2016. február 21., vasárnap

18. fejezet - Hallgass az ösztöneidre




Halihó! :)
Picit sokat kellett várni erre a részre, de mentségemre szóljon, hogy sokat küzdöttem vele. Jóó, ez nem jó indok, szóval elgondolkodom rajta, hogyan tehetném jóvá. :D
Köszönöm a sok kommentet, valamint üdvözlöm az új olvasókat! Lehet nem nagy dolog, de nekem az, szóval szeretném elmondani, hogy több mint 200-an olvastátok el a Prológust. :)))) Annyira hálás vagyok nektek!
Lényeg a lényeg, hogy íme a rész, amivel megszenvedtem, de nem azért, mert nem tudtam mit írni bele, hanem mert egyszerre írtam vele a 20. fejezetet.
Jó olvasást! :)

Amy




Másnap reggel Liam a zongora előtt ülve fogadott a kottatartóra készített akkordokat bújva, míg észre nem vette, hogy megérkeztem. A tegnapi nap eseményeinek egy részét meg nem volt időm önmagamban kiértékelni, de a szavak amikkel otthagyott, kétes érzelmeket hagytak maguk után. Az incidens óta nem kerestük egymás társaságát, így nem tudtam pontosan hányadán állunk. Talán nekem kellene bocsánatot kérnem, talán neki, de jelen helyzetben, egyelőre csak a dühöt éreztem. Nem csupán vele kapcsolatban, belülről az egész világra acsarogtam. Legszívesebben ma ki se keltem volna a paplan alól, egyedül Louis miatt tettem meg.
- Szia! – próbálkozott egy feszélyezett mosollyal, ezt látva viszont leszegtem a fejem és a lehető legközömbösebben köszöntöttem, egy futó pillantásra méltatva a szemem sarkából.
Ha jó lenne a kedélyállapotom, biztosan nekiállnék kifaggatni hogyan jutott be, de nem volt kedvem szóba állni vele. Ledobáltam a cuccaimat, és mivel nekik nagyobb figyelmet szenteltem, tanácstalanul fordult vissza az elefántcsont billentyűkhöz, amiket felületesen vizsgálgatott.
Talán igazságtalan vagyok vele egy kicsit, de az önbecsülésem hallani sem akart róla, hogy én kérjek bocsánatot, pedig valahol mélyen tudtam, hogy részben kénytelen vagyok neki is igazat adni.
- Szép ez a hangszer. Amikor megvetted, nem tudtam, hogy hová akarod tenni, de itt nagyon jól mutat. Megemeli a szoba összképét – kezdett el a semmiről beszélni, majd leütött néhány hangot.
Furcsa volt. Talán elromolhatott a fülem, mert a gyönyörű hangok helyett, amiket vártam, érdesek, tompák, vagy túl élesek szólaltak fel. Nem olyan volt, mint mikor Louis csinálja. Ő… valahogy életre keltette őket. Történetet adott minden egyes hangnak. Attól kezdve, hogy felcsendültek, addig a pillanatig, míg el nem haltak. Liam mindet csak nyomkodta. Legszívesebben lesöpörtem volna onnan a kezét. Úgy véltem, nincs joga hozzá érni Louis után.
- Egyébként elkezdtél már rajta tanulni? – érdeklődött továbbra is a billentyűkkel játszadozva.
- Nem magamnak vettem. Louis szokott rajta játszani – hitetlenkedve kapta rám a fejét, mire közönyösen megrántottam a vállam. Kár titkolózni. Ez igazán nem lényeges információ a többihez képest.
- Tud zongorázni? – kérdezte elképedve. Megfeledkezett minden tevékenységéről és a köztünk lévő kellemetlenségről, kíváncsian állt velem szembe. – Honnan tudod?
- Emlékszel a számokra? Arra a végeláthatatlan kombinációra?
- Még szép. Sosem értettem meg - vallotta be félszegen.
- Egy zongoradarab ujjrendje volt. Beethoventől.
Liam úgy nézett rám, mintha most közöltem volna vele, hogy a Föld gömb alakú és hiába próbálkozna, nem tud leugrani a világ széléről, de nem foglalkoztam vele tovább a kelleténél. Felütöttem a határidőnaplóm, hogy belejegyezhessek néhány vizsgadátumot, mivel hamarosan itt a félév.
- Harry… én… - kezdett bele egy kis várakozás után drága barátom, de gyenge próbálkozása nem hatott meg. Továbbra is a naptárba bambultam, miközben ő egy tollat piszkálgatott az asztalon. – Sajnálom. Nem akartam tegnap így viselkedni – megálltam, és követtem az ide-oda guruló fekete íróeszközt. – Nem akartalak lehordani, de valahogy ez annyira más. Könnyen megtudom őrizni a hidegvérem, ha a betegekkel dolgozom, de te a barátom vagy. Csak jót akarok neked.
- Jót?! – kérdeztem vissza hitetlenül felhorkantva.
- Igen. Nem akarom, hogy bajba kerülj, mert hátborzongató amiket csinálsz, ráadásul annyira rákattantál erre az orvososdira, hogy megfeledkezel önmagadról. Nem hívod fel a szüleidet, alig jársz az óráidra és bent éjszakázol. Ha Molly nem lenne, talán haza sem mennél. Elfelejtesz élni! Elfelejted, hogy nem főállásban vagy, és még rengeteg más kötelezettséged van – nyugodtan beszélt, nem emelte fel a hangját, pusztán közölte a tényeget, amiket első hallásra rögtön meg akartam cáfolni, de bölcsen tettem amiért a végén akartam felsorakoztatni az ellenérveket, mert a baj az volt, hogy nem tudtam mit. Liamnek mindig igaza van. Ez fontos szabály.
