2016. június 19., vasárnap

30. fejezet - Megtenném, de félek, hogy nem értesz meg...




Sziasztok! :))
Huh! Hát, a feltöltést egyáltalán nem így terveztem, de így sikerült. :/ Bocsánat a késésért! Ez a rész az eddigi leghosszabb (11 oldal), az első olyan, ahol két szemszög van egy részen belül, és az első ahol...... ez addig titok marad, míg el nem olvassátok. :D 
Köszönöm a sok sok sok sok sok kommentet az előző fejezethez! Az sem utolsó, hogy elhagytuk a 22000 oldalmegjelenítést! Annyira imádlak benneteket! :DD 
Jó Szórakozást! :)


Amy


Szeretet.

A jelentések sokszínűsége, összetettsége miatt, szokatlanul nehéz következetes meghatározásokkal leírni. Egy mélyről feltörő érzés, ami minden emberben és élőlényben ott van. Nélküle üresnek érezhetjük magunkat. Feltétel nélküli, önzetlen, odaadó, túláradó, őszinte, felemelő, életadó, éltető, nem szab határokat, korlátokat, nem támaszt elvárásokat. Általa elfogadod a helyzeted, önmagad adod, beletörődsz abba, aki vagy, hálát adsz érte. E saját magad felé irányuló egészséges tiszteletnek érzésén keresztül fogadod el a másik embert is pontosan olyannak, amilyen! Osztozol az érzelmeiben, megbecsülöd, ragaszkodsz hozzá; együtt akarsz lenni vele.


