2016. május 20., péntek

28. fejezet - A közeledben ízlelem meg igazán, milyen érzés élni



Sziasztok! :)
Drágáim, nem is tudom mit csinálnék nélkületek!Tegnap majdnem hanyatt estem, amikor megláttam a részhez tartozó oldalmegjelenítéseket. Imádlak benneteket! Imádlak, imádlak, imádlak!!! Bár ez a trió fejezetek utolsó tagja, azért elgondolkodtam, hogy máskor is meglepnélek benneteket, hiszen kijár nektek a jutalom. <3 ^^ <3 Nagyon köszönöm Awildának, amiért a helyesírásom ellenőrzésére szánta idejét, és végtelen türelmét. :))) Nem kerülte el a figyelmemet a chat ablak sem, ahol szintén a szívroham kerülgetett. Köszönöm a díjat Rebeccának! Ígérem, meg fogom csinálni, csak legyen rá egy kis időm.
Akik lemaradtak az előző két részről, hogy megkönnyítsem a lapozgatást, már olvashatjátok is a26. fejezet27. fejezetet.
Ehhez a részhez csak annyit fűznék hozzá, hogy hosszabb, és a nyugisabb fajtából való, de reménykedem benne, hogy ennek ellenére mégis tetszeni fog. :)

Jó Szórakozást! :)


Amy


December 23. London utcáit vékony hóréteg fedi. Megnőtt az esélyünk a mindenki által áhított Fehér Karácsonyra. A szívem mélyén én is erre vágytam. Látni, ahogy a fehér pamacsok beborítják az egész vidéket. Lehűlt a levegő, ezért az emberekből a szemük vonalán kívül nem látszik más. Arcukat puha sálakkal tekerik körbe a hideg ellen, testük egyenes tuskóra hasonlít a kabátjuk pufókás tömése miatt. Kezeiket különböző anyagú és mintájú kesztyűk takarják, melyeket még így is zsebeik mélyére rejtenek. Van, aki még az ünnephez illő színekre is odafigyel. A közvilágítás mellett megjelennek az apró izzók millió, millió színben és formában a házakra és fákra tekerve. Vásárt rendeznek, ahol forralt borral a kezükben sétálhatnak az emberek, szemezgetve a kézműves ajándéktárgyakból. Megsokszorozódnak a Mikulásnak öltözött apukák, vagy alkalmi munkát végző egyedülállók, akik az út szélén rézharangjaikat kongatva invitálják az embereket az adakozásra. A hatalmas bevásárlóközpontok is beszereznek maguknak egy ilyet, hogy a gyereksereg a Télapó térdére ülve mesélhesse el leghőbb vágyát, melyeket szüleik nyomban meg is valósíthatnak a kapóra jövő üzletekben.
Legalábbis, így képzeltem el.
- Louis! – nevem vékony hangon való csendülése hozott vissza a valóságba. Előttem felsejlett a Harry irodájának ablakából nyíló tájkép. – Te jössz – bökött a kártyapakli felé Niall szőke feje. Húztam egy lapot, de miközben a kezemben tartott legyezőforma közé csúsztattam, óvatosan az órára pillantottam. Nyugtalanított, hogy a számomra legkedvesebb ember még nincs itt, holott már régen elmúlt tíz óra.
- Nyugalom. Nemsokára megérkezik – utánozta le az előbbi mozdulatomat ápolóm, rendszerezés alatt álló lapjai fölött engem vizslatva világos szemeivel. Megítélésem szerint már rég több figyelmet fordít az én tanulmányozásomra, mint a színnel felém tartott treff hetesére.
- Miből gondolod, hogy Harry miatt nézem az órát? – kérdeztem közömbösen, nehogy téves következtetéseket vonjon le magában.  
- Az ápolód vagyok. Az a dolgom, hogy megfigyeljelek, még ha ötpercenként is ellenőrzöd az időt – mosolygott a lapjaira, majd kivett közülük párat, és félre dobta.
- Csak érdekel, mikor kezdhetünk – Niall sejtelmesen elmosolyodott. Nem akartam, hogy elméleteket gyártson magában, amik ellen nem tudtam felszólalni. Figyelemelterelésében épp kapóra jött szín sorom bemutatása. Ellenfelem méltatlan felkiáltását ajtónyikorgás zavarta meg.
- Harry! – már az elhatározás előtt talpra álltam, amiért megróttam volna túlságosan ráhangolódott reflexeimet. Niall mellőlem valami zagyvaságot morgott az orra alatt a megtévesztésről, de Harry nekem szánt mosolya el is feledtette velem.
- Sziasztok! Hogy aludtál Éde…Louis? Louis. Hogy aludtál Louis? – bele vörösödött az erőlködéstől a hirtelen rátörő köhögő rohamába. – Reggeliztél?
- Jól, ma eseménytelen volt az este, és pirítóst ettem, dzsemmel – Harry az asztalra pakolva megszabadult nehéznek tűnő szatyraitól, mielőtt ölelésbe vont. Habozás nélkül viszonoztam, miközben magamba szippantottam a ruhájában hordozott kinti levegő illatát.
- Ennek örülök. Az mi? – érdeklődött az ekkor látókörébe kerülő Nialltől.
- Kártyáztunk – magyarázta alig észrevehető akcentusával ápolóm, miközben csatlakozott hozzánk. Kopottas kártyapakliját elsüllyesztette pulóverének feneketlen zsebében, majd a nekikezdett a táskák tartalmának kiürítéséhez. Furcsálltam, mivel mégiscsak Harry tulajdona között turkált, ám amikor előkerültek a különböző márkájú, színű és stílusú ruhadarabok, melyek orvosomra minden bizonnyal kényelmetlenül szűknek bizonyulnának, elbizonytalanodtam. Pláne, amikor megajándékozott egy kisebb kupaccal. Bizonyára úgy festhettem, mint aki azelőtt soha életében nem látott még hétköznapi ruhát, de a kezem közé kapott puha anyagok valóban elvonták a figyelmemet. A zöld, sportosabb stílusú pulóver, a Tommy Hilfinger póló, az aláöltözős jogging nadrág, és felső technikai bélése a farmerrel, ránézésre is vastagnak és melegnek hatott. Mind selymes és tökéletes állapotú. Címkéjükön még ott fityeg az árcédula, a fonalak közül még a jellegzetes új illat szivárog. A ruhákat egyértelműen nekem szánták, de okát nem értettem. Kellemetlen érzés kúszott rajtam végig, hiszen az ember nem kap ok nélkül ilyen ajándékot. A neves márkák alapján nem két penny egyik darab sem. De nem kell feltétlen az ördögöt látnom mindenben. Bíztam Harryben, ezért más oldalról megközelítve ajándékát, arra jutottam, hogy valószínűleg ma is ellátogatunk valamerre. Amíg a szabadban lehetek, ráadásul vele, az sem érdekelne, ha örök időkre abban a parkban keringenénk.
– Had magyarázzam meg – támaszkodott az asztalnak, miközben segített Niallnek visszahajtogatni a táskákba a kimaradt ruhákat. – Engedélyt kaptam, hogy a Karácsonyt intézeten kívül, pontosabban nálam töltsd, a felügyeletem alatt.
Rosszul halottam. Ebben egészen biztos voltam addig, míg két várakozó arccal nem álltam szemben. A szívem bukfence a gyomromban, könnyeket idézett elő, és pillanatnyi döbbenetemet felülírva az összeeséssel fenyegetett. Nem akartam sírni, arcomat mégis hosszú ujjak törölgették, és Harry szemei mosolyogtak rám megértéssel megtöltve a zöld lagúnát. Teniszlabdányi gombócom a hangszálaimat sanyargatta, valamint légszomjra késztetett.
- Most miért sírsz? – kérdezte tőlem gyengéden mosolyogva, mire fejet ráztam, és csatlakoztam arcom szárigatásához.
 - Köszönöm – préseltem ki reszkető ajkaim közül iszonyú nehézségek árán ezt az egyetlen szót. Már ahhoz is nehezen szoktam hozzá, hogy látogatásokra mehetek a szabadba, ez a hír azonban a világot ígérte nekem. Legalább négy napra elbúcsúzom az intézettől. Minden reggel Harrynél fogok ébredni, és nála hajthatom álomra a fejem. Még ha ki sem mozdulhatok a négy fal közül, otthonos környezetben élhetek. Nem zárnak be éjszakára, nem leszek egyedül. Boldog voltam. Ez a kellemes érzés azért ölelt magához, mert szabad leszek.
- Ni elkísér átöltözni. Siessetek, mert egyrészt nem akarok a kelleténél több időt itt tölteni, másrészt programunk van - korábbi szavainak zajongásától nem értettem egészen tisztán, de szaporán bólogattam.
- Szép volt Styles – nyugtázta Niall fojtottan, mielőtt orvosomat magára hagytuk.


