2016. február 25., csütörtök

19. fejezet - Egyedül képtelen vagyok dönteni, hogy melyik utat válasszam




Sziasztok! :)
Naaa, mit hoztam??? :3 Huhú, remélem tetszeni fog. A vége miatt pedig ne essen senki kétségbe, mivel ez az előző részben történtek Louis-s változata. Szóval, hogy ne törjön ki a káosz, leszögezem, hogy összemosódik a jelen és a múlt. Hajaj, remélem nem fogtok megvesszőzni, amiért mindig ilyen kacifántos. :DD
DE, most térjünk a legfontosabb dolgokhoz! Méghozzá ahhoz, hogy megint vannak új olvasók, akiket örömmel köszöntök, valamint végtelenül hálás vagyok, hogy az előző résznél nem fukarkodtatok a pipákkal és a kommentekkel sem. Ezek szerint mindenki csípi Niallt. Nagyon helyes! XD (Én is.)
A hétvégére készülök egy kis meglepivel... nagyon minimális lesz, de remélem ,hogy tetszeni fog. :)
Nem nyújtom tovább az elejét. 
Kellemes olvasást! :)


Amy



Ébren álmodni olyan, mint hallucinálni, a drogtól elbódultnak lenni, vagy élet és halál között lebegni. Nem tudod, hogy amit látsz, az a valóság, vagy csak az agyad űz veled egy furcsa játékot. Nincs határ, pedig szükséged lenne rá. Nincs, ami a segítségedre lenne abban, hogy sikerüljön helyesen választani. Képtelen vagy elhatározni magad a félelem miatt, hogy rosszul döntesz.
Ezt éreztem én is.

Az fekete férfi fölém hajolt és egy undorító mosolyt villantva a nadrágomhoz nyúlt, amit lehúzott.
- Sietek – magyarázta apának, aki csak vállat rántott és távozott, de az ajtóból visszafordulva egy ezüstös hengert dobott a vendége kezébe.
Nem tudtam eldönteni, hogy mi a rosszabb. Az, amikor nem sejtettem semmit, vagy amikor már tisztában vagyok az elkerülhetetlen véggel, valamint azzal a ténnyel, hogy nem tudom megváltoztatni a végkifejlettett, mert túl gyenge vagyok hozzá.
- Tehát Louis, – kezdett bele a férfi, míg vetkőzött. – Úgy hallottam, hogy te még egy heterót is képes vagy jobban kielégíteni, mint egy nő. Bevallom, ma este csak ezért játszottam apád ellen – nevetett fel öblösen, majd átlendítette fölöttem a lábát, amitől férfiassága meglebbent, én pedig szűkölve próbáltam elhúzódni előle.
- Nézzük meg, hogy mennyire igaz - emelte a mutató és középső ujját a szememhez, egy alattomos mosollyal a száján, és egyetlen mozdulattal belém nyomta azokat.
Torkom szakadtából üvöltöttem, de őt nem hatotta meg. Egyre kíméletlenebbül járatta bennem ki-be őket, miközben az arcomat nézte kéjes tekintettel és az én kiáltásaim ritmusára nyögött.
Rángattam a köteleket, mert meg akartam szüntetni a fájdalmat. Le akartam lökni magamról, de a béklyók újfent felsértettek, amit nem is éreztem, míg a karomon végig nem folyt a vérem.
- Hmm… Gyönyörű szád van… - sóhajtotta kisvártatva. Megremegtem, ahogy minden előzmény nélkül kihúzódott belőlem, és lihegve próbáltam enyhülést szerezni. Nigel, kihasználva a pillanatot, nyelvével erőszakosan a számba furakodott. Nem hagyott levegőhöz jutni, pedig egyre nagyobb szükségem volt rá.
- Másra is használhatnád – közölte mikor hangosan szuszogva elhajolt.
Nagy szemekkel néztem rá, mert fogalmam nem volt miről beszél, egészen addig, míg felhúzódott, és a mellkasom két oldalán nem térdelt, így a fejem előtt lebegett hatalmas farka. - Had segítsek – búgta az államon végigsimítva, majd belemarkolt a hajamba, hogy annál fogva rántsa hátra a fejem. A nyakam megfeszült, és ha lehetett, még kiszolgáltatottabbnak és védtelenebbnek éreztem magam. Megtámasztotta büszkeségét, majd egy perccel sem tovább tétovázva magára húzott.
Volt már rá példa, hogy félrenyeltem, és fuldokoltam miatta néhány percig, de ez ezerszer rosszabb volt. Hiába próbáltam felköhögni, ami a torkomat sértette és ingerelte, még levegőt sem tudtam venni hozzá.
Kezeivel satuba fogta a fejem, azzal mozogni kezdett. Fájt. Fájt, ahogy a számat feszítette. Nem tudtam mit tegyek. Pánikba estem, verejtékeztem, és semmi nem jutott az eszembe, amivel megszabadíthatnám magam a kíntól. Kezdtem szédülni, a látásom is elhomályosult és már kapálózni sem volt erőm. Nigel megállt egy pillanatra és erősen tartott, ekkor éreztem meg, hogy valami lefolyik a torkomon. Egy kicsit enyhült a szorítás, ezt kihasználva pedig félrefordítottam a fejem, amitől nedvének egy része az arcomra csapódott, de nem volt időm foglalkozni vele, mert a gyomrom tartalma a padlón kötött ki. A hányás ellenére, még mindig a számban éreztem a kesernyés ízt. Undorító volt. Lealacsonyító. Megalázó. Szégyelltem magam.
- Hát ezt szépen elintézted kölyök! – röhögött a fickó szerencsétlenségemen. Nem akartam kinyitni a szemem, nem akartam látni. Nem akartam látni semmit, mert akkor elhittem, hogy ez nem valóság. A könnyeim még mindig folytak, de megnyugtatott a tudat, hogy vége… Végre vége.
- Akkor jöhet a következő menet – hallottam meg mély hangját, majd mocorogni kezdett. A ragasztószalag jellegzetes hangjára felpillantottam és ijedten szemléltem, ahogy az ezüstös fólia egy darabja a számhoz közelít.
- Sajnálom, de nem szeretem, ha hangos a partnerem – morogta Nigel, miközben leragasztotta a számat. - Kezdhetnénk is.
Egyetlen mozdulat volt, hogy egyikünk a gyönyör, másikunk pedig a kínszenvedés kapujába lépjen. Minden izmom megfeszült. A testem megpróbált önmagától enyhíteni a fájdalmon tekergőzéssel és rángatózással, amit én meg sem kíséreltem megállítani, pedig tudtam, hogy nincs értelme.
Ébren voltam, de valahogy minden túl tompán hatott. Halványan érzékeltem, hogy már nem használ senki, de körülöttem állnak.
- Visszataszító – húzta orrát egy fintorra apa – Fürdesd meg, mert úgy látszik egyedül nem képes rá.
Anya maga után vonszolt a fürdőbe, amire szintén emlékeztem, csupán… valahogy mégsem voltam ott.
A padlómon fekve hallgattam végig újabb néhány napot. Apa dolgozni járt, anya pedig engem őr… őri… takarít. Anya pedig takarít. Takarított. Igen.
Egyre jobban forgott velem a világ. A gyomrom rettenetesen szúrt és hányingerem volt. Majd’ meg sültem, mégis remegtem a hideg miatt. A szívem ezerrel száguldott, pedig a padlón feküdtem és nem volt mitől tartanom. Nyugalom volt.
A plafont bámultam. A repedések által kirajzolt mintákból próbáltam egy értelmes képet összerakni, de helyettük groteszk formák rajzolódtak ki. Nem mozdultam önmagamtól. Beláttam, hogy felesleges hiszen, úgyis úgy rángatnak, ahogy másnak tetszik.
Vegetáltam.
Vajon sokáig leszek itt? Meg fognak még büntetni, vagy úgy gondolják, már megtanultam a leckét? Hiszen még rá sem jöttem hol hibáztam! Talán amíg nem kérek érte bocsánatot, addig minden így marad. Bár jobbnak születtem volna! Akkor nem kéne ennyit vesződniük velem. Nem kellett volna zenét tanulnom. Talán az volt a baj, hogy azt választottam a foci helyett. Apának sokkal jobban tetszett volna, ha sportolok. De hiszen mind a ketten büszkék voltak rám! Vagy csak azt mondták, hogy jobban érezzem magam?
Újra és újra ugyan azokon az elméleteken futott át az agyam. Biztos, hogy van valami, amit nem veszek észre. Nem mondtam ki, még magamban sem, pedig tudtam, hogy kezdem feladni. Lassan múló ábránddá vált, hogy valaha rá fogok jönni a megfejtésre, ez viszont egyet jelentett azzal, hogy itt kell maradnom.
Valóban ilyen könnyen feladnám?
Gyengének éreztem magam, de tudom, hogy képes vagyok rajta változtatni. Erősnek kell lennem! A magas IQ nemcsak sok tanulásra jó, hanem találékonyságot is eredményez. Ha már nem segített az emlékeim felkutatásában, akkor legalább most ne hagyjon cserben. Kellett lennie valami megoldásnak, amivel ki tudok törni innen.
Nem törődve rosszullétemmel ültem fel, és a szobát pásztázva, számba vettem a lehetőségeimet.
Két választásom van, ami átjáró ígéretével kecsegtetett a külvilágba. Az ablak és az ajtó. Az ablakon rács van, amit puszta kézzel nem tudok elgörbíteni, túl erős. Valamit be kellene ékelnem a pálcák közé, de azok olyan sűrűn állnak, hogy maximum a szék lába jöhet szóba. Ezzel az a probléma, hogy fából van, így előbb törne ketté, minthogy a vas meghajolna. Kár megpróbálnom, mert egyértelműen kudarcra van ítélve. Maradt tehát az ajtó. Elsőre nem tudnám kitörni, a dörömbölésre pedig egészen biztos, hogy valaki feljönne utánajárni a dolognak. Egy csendesebb módszert kellett találnom.
De hogy tudnám kinyitni?
Egyetlen dolog volt, amiben megláttam az esély egy halvány szikráját megcsillanni, méghozzá a matracomban lévő rugókban. Nem tétováztam, azonnal a varrás vonalát kerestem. Amikor megtaláltam, addig feszegettem, míg el nem pattant az első szem. Hosszú ideje először mosolyodtam el. Eltelt egy óra, talán kettő, mire sikerült akkora lyukat csinálnom, hogy a kezem beférjen rajta. Tapogatni kezdtem a mindenféle anyagból készült belsőt, szerencsére pedig rá is akadtam az egyik csavart acélra. Rángattam, tekergettem, de alig mozdult. Nem adhattam fel. Félig a célegyenesben nem!
Talpammal megtámaszkodtam az ágy lábának, majd térdből kitolva magam, húzni kezdtem. Addig erőlködtem, míg hátraestem, kezemben az apró tárggyal, amit látva diadalittasan húzódott fel a szám.
A következő feladat az volt, hogy a spirál egy kis részét kiegyenesítettem. Néhányszor az ujjamba fúródott, de nem törődtem vele. Igen csekély ár volt ez a szabadságért cserébe. Hallgatóztam, hogy megállapítsam, anya merre lehet, és mivel a konyha körül ítéltem meg, munkához láttam.
Halkan csilingelt, és jajgatott a fém a fémen, mert én a lehető legtöbb irányba próbáltam elmozdítani a matractartozékot. Nem tudom mennyi ideig ügyetlenkedtem, de határozottan nem javult semmit a helyzetem. A tenyerem izzadt, ami miatt folyton csúszkált a kezemben lévő rögtönzött szerszámom és akárhányszor megakadt, nem sikerült elfordítanom, sőt, jó párszor még kihúzni is alig bírtam.  Nem olyan volt, mint a kémfilmekben, ahol a főhősnek alig egy másodpercet vett el a drága idejéből ez a mozdulatsor, mert nekem csak bosszúságot okozott.
Biztosan van másik módszer - gondolkodtam a homlokomat a félfának támasztva. Ekkor halottam meg, hogy anya felfelé jön, és akkor bevillant.
Anya az ebédemmel érkezett. Egyedül van. Ha elég ügyes vagyok és elég gyors, akkor ki tudok menni, mielőtt bezárja maga után az ajtót, onnan pedig egyenes az út a bejáratig. Gyors vagyok! Az edzéseken és a mérkőzéseken is mindig én vagyok a leggyorsabb. Sikerülni fog!
Egyre közelebb ért. Nem maradt több időm, hogy alaposan átgondoljam hirtelen jött tervem minden részletét. A tudat, hogy alig három percen belül szabad leszek, az eszemet vette.
A fal mellé álltam és vártam, hogy nyíljon az ajtó. A szívem kegyetlenül zakatolt az izgalom miatt, és izmaim már rángatóztak, jelezve, készek, hogy bármelyik pillanatban mozduljak. A zár kattant, a kilincs mozdult és anya árnyéka megjelent a kopasz betonon. Nem vettem levegőt, mert féltem, hogy lebukom. Kisvártatva belépett egy tálcát egyensúlyozva a karján és már fordult volna, hogy visszazárja maga után, amikor én épp átcsusszantam a résen. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk és ő a döbbenettől tétován nyúlt felém, de már csak a levegőt markolta. Lélekszakadva rohantam le, egy pillanatra sem változtattam az irányt. Odafönt a tányérok csörömpölve zúzódtak össze, ahogy anya elejtette őket és utánam eredt.
- Állj! – kiáltotta, de eszem ágában sem volt szót fogadni. Közel voltam. Már nagyon közel. Úgy kaptam a kilincs után, mint bajbajutott az életet jelentő egyetlen kötélért. Felrántottam, de nem történt semmi. Zárva volt. A kulcsokért nyúltam, amit mindig benne hagyunk az ajtóban, de most az sem ott, sem a szekrényen nem volt. Megdermedtem. Az egyetlen menekülési tervem kudarcba fulladt.
- Segítség! - dörömböltem az ajtón, hátha meghallja valaki. Kellett egy másik út. A nappali ablaka…
Mire megfordultam, anya már mögöttem állt, kezében a levélnehezékkel, elzárva előlem a menekülési utat. Közelebb lépett, én pedig egyet hátra, de hátam a bejáratnak nyomódott. Úgy érhetem el, hogy az ablakhoz jussak, ha rajta keresztül próbálok áttörni. Vele szemben még lenne esélyem, de… ő az anyukám, nem bántanám.
Feküdtem, amikor magamhoz tértem. Már sötétedett, de fölöttem a repedések mintái ismerősként köszöntöttek, így megnyugodtam, hogy az előző élményem csak egy álom volt. Jobb is így. Belebetegednék, ha valóban ez történne velem. Ha csak olyan áron szabadulhatnék, hogy a szerettemet kelljen bántanom. Nem tudnám megtenni.
Sóhajtottam egy nagyot és az oldalamra feküdtem, de ahogy mozdítottam a fejem, abba éles fájdalom hasított a halántékomnál. Felszisszentem, ahogy óvatlanul a fájó részhez kaptam a kezem, amin sikerült kitapintanom egy jókora dudort.
A fejemet összefogva, nehogy szétessen, lassan ültem fel, mire ez egész helység forogni kezdett. Egy pillanatig kettőt láttam mindenből és hányingerem támadt, így lehunytam a szemem és a könyvespolcnak dőltem. Vártam, hogy jobban legyek, de csak fokozódott a rosszullétem. Úgy éreztem nem bírom tovább, ezért fel akartam állni, hogy a mosdóba rohanjak, de nem tudtam befejezni a mozdulatsort, mert valamibe beleakadt a lábam, és hasra estem a szőnyegen. Visszapillantva meghűlt bennem a vér. Alig hittem a szememnek, ahogy a gyér fény kirajzolta a bokáimat körülölelő bilincseket. Mindkettőn volt egy, amiket középen egy rövid lánc kötött össze. Miez?
Remegve nyúltam feléjük, nem hittem el, hogy azok valóban ott vannak. Csak én képzelem azt, mert teljesen szabad vagyok. Lehunytam a szemem, ahogy az ujjam a hideg fémhez rét.
Ez nem lehet…
Kétségbeesetten ragadtam meg őket és erőszakosan igyekeztem lejjebb erőltetni a lábamon, hogy kibújhassak belőlük, ezzel éktelen csörgésre keltve a láncokat, de nem ment… nem ment... Csak a bőrt sikerült lehorzsolnom, de azok az Istenverte bilincsek ottmaradtak.
- Nem… nem… - sírtam fel elkeseredésemben újfent, pedig már elegem volt belőle. Elegem volt, hogy ez az egyetlen dolog, amit tehetek, pedig ettől semmi sem fog megváltozni. Tehát mégsem csak álom volt. Valóban megpróbáltam megszökni.
Miért? Én annyira igyekszem. Azt hittem jó úton haladok egész életemben, de közben olyan aljas dolgokat tettem, amikkel másokat megsértettem és bántottam. Hogy nem vettem észre? Lehet, hogy ezért nem szerettek az osztálytársaim sem?
Jóvá akartam tenni mindent, vagy legalább el akartam mondani, hogy mennyire sajnálom. Hiba volt a szökéssel próbálkozni. Hogy tehettem ilyet?! Miért? Nem kellett volna kimennem.
De olyan jó volt szabadnak lenni. Még ha csak egy kicsit is. Szaladtam, és így visszagondolva borzasztóan élveztem, hogy mozoghatok. De ezekkel ezentúl képtelen leszek rá. Többé nem jutok ki. Sürgősen rá kell jöjjek, hogy mit tettem, különben itt fogok maradni. Nem akarok itt lenni. Legszívesebben ordítottam volna, hogy megértettem, nem szabad szöknöm, de először ébred fel bennem a gondolat, hogy felesleges. Úgy sem hallgatnának meg. Hiába próbálkoznék, nem figyelnének rám.
- De meghallgatnak, mert ők szeretnek engem. – motyogtam magamnak.
- Akkor miért vagyok most itt? – megrettentem, ahogy ez kicsúszott a számon.
- Saját magamnak köszönhetem… - válaszoltam halkan és ésszerűen. Valami mozgást láttam a szemem sarkában, de amikor odanéztem, nem volt ott semmi, viszont furcsa neszeket hallottam, a zongora felől.
Mintha valaki beszélne.
Az órám egyértelműen jelezte, hogy hajnali kettő elmúlt, így kizártnak tartottam, hogy a szüleim azok. De akkor mégis mi volt? És honnan jött a hang?
Közelebb merészkedtem szeretett hangszeremhez és meredten figyeltem. Valaki volt benne. Odabent suttog. De… Az lehetetlen… Hirtelen a zongorám alsó hangjai rám dörrentek, amitől ijedten ugrottam hátra és tágra nyílt szemekkel meredtem rá. A billentyűk meg sem mozdultak. De akkor hogyan adott ki ilyen hangot? 
Félve húzódtam tőle hátra. Nem arra gondoltam, hogy egy szörny lapul odabent, hanem, hogy Mr. Wide, vagy Nigel. Nagyot nyeltem.
Nem… ez nem lehet… Én nem emlékeztem ilyesmire. Ez nem az, ami valójában megtörtént. Miután megláttam a láncokat, kora hajnalban aludtam csak el, de nem történ ilyesmi. Ahogy hátrafelé csúsztam, feltűnt, hogy szabad vagyok. Nem voltak láncok. Hiszen... az előbb még itt voltak...
A szoba. Túl kicsi volt a szoba. A polcokon lévő díszek és a képekről letekintő emberek mind engem néztek. Nem volt levegő, és a falak... úgy éreztem összenyomnak. Meg fogok halni…
A hang felerősödött. Nem értettem mit mond, a fekvése viszont nagyon ismerős volt. Ismertem, már hallottam valahol ezelőtt, és jobban lekötött, mint a tények, amik halálra rémítettek. Figyeltem rá, mert szerettem hallgatni…  Szeretek vele lenni…
Harry…
Nem! Harry, hogy lehet itt?! Ő nem volt velem! Ha itt lett volna, megvédett volna! Megvédett volna? Forgolódtam a szűk szobában, de sehol nem láttam. Ő nem volt velem. Tudom, hogy nem volt velem. Hiszen nem is ismertem… Nem ismertem... Akkor honnan tudok most mégis róla?
Segíts…
Az ágyra pillantottam és elképedtem, ahogy felfedeztem rajta nekem háttal egy férfit. Meztelen volt, állatiasan morgott és csípőjét hintáztatta. Ismerős volt. Nem tudom honnan, de pontosan tudtam, hogy kék szemei és enyhén görbe orra van. Az osztálytársam… Mike… Mike apja volt. De miért volt ő itt? A kíváncsiságtól hajtva, hogy megbizonyosodjak igazamról óvakodtam közelebb, meglepetésemre pedig könnyen mozogtam. Nem fájt semmim, nem szédelegtem. Makkegészséges voltam.
Harry…
Lassan közelebb araszoltam, és már tisztán halottam egy másik hangot is. Ez vékonyabb volt, de fojtott. Kicsit hasonlított az enyémhez.
Aztán megláttam a férfi alatt megránduló lábakat, amiken ismerős fém csillant. Tekintetemet tovább vezettem és rosszul lettem, amikor megláttam, mit csinálnak. El akartam fordulni, de a panaszos magas hang miatt, kénytelen voltam az arcukra nézni. A férfi valóban az volt, akire gondoltam, de sokkal inkább lekötött, hogy az alatta fekvő, vizes arcú, fájdalomtól vonagló fiú, akinek le volt ragasztva a szája… én voltam.
Segíts…
Hatalmasra tágult szemekkel bámultam őket, mert egyszerűen nem bírtam elszakítani a pillantásom. Ez nem lehet...
Hiszen én erre emlékszem! Emlékszem erre a fickóra! Emlékszem a bűzös leheletére, és arra, hogy őt is apa hozta fel hozzám! Hogy mindenütt fogdos és végignyalogat, miközben azt suttogja a fülembe, hogy – Imádom a csupasz kis tested. Anyád jó munkát végzett… Sikíts csak, szeretem a durva szexet…
Én voltam az ágyhoz láncolva!
De akkor, hogy lehet, hogy mégis kívülről látom magam?
Harry…
Hátráltam a jelenettől, de beleütköztem az ablak vasrácsaiba, ami fájdalmasan szúrt a bordáim közé. Térdre estem, szemeimet összeszorítottam és a hajamba markoltam. Valósággal téptem szálakat, de nem éreztem semmit.
Segíts…
Ez az emlék, hamis! Ott voltam, de akkor hogyan mozoghatok mégis szabadon? Miért hallom Harryt? Mi történik velem?
A fejem hasogatott, úgy éreztem menten elájulok, de előtte széthasadok.  
Harry! Kérlek, segíts rajtam!
Ebben a pillanatban minden egyre tompábbnak hatott. A hangok elhaltak és a kép is kezdett homályosodni. Mintha egy fotót égettem volna el. Szórtan fekete foltok jelentek meg mindenütt, amik egyre nagyobbak lettek, végül egybeolvadtak. Félelmetes volt, ennek ellenére én mégis megnyugodtam, elnehezedtem és a padlóra feküdtem. Kissé göröngyös volt, valahogy pedig jóval melegebb a kelleténél, de puhának éreztem és kellemes illatúnak.
Ilyen körülmények között örömmel fogadtam a rám telepedő apátiát. 


.


10 megjegyzés:

  1. Szent szűzmáriám!
    Ez a rész lett szerintem eddig a legdurvább! Mindenhogyan!
    Amikor azt hittem, hogy úgy nagyjából értem Louis-t, rájöttem, hogy mindent újra kell gondolnom, mert semmi nem az, amit én okoskodtam. Ez a rész kisimított néhány dolgot a kesze-kusza gondolataim hálójában, de még korántsem elég ahhoz, hogy teljesen megértsem mi folyik itt! De ha úgy írnád meg, hogy mindent mindenki tud, akkor mi lenne benne az érdekes?
    A Harry-s rész eléggé érdekes volt, remélem erről az egészről többet fogunk megtudni.
    Csodálatos lett, imádlak! ❤ Nagyon várom a következőt!
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nahát! Valóban így gondolod?
      Tulajdonképpen ennek az eleje még az előző ilyen részhez tartozott, de ha maradt volna, akkor a vége nem lett volna jó sehogyan sem, szóval bontanom kellett. (Bocsi a kacifántos fogalmazásért.)
      És igen, pontosan nem ezért nyílegyenes a történet. Meg tudtam volna írni ezt 3 fejezetben is... - Nem, nem tudtam volna :D , de tételezzük fel -, de akkor hol marad az izgalom? :DD
      Ne aggódj, előbb- utóbb minden világos lesz. Ha mégsem, akkor tessék figyelmeztetni! :D
      Örülök, hogy írtál! :)Sietek!
      Puszi <3

      Törlés
  2. Na jo most sikerült mégjobban összezavarodnom :D Vérzik a szivem a Louisért de tényleg :'( Még jo hogy Harry nem ütötte meg az előző részben, biztos hogy csak rontott volna a helyzeten vele ... mert amit épp átélt Louis ...
    Na mind1 megyek tovább analizálni mert egy ilyen rész után van mit :D
    Várom nagyon a következőt :) puszi <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Esküszöm, hogy nem volt szándékos a zavarkeltésem.
      Remélem a következőt nyugisabban fogja megélni mindenki. Bár nem lesz "hétköznapi". XD
      Sajnálom, hogy te is bánkódsz Louis miatt, azt viszont elárulom, hogy az ilyen részek ritkulni fognak, szóval mindenki fellélegezhet.
      Igyekszem a következővel! :)
      Puszi <3

      Törlés
  3. Ez....hihetetlen.
    Ülök és bámulok magam elé nézve. Komolyan megláncolták a szülei?
    Eddig kicsattanó jókedvem volt és most kb létezni sincs kedvem hogy elolvastam ezt a részt. Ez téged ne szomorítson el, sőt! Olyan kibaszottul (bocsánat) jól írsz, hogy az már fiziklaiag fáj.
    Ahogy olvastam hogy Louis kivülről átélte hogy megerőszakolják, és közbe mondta hogy "segíts" " Harry segíts", hát ott végem volt és megindultak a könnyeim.

    Nehezen találom a szavakat. Bevallom az utóbbi 1-2 részt én picit eseménytelennek találtam, bár jól tudom hogy olyen részek nélkül nem születhetnek ekkora csodás részek,mint ez!

    Jobban várom a következő részt mint az angol nyelvvizsgám eredményét, úgyhogy igyekezz, siess!!

    Rettenetesen köszönöm a részt!!<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Huh..hát megdöbbentő, hogy mennyire megdöbbentett.
      Bocsánat az ismétlésért, de ez így ebben a formában igaz. Kicsit izgultam, hogy nem fog tetszeni, mert már picit nekem is elegem volt ezekből a szenvedős részekből, de be kellett szúrnom, mert ha nem, akkor csak mindenkit összezavarnék, valamint nem lenne kerek a cselekmény. Nem lehet megcsinálni, hogy egy szereplő egyik pillanatról a másikra megváltozzon, vagy legalábbis én így gondolom, szóval ezért lett ez ilyen, amilyen. De ezek szerint van akinek tetszett. :))
      Sajnálom, hogy megríkattalak, remélem egyszer megmosolyogtatni is sikerül.
      Sokszor szükség van a nyugalmasabb részekre, mert azok a pici átfedések, amik kapocsként szolgálnak. Próbálkozom az ilyeneket is valamivel megtölteni, ami többé kevésbé sikerül. Azért remélem nem untad magad halálra. :D

      Nyelvvizsga? Széép :3 Majd szólj ha sikerült, hogy tudjak gratulálni. :)

      Rettenetesen szívesen a részt! :)) Csak úgy mint a többit. ;)
      Puszi <3

      Törlés
  4. Uristenn...csaj ennyit tudok irni. Bocsi a gyatra komiert. <3 :'(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Semmi baj. :)
      Örülök, hogy tetszett és írtál!
      Remélem a következő is tetszeni fog, amivel hamarosan érkezem.
      Puszi <3

      Törlés
  5. Annyira jól írsz, hogy már folytonosan bőgök minden részen. Egy a sztori annyira fe annyira király. Remélem Lout valahogy kihúzza Harry ebből a sötét, rossz világból…
    Nagyon várom a következő részt *-*
    Puszi,Dorina <33

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm!
      Elmondhatatlanul örülök, hogy tetszik a történet, valamint annak, hogy írtál! Annak már kevésbé, hogy megríkatlak.
      Majd meglátjuk mi lesz a vége, az még picit odébb van, de gőzerővel haladunk. :D
      Igyekszem hamar hozni. (Nem éjfélkor, mert néha szokásom.)
      Puszi <3

      Törlés