- Zayn?! – amikor felébredtem sötétség vett körül. Egyedül voltam az ismeretlen szobában. A berendezések körvonalát csak a tejfehér függönyön át bevilágító halovány köztéri világítás rajzolta ki. Felültem és hallgatóztam. Egy óra másodpercmutatójának ütemes kattogása énekelt az eltelt másodpercek emlékére, míg nem messze tőlem mélyről jövő, monoton morgást véltem felfedezni. Odalent az utcán, egy autó motorjának zúgása szűnt meg egyik percről a másikra, ahelyett, hogy tovább hajtott volna. A fejemre rántottam a takarót, hátha az képes láthatatlanná tenni. Alatta kuporogva kipárolgásom és ideges légvételeim kellemetlenné tették bujdosásom. Egy kar ragadta meg a fejemnél meggyűrt anyagot. Nem engedtem a rángatásnak, de hadakozásunkban vesztésre álltam. – Zayn! – kiabáltam, hátha ezúttal választ is kapok. Reméltem, hogy a közelben van még, és időben a segítségemre siet.
- Lou? – a várttal ellentétben egy másik hang válaszolt. Pillanatnyi habozásomat kihasználva ellenfelem lerántotta a fejemről a polár anyagot. Már készültem, hogy felordítsak, de ismerős tenyerek simultak az arcomra. Gőzmozdonyként zakatoló szívem csaknem végleg megállt a meglepődöttségtől. – Nyugalom. Én vagyok – simogatta ki verejtékben úszó homlokomból a hajamat drága orvosom. – Feloltom a villanyt.
- Ne! – Harry korábban arcomat melengető tenyere után kaptam, nehogy távolabb kerüljön tőlem.
- Tudom, hogy félsz, de rajtam kívül egy lélek sincs itt. Csak rosszat álmodtál – duruzsolta nekem a félhomály takarásában halkan, nehogy elillanjon az éjszakában rejlő misztikus varázs.
- Nem kell lámpát gyújtanod, csak maradj itt – kértem a pólójába kapaszkodó tíz ujjammal. Harry szemének megértő csillogása megnyugtatott. Hosszú lábait maga alá hajtva a földre feküdt, ahol a vastag szőnyegen eleve ott várta a takarója, és párnája. Jól esett, hogy első megállapításommal ellentétben végig mellettem volt. Magzatpózban visszakuporodtam a takaró alá, de az álom addigra elillant szememből, gondolatok tucatjait felverve a fejemben. – Hol van Zayn? - Harry nem válaszolt rögtön a számomra legfontosabb kérdésre. Bizonyára már kezdett visszaszenderülni. Mocorgott keveset, végül mégis felült, oldalát a kanapé szélének döntötte, fejét a karfára.
- Már hajnali fél három, hazament. Nem akart felébreszteni, de megígérte, hogy hamarosan megint eljön – a torkom elszorult a másodkézből kapott ígéret hallatán. Zayn becsületes volt, de szorongásaim arra késztettek, hogy kételkedjek benne. Nagyon nagy tehernek éreztem, ha efféle kétes érzelmek gyötörtek. Köztük őrlődtem, elviselve a folyamatos ingadozást, mert nem találtam az egyensúlyt. Harry elnyomott egy ásítást. Elszégyelltem magam, amiért egész nap talpon volt a kedvemért, de nem hagyom pihenni.
- Emlékszel arra, amikor először vittél ki sétálni? – suttogtam magam elé a semmibe.
- Igen – Harry hangja éber lett. Sötét árnyéka előre mozdult, lélegzetét közelebb éreztem magamhoz.
- Amíg ki nem léptünk a szabadba, végig abban a hitben éltem, hogy átversz. Nem is emlékeztem mikor láttam utoljára az eget anélkül, hogy üveg homályosította volna. Érdekes, hogy az ember tényleg nem értékeli a dolgokat maga körül, egészen addig, míg el nem veszíti őket. Utána már az is földöntúli örömöt okoz, ha szellőztetés miatt kinyitják az ablakot, és megcsapja a huzat. Amit abban a pillanatban éreztem, lehetetlen szavakba önteni. Talán már megkísérelték, de a valóságot lefesteni lehetetlen. Egyetlen vers, vagy híres költemény sem lenne rá képes – elhallgattam. Ha ennél is többet beszélek, csak magamat ismételném, s minden egyes szó pocsékolás lenne. Odakint elmélyült a csönd. Egész London visszahúzódott erre a pillanatra. London. Az egész országot bejártam, mégsem láttam belőle semmit a csupasz, meszelt falakon kívül.
- Miért gondolsz most erre? – fejemet megemeltem kissé, hátha megtalálhatom az arcomat bizsergető ónix szempárt.
- Életem legszebb pillanatai közé tartozik, csak úgy, mint minden idő, amit együtt töltünk. Többek között a mai nap. Ezt egyedül azzal köszönhetem meg neked, hogy cserébe, örökre emlékezni fogok minden mozzanatára – kezemmel tapogatózó ujjai elé mentem. A két végtag minden hajlata és porca úgy alakult ki, hogy tökéletesen illeszkedjen egymáshoz. Harry másik tenyere sem tétlenkedett; fejemet simogatta. Ujjpárnái minden vonalat újra, és újra felfedeztek, bizsergést hagyva maguk után a bőröm alatt. – Izgatott vagyok a holnap miatt – szorítottam tenyerét az arcomhoz, amikor épp arra járt, hátha ezzel enyhíthetek vérem forróságán. – Hiszed, vagy sem, alig várom, hogy megismerjem a szüleidet.
- Anya is. Már egy hete erre készül – nevetett felszabadultan. Korábbi helyzetünkhöz képest sokkal közelebb került. Állával támaszkodott meg előttem, ezzel olyan bizalmas légkört keltve, mintha kettőnk közül lehetetlen lenne bárminek kiszivárognia. Egy pillanatra megremegett bennem a legnagyobb titkomat rejtő fal. Harry több volt egy az egészségemért felelő orvosnál. A barátommá vált, és abban reménykedtem, hogy egy barát a hibáim ellenére is kitart mellettem, pont mint Zayn.
- Harry…
- Hmm? – hüvelykujjammal hezitálva simogattam kézfejének bütykeit. Elérkezett a tökéletes pillanat, de… hol a garancia, hogy a vallomás után sem veszítem el? A legfontosabb személlyé vált az életemben. Megéri mellőlem elkergetni, csak azért, hogy az én lelkem megkönnyebbüljön? Könnyebb lesz egyáltalán? Mi van, ha semmi nem változik, csak leszedem a vart egy régi sebről? Piszkosul fog fájni, és ha Harry nem marad mellettem, biztosan nem fog újra behegesedni. Képtelen lennék megint végigjárni azt az utat, ráadásul… nélküle.
- Álmos vagyok. Itt maradsz, míg elalszom?
- Menjünk az ágyba – kedves noszogatását cseppnyi csalódottsággal hintette meg, ami engem megfogott. Ha felbátorodásomat nem követte volna újfent hullámvölgy, alaposan kifaggatom.
- Jó itt – máris éreztem, hogy erőt vesz rajtam a menekülési kényszer, és hiába ellenkezem, a lábamon lévő súlyok lehúznak a közömbösség tengerébe. Irigy voltam a normális, hétköznapi problémákkal küzdők életére. Átlagos akartam lenni! Egy átlagos barátja Harrynek.
- Végig itt leszek és fogom a kezed.


Dