2016. február 29., hétfő

20. fejezet - Talán sikerülhet, ha megígéred, hogy mellettem maradsz




Sziasztok!
Hát... Egy picit megcsúsztam. De a jó ügy érdekében tettem! Sokáig javítgattam, mert nem azt a hatást keltette, amit szerettem volna, és nem akartam kitenni egy olyan részt, ami még szerintem sem jó. Remélem a végleges formája mindenkinek elnyeri a tetszését. Ez a 20. fejezet, valamint az első ami... majd meglátjátok. :DD
Köszönöm a kommenteket az előző részhez. Aki már unta a sok szenvedést, azt megnyugtatom, hogy ezután abból igen kevés lesz, mivel ez itt... haa... majd meglátjátok. XDD
Kellemes olvasást! :)


Amy


Bizalom.


Hit. Egy attitűd, elvárás a másik irányába, a viselkedésére vonatkoztatva. A sebezhetőség kölcsönös elfogadása, amely alapján a kapcsolatban szereplő személyek kiteszik magukat annak a veszélynek, hogy a másik akár kárt is okozhat nekik, ugyanakkor ezt nem tudják kontrollálni.


Hajnalodik. A szememmel követve kísérem figyelemmel, ahogy az ablakon keresztül a felkelő nap sugarai egyre szélesebb sávot világítanak be a szemközti hófehér falon. Bár naponta takarítanak, a levegőben mégis ott táncolnak a parányi porszemek, amiket a fény megvilágít, így azok csillogva és a szivárvány ezer színében játszva szállnak alá.  
Még két óra. Már csak kettő hiányzik ahhoz, hogy megkezdjem a napot. Az idő túl lassan telik. Kíváncsi voltam, ma vajon ki fog megjelenni az ajtóban. Reménykedtem benne, hogy Harry lesz az, mert amikor ő köszönt először, valahogy úgy érzem, az aznap tele van ígérettel.
Igaz, az utóbbi pár alkalommal nem beszéltem vele, de még így sem adta fel. Tudom, hogy figyelt. Azt hitte nem veszem észre, ha úgy tesz, mintha tanulna vagy olvasgatna. Persze hogy tudtam, hiszen éreztem a hátamon a pillantását. Ettől függetlenül, nem akartam változtatni a hozzáállásomon. Féltem, hogy csak rontok a helyzeten.
Jhonatan igazán nem tett semmi rosszat, csak megszorította a kezem, megrángatott és mondott egy-két dolgot, de ez még nem olyan nagy bűn, ki nem tesz ilyet? Mégis, az a pillanat valahogy kegyetlenül ismerős volt, és az első dolog, ami az eszembe jutott, hogy csendben kell maradnom, az én akaratom nem számít. Olykor előfordul ilyen. Olyan érzelmek és emlékek telepednek rám, amiket nem akarok felidézni, és hiába próbálom őket elfojtani, valahogy kicsordulnak a lezárt fedőn keresztül, és halálra rémisztenek. A legutóbbi ilyen valahogy túl élethűnek, szinte kézzelfoghatónak tűnt, és azt hittem beleőrülök.
Valószínűleg, ezekről soha, senkinek nem fogok beszélni. Hiába kérnek, képtelen vagyok rá. Még gondolni sem akarok rájuk. Jó helyen vannak ott, ahová rejtettem őket. Miért akarják, hogy újra éljem? Én nem akarok vele még egyszer szembesülni, vagy átélni, másodjára biztosan nem élném túl. Miért akarják ezt? Egyszerűen el akarom tüntetni az összes pillanatát a fejemből! Egyébként is nehezen hiszem el, hogy valakit érdekelne, hogy mi van velem. Mindenkinek megvan a maga problémája, miért érdekelné őket az enyém? Miért érdekelne bárkit, hogy hogy vagyok? Miért érdekelnék valakit? Orvosok, ápolók, takarítók. Mindegy kit választok, ők mind csak azért vannak itt, mert megfizetik, ez a munkájuk. Idegenek, akik az első adandó alkalommal tovább adják, ami számukra kiváló pletykaforrás.
 Néha, amikor már nem bírom tovább, úgy érzem mindent el kell mondanom, de amikor már a küszöbön vagyok, inkább visszalépek, mert egy hang sem jön ki a torkomon. Nem mondhatom ki őket hangosan, máskülönben minden valósággá válik.
Ugyanis a múlt nem létezik. A múlt nem létezik… - ismételtem el magamban néhányszor, miközben mély levegőket vettem és hangosan kifújtam. Utáltam, ha bezárnak. Attól féltem, hogy teljesen elfogy a levegőm.
Pedig, ha továbbra sem szólalok meg, talán már a következő reggel, azzal a hírrel köszöntenek, hogy Dr. Styles átadott egy másik orvosnak. Esetleg másik intézetbe is vinnének.
Most először fordult elő, hogy ennek gondolatára görcsbe rándult a gyomrom. Eddig nem foglalkoztam ilyesmivel. Megszoktam már, hogy azt tesznek velem, amit akarnak, de ezúttal egészen más a helyzet. Rájöttem, hogy egyáltalán nem akarok innen elmenni. Hosszú ideje Harry az első ember, aki figyel rám, aki kedves és aki örömöt okoz.
Valami nedveset éreztem az arcomon, ezért odanyúltam és gyorsan letöröltem.
Nem szabadna boldognak lennem, hiszen bűnhődnöm kell…
Kissé félek tőle. Félek, mert ember. Egy másik ember, aki ha akarja, könnyűszerrel bánthat. Tudom, hogy ő nem ilyen, mégis képtelen vagyok elvonatkoztatni. Néha meglátom benne a reményt, miszerint tényleg a hogylétem érdekli, de vissza kell rángatnom magam a valóságba, mert ez képtelenség. Csak áltatom magam.
Másrészről viszont, szeretek vele lenni, mert nem azt akarja, amit az eddigi orvosaim. Nem akarja, hogy feltétlen beszéljek, nem kérdezget. Hagyja, hogy én irányítsak. Nem megért, hanem elfogad, azt hiszem. Elszoktam attól, hogy így bánjanak velem és fogalmam sincs, hogyan kellene reagálnom, a kedvességére, de abban biztos vagyok, hogy szeretem a hangjának mély tónusát és az illatát. Azt, ahogy hozzám ér és rám mosolyog. Mindez egyfajta nyugalommal tölt el, és néha még azt is elhiszem, minden rendben, mert ő velem van és megvéd a rossztól. Megijeszt, hogy olyasmiket érzek, melyeket csak egy élettel korábban.  
Kíváncsi vagyok ez akkor is így lenne, ha tudná, hogy milyen vagyok. Félek, ha beavatnám, akkor megundorodna tőlem és nem merne hozzám érni. Megint csalódást okoznék valakinek és soha többé nem látnám.
Motoszkálást halottam a folyosóról, amiből arra következtettem, hogy már nyolc óra. Megkezdődik a napi rutin az egész épület számára. Legszívesebben elmormoltam volna egy fohászt, ha tudom, hogy segít, ehelyett az ajtót szuggeráltam és kértem, hogy kizárólag a göndör haj tulajdonosát engedje be.
Ekkor hallottam, hogy valaki megáll a szobám előtt. A szívem hevesen vert és amikor a keretben megjelent a magas, zöldszemű fiú, fehér köpenyében, megörültem.
Harry
- Szia! – üdvözölt egyhangúan, miután végigmérte, ahogyan az ablak alatti sarokban gubbasztok.
Kétségbeestem közönyössége miatt. Talán rám mérges? Lehet, hogy valami rosszat csináltam?