- Még öt perc – közölte velem Harry nyugodt hangon. Nem tagadom, rám fért, ugyanis a visszafojtott izgalom a lábam szüntelen rázásában, és kocsi illatos kárpitjának paszírozódásomba mutatkozott meg.
A láthatáron feltűnő méteres betonkerítés fölött repülőgépek szárnycsúcsai jelentek meg, majd a reptéri lehajtóra figyelmeztető tábla. Harry kicsapta az indexet, visszaváltott, és rákanyarodott a bekötőútra.
- Nem jössz? – nyitotta ki a felőlem eső ajtót. Ő már rég kiszállt, én azonban a karomat a műszerfalnak támasztva ékeltem magam az ülésbe. Lassított felvételként felé fordulva, feszülten szívtam be a levegőt. - Repülni fogunk? – vastag öltözékem arról árulkodott, szabadban eltöltött programunk lesz, és ezt a tényt egyeztetve a látvánnyal, már biztosra vettem, hogy jó helyen járunk, de hallani akartam szájából ittlétünk teljesen nyilvánvaló okát.
- Valami olyasmit – játékos titokzatosságot csempészett a hangjába, aminek én nem feltétlen örültem. – Ültél már repülőn?
- Egyszer mentem sétarepülésre. Borzalmas volt – kezdeti émelygésem miatt a hangom is elcsuklott.
- Semmi vész Lou. Én is veled leszek – simította meg karomon a pulóvert. Alig használt valamit az eredeti színem visszanyerése érdekében bevetett néhány perces jógalégzésünk. Hiába ismertem a fizikát, lehetetlennek tűnt, hogy egy ilyen szerkezet meghódítsa az eget. A megszámlálhatatlan utazási irodák, és tökéletesen beosztott menetrend szerinti járatok mondjuk nem erről tanúskodtak, de engem feszélyezett ez a közlekedési eszköz. Pláne, hogy ebben a pillanatban egy jóval kisebb, séta és szabadidős repülésekre kialakított reptéren bóklásztunk, ráadásul mínusz fokokban.
Megmakacsolásom után, Harry célirányosan a recepció felé vette az irányt. Idebent a fűtésnek köszönhetően sokkal barátságosabb volt az időjárás, ezért kénytelen voltam megszabadulni a sapkámtól, mivel a rengeteg réteg ruha kínozta a bőrömet.
- Pontos, mint mindig – a göndör arcát meleg mosoly terítette be, ahogy felfedezte a felénk közeledő körszakállas férfit. Határozott kézrázásuk, és azt követő félvállas ölelésük bensőséges kapcsolatra utalt kettejük között, ennek ellenére mégis félelmet keltett bennem az ismeretlen, mint minden idegen.
Magasságra Harryvel azonosak voltak, talán az ötvenes éveinek elején járt. Testhezálló overálja láttatni engedte, kortársaival ellentétben pocaknövesztés helyett minden bizonnyal az edzőtermek berendezéseit koptatta. Bal kezének ujját egy cseppet matt, aranyfényben játszó egyszerű öntésű karikagyűrű díszítette. Cipőjének tisztasága, és frissen borotvált arca igényességre, valamint boldog házasságra utaltak. Utoljára hagytam a szemeit, mert azokba túl sok mindent látok, viszont ez a tekintet örök fiatalságról, és izgatottságról árulkodott, miközben Harryvel beszélgettek. Meggyőződésem, miszerint semmiféle rosszakaróval nem hozott össze a sors, sziklaszilárd volt, de amikor a barna szemek végigmértek, ösztöneim úgy gondolták, józan eszem túl naiv, ezért szükségem van a Harry mögött remélt védelemre. Orvosom észlelve visszavonulási kényszeremet, védelmezőn magasodott fölém, de úgy, hogy ne sértsük meg a jelenlévőt rejtőzködésemmel.
- Louis, ő itt édesapám jó barátja, Dr. Phil Lindhardt. Mellesleg az enyém is, mivel tulajdonképp mellette nőttem fel – kézrázása kifogásolhatatlan volt, mégis határozottan megkönnyebbültem miután elengedett. Egy jó ismeretséget nem vehettem készpénznek, ezt már egy életre megtanultam.
- Örülök, hogy találkoztunk. Készen állsz az ugrásra? – kezdtem egyre rosszabbul tolerálni az engem körülvevő folytonos tudatlanságot.
- Ühm… Pontosan még nem avattam be a részletekbe – szólt közbe Harry kissé feszengve.
- Amíg beöltözünk lesz alkalmad elmesélni – hagyta rá Phil. - Ha nem baj, most mindketten itteni ruhákat kaptok. Nem volt időm elhozni a felszerelésed Harry, de olyan darabokat választottam, amikről biztosíthatlak, ugyan olyan remekül funkcionálnak – magyarázta az öltözőbe vezető nyilat követve. Rossz előérzetemet nem a szűk folyosó, vagy a kihaltság nyomasztó érzése okozta, hanem a bennem lassan gyökeret verő felismerés; egyelőre mégis önszántamból sétáltam a kis szobába, ahol földig érő fémszekrények sorakoztak a falak mentén, középen pedig két egyenlő távolságra elhelyezett padsor kapott helyet. - Hozom a többi cuccot, addig öltözzetek – adta orvosom kezébe Mr. Lindhardt az első tárolóból kihalászott két különösen feltűnő színű pakkot, mielőtt ránk csukta az ajtót.
- Ejtőernyőzni fogunk? – szegeztem kertelés nélkül Harrynek a kérdést. Nagyot nyeltem, amikor bólintott. Homlokom erős verejtékezésbe kezdett, a szívem őrületes tempójának következtében meginduló vérkeringésem hányingert idézett elő. – Én erre képtelen vagyok – fújtam ki visszatartott levegőm. A repülő gondolata is kikészített, nemhogy még ki is ugorjak belőle. Gyomrom kavargásán a padsor adta lehetőségekkel próbáltam felülkerekedni. Homlokomat felhúzott térdeimre fektettem, szemeimet szorosan összezártam.
- Tériszonyos vagy? – telepedett mellém Harry.
- Csak a repülés készít ki. Meg a földbecsapódás – semmi vicces nem volt a mondandómban, ő mégis nevetni kezdett.
- Nincs okod az aggodalomra. A gép Phil tulajdona, és az ősidők óta pilóta bátyja fogja vezetni. A felszerelés is biztonságos. Ha lezuhannánk – itt felnyikkantam – ejtőernyő lesz a hátadon, pontosabban az enyémen, mivel tandemezni fogunk.
- Én még soha nem ugrottam! – látszólagos értetlenkedése miatt kénytelen voltam fennhangon pánikolni.
