2016. május 18., szerda

26. fejezet - Elviselhetetlen valóság



Hol is kezdjem?...
A 26. fejezet fölött görnyedve, elbizonytalanodtam egy apró kis részletben. Visszalapoztam - kattintottam - , az első fejezetek közé, és elszörnyedtem. Annyi elírást, 'hogy' kötőszót, ismétlődő szavakat, kifejezéseket találtam, ami után nem csoda, ha önbecsülésem hajója a folyó alján koppant, a túlélők száma pedig megegyezett a nullával. :/
Így történt, hogy unalmas óráimat a korábbi részek restaurálásával töltöm. Nem kell aggódni, tartalmilag nem fog benne megváltozni semmi, kizárólag a fogalmazást teszem helyre. Mondjuk, így sem vállalok 100%-os garanciát, de reménykedem a jobb kivitelezésben.
Térjünk rá a mostani részre, vagyis, RÉSZEKRE. Igen, részek. Elhanyagoltalak titeket mostanában, ezért a következő napokban, ezen kívül további két részt fogok hozni. Remélem tetszeni fog. :D Ó, még annyit, hogy ez lesz az utolsó ilyen típusu rész. 
Jó szórakozást! :DD


Amy



Óvatosan léptem ki a kád előtti csempéket elfedő törölközőre. Nem akartam megint elcsúszni egy víztócsában, ezért elővigyázatosságból készítettem ki. Hiába a forró zuhany, a lábam, jobban mondva, az egész testemen, szűnni nem akaró reszketés uralkodott, megakadályozva, hogy normálisan megtartsam magam. Felszisszentem a kiegyenesedésem következtében belém szúró kíméletlen fájdalmaktól. Ellenőriztem, az óvatlan mozdulat nem sértett-e fel, de hála az égnek, a fürdőlepedő nem színeződött el egyetlen vörös folttól sem. Körültekintően felitattam bőrömről a vizet, majd magam köré csavartam a törölközőt, hogy elnyújthassam a meleg érzés idő előtti elpárolgását a testemből.
Épp a hajam szárítgatásához kezdtem hozzá, amikor pillantásom a tükörben raboskodó síró fiúra tévedt. Állandóan követett, lépten-nyomon belé botlottam. Megpróbáltam tudomást sem venni róla, végül azonban nem hagyott nyugodni. Leengedtem a vállaimat, és közelebb léptem. A kékszemű srác az arcához érintette kezét, hogy megtapogassa nevetőráncok nélküli, mosolytalan, beesett arcán kitüremkedő hegyes arccsontját. Ez majdnem átszúrta a rajta feszülő egészségtelenül sápadt bőrt, és az alatta tökéletesen kirajzolódó ereket. A szemeit sötét folt kontúrozta, melyek az állandóan maszatos arcban, ijesztően nagynak tűntek. A homályos, vérerektől gazdag, vörös tekintet folyvást engem figyelt. Már megszoktam őt, de ki nem állhattam, mert egy rémült, gyáva és tehetetlen alak volt, aki bármit is követett el, tudtam, hogy megérdemelte. Undorodtam ettől a fiútól, amiért folyton tőlem várta a segítséget. Gyűlöltem azt az embert, aki szembenézett velem.
Meglendítettem a kezem, és egyenesen a közepébe vertem az üvegfalnak. Az öklöm nyomán pókhálószerű repedések cikáztak szerte, majd haragomnak engedve, elváltak egymástól. A szilánkokkal együtt zuhantam én is. Az éles sarkak a térdemet és a lábszáramat fűrészelték. Elégtételt kellett volna éreznem, de a fájdalom nem nyomta el azt, ami belülről hasogatott.
Remegő kézzel nyúltam az egyik előttem heverő nagyobb szilánk felé. Talán ezek már nem is árthattak nekem. Óvatosan kiemeltem a többi közül, és az élét lassan végighúztam a karomon. Kíváncsian vártam, mit érek el vele. Az üveg nyomán, vékony piros csík jelent meg, majd a parányi seb sarkából egyetlen kövér skarlát csepp indult meg magányosan a karom oldalán, hogy rövid útját a padlón fejezze be. Megrökönyödve néztem a művem. Nem éreztem semmit. Nem tapasztaltam a szúró fájdalmat, nem jött el az azt követő lüktetés. De miért?