- Szia – nyögtem ki nagy nehezen, kicsit megkésve, mire ő rám emelte a szemeit és elmosolyodott, de még mindig nem felhőtlenül. Rossz érzésem volt. Harry titkolt valamit előlem, amihez szemmel láthatóan a szavakat kereste, vagy legalábbis, néha a fogai közé vett alsó ajka és a homlokán játszó ráncok, a gondolataiba merülő tekintetével, erre hagyott következtetni.
Hagytam neki, hogy felöltöztessen elvégre ez volt a házirend egyik első szabálya, amit már az elején meg kellett tanulnom, majd indultunk a szokásos körútra. Ügyesen takarta, de éreztem, hogy gondolatban egészen máshol jár. Folyton elrévedt a tekintete és dobolt a lábaival, ami egyre jobban felzaklatott. Még soha nem volt ilyen. Valami baj van.
Próbáltam arra összpontosítani, hogy ne essek pánikba, de amikor megtorpant az irodája előtt, egy pillanatra megállt bennem az ütő.
- Louis, valamit el kell mondanom – fordult velem szembe. Félve néztem rá, mert nem voltam felkészülve arra, hogy közölje, holnaptól már nem lesz itt. – Odabent nem csak ketten leszünk. Vár ránk valaki, akit szeretnék bemutatni, mert ezentúl sokat leszel vele.
Elkaptam róla a szemem és némán bólogattam. Sírni szerettem volna, üvöltözni, hogy nem akarok oda bemenni. Letaglózott a felismerés, hogy ismét eltaszít valaki magától azért, mert nem feleltem meg az elvárásainak, de már késő volt. Beléptünk a zöld szobába, aminek közepén kört alkotott Harry széke, a heverő és az egyik íróasztal előtti karosszék. Utóbbin egy szőkés srác üldögélt, egészen addig, míg fel nem tűnt neki érkezésünk. Ekkor energikusan felpattant, és kezét előre nyújtva, fülig érő szájjal, sebesen igyekezett felénk.
Önkéntelenül léptem egyet hátra, mert megrémisztett, rohamos közeledése, de Harry lágyan a hátamra simította kezét, ezzel megakadályozva visszavonulómat, és bátorítóan rám mosolygott.
- Louis, ő itt Niall Horan – mutatta be gyorsan az idő közben egész helységet átszelő fiút, mielőtt kiszaladnék a szobából.
- Szervusz, Louis!
Megráztam a szőke kezét, mire az arcán lévő vigyor kiszélesedett.
- Ő lesz ezentúl az ápolód  - szólt közbe Harry, nekem pedig elég volt ez a pár szó, hogy minden fenntartásomat elfújják. Alig akartam hinni a fülemnek.
Niall kék szeme szinte azonos magasságban, kíváncsian fürkészte az enyémet, majd, mint akinek eszébe jut valami fontos dolog, visszatelepedett iménti helyére.
Harry még mindig a hátamon tartva kezét, előre indított és a heverőhöz vezetett, amire még soha nem feküdtem le. Nem csak erre, még egyre sem, mert nem éreztem magam biztonságban rajta, fekvő helyzetből ugyanis nagyon nehéz felkelni, ha menekülésre kerülne a sor.
Egyszerűen képtelen voltam levenni a szemem a szőke gyerekről, akinek valószínűleg érdekes élete volt eddig, mert, bár csak két szót szólt, kihallottam, hogy ír. Érdekelt volna, hogy került ide, ugyanakkor, nem akartam vele beszélgetni. Nem ismertem és képtelen voltam benne megbízni. Bár legalább öt lépés választott el minket, nem tetszett, hogy ilyen közel van hozzám. Ha akarja könnyűszerrel, pillanatok alatt ideér, ezen felül itt van vele Harry. Vajon bántanának?
- Louis – mormolta Harry, majd egy tenyeret éreztem meg a karomon és besüppedt mellettem a matrac. Kezdtem megszokni a közelségét, mozdulatában viszont az iménti gondolataim megvalósulását láttam. Felé kaptam a fejem, majd vissza Niallre, mert úgy éreztem, azzal, hogy szem elől vesztettem, máris a közelembe férkőzött. – Nyugi – fejezte be Harry a mozdulatot, ami a karomra irányuló simogatás volt.
Fogalmam sincs miből jött rá, hogy feszült vagyok, mert eddig remekül tudtam közömbös maradni az emberek számára.
- Szóval Louis, mától én leszek veled egész nap. Alig várom már, hogy megismerjelek. Harryvel úgy egyeztünk meg, hogy egymást fogjuk váltani. Nem kell aggódnod, mert mindent ő fog felügyelni, szóval tulajdonképpen csak az változik, hogy néha velem fogod az unalmas dolgokat csinálni – mosolygott rám ismét Niall. Hihetetlen, hogy mennyire jókedvű és izgatott. – Egyébként Mulliganben születtem. Ott jártam ki az általánost, a gimis éveimet pedig itt töltöttem Londonban. Szeretem ezt a várost, mert…
Miközben beszélt, lelkesedését egy percig sem takarta és végig bizalmasan felém hajolt, mintha valami életbevágóan fontos dolgot osztana meg velem. Ezzel elérte azt, hogy kizárólag rá figyeltem egy kissé pedig magával ragadott minden története, amit a korábbi időkben élt meg. Barátságosnak tűnt, engem mégis inkább az nyugtatott meg, hogy Harry végig szorosan mellettem ült.
- Nos, mit gondolsz róla? – kérdezte, miután Niall elment, hogy megkezdhessem Harryvel a foglalkozást.
- Elég sokat beszél – vallottam be a szőnyeget vizsgálgatva, mire Harry felnevetett.
- Egy kicsit. De remélem ez nem lesz probléma – vette komolyabbra. - Sajnálom, amiért egyik napról a másikra változott meg minden számodra, de a lehető leghamarabb kell Niallnek kezdenie. Ami azt illeti, megbízok benne, de ha valami baj van, azonnal szólj. Érted? – kérdezte visszatérve mellém.
Kerültem a pillantását. Az ilyenekbe amúgy sincs beleszólásom. Nem rajtam múlik, hogy kiket vesznek fel és bocsájtanak el.
- Ígérd meg! – erősködött tovább, mire bizonytalanul bólintottam. - Lenne itt még valami - tétovázott egy pillanatig, majd a kezemet az övébe fogta, s alig érezhetően megszorította, ezzel felhívva magára a figyelmemet, így kénytelen voltam ránézni. Közénk emelt egy apró, műanyag pohárkát, aminek az alján három különböző színű és méretű bogyó gurult ide-oda.  – Szeretnék neked néhány gyógyszert felírni. Ezek segíteni fognak abban, hogy – elakadt.
Ne! Ezt ne! Nem akarok gyógyszert szedni! Nem akarok megint öntudatlan lenni! Miért gondolja, hogy azoktól más leszek? Tudtam mit fog mondani: „Segítenek abban, hogy jobban érezzem magam.” Hányszor hallottam már ezt a szöveget.
– Az a véleményem, hogy változna a közérzeted. Nem lenne ilyen nyomott a hangulatod – próbálta lelkesen előadni, de nekem ez egyet jelentett a büntetéssel.
Fogalma sincs milyen érzés volt begyógyszerezve lenni éveken keresztül. Amikor órák kiesnek az életemből és olyan mozdulatokat teszek, amiket nem akarok, mert képtelen vagyok parancsolni a saját testemnek. A gondolataim nem az enyémek. Hallucinálok, de ha nem, akkor éppen kába vagyok és olykor megfeledkezem arról, hogy hol vagyok, az állandó rosszullétről nem is beszélve. A legrosszabb része mégis az, hogy mindennek teljes tudatában vagyok.
Amióta nem szedek semmit, olyan, mintha elhúzták volna előlem a függönyt, erre most minden visszaáll a régi kerékvágásba.
A semmibe meredtem, miközben igyekeztem kizárni mindent magam körül. Menekültem, ahelyett, hogy a véleményemet hangoztatnám, de ebben a pillanatban ez tűnt a legjobb megoldásnak.
Harry kivárt. A válaszomra várt, miközben a tekintetemet kereste.
Fölösleges a beleegyezésem, ha ő már mindent eldöntött.
Felállt és céltalanul kezdett cikázni az egész szobában. Csak a lépteinek zaja hallatszott, ami egyre dühösebbnek hatott.
- Azt akarom, hogy jobban legyél, és ehhez szükség van valamilyen módszerre. A gyógyszer csak egyfajta hozzájárulás abban, hogy könnyebb legyen neked. Az igazi gyógymód az lenne, ha tudnám, mi az, amitől jobban éreznéd magad… - Ölj meg. – Ha elmondanád, talán…
Hevesen megráztam a fejem. Egyszerűen képtelen vagyok a gondolataimat és érzéseimet szavakká formálni, mert annyira fáj.
- Miért?! Miért nem mondod el? Segíthetnék! Minden sokkal könnyebb lenne – kezdett bele, mire fölkaptam a fejem, ezzel beléfojtva a továbbiakat.
- Honnan tudod? Miért gondolod, hogy segíthetsz? Csak hagyj békén… - kértem elfúló hangon. Féltem ezentúl megszólalni, mert a düh belőlem az ellenkezőt váltja ki. Harry már látott sírni, de gyűlölök gyengének mutatkozni.
- Mert mindent meg lehet oldani, csak elhatározás kérdése! – emelte fel a hangját, miközben haragosan az asztalra csapott.
- Ebben nem értünk egyet – suttogtam magam elé, rövid körmeimet a tenyerembe vájva, hogy ezzel elvonjam figyelmemet, és a lehető legtovább tartsam vissza a könnyeket. – Csak mert nagyon akarsz valamit, az nem fog valóra válni. Ezt már megtanultam.
- Talán abban a pillanatban nem is, de teljesülni fog. Amikor kicsi voltam, orvos akartam lenni, erre itt állok és alig egy év múlva valóban az leszek, mert eddig azért dolgoztam, hogy beteljesüljön. Te sosem gondoltál arra, hogy mi szeretnél lenni? Nem voltak álmaid, amiket megakartál valósítani? – kérdezte a lehető legtöbb átéléssel. Ezt már nem bírtam tovább, és olyan hévvel pattantam fel, amitől ledermedt.
- DE! Elterveztem az életem minden pillanatát, de a sors úgy vélte, hogy mindez csak gyermeteg ábrándozás marad! – kiabáltam, miközben a megjelentek az első könnycseppek.
- És mond, mi az, ami megakadályoz ebben? Csak egyetlen okot mondj! – ordított vissza, miközben farkasszemet néztünk.
- Néz rám, és egyből többet is találsz! 21 éves vagyok és egy intézet falai közt élek! Már nem lehetek zongorista, de még focista sem! Már nem válhat valóra mindaz, amire vágytam, pedig megvolt rá az esélyem! – azzal, hogy ezt kimondtam, sikerült egy jól felépített falat ledöntenem magamban. Éreztem, hogy megint megpróbál a rengeteg emlék és érzelem maga alá gyűrni, ami ellen küzdöttem, de végül egy mégis győzedelmeskedett fölöttem. Először a szomorúság, majd sorban csatlakoztak hozzá a többiek.
A múlt nem létezik. A múlt nem létezik. Nem létezik! - ismételgettem magamban folyamatosan, de nem segített semmit. A szobát kicsinek és túlságosan zsúfoltnak éreztem. Ha továbbra is gyorsan lélegzem, elfogy a levegőm, de képtelen vagyok kontrollálni magam.
- A nagymamám azt mondta, hogy az élet odavezet, ahová tartozol. Amiről úgy érzed az ellenkező irányba taszít, csupán apró kitérő. Mindennek van célja. Látod ott azt az asztalt? – mutatott a kis dohányzóasztalra. – Egy héten keresztül lusta voltam arrébb tenni, így minden reggel belevertem a sípcsontom. Tudod mi történt a nyolcadik napon? Kikerültem! Odafigyeltem rá és elkerültem az akadályt. Mindig lesz előtted egy akadály, csak meg kell tanulni legyőzni őket – némán hallgattam. Szép történet volt, de a való élet nem így működik. Nem pakolhatok mindent arrébb, csupán egyetlen mozdulattal.
- Mégis… mégis, hogy győzhetném le, hogy itt vagyok? Olyan… olyan vagyok, mint egy váza. Összetörtem, és hiába… hiába próbálsz megragasztani, a repedések ugyan úgy ottmaradnak. Nem lehet őket eltüntetni. Soha nem… nem fognak innen kiengedni, mert hiába próbálkozom, képtelen vagyok úgy vise… viselkedni, ahogyan azt elvárják tőlem – zokogtam fel-fel kapva levegőt, szinte fuldokolva. Miért nem érti meg, hogy menthetetlen a helyzet? Miért mond olyanokat, amiket egészen biztosan nem tud betartani? Nem akarok hinni neki, mert tudom, ha álltatom magam, a végén még rosszabb lesz elfogadni az igazságot.
- Akkor, engedd, hogy porrá törjelek és egy teljesen új vázát formáljak belőled - közelebb jött, mire megpróbáltam elfordulni, de a két tenyere közé fogta az arcomat és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Egy pillanatra elvesztem a csillogó íriszekben, magamat viszontláttam a pupillákban és elmerültem a feketeségben.
- A nagyszülők sokat megélt emberek, ezért rengeteget tudnak az életről. Ők már megjárták az utat. Hiába voltam okos, akkor azt hittem, hogy megértettem, amit mondott, de csak most nyertek valódi értelemet a bölcs szavak. Emlékszel, azt mondtam, mindennek van valami célja a létezésével… Az enyém az, hogy téged vezesselek… - suttogta a végét, de minden szót tökéletesen hallottam.
Lehunytam a szemem és hagytam, hogy az izmaim elernyedjenek. Harry nem lépett el, hanem ölelésbe vont és a mellkasához szorította a fejemet, miközben a hajamat simogatta, lassan pedig mindkettőnket a padlóra eresztett. Ölelt, ringatott. Széthulló darabjaimat ő tartotta egyben.
Hittem neki. Elhittem minden szavát. Elhittem, hogy segíteni fog, hogy jobban leszek, hogy képes leszek továbblépni és felejteni. Elhittem, hogy ő velem marad végig, nem hagy el. Mindegy hányszor kötök ki a földön, mert ott lesz, hogy segítsen ismét talpra állni.
Nem tudom mennyi idő telt el, míg lecsillapodtam, de Harry türelmesen várt rám.
- A pirulák… milyen mellékhatásuk van? – a hangom gyengén szólt, még nem voltam teljesen jól, de érdekelt, hogy mire számíthatok.
- Próbáltam olyanokat választani, amiknek viszonylag kevés, de még hatásosak – fektette arcát a fejem búbjára. Egyik keze a hátamra vándorol és ott kezdte meg fáradhatatlan útját, míg másik lejjebb csúszott, és hüvelykujjával a könnyeimet maszatolta szét.
- Akkor add ide a poharat – kértem megadóan.
Harry megfeszült, bizonytalanul a kezembe nyomta az utálatos műanyagot és megpuszilta a helyet, ahol korábban az arca pihent.
- Köszönöm, hogy bízol bennem.


.

18 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Köszönöm :))))
      Én is téged :3
      Puszi <3

      Törlés
  2. Awww istenem istenem istenem istenem!
    Miért ilyen rohadt cukik?! :0 Megzabálom Hazt, hogy mennyire kitartó! <3
    Lou meg...ajj imádom Lou szemszögeit! <3 Annyira jó belelátni a fejébe!:3
    Sieeees!
    Puszi xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A válasz a cukiságra egyszerű :D Mert imádom, ha azok. XD
      Örülök, hogy tetszet a szemszöge. Ez volt az első ilyen, bár először ódzkodtam, hogy ezt használjam, de végül jobb lett, mint vártam.
      Sietek ;)
      Puszi <3

      Törlés
  3. úúúristenn!!! részről részre egyre szerelmesebb leszek ebbe a történetbe!! *-*
    xX

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :) Ezt igazán jó hallani.
      Hamarosan hozom Harry szemszögét. Remélem, az is tetszeni fog.
      Puszi <3

      Törlés
  4. OMG :D ez mennyire szép rész volt már :D ❤❤❤ Nem tudok mit mondani hogy Louisért vérzik a szivem :( Teljesen feladta de Harrybe látja a reményt , ês szép lassan Harry elnyeri a bizalmát :D ( ez egy nagyon értelmes mondat lett na mind1 xD ) Ajj istenem mi lesz itt ha egyszer majd összejönnek :D Cukormérgezést fogok kapni :D Annyira imádlak téged meg ezt a történetet hogy az valami hihetetlen :D
    Siess nagyon a kövivel :D Puszi ❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindig eléred, hogy idiótán vigyorogjak monitorra. :DD
      Végre ehhez a bizalom dologhoz is elértünk. :P Még nem tudom mit tervezek - de, igazából tudom -, de úgy érzem, hogy ezzel lezárult egy korszak, és megnyílik egy új. :D Meglátjuk mi sül ki belőle.
      Köszönöm, hogy megörvendeztetsz a rajongásoddal. :)
      Sietek! :D
      Puszi <3

      Törlés
  5. Szentseges jó istenem!
    Már az elején megörültem a monológodnak, hát még amik történtek most!
    Szerintem Louis-t sosem hallottam ennyit beszélni még! Milyen jó végre az ő "hangját hallani"! A reakciója Niallre, bevallom teljesen más volt, mint amire számítottam. Azt hittem sokkal rosszabb lesz. De szerencsére nem így történt!
    Niall nagyon kis aranyos, rögtön belopta magát a szívembe. Nagyon örülök nekki, hogy Hazz őt választotta.
    Harryt aldom, amiért ilyen kedves és tényleg érdekli Louis állapota, hogy jobban legyen.
    Nagyon várom a következőt, imádtam, imádlak!❤
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok

    1. Mivel új szakaszhoz értünk, amit a szám is jelez - megint játszottam velük egy picit -, úgy gondoltam, hogy itt az ideje egy jelenbéli Louisnak. Ez volt az első, és reméltem, hogy nem lesz senki ellenére.
      Mint hasonlóan sokszor, most sem a rész elejével kezdtem, hanem Harry monológjával, ami nagyon személyes lett. Aztán ahogy írtam hozzá a többit, rájöttem, hogy, - Hé, ez egy forduló pont, lehetne Louisé a nézet, hiszen vele kezdődött az egész. - Ehhez kaptam még egy kis ösztönzést, hogy tényleg érdemes megpróbálni, aztán elkészült a rész, és döbbenetemre, jobb lett, mint fordítva.
      A kezdeti monológ, szintén fontos, mert ugye már volt egy ilyen, viszont, attól függetlenül, hogy ez egy „írói szemszög”, én valahogy mindig Harry személyében olvasom fel. Nem tudom, hogy miért XDD Talán, mert ez amolyan orvosi megállapítás.
      Úgy véltem, most egy picit többet is beszélhetne Louis, elvégre róla van szó, végig, valamint hangot kell adnia önmaga védelmére. És igen, aztán ott volt Niall, aki, már alapból egy olyan személy, akit az ember ösztönösen elfogad, így nem szerettem volna, ha sokat akadékoskodik vele. Nomeg, ott volt vele a kis göndör, szóval így már végkép egyértelmű volt számomra, hogy ennek így kell lennie.
      Huh, bocsi, picit elkalandoztam. :D
      Örülök neki, hogy ennyire tetszett.
      Igyekszem a következőt hamar hozni.
      Puszi <3