– Még szerencse, hogy én igen. Hozzám leszel szíjazva, nem eshet semmi bajod – fesztelen hangja pillanatnyi magabiztosságot ébresztett bennem, bár szívesebben néztem volna meg, mennyi hó esett Londonban, vagy számoltam volna a lubickol kacsákat. Harry felsóhajtott, majd a kezembe adott egy kék és sárga mintás overált.
- Csak a kabátodat kell levenned – remegő kezekkel nyúltam az ismeretlen tapintású anyag felé. Orvosom meleg keze ez enyémre simulva, megbizsergette a bőröm. Érintése furcsán hatott rám, elhittem szavait. Vagy legalábbis el akartam hinni, de nagyon. Ellestem tőle, hogyan öltözik be ő a piros-szürke szettjébe, aztán a hámrendszer rögzítése során átvette velem, mire kell mindenképpen odafigyelnem. - A legfontosabb pedig, – tette a fejemre citrom sisakomat – hogy neked nincs más dolgod, mint élvezni az ugrást – csatolta be az állszíjam, miközben tekintetembe fúrta pillantását. Valahányszor ezt csinálta, eltanácstalanodtam. Láttam a szemében, hogy valami fontosat akar mondani, de hiába figyeltem, nem értettem. A félelem közrefogta a reményt, ezáltal a szomorúság gyűrűjébe zárva, hogy összeláncolva magukat az aggodalommal, gyermekükként szülessen meg a fájdalom. Ennek a végeláthatatlan zöld vizű kútnak a mélyén pedig ott raboskodott a szeretet. Ezúttal valami ismeretlen is megcsillant a gyűrűkben, ami elpusztítani készült ezt a szilárdan felállított spirált, de túl gyorsan fordult el ahhoz, hogy megfejthessem az új játékos kilétét. Nem mindig volt ő ilyen, tapintatlanságtól való félelmem miatt azonban, folyton meghátráltam az ezt kiváltó ok rákérdezéstől.
- Meghoztam az ernyőket – csatlakozott hozzánk diadalmasan lebegtetve az említett tárgyakat Mr. Lindhardt. Nem vesztegettük az időt, máris felkerekedtünk. A símaszk, melyet viseltem, tompította érzékeimet, de ennek ellenére is tökéletesen halottam a melegedő rotort. A torkomba azonnal visszatért a gombóc, a mellkasom szúrni kezdett, amikor szembesültem a géppel, mely kicsi méretének ellenére, méltóságteljesen terpeszkedett a kifutópálya szélén. Nehezen összekapart elszántságom abban a pillanatban szállt el, amikor beszálltunk a szűk térbe, ahol ezt a félelmemet ezúttal egy sokkal erősebb nyomta el. Izzadtam, és alig kaptam levegőt. A rémképeket elbarikádoztam, csak a padlót bámultam. Magamban megesküdtem, soha többé nem teszem be a lábam egy ennyire instabil valamibe.
Dr. Lindhardt érkezésünk megerősítésekként kopogott a pilótának. Nyöszörögni kezdtem, amikor a gép egy rándulással, és különféle nyikorgásokkal adta tudtomra, hogy megindult az aszfalton. Hátborzongató első tétele volt ez szörnyethalásomnak. Harry keze az enyémre siklott, és összekulcsolta ujjainkat. Úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta. Zárt szemhéjaim ellenére tudatában voltam, hogy támaszom az övem becsatolásával bajlódik. Aztán túl kevés ideig, de álltunk.
A gép meglódult, nekem sírhatnékom támadt. A motor egyre több erőt generáló zúgása minden egyéb lármát elnyomott, ahogy utat törtünk magunknak a szél ellenállásában. Testem próbált oldalra siklani, de az öv megakadályozta benne. Nulláról gyorsultunk háromszázra, pillanatok alatt. A gyomrom látogatása a mandulámnál váratlanul ért. Ijedségemben kipattant a szemem, de a látvány iszonyatos volt. Levegőbeemelkedésünk miatt a ferde volt az új vízszintes.
- Nagyon lilul – jegyezte meg Phil aggódva.
- Rosszul vagy?  - írt le mentsváram egyenletes köröket a hátamon.
- Mind meghalunk – suttogtam rettegve, mire társunk éktelen kacagásba kezdett. Ha erőm engedné, egy rosszalló pillantás tulajdonosa lehetne, mert egyáltalán nem az ő élete izgatott, de nem is a sajátom. Harryé. Egyedül miatta nem szabad ennek a repülőnek a mélyben végeznie. Iszonyatos tizenöt percem végét a repülési magasság elérését hirdető lámpa felvillanása jelezte. A doki övét kikacsolva, hozzálátott felszerelésének ellenőrzéséhez. Alig ért véget az első megpróbáltatás, szembe kellett néznem a következővel. Nem elég, hogy fel kellett szállnom a vasmadárral, a lefele utat már nélküle kell kiviteleznem. A hátam mögé fordulva Harry, magához rögzített a karabinerekkel. Hátamnak feszülő teste kellemetlen érzést gyakorolt rám.
- Ne feledd, hogy a lábadat be kell hajlítanod, a kezeidet pedig kitárnod! A fejedet ne hajtsd le! – kezdett neki egy rövid emlékeztetőnek a biztonságos földön elsoroltakból. Bólintottam – És mi a legfontosabb?  - kérdezte higgadtan.
- Hogy jól érezzem magam – felszólalásom megint nevetésre késztette a harmadik tagot, bizonyára a majrézásom miatt.
Újabb lámpa, és Phil az ajtóhoz lépett. Kénytelen voltam megragadni a legbiztonságosabbnak tűnő kapaszkodót, vagyis a vállaimnál futó hevedereket, amikor mi is felálltunk. Immár egyszerre mozogtam Harryvel a célratörőbb helyváltoztatás érdekében, bár szívem szerint menekültem volna az ajtó közeléből. Mr. Lindhardt a gép oldalába kapaszkodva mászott kívülre.
- Odalent találkozunk – integetett nekünk, majd elengedte magát.
Ha még eddig nem féltem eléggé, zuhanó alakja láttán garantáltan megtettem. Ránk került a sor, visszakozni pedig már késő volt. Harry szinte maga előtt taszigált.
Lenéztem a mélységbe, mire orvosom sisakomnál fogva emelte fel fejem, emlékeztetve, mit nem szabadna csinálnom.
- Minden rendben van – lehunyt szemekkel élveztem idegeim szeretgetését gyengéd hangja által. - Ugorj! – és ugrottam.
Hevederem pántját a kesztyűim ellenére is csúszósnak éreztem. Bukfencet vetettünk a levegőben, aztán még egyet. A téli levegő maszkon keresztül is marta a bőrömet, félelemtől létrejövő levegőhiányom égette a tüdőmet. Tehetetlenül zuhantam, újra és újra átfordulva, ezzel egyre nagyobb lendületet felvéve, míg teljesen elvesztettem merre van a fent és a lent. A nehézségi erő lefelé húzott, a 3600 méter rohamos fogyatkozásának hangja a fülemben süvített. Ennek kivételével süketté váltam még a belső hangjaimra is, pedig volt min gondolkodnom. Az életszemléletem gyökerestül megváltozott. A halál inkább volt félelmet keltő, mint megváltás. Érdemesnek tartottam a létezést, mert önző módon még sokáig akartam látni Harry ragyogó és mindig életvidám arcát.
Testünk egyik pillanatról a másikra vízszintesbe került. A stabilizáló ernyő kinyílása ingatag egyensúlyban tartott minket. Kezeimet feszegető ujjakra figyeltem fel. Felziháltam, de nem engedtem.
- Engedd el Lou! – kiabálta Harry a fülembe. Abban a hitben éltem, hogy fejet ráztam. – El kell engedned, máskülönben nem tudom kiengedni az ernyőt – képtelenségnek véltem a rajta uralkodó sziklaszilárd nyugalmat. Részéről ez valóban csak szórakozás volt. - Lou, kérlek! Ígérem, hogy minden rendben lesz. Itt vagyok, és vigyázok rád, csak csináld, amit megbeszéltünk – elhallgatott – Nyisd ki a szemed! Tudom, hogy bízol bennem, koncentrálj! – kérlelt egész közel a fülem mellett. Beharaptam az alsó ajkam, és engedtem neki, hogy a madarakat utánzó módon széttárja a karom. - Nézd! - apró rántás, és súrlódó hang. Ekkor nyitottam fel a szemem.
- Ó…
Mindössze ennyit tudtam mondani. A zaj elült. Megszűnt az extrém közeg, amibe kerültem, helyét földöntúli béke vette át. Több száz kilométer per órás sebességünk a pillanat töredéke alatt csökkent egy átlagos kerékpározóéra. Fölöttem az ernyő tágulásának hangja volt az utolsó nesz a csend beállta előtt. Nem halottam a repülő motorját, a madarakat, az autókat. Nem halottam a klumpák csattogását a folyosókon, a tébolyodottak nyöszörgéseit, a fekete árnyékok mondatait, a kiáltásokat, a sötétben elsuttogott imákat. Semmit nem halottam. Elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal. Nem voltam tudatában a fizikai erők rám gyakorolt hatásának. Nem éreztem, hogy fordulunk, vagy továbbra is zuhannánk. Én lebegtem. Az idő megállt.
A látvány minden képzeletemet túlszárnyalta. Az egész világ egyszerre vett körbe. London panorámája teljes egészében tárult elém. Alattam 1500 méteres mélységben szántóföldek rácsozták be a felszínt, körülölelve a hatalmas fehéres narancssárgás cserép erdőt. A porcukorban az ujjam vastagságával vetekedő Temze szürke vize tört utat magának. Innen minden parányi és jelentéktelen volt.
- Repülünk… - suttogtam magam elé. Fölöttem az atmoszféra tiszta, zavartalan szépségében tárult elém. Nem bírtam betelni vele. – Repülünk – kuncogtam felszabadultan, amin magam is meglepődtem, de képtelen voltam abbahagyni. Hangosan felnevettem és megpróbáltam kicsavarodva Harryre nézni. – Repülünk Harry! – kiabáltam neki a triviális valóságot vidáman.
- Gyönyörű, nem igaz? – néhány méterre tőlünk, egy sárga ernyő vitorlázott, rajta egy smiley kacsintva öltött nyelvet ránk. Megkönnyebbültem, hogy Phil is túlélte. - Fogd meg a kapaszkodót – Hazza utasításának eleget téve, engedelmesen belecsimpaszkodtam. – Amerre húzod, arra megyünk. Ha egyszerre rántod meg a kettőt, vízszintesen repülünk – magyarázta, én pedig azonnal éltem a lehetőséggel. Megint nevethetnékem támadt, amikor Superman módjára repültünk. Harry ezen felbuzdulva, hatalmasat kurjantott a levegőbe.
- Kiabálj! – unszolt kedvesen. Benne voltam. A tüdőm megtelt levegővel és ordítottam egyet próbaképp. – Hangosabban! Képzeld el az összes kiállhatatlan dolgok, ami benned él, és űzd ki magadból! Kiáltsd ki a dühödet, a fájdalmat, és a haragod! – felkorbácsolta kedélyemnek köszönhetően torkaszakadtából rikoltoztam. Vérem pezsgett a most előbukkanó adrenalintól.
- Merre van a házad? – kérdeztem az utcák között kutatva valami hasonlóság után. Harry nézelődött egy darabig, aztán egy határozott irányba mutatott. – Ott! Amott a London Eye, és a Buckingham palota –  turistavezetőt játszva, mindent megnevezett a levegőből, 200 m-re a földtől pedig visszavette az irányítást, az akadálymentes landolás érdekében. Jóformán térden csúszva érkeztünk meg, összekenve magunkat hóval, és az előző évszakból marad avarral. Mr. Lindhardt már várt ránk. Segített szétkapcsolni minket.
- Na milyen volt kölyök? Túlélted? – jólesett közvetlensége, így nem tétováztam. Alig vártam, hogy beszámolhassak élményemről valakinek, így fülig érő vigyorral a számon láttam hozzá az átlagosnál jóval hangosabban és hevesen gesztikulálva a történteket, miközben ő hozzálátott az ernyő összeszedéséhez, nehogy egy nagyobb szél elsodorja. Ömlöttek belőlem a szavak, de kénytelen voltam szünetet tartani. Zöld tekintet égette az arcomat. Ezúttal megengedtem magamnak, hogy összeszedetlen legyek, félbehagytam a történetet, majd a hálától vezérelve egyenesen Harry nyakába vetettem magam. Vetődés közben elkapott, és karjaiba zárva megpörgetett. Velem együtt nevetett. Belé csimpaszkodva egy puszit adtam arcára, ő válaszul a hajamba. Olyasmit tett velem, amire nem találtam szavakat, egymás szemébe nézve mégis mindent meg tudtunk beszélni, és az az érzésem támad, ő az első ember, akinek sikerült igazán közel férkőznie a szívemhez.




10 megjegyzés:

  1. Szia drágám!
    Először is, sajnálom, hogy nem kommenteltem az előző részhez, de csak ma tudtam azt is elolvasni. ESZMELETLEN LETT!
    A mai rész elejétől kezdve levakarhatatlan vigyor volt az arcomon. Ilyen boldognak és kiegyensúlyozottnak látni Louis-t, maga volt a mennyország! És mennyit beszélt! Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki most jutott be a cukorka bolta. Még több kell abból a cukorból!! Harry nagyon cuki volt, edes meglepetést hozott össze és Zayn már csak hab lesz a tortán (Remélem)!
    Csodálatos lett, imádlak❤
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Emiatt SOHA ne kérj bocsánatot. Nem haragszom még érte, megértem, viszont annál inkább örülök, amikor írsz. :))
      Megkönnyebbültem. Féltem, hogy nagyon uncsi lesz, esetleg elcsépelt, de nem akartam változtatni, mert borzasztóan imádtam ezt a részt írni. Néha már szenvedek, amikor borúsabbnak kell lennie egy fejezetnek. :P Persze attól még azokra is igyekszem odafigyelni.
      Majd meglátjuk milyen lesz az a hab ;)
      Én is imádlak! Csodás olvasóm vagy! <3
      Puszi <3

      Törlés
  2. Ohhhh my god ... Ez ... ez ... ez valami eszméletlen lett ❤❤❤ Olyan jo érzés volt azt olvasni hogy Lou boldog ❤❤ Nagyon megérdemelte már a lelkem 😇
    Alig várom hogy több ilyet olvassaunk ahol önfeledt boldog :) Harry meg milyen édes volt már mikor megkérdezte hogy aludt :D Meg az is irtó cuki volt ahogy Lout parázott a repülön :D Teljesen átérzem amúgy én is így paráztam volna :D
    Ez egy csodálatos rész volt mert végre a sok rossz után boldognak, önfeletnek láttatuk Lout.😄
    Alig várom a következőt csak kicsit félek hogy mikor üt be a chrac :( Köszönöm ezt a csodás részt 😁 Puszi ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A lelked, s Louis is megérdemelte, ebben biztos vagyok. XD Imádtam írni ezt a rész. Ahogy haladunk előre, Louis is jön velünk, szóval nem kizárt, hogy a jövőben még több hasonló lesz. :D
      Hát, mindenki fél valamitől, anélkül nem is lenne ember. A repülős viszolygását viszont picit engem tükröz. Én is rettegek, így volt miből merítenem. :D :P De nem hagyhattam ki, szerintem nagyon is passzolt ide.
      Semmi pánik a továbbiakkal kapcsolatban. Nyugis részek lesznek, erre ha kell, még garanciát is vállalok. :DD
      Hamarosan jelentkezem!
      Puszi <3