Újra végighúztam, ezúttal erősebben. A bőröm felhasadt, a közte keletkező szakadékból kibuggyanó vér nyomban beborította a karom. Ez sem volt elég. Még mindig a többi fájdalom tartott fogságban. A csuklómhoz nyomtam a szilánkot, és megborzongtam hideg érintésétől. Ha ügyes vagyok, fájdalom mentes lesz a halálom. Minden megszűnik. Soha többé nem kell rettegnem. A tükör lapjában megint feltűnt a síró fiú, és a tekintetével szinte könyörgött, hogy szabadítsam fel. Mellette további két szempár jelent meg.
A következő pillanatban kezek ragadtak meg, és csavarták ki kezemből a rögtönzött pengét.
- Eresszetek el! – őrjöngtem magamon kívül. Olyan hevesen próbáltam szabadulni, hogy folyton beleütköztem valakibe. Visszakerültem a kádba. Nem akartam! Tudtam mi fog következni.
Vonaglottam, és lábaimmal támaszkodtam meg az akrillal borított műanyagon, hogy feltolhassam magam, de erős karok tartották a mellkasomat, fogták hátra a kezeimet. Az arcomba vizet locsoltak, amiből egy kevés az orromba került, ezért ezúttal fuldokolva igyekeztem levegőhöz jutni. A hideg zuhanytól kitisztult a fejem, és sikerült felfognom, hogy anya és apa van itt.
De… az meg hogy lehet? Anya csak akkor fürdetett, ha Kedd volt. De ma nem az volt. És apa? Összezavarodtam, de bíztam bennük, mert ők nem bántanak. Szeretnek, és nem akarják, hogy bajom essen.
- Persze – nevetett fel kétkedve egy hang a fejemben.
Nekem volt igazam, mert anyu lefertőtlenítette a kezem, és alaposan bekötözte. Ámuldozva csüngtem arcának minden vonásán, magamba lélegeztem parfümjét, egyedi illatával együtt. Ezután az ágyamra ültetett. Lehunytam a szemem, egy pillanatra elképzeltem szeretetteljes simogatását hajamon, ahogy mindig tette, ha valami miatt elcsüggedtem. Jólesett a gondoskodása, érintése, sajnos képzeletem túl fantáziadúsnak bizonyult. A kényelmetlen érzés megszüntetése érdekében, inkább bevackoltam magam a biztonságot nyújtó kuckómba, ahonnan ráláttam az egész szobára, legfőképpen az ajtóra.
Anya összetakarított a fürdőben, majd az üvegcserepeket magában hordozó fekete szemeteszsákba belegyűjtötte a falamon lógó képeimet. Minden családi fotó ott végezte. A fiókjaimat módszeresen átkutatta, és minden, ami hegyes, vagy egy picit is veszélyesnek tűnt, azonnal követte. Néma figyelemmel kísértem végig ügyködését.
Apa a nylon pontos másával tért vissza, és míg anya az öveimtől szabadult meg, ő a zongorám fedelét emelte fel. Fémes csattanás után, egy felpödrődő húr bukkant fel a hangszekrényben, amitől visszatért az erő a testembe.
- NE! – kiabáltam apához bukdácsolva, hogy elrángassam onnan. – Kérlek! Kérlek, ne tedd ezt! Csak ezt ne!– könyörögtem zokogva, de mindent megtettem szavaim tiszta és érthető hangzásáért. Lerázta magáról kezemet, a harapófogóval pedig elvágta a húr másik végét, majd összehajtogatva a zsákba gyömöszölte. – Kérlek! – térdre esetem mellette, és a nadrágja szárát gyűrögetve esdekeltem, könnyeimet a durva anyagba törölve. – Kérlek! – rimánkodtam elhaló hangon.
Anya az ágynál lévő rövid láncot a lábaimon lévőkhöz lakatolta, miután odébb húzott. Elpattant a következő húr, amit a lelkem már nem bírt feldolgozni. Szemeimet összeszorítva húztam magam össze. Kénytelen voltam befogni a fülem, de még így is hallottam mind a nyolcvannyolc halálsikolyt.
Amikor végeztek, elengedtek. Órákba telt, mire képes voltam megmozdulni. A könnyeimet nyelve billentettem meg az egyvonalas C-t, de csak a kalapács semmitmondó koppanása töltötte be a teret. Aznap sokadjára estem a padlóra. Eddig képes voltam talpra állni, ezúttal lehetetlennek bizonyult. Homlokomat a lakozott fának döntöttem, és megpróbáltam felidézni az utolsó darabot, amit eljátszottam rajta, még mielőtt mindez a kezdetét vette. Megértettem, hogy ebben az életben többé nem lesz alkalmam hallani gyönyörű hangját.