      Törlés
  6. Anyám borogass.
    Nem soktam kiemelni részeket,de most muszáj vagyok!
    "Nem szabadna boldognak lennem, hiszen bűnhődnöm kell…"
    " Akkor, engedd, hogy porrá törjelek és egy teljesen új vázát formáljak belőled "

    Minden mondat amit írsz a padlóra küldd, de ez a kettő egészen a pincéig, a mélybe taszított le.
    CSak egy kérdés: HOGY TUDSZ ÍGY ÍRNI?!
    Érdekes volt Louis szemszögéből átélni a dolgokat, hogy mit gondol Harryről, és meglepő hogy milyen logikusan látja a dolgokat, nyílván tudom hogy nem őrült, de akkor is.
    Meglepett hogy Harry így kiakadt, nem számítottam rá. Ez a gyógyszerezés, hát nem tudom mi fog kisülni belőle...
    Pacsi Niallnak! :D

    Köszi a részt, és nagyon - nagyon -nagyon várom a következőt!!
    <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez igazán megtisztelő :)
      Elárulom, hogy ezt a részt, nagy vonalakban, főleg a végét, még papírra írtam fel, kb. 2 hónappal ezelőtt :D Nagyon örültem, hogy végre valóban belekerült a történetbe, annak pedig még jobban, hogy úgy fest, tetszett is.
      Ami azt illeti, már egyáltalán nem bánom, hogy Louis szemszögében írtam ezt meg, mert ahogy észrevettem, sok embernek tetszett. Remélem jó értelemben lepődtél meg a kék szemű gondolkodási módján. :)
      Harry meg... hát valahogy rá kellett vennem Louist, hogy egy picit megemelje a hangját. Viszont jogosnak tartottam a göndör kiakadását, mert végül is, már rengeteg időt beleölt, hogy szóra bírja a betegét.
      A gyógyszerezés...erre majd térjünk vissza a következő résznél.
      Igazán nincs mit :) Örülök, hogy elolvastad. :))
      Puszi <3

      Törlés
  7. Huh, nagyün jóó rész, alig várom a kövit:)
    Azt megkérdezhetem, nem tudom mennyire számít privát infónak, hogy hány éves vagy?:) Kíváncsi vagyok hogy mennyi idős ember tud ilyen tökéletest írni :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen :) Örülök, hogy tetszett :))
      Hát, köszönöm, hogy ilyennek látod az írásomat, viszont a korom...
      Jelenleg, azaz már lassan több mint fél éve, egy kerek húszas. De pszt! Nem tudom, hogy ez jó-e, vagy rossz.
      Puszi <3

      Törlés
  8. Szia!
    Hát nem tudom mit írjak. Harry nagyon kitartó és küzd. Louis meg kezd bízni. Nagyon egyet értek az elhangzott gondolatokkal. Fantasztikusan ki lett építve. Imádom!
    Puszi❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Ennek ellenére köszönöm, hogy mégis írtál pár sort. :)
      Örülök, hogy ennyire tetszett.
      Hamarosan hozom a következőt. Ha nem is ugyan ilyen, de remélem, hogy azért valamennyire az is tetszeni fog.
      Puszi <3

      Törlés
  9. Uristen imadom Louis ezaz <3 <3 Hazz de kul vagy. Es Niall de edes jol ki jonnek majd. :-D Istenem Boom olyan edes vagy. Vegre megbizik Hazzban. Ugy gondolom ez egy oriasi elore lepes :-D Nagyon tetszett es van olyan sejtesem hogy Lou kezd beleszeretni Hazzba es ez forditva is igy van. Isten alig varom a kovi reszt <3 :-D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jól gondolod, mert valóban nagy lépés volt ez :D
      A sok utálkozás után, ezek szerint felüdülés volt ez a rész, ahol mindeni ennyire cuki volt. :) (Tényleg az volt. :) )
      Nehéz ez a szerelem dolog. Meglátjuk mi fog kihajtani ezekből az aprócska, rejtett érzelmekből. :D
      Hamarosan érkezem!
      Puszi <3

      Törlés