      Törlés
  3. Hát én haldoklom!!!! Ez valami elképesztő, Ahwww 😍 Olyan jó volt olvasni hogy ennyire felszabadultak, hogy nekem is kedvem támadt felkiáltani, csak ez nem kivitelezhető így 11-kor 😄 Én is amondó vagyok, meglephetsz nyugodtan minket ilyen 3 részes , együttes csomaggal (A legjobb fogalmakat találom ki 😄). Nem fogunk megharagudni érte :33 Nagyon jó lett, és ahh.. még mindig nem találom a megfelelő szavakat 😄😍 Siess a következővel 😍💙🌈☁

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. XDD Annyira örülök neki, amiért sikerült ilyen érzéseket ébreszteni benned. Kár, hogy későn olvastad, mert hatásos lett volna az a kiáltás. Hidd el nekem. Megéri kipróbálni.
      Hát jó, ha ennyire szeretnétek... meglátom mit tehetek. Ezentúl pedig ez lesz a címe. :D Kivéve, ha levédeted.
      Sietek, ahogy tudok!
      Puszi <3

      Törlés
  4. Úristeeeeeeeeen. Annyira cuki. Imàdtam. Ohh. Teljes sokkban vagyok. Annyira jó volt hogy az már lehetetlen. Pls siess a kövi résszel màr most várom. ❤❤
    Puszi: Dorka

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Dorka!
      Örülök, hogy tetszett! Megígérem lesz még bőven ilyen kis vidám fejezet a sok rossz mellett. Mind egy-egy kis üdüléssel fog felérni... aztán meglátjuk, mikor untok rá. :DD (Remélem nem lesz ilyen!)
      Sietek, bár most is sikerült megcsúsznom. :/
      Puszi <3

      Törlés
  5. Hat ez nem volt semmi!Imadtam!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Mesi! :)
      Boldoggá tesz, hogy írtál, sőt, hogy tetszett a rész, és elolvastad.
      Hamarosan folytatás! :)
      Puszi <3

      Törlés