Kiabáltam. Csak erre voltam képes. Akárhányszor lehunytam a szemem, rémálmok gyötörtek, amik ébren sem értek véget. Hiába hoztak nekem enni, sokszor érintetlenül vitték ki a tálcát. Elérkezett a pillanat, amikor már a kedvem és az erőm egyaránt elhagyott, hogy megmozduljak. A por ellepte az egész szobát, mert nem használtam kedvesnek vélt tárgyaimat, ezzel még fullasztóbbá téve helyzetemet. A biztonságos sarokban ücsörögtem, a perceimet számolva, melyek összekavarodtak a fülemben csengő triolákkal.
Hagytam, hogy mindenre ösztönből cselekedjen a testem, belefáradtam az irányításba. A méltóságom megőrzése szüleim előtt – amennyiben volt olyanom valaha –, érdektelenné vált.
Ha hozzámértek, a torkomból artikulálatlan üvöltés tört fel, miközben a szabadulásért vergődtem, rugdostam, akár haraptam is, ezért kétemberes munkává váltam. A veréssel nem értek el semmit, ezért más eszközökhöz folyamodtak. Jéghideg vízzel locsoltak, vagy a fagyasztóba zártak, ahol a szívem minden másodperc elteltével egyre nehezebben mozdult. Azok a pillanatok önmagukban iszonyatosak voltak, de azért könyörögtem valami magasztosabb hatalomnak, hogy szervezetem mihamarabb feladja a küzdelmet.
Végül a negyvenkilencedik napon valami megváltozott. Néha, mintha nem is a szobámban ücsörögnék, a talaj száraz és repedezett volt, törékeny ágaikkal kiszáradt kórók terpeszkedtek körülöttem magányosan. Az ég egészségtelenül ragyogott fölöttem, a nap magasan járt, és könyörtelenül tűzött, ezzel halálra ítélve a legapróbb élőlényt is. Még szellő sem rezdült, ami megszüntethette volna a perzselő hőséget. Azután egyszer csak árnyék vetült rám. Felpillantottam és meglepetésemre, önmagam arcába bámultam.
- Szia! – mosolygott rám szélesen.
Pislogás nélkül méregettem váratlan, és egyértelműen valótlan képmásomat, mert azt gondoltam, ha lehunyom a szemem, kámforrá válik. Olyan volt, mint én, de mégsem hasonlítottunk. Az ő haja nem volt összeragadva, hanem ápoltan lógott a homlokába. Az arca telt, enyhén kipirult, a bőre napsugaraktól karamell. A ruhák rendezetlen lógás helyett tökéletesen simultak rá, és szája szélén játszó szeretetteljes mosollyal méregetett, szemében pajkos csillogással. Tökéletes volt.
- Végre találkozunk – guggolt le elém. Kezemet elemelte térdeimről, és végigsimított az ujjaimon, miközben másik tenyerét az arcomra simította. Egyik szememből a másikba nézett, majd ajkait vékony vonallá préselte. – Aggódom érted. Az már biztos, hogy ahol vagy, az rossz neked. Mi lenne, ha velem jönnél? – érdeklődött barátságosan, az ujjammal játszadozva.
Szomorúan fejet ráztam.
- Nem igazán tudok, a… bilincsek miatt – pillantottam jelentőségteljesen a szóban forgó tárgyra.
- Tehát azt mondod, ha a láncok nem lennének, velem jönnél? – fejét oldalra billentve analizált, mielőtt válaszoltam volna neki. Az az érzésem támadt, hogy mindenről tud.
- Anyáék nem örülnének, ha az engedélyük nélkül indulnánk el, egyébként… Hová mennénk? Lehet, hogy neked sikerült bejutnod, de engem kivinni már biztosan nem tudnál – mutattam körbe a szobámban. Hasonmásom mellém ült, fejét hátravetve a falnak döntötte, így pásztázta a plafont gondolataiba merülve, majd felsóhajtott.
- Akkor úgy hiszem, nekem itt már nincs több szerepem. Jobb, ha megyek. Talán egyszer még találkozunk – pillantott le rám anélkül, hogy előbbi testhelyzetéből elmozdult volna.
- Ne! – kiáltottam rá kétségbeesetten, és megragadtam karját, hátha képes leszek ezzel maradásra bírni. Olyan jó volt végre beszélni valakivel. Képtelen lettem volna elviselni, ha most megint magányos maradok.
Ekkor nyikorgásra lettem figyelmes, majd látóterem szélébe a szüleim férkőztek be hívatlanul. Rettegve pillantottam szobatársamra, ám annak hűlt helye volt. A csalódottság a szívembe meresztette karmait.
Apa mindkét csuklómat lerángatva lábaimról húzott ki a lyukból, majd olyan erővel szorított satuba, hogy levegőhöz is csak erőlködve jutottam.
- Nyugalom, itt vagyok – egészséges énem újfent megörvendeztetett jelenlétével, ezúttal közvetlen előttem. Kiáltásommal távozásra akartam bírni, mielőtt észreveszik, és őt is bebörtönözik, aztán felötlött bennem, hogy az képtelenség lenne. Gondolataim elfoglaltsága miatt, későn vettem észre az anya kezében megvillanó fecskendőt. Homályos pillantásom azonban biztosította a pánikomat. Üvöltözésem még az én fülemet is sértette.
- Sss… Semmi baj – szólalt meg ismét látogatóm, a hajamat cirógatva.
- Mit művelnek? Bántani fognak? – tudakoltam tőle riadtan. Most, hogy volt kire támaszkodnom tőle reméltem minden választ addig ki nem mondott kérdéseimre.
- Igen - felelte higgadtan. – De ne ellenkezz! Hamarabb túl leszel rajta. Azután megint csak ketten leszünk – jelentette ki magabiztosan. Még bólintott is hozzá, ezzel megerősítve állítását. – Jobban leszel, és szabad - erre nyomban felfigyeltem.
- Rendben – motyogtam a félelemtől eltorzult hangon. Hasonmásom arcomat a vállgödrébe húzta, hogy eltakarja előlem a látványt. Izmaim elernyedtek a biztonság hamis érzetétől. A karomban szúró fájdalmat éreztem, amitől megrándultam picit, de ellenállás nélkül tűrtem, hogy az ismeretlen folyadék minden cseppje elegyedjen a véremmel.
- Mindjárt vége… – simogatott folyamatosan bátorításképp bizalmasom. Amikor elhúzódott, lelkemet a béke, és a nyugalom ölelte át. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Ugye, hogy jobb? - kérdezte az egyetlen ember rajtam kívül a síkságon.
- Ezerszer.
- Akkor vágjunk neki! – indult meg öles léptekkel, én pedig örömmel követtem. Nem voltak láncaim, nem voltak falak.
- Merre megyünk? – nézelődtem a teljesen egyforma kopárságban.
- Mutatni akarok neked valamit. Nemrég bukkantam rá – mesélte lelkesen válla fölött, rendületlenül törve előre.
A távolból lihegés és nyöszörgés különös elegyét véltem felfedezni. Megtorpantam, mert a hangok nem hagytak nyugodni, idegesített.
- Mi ez? – forgolódtam, hátha az egyik irányba felerősödik, és beazonosítva az irányt, felkutathatom annak helyét is.
Másik énem száznyolcvan fokos fordulatot vett. Elkerekedett szemekkel igyekezett vissza hozzám, majd karjait a vállamra helyezte. Csak akkor szólalt meg, amikor rá figyeltem.
- Ne törődj vele, rendben? A hangomat kövesd – nézett mélyen a szemembe, miközben lépésről-lépésre hátrált. - Rajtunk kívül nincs erre senki. Én vagyok az utolsó, és lassan nekem is mennem kell, de előtte mindenképp látnod kell valamit – ahogy hátrált, én követtem. Feltétel nélkül megbíztam benne, hiszen önmagamon kívül ki másban tehettem volna meg?
- Muszáj menned? – már a gondolatára is elszorult a torkom.
- Sajnos igen – horgasztotta le a fejét. – Itt is vagyunk! – harsant fel váratlanul, majd előre szaladt, én pedig nem haboztam, követtem. – Állj! – kiáltott rám hirtelen, mire megtorpantam. Még épp időben. Alattam egy hatalmas szakadék tátongott, és kevésen múlott, hogy én nem zuhantam a talpam alól lebukfencező kövekkel együtt a sötét mélységbe. Mindegy volt melyik végét kerestem a távolba, mert a hasadék végtelen hosszan nyúlt a fehérségbe.
- Mit szólsz?  - óvakodott mellém társam, hogy ő is alaposan szemügyre vehesse a látványt. Hátrébb léptem, mert attól féltem, megszédülök a magasságban.
- Elég sötét. Milyen mély? – önmagam kék szemeibe néztem, melyekben ravaszság villant az őszinteség mögött.
- Nem tudom. De biztosan tökéletes búvóhely.



9 megjegyzés:

  1. Az ember azt hiszi, hogy hosszú kimaradás után csökken a következő rész mínősége, mert nehéz visszarázódni.
    Hát ez mennyire de nem igaz itt!

    Először is, húha.
    Másodszor, újabb elméletek.
    Amit nem értek(?), hogy azt mondta Louis hogy a 49.nap. Ez azóta a 49., hogy először megerőszakolta az az ember,ugye? Utánna azt mondja, hogy az "anyja" mindig keddenkét fürdeti meg, ami azt jeletni hogy utánna kerül sor az elkerülhetetlenre. Ez stimmelne is, hisz azt mondta H-nak hogy 7 ember van aki bántotta, és 7ember * 7hét egyenlő 49-cel. Jól megmagyaráztam magamnak >.<.

    Louis végülis ilyen kis skrizo-szerű lett... És itt kapcsolódunk be a szakadékba, amit még az elején írtál, mikor szegény ott lennt vándorol, és Harryt várja...

    És akkor utolsó rész: Mikor beinjekciózzák, akkor vajon elszállítják egy gyógyóba, vagy egy újabb menet következik?:O

    Már megint túl sok a kérdés. Azt már szinte meg sem említem, mennyire meghatódtam, megkönnyeztem mikor magát vágdosta, vagy mikor a zongoráért könyörgött.

    Mindig annyira várom az új részt, aztán annyira félve olvasom hogy "Te jó Isten, vajon most mi lesz :O "

    Rettentően várom a következőt!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Picit én is féltem tőle, de ezt örömmel hallom. *Megkönnyebbült sóhaj* :D
      Szép kis levezetés. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, hogy valamit elszámoltam, de megnyugtatlak, pontosan így van. 49 nap. 7 hét.
      Igen, szerű. Skizofrénia esetén ugyanis az illető hangokat hall, melyek utasítják valamire. Még van egy rakat tünete, melyből Louis is birtokol párat, de itt inkább a hasad személyiségi zavar a mérvadóbb.
      A harmadik felvonáshoz annyit, hogy a válasz a szövegben van. Ez engem is megvisel, had ne írjam le.
      Köszönöm, hogy elolvastad. :) Azért addig örülök, míg nem vagyok teljesen kiszámítható. :D
      Holnap folytatás!
      Puszi <3

      Törlés
  2. Huha na ezernyi kérdés van megint :D Szóval akkor így került a szakadékba ... És még mindig sikerül fokoznod azt hogy Lou egyre jobban szenved. :( Mindig mikor ilyen rész van akkor azt veszem észre hogy egyre szívfacsaróbb ... :( Annyira de annyira gyűlölöm a "szüleit" ( ezek férgek és ezzel megsértem a férgeket ...) hogy az valami hihetetlen. Na nem baj abban reménykedem hogy visszakapják a sorsrol amit csináltak és 100x jobban fognak szenvedni mint Lou. (Ugye am megtudjuk hogy elnyerték méltó büntetésük ?? 😃 )
    Képzeld még nem is meséltem neked de pár hete meloztam éppén akkor olvastam el az új részt mikor a kollégám rákérdezett hogy mit olvasok? Elmeséltem neki a storyt, és teljesen el volt áljulva a történettől :D Szerinte simán lehetne ebből sorozatot/filmet készíteni :D (hozzáteszem férfi kollégám ) Soha nem hallot még csak hasonló storyról se és szerinte nagyon különleges :) Szóval hajrá csak így tovább :D
    Imádtam a részt és légyszike siess a kövivel 😀 Puszi ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jót derültem a férgek helyzetén. Igen, tényleg lehetetlen "Őket" kategorizálni. Majd meglátjuk mi lesz velük. Természetesen beleírom. ;)
      Több ilyen rész már nem fog előfordulni, szóval mindenki fellélegezhet. Még én is, mert megvisel leírni. Persze lesz egy apró átmenet, hogyan került intézetbe, de azt már egy egészen más szereplő fogja elmesélni Harrynek.
      Istenem! Ezt borzasztó jó hallani, de kénytelen vagyok elzárni magam a hiú ábrándok elől. Azért valljuk be, melyik az az ember, ki megvenne egy könyvet, miután megtudta, homoszexualitás és erőszak szerepel benne? Nomeg, messze vagyok én a kiadástól, de jólesik egy ennyire pozitív visszajelzés, még ha az olvasatlanul is érkezik. Kérlek, köszönd meg a kollégádnak a nevemben! :)))
      Sietek, holnap már meg is lesz a folytatás.
      Millió puszi! <3

      Törlés
    2. Mindenképp átadom neki :) És javaslom hogy ne becsüld le magad mert nagyon komolyan NAGYON jol irsz :D Esküszöm vetekesz Beccával :D Nem tudnám megmondani hogy melyikőtök ír jobban :)És nézd meg milyen sikere van a könyveinek :) Pont ettől különleges a történeted mert az ilyen jellegű story amibe homoszexualistás és erőszak az ritka :) Ráadásul a kedves férfi kollégámnak is tetszett pedig férfi :) Szóval ne becsüld le magad mert nagy tehetséged van :) ❤

      Törlés
  3. Omg.. ez gyilkos volt. Ilyenkor annyira de annyira sajnálom Lout. Alig várom hogy teljesen jól legyen már. Fuu meg se tudok szólalni. Amúgy rettentő jó lett, és vàrom a kövi részeket ❤❤
    Puszi: Dorka

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm! :)))
      Örülök, hogy sikerült átadni az érzelmeket. Szegény Louis borzasztóan sokat szenved, és úgy érzem eleget kínoztam már. Bár ahogy haladunk előre, próbálkozom kicsit derűlátóbbá tenni a karakterét, mintha tényleg javulna. Ezek a részek viszont befejeződnek. Talán elkapkodtam, talán túlságosan gyakran érték egymást, nem tudom, de már így marad.
      Holnap hozom a folytatást. :D
      Puszi <3

      Törlés
  4. Sziooooo!
    Végre resz!❤❤ Eszmeletlen lett!
    Szeretem Louis életbe való betekinteseket, és ez most sem volt másképp. Igazából nem nagyon értem, mi ez a másik énes dolog, de remélem hamar kiderül. Vagy lehet, csak én vagyok hülye a megértéséhez?!:D
    A szüleinek a "miért teszik ezt? " kérdése még mindig nagyon foglalkoztat, de bízom benne, hogy egyhamar közel kerülünk a megoldáshoz. Azt a részek elején is értettem, hogy a legelső ilyen alkalommal elvesztett az apa egy kartyajatekot és az a szex volt az ára, de a többi ilyen eset homályos.
    Remélem gyorsan felhajózik a felszínre az önbecsülésed és ne aggódj ilyen pici dolgokon! Nekem fel se tűntek! ;) Csodálatos lett, imádtam, imádlak!❤
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Sajnálom, hogy ritkán van. Amint elkezdődik a nyár - vagyis nekem jövőhét hétfőtől már az lesz -, visszaállunk a régi kerékvágásba.
      Több ilyen rész nem lesz, viszont még találkozni fogunk Másik Louisval, de külön magyarázatot nem akartam neki szánni. A lényeg csak annyi, hogy képtelen egyedül feldolgozni a vele történteket, és mivel elvesztette az emberekbe vetett bizalmát, így saját maga maradt. Az emberek általában önmagukban bíznak a legjobban. Remélem így már világosabb. :)
      A történtek oka természetesen meg lesz magyarázva. Csak ki kell várni, ami... még messze van. Najó, annyira nem XD
      Köszönöm a biztatást! Holnap jelentkezem!
      Puszi <3

      Törlés