilyen rideg? Én ebbe belehalnek. Szegény Lou saját magában keresi a hibát, ami igazából nincs is, csak a szülei tettek ezt vele.
    Harry végtelenül aranyos, hogy a szabályokat athagva segít Louis-nak és remélem ez így is fog maradni, mert Lou már így is pengeelen táncol.
    Imádtam a reszt, nagyon várom a kovit!
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Az első szempontoddal teljesen egyet értek, de mint tudjuk, az élet nem túl kegyes. Egyszer velük is foglalkozni fogunk, hogy mi történt a későbbiekben, de arra még picit várni kell.
      A szomorú tény pedig tényleg az, hogy Louis nem képes elfogadni, hogy ez valóban megtörténik, mivel soha nem gondolta volna ezeket a szüleiről, ezért inkább önmagát hibáztatja.
      Majd meglátjuk, hogy hogyan alakul Harry nézete, de nem ígérek semmit.
      Hamarosan folytatás! :)
      Puszi <3

      Törlés
  8. Hát Aduskám...szégyelljed magad.Egyrészt, mert este tetted fel, másrészt azért, mert így kínzod Louis-t. És akkor megint felteszem a kérdést: MILYEN APA AZ ILYEN!? ÉS AZ ANYJA? Hogy rohadjanak meg! Most már komolyan...eladja a fiát? Igen!? Hát mi ez, állat!? Agyonverem a laptopomat, ha még egyszer ilyen lesz!Hú de kitolok majd veled...
    Louis kínlódását nem bírtam végig olvasni...mindig bele kellett ugranom, mert a sírás határán voltam... Tiszta depresszió leszek...megint. NE CSINÁLD EZT VELEM!
    A vége meg...kigyilkollak. Olyan kis édes...megnyugtatja, hogy él. Ami pedig a ,,megnyílást" illeti, koránt sem nyílt még meg. Van egy olyan érzésem, hogy teljesen nem is fog, lehet sosem fogja tudni, hogy megerőszakolták, elvégre Louis úgy érzi bemocskolták, szégyenli, így hogy lenne lelki ereje elmondani? Nem olyan könnyű az...áh, koránt sem. Szóval sosem fog Harry-nek igazán megnyílni...
    Egyébként meg...megint halállal fenyegetlek, azt mondtad újraírtad a közepét...mert unalmas volt. UNALMAS!? A TTD!? Szerintem te nem tudod mit beszélt, ez sosem lesz unalmas, ismétlem SOHA. Ez nem lehet megunni. :D
    A zongora meg...remélem annak ellenére, hogy Louis mocskosnak érzi magát ahhoz a hangszerhez, még fog azért játszani, és kicsit kiadja magából a fájdalmát...A zene gyógyít...minden sebet begyógyít. Szóval...,,tisztuljon meg", és zongorázzon még! ;) (a valóéletben is nagyon jól játszik)
    Várom a kövit! :3
    Lulu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom, hogy mindig késő este rakom fel, de máskor nemigen van rá időm. Pláne, ha még írnom kell hozzá, mert akkor még órákig képes vagyok vele elpiszmogni.
      Azt is sajnálom, hogy ennyire kegyetlen vagyok, ami tényleg nem szándékos, csak a történet szempontjából ennek így kell lennie. Viszont ez a múlt, a jelen pedig sokkal békésebb... néha.
      Remélem, hogy nem túl drága az a laptop, ugyanis, még van pár rész... és ennek a szemszögnek, ez még az eleje. Már előre bocsánatot kérek, a későbbiekkel kapcsolatban.
      Hidd el, nem maradtál le semmiről, nem is baj, ha magát a sok szenvedést nem olvasod el, csak úgy nagyjából értsd, hogy miről szól, nehogy lemaradj valami fontosról. Viszont, szeretném, ha megtennéd, amennyiben úgy érzed, hogy nagyon sok, ne olvasd tovább. Akkor inkább elmondom neked tömören a lényeget. Nem akarom, hogy valami nagyon rosszul érintsen.
      Annak viszont örülök, hogy a vége tetszett. A megérzésekkel kapcsolatban nem tudok nagyon mit mondani, mert már félek, hogy egy aprócska jelből is megfejtheted a továbbiakat, szóval csak annyit mondok, hogy ne felejtsd el őket.
      A való, való életre gondolsz? Mert ott tényleg jól játszik. Naphosszat hallgatnám. ^^
      Ma este hozom a következőt. (Megint este, bocsánat, de majd reggel elolvasod.)
      Puszi <3

      Törlés