- Anyukád hívott… aggódik érted - tett rá még egy lapáttal a felhalmozódó bűntudatomra.
- Valahogy megpróbálok változtatni a hozzáálláson. Jobban beosztom az időmet – kezdtem megadóan felsorolni mi mindent tehetnék, hogy a fejetlenséget a visszájára fordítsam.
- Próbálj kicsit magadra is gondolni. Csak ennyi a kérésem – mosolygott rám őszintén.
Ez volt az a pont, ahol már kénytelen voltam minden haragomat félredobni. Liam végig az én érdekeimet nézte. Hiába vagyok felnőtt, hiába vagyok okos, van, amit csak tapasztalat alapján és mások terelgetésével lehet megtanulni, mert az életet nem tanítják az iskolában és könyvekben. Egy ilyen bocsánatkérés után nem lehet az ember bosszús, pláne, hogy ő is hibás, részben.
- Én is tartozom egy bocsánat kéréssel. Csináltam pár hülyeséget, de ígérem, hogy ezek után jobban odafigyelek.
- Én is ettől tartok – nevetett Liam szarkasztikusan, mire játékosan rácsaptam a karjára.
- Esküszöm, ezentúl nem lebzselek itt álló nap – imitáltam az eskü letételéhez használatos mozdulatot.
- Még szép. Azért kérdet a kilépős papírt – Liamnek mindig igaza van. – Mielőtt elfelejtem, jegyezd be a Keddet, mert komolyan mondtam a tegnapit.
Abban a pillanatban kaptam fel a fejem, hogy ezek a szavak elhagyták a száját.
- Mi? – nyögtem ki értelmesen.
- Tegnap Carter hivatalosan is elvette Jhonatantól Louist, és megengedte, hogy új ápolót vegyél magad mellé.
Csak pislogni tudtam.
- Honnan tudja? – kérdeztem még mindig az előző mozdulatomba dermedve, félig az asztal fölé görnyedve.
- Miután veszekedtünk, nem hagyott nyugodni amit mondtál. Eddig soha nem volt gond senkivel, hiszen mindenki becsülte a munkáját, de te nem vagy az a hirtelen haragú ember, aki ok nélkül behúz valakinek, szóval meglátogattam Cartert és hivatalosan is eljárás indult az emberünk ellen.
- És addig mi lesz Louisval? – tértem át a számomra leglényegesebb dologra.
- Lassan ébresztened kéne – rántotta fel jelentőségteljese köpenyének ujját karórájáról.  - Másvalakit akart betenni hozzá, de meggyőztem, hogy Keddig vele maradhass.
Bele sem mertem gondolni miben alkudhatott meg az idős dokival, amiért beadta a derekát.
- Eladtad neki a lelked? – kérdeztem hitetlenkedve, de csak kuncogott.
- Valami olyasmi. Inkább bele se menjünk.
Együtt hagytuk el az irodám, majd amikor különváltunk, szinte repültem Louishoz. Csak arra eszméltem, hogy az ajtaja előtt állok, és a torkomba dobogó szívvel kopogtatok párat halkan.
Meglepetésemre Louis már nem az ágyban volt, hanem a szokásosnak mondható sarokban. Úgy láttam meglepődött, hogy én érkeztem, de nem zavartattam magam. Szélesen mosolyogva indultam felé a köntössel és a kötővel, elé érve pedig hívogatóan felé tartottam, várva, hogy belebújjon.
Nem tudtam figyelmen kívül hagyni hallgatagságát, de gondoltam, a későbbiekben majd megered a nyelve. Nekem viszont be nem állt a szám. Elmeséltem neki, amit Liam mondott reggel, és megpróbáltam megbarátkoztatni a gondolattal, hogy hamarosan kénytelen lesz találkozni egy újabb idegennel.
Sajnálatomra viszont egész nap egyetlen szót sem szólt. Lehorgasztott fejjel ült a heverőn, hiába faggattam, hogy mihez lenne kedve, csupán üres tekintettel nézett maga elé. Mintha késsel szurkáltak volna belülről. Egyszerűen úgy éreztem magam, akár egy gyerek, akié a legmenőbb játék autó az oviban, de elveszik tőle, és a kezébe nyomnak egy fából készültet. Valami belülről emésztett.
- Kérlek, nézz rám! – könyörögtem esetlenül, amikor megelégeltem a csendet. – Louis… Mond el mi az, amivel segíteni tudnék, mert… mert így nem értelek… - az a kellemetlen csomó már megint kezdett megduzzadni a torkomban. Az egyik énem hevesen tiltakozott, hiszen egy orvos nem mondhat ilyet, - nem mondhatja a páciensének, hogy ő segítsen, azt meg pláne, hogy nem tudja, mit kell tennie -  a másik énem viszont belefáradt, és a könnyebb utat választva, átcsapott minden szó az azokat visszatartó masszív gáton. – Mond el mi az amivel segíthetek, hogy…
- Nem… nem…
- De miért nem? – kérdeztem szinte dühösen.
- Miért? – ismételte meg szenvtelenül az imént hallott szót.
- Igen, miért nem engeded?
- Miért? Nem kellett volna kimennem… - válaszolta halkan.
- Hová? Az udvarra? De hisz, azt hittem élvezed – úgy láttam, hogy tetszett neki. Talán félreértettem valamit? – Mondj olyat, amitől jobban éreznéd magad.
- Olyan jó volt szabadnak lenni, hacsak egy kicsit is – bökte ki egyhangúan, amitől kikerekedtek a szemeim.
- Most mondtad, hogy nem akarsz kimenni – emlékeztettem, miközben visszapörgettem magamban rövid beszélgetésünk, amit ha jobban megfigyeltem, semmi biztatót nem érezhettem vele kapcsolatban.
- Többé nem jutok ki… Nem akarok itt lenni… - remegett meg a hangja.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam összezavarodva. Valami nem stimmelt és rossz érzésem támadt.
- Louis, mit ettél reggelire? – minden figyelmemet rá összpontosítottam. Egy egyszerű kérdés volt, de a témától teljesen elütött. A legegyszerűbb trükk mivel kideríthetem, hogy figyel-e. Abban reménykedtem, hogy visszakérdez, vagy elhallgat, ehelyett viszont a legrosszabb dolog történt.
- Az egyetlen lehetőségem volt. Meg kellett próbálnom… - csak az elejét értettem, a többit olyan halkan mondta, hogy még zajforrásnak sem volt nevezhető. Testemre nyugalmat erőltettem, mert minden perc számított.
- Louis, Louis, hallasz engem? – próbáltam a látóterébe férkőzni.
- Saját magamnak köszönhetem – motyogta, de nem rám nézett, hanem ábrándos tekintettel valahová mögém.
Előkaptam a zsebemből a világítós tollamat, amit világ életemben feleslegesnek tartottam. Egyszer használtam arra, hogy a kanapé alól kibányásszam az üdítős kupakot, most mégis hálát adtam az égnek, amiért nálam volt.
Az állánál fogva emeltem fel Louis fejét, majd felváltva a szemébe világítottam, de hatalmasra tágult pupillái nem reagáltak semmire. Észre kellett volna vennem, hogy már reggel is furcsa volt. Nem hittem el, hogy míg én egész nap vígan beszéltem, addig végig rohama volt, ami azóta tart. Veszélyes dolog egy ilyen, mert ha sokáig kitart, nem egyszer volt már rá példa, hogy nem sikerült az illetőnek magához térnie. Ami még rosszabb volt, hogy éber kómába is eshetett miatta. Csak reméltem, hogy még nem süllyedt nagyon mélyre.
Akkor kezdtem pánikolni, amikor arra sem reagált, hogy megráztam. Tudtam, hogy a higgadtság minden vészhelyzetbe előny, nekem pedig szükségem volt rá, hogy gondolkodhassak, de az istenért nem bírtam előállni egy épkézláb ötlettel sem. Csak azon járt az agyam, hogy elveszíthetem.
Forgolódtam a szobában valami megoldás után kutatva, a zongorára nézve pedig egyből bevillant, hogy ilyenkor egy váratlan dolog kell, hogy érje.
Rácsaptam a mély hangokra, amik szívritmuszavart okoztak nálam, viszont Louis meg sem rezzent.
Sorra jutottak eszembe az egyéb jól bevált módszerek, de egyik sem volt épp végrehajtható, egy kivételével. Már a gondolatától rosszul voltam, hogy bántsam, de most az élete a tét, meg kell hogy üssem.
Felemeltem a kezem, de az megállíthatatlanul remegett. Vesztettem. Hiába volt ez a megoldás, nem voltam képes megtenni. Az éles helyzetben vallottam kudarcot. Segíthettem volna neki, de az is lehet, hogy nem, mégis képtelen voltam megpróbálni.
Feladtam és a piros gombhoz nyúltam, már másodjára. Míg vártam, hogy betörjenek a szobába, a kezem közé fogtam Louisét és megsimogattam az ujjait. Nem maradt más választásom.
- Sajnálom – csókoltam meg az enyémhez képest apró kezet.
 Hárman érkeztek, akik között nyomban felismertem Fredet. Kérdőt tekintettel meredtek ránk, mert nem értették, miért jeleztem, miközben ilyen nagy a nyugalom.
- Minden rendben? Téves riasztás volt? – kérdezte Fred kissé bátortalanul közeledve. Kezében megvillant a morfium tűje, amire szükségem volt.
- Rohama van, és nem bírom felkelteni. Szükségem van a nyugtatóra – mutattam a fecskendőre.
- Rendben – gyűrte fel Louis ruhájának ujját, de megállítottam a kezét.
- Majd én – nyúltam a gyógyszerért, amit Fred megilletődve ugyan, de minden akadékoskodás nélkül adott a kezembe. Betegem mellé ültem és hihetetlennek tűnt, de körbeértem ujjaimmal vékony karját. Megcirógattam a részt, ahová a tűt akartam szúrni, majd egy határozott mozdulattal beadtam neki az injekciót. Nem ellenkezett, egyetlen szót sem szólt, egyetlen hangot sem hallatott, csak békésen tűrte.
Visszaadtam a fecskendőt, Fred pedig szó nélkül távozott másik két társával.
Louis egyre nagyobbakat pislantott, egyre hosszabban. Felsőtestét magamhoz ölelve elfektettem és a haját simogattam szüntelenül, míg vártam, hogy légzése lassuljon. Nem értettem miért nem szólt hozzám egyik ápoló sem, de nyomban rájöttem, amint valami lecsöppent a karomra. Fel sem tűnt, hogy egy áruló kiszabadult és végigszántotta az arcomat, de amikor Louis elaludt, s nekem már csak a remény maradt, hogy ha felébred, akkor újra a régi lesz, csatlakozott hozzá a többi is.


Az elkövetkezendő napok sem teltek jobb hangulatban. Szerencsére Louisnak nem esett baja, de továbbra is túl csöndes volt, ami miatt a frász kerülgetett. Próbáltam az agyam mélyére száműzni azon gondolataimat, hogy miért vagyok egy lelki roncs a betegem állapota miatt, és helyette árgus szemmel figyeltem minden mozdulatát. Igyekeztem rejtve csinálni, ezért látszólag a könyvek közé temetkeztem és rejtvények mögé bújtam, míg semmit nem láttam a betűk halmazaiból, csak Louist.
Így érkezett el a Kedd délután.
Liam és én közös erővel előkészítettük a beérkező önéletrajzokat, amik csak úgy özönlöttek. Előzőleges válogatással kevesebb, mint a felére csökkentettünk a listát, de még így is meghaladta a negyven főt. Megvoltak a szempontjaim, és ha már válogathattam, eszem ágában sem volt olyasvalakire bízni Louist, akit én nem találnék szimpatikusnak egyetlen fotó alapján.
- Kezdjünk hozzá - invitálta be Li első jelentkezőnket. - Foglaljon helyet! – kínálta a kövér férfit, innentől kezdve pedig majdnem tíz percig beszéltünk vele, holott én már a másodiknál eldöntöttem, hogy nincs rá szükségem. A személyisége hagyott maga után némi kívánnivalót, mert pár pszichológiai kérdésre, amikkel könnyen ki lehet szűrni, hogy nincs-e az illetőnek valami beteges hajlama, olyan válaszokat adott, amiből azonnal tudtam, könnyű lenne kihozni a sodrából.
A következővel sem volt több szerencsénk. Amint betette ide a lábát, már lemondtam róla, mert olyan csapzottan festett, mint akit most tett ki a parkolóban egy tornádó.
Így ment ez négy órán keresztül. Mindenkiben találtam nekem nemtetsző hibát, holott tudtam, hogy nemlétezik tökéletes ember. Sorban adták egymás kezére a kudarcokkal távozó jelentkezők a kilincset, mire egy kis szünetet tartottunk.
- Hányan vannak még? – kérdeztem a halántékomat masszírozva, mire Liam átpörgette a lapokat.
- Tíz körül.
Szinte fájdalmasan sóhajtottam fel az ég felé. Legszívesebben mindenkit hazaküldtem volna, mert képtelennek éreztem magam arra, hogy még egyszer végighallgassam ugyan azt a beszélgetést, de nem szabadott megfeledkeznem arról a tényről, hogy mindezt Louis miatt teszem. Oda kell figyelnem, nehogy a végén rosszul döntsek.
- Folytathatjuk? – kérdezte barátom, már a bejárat előtt állva, én pedig intettem neki egyet, még mindig a plafont bámulva.
- Fáradjon be! – hívta a következő embert beljebb, mire én felvettem az egész délután használt „komoly vagyok” pozíciómat. Összekulcsoltam az ujjaimat az asztalon, és egyenes háttal, kritikus pillantással kísértem végig a szőkés hajú srácot, aki köszönés után megállt előttem.
- Tessék – mutattam a székre, amiben kényelmesen elhelyezkedett. Nem úgy tűnt, mint akit zavarja az új környezet, pedig ezt ma sok embernél megfigyeltem. Feszengés helyett élénken vizsgálgatta az iroda minden szegletét. Egy jó pontot már sikerült szereznie.
- Egy nevet, legyen szíves – kértem, de közben már lapozgattam az önéletrajzok között, hogy mihamarabb megtaláljam.
- Niall Horan.
Ahogy rábukkantam az papírjára és gyorsan átfutottam, egyből megakadt a szemem az előző munkahelyén. Egy szintén jó hírű kórház volt, ami csaknem vetekedett azzal, ahol most vagyunk és mindenféleképpen érdekelt volna, hogy miért hagyta ott.
- Miért lett ápoló? – tettem fel a sémának megfelelő első kérdést.
- Eredetileg mérnök szerettem volna lenni, egészen addig, míg le nem esett a vércukra az egyik barátomnak. Még soha nem történt ilyesmi, és fogalmam sincs honnan jöttem rá, hogy ez a baja, de tudtam mit kell tenni. Jól esett segíteni. Ezután döntöttem úgy, hogy a gyógyászatban helyezkedek el, és azért ápolóként, mert szeretek az emberekkel lenni – válaszolta teljes természetességgel. Kissé érződött ír akcentusa, de megfigyeltem, hogy amióta bejött ide, az arcán folyamatosan tükröződött mennyire jókedvű, amit alátámasztott a néha felvillanó mosolya. Furcsa volt, de mintha kissé az én hangulatom is javult volna. Karizmatikus ember, az egyszer biztos.
- És miért szeretne itt dolgozni? – vette át tőlem Liam a szót.
- Egy barátom értesített a lehetőségről. Mondott egy-két dolgot, de miután elolvastam a hirdetést, az az érzésem támadt, hogy ez nem egy átlagos munka. Egy pszichiátriára keresnek tapasztalt, türelmes ápolót, irreálisan magas fizetésért. Az előző munkahelyemen sem panaszkodhatott senki, és bármennyire híres ez a hely, valahogy túl csábító volt, hogy egy ilyen egyszerű munkát ennyire megfizessenek - nem tudtam mi döbbentett meg jobban. Az, hogy pofonegyszerűen átlátta a helyzetet, vagy az, hogy erre a kérdésre az előző jelentkezőkhöz hasonló magasztalás helyett, szinte számon kért minket. – Az interjún nincs itt az igazgató, ez azért elég gyanús. Remélem, hogy nem valami másra keresnek embert – nevetett fel kissé kínosan.
Liammel jelentőségteljesen néztünk egymásra, mert neki is feltűnt, nagy az esélyünk arra, hogy ezúttal megtaláljuk amit keresünk.
- Képzelje el, hogy egy erdőben sétál – kezdett bele Liam egy kis gondolkodás után. - Az erdő atmoszférája magával ragadó, beragyogja a napsugár a lombok közül, csicseregnek a madarak, halkan susog a szél. Minden kellemes, jól érzi ott magát. Kivel sétál az erdőben?
Niall felhúzta a szemöldökét és egy hitetlen mosollyal mérte végig Liamet.
- Ne haragudjon, de annyi ilyen tesztet csináltam már meg, hogy ha akarnék se tudnék olyan választ adni, ami miatt a végén rossz értékelést kapnék.
Egyre érdekesebbnek tűnt az egész szituáció.
- Mesélne nekem arról, hogy miért hagyta ott az előző munkahelyét? – tértem át másik témára. Ha azt mondja, már számtalanszor csinált ilyet, akkor igaza van, mert az eredményt könnyű befolyásolni. 
Niall szemei egy pillanatra elkerekedtek, és most először tűnt el az a jókedvű mosolya, ami folyton az arcán játszott.
- A kollégámmal… volt amiben nem értettünk egyet… és az orvosi enciklopédia elég nagyot üt… pláne fejre  - Niall mindenhová nézett, csak ránk nem, de mi enélkül is láttuk, ahogy egyre jobban elvörösödik az arca.
- Egy közös pont – nézett rám Liam vigyorogva.
- Miben? – érdeklődött a szőke srác, köztünk jártatva tekintetét. Szigorú pillantással igyekeztem hatni Lire, nehogy eljárjon a szája, de nem törődöm vállrándítással visszafordult a felvételizőhöz.
- Harry is remekül ért a pofozkodáshoz. Kérdezze csak meg a korábbi ápolót – nevetett jókedvűen. Én is vele nevettem volna, ha nem lenne életbevágóan fontos, hogy a kevés normális jelentkezőből ne üldözzünk el mindenkit.
Niall amint megértette a poént Liammel nevetett, aki ezután egyetlen pillantással adta tudtomra, hogy részéről a szőke ír, átment a vizsgán.
Nekem sem kellett több, mert valami meggyőzött a fiatal fickóban. Azt olvastam velem egykorú. Reménykedtem benne, hogy jól döntök.


.



11 megjegyzés:

  1. Ereztem hogy Niall lesz az uj apolo. Most mar csak Zayninek kell kepbe jonni. Imadtam a reszt. Lou baby terj magadhoz Hazznak szuksege van rad. Kus cukimukijaim. <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nahát! Ez egy nagyon aranyos komment volt, méghozzá azért, mert sokszor olvastam már olyat, hogy Louisnak szüksége van Harryre, de így fordítva, még senki nem írta, pedig ugyan úgy igaz ez fordítva is. :) Csak a szereplőink nem tudják még. :D
      Bízni kell az ösztönökben, mert megéri. :D
      Hamarosan hozom a következőt. :))
      Puszi <3

      Törlés
  2. Mondtam :D Én megmondtam :D Nézd meg hogy az előzö részhez még komiztam és momdtam hogy sors döntő lesz az új ápoló de mondjuk én Zaynre tippeltem volna :D Báááár szerintem benne van a keze hogy ír barátunk jelentkezett a melóra :D Tuti hogy ő szolt neki :D Viszont Louisért nagyon aggódom ... Ugye jól lesz :( Annyira szívmelengető hogy ennyire szivén viseli Louis sorsát Harry :D Mondom én ... mélyebb érzelmek nélkül ilyen nincs :D Szóvaaaal ráébredhetne már :D

    Ajjj nagyon várom a következőt :D Siess vele :D Pusziii <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Láttam :D Hogyne láttam volna :DD Mondtam, hogy mindig megnézem a kommentetket, sőt, még válaszoltam is rá.
      Zaynnek is el fog jönni az ideje ne félj, de azt megint csak nem árulhatom el, hogy milyen formában.
      Louisval kapcsolatban csak annyit mondanék, hogy csak a 20.-ban folytatom ezt a szemszöget, szóval addig még izgulnod kell.
      Azzal pedig teljesen egyet értek, hogy Harry cselekedetei sajátos érzések nélkül megvalósíthatatlanok. :)
      Hamarosan jelentkezem! :)
      Puszi <3

      Törlés
    2. Igen láttam ne haragudj csak elöbb komiztam ide minthogy megnézzet volna hogy válaszoltál :D Ez a story minden egyess résszel izgisebb :D Nagyon várom a folytatást :D <3

      Törlés
  3. Hello drágám!
    Először is: nem haragszunk, amiért késtél!
    Másodszor pedig:HŰHA!
    Ez nem semmi lett. Louis újbóli befordulása eléggé szomorú, csak imádkozni tudok, hogy jöjjön helyre az egész helyzet! Liam most kapott egy, na jó kettő pontot. Egyrészt, hogy megmagyarázta a viselkedését, másrészt Harry féltéséért. Így már teljesen más a dolog fekvése.
    Niall babe felbukkanása a végén eszméletlenül feldobott, a könyves poénon nagyot nevettem!:D Imádtam azt a jelenetet.
    Csodálatos lett a rész, nagyon várom a következőt!
    IMÁDLAK!♥
    xoxo,Roni♥

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, jó tudni, hogy megbocsájtasz. :))
      Hmm... Az imák néha meghallgattatásra találnak, annak pedig borzasztóan örülök, hogy Liam ismét pozitív karakter lett. Bár ebbe a részbe egyébként is megmagyarázta volna korábbi lehetetlen viselkedését, de a kommentekből ítélve nem is ártott.
      Örülök, hogy tetszett Niall felbukkanása és a beékelt poén, amiről azóta sem tudom, hogy jutott az eszembe. XD
      Hamarosan hozom a következőt. :)
      Puszi <3

      Törlés
  4. Jaj Louis mi van veled?!
    Én valami olyasmire gondolok, hogy ugyebár Louis maát hibáztatja a múltbeli dolgokért. És most magát hibáztatná Jonathánért is?
    Mikor mondta h "már nem akar itt lenni" és hogy "olyan jó volt kinnt" én arra gondoltam, hogy neki nagyon jó volt kinnt és biztos eszébe jutott az első megerőszakolása előtti idő, de rájött hogy nem fog egyhamar kijutni és az esélye is nagyon minimális. Jaj nem tudom megfogalmani, de mikor kipróbálsz valamit ami nagyon jó,de többet nem lehet, és elfog a rossz érzés hogy miért kellett neked kipróbálni?
    Louis is tudja, vagyis inkább ő úgy gondolja hogy többé nem fog kijutni, de tetszett neki és nem tudja hova tenni ezt. Remélem érthető és nem tévedek nagyot:(

    Alig várom a következőt!:)

    Ui: Én úgy gondolom, Zayn lesz az a személy, akit az a bizonyos Seth (?) emlegeet, akit már Louis kétszer is megemlített hogy nem találkozhatott vele:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Érdekes...érdekes...hmmm.... :D
      Szeretem az ilyen fejtegetéseket. Érdekes dolognak tartom végigbogarászni, mások gondolatmenetét, csak az a szomorú, hogy nem mondhatok semmit arról, hogy jó, vagy rossz úton jársz, különben a megfejtés már ott is lenne előtted. De ne csüggedj, mert a következőben már el is árulom, hogy miről is volt itt szó. :)
      "mikor kipróbálsz valamit ami nagyon jó,de többet nem lehet, és elfog a rossz érzés hogy miért kellett neked kipróbálni?" Ez viszont igaz, csak épp Harryre. Ott, ahol a kisautós hasonlatot említette, pontosan erre gondolt. :D
      Az utóiratban lévő gondolatod még izgalmasabb. :DD De annál többet nem mondok, minthogy az illető Sean. :D A többit majd pár fejezettel odébb. ;)
      Hamarosan hozom a következőt.
      Puszi <3

      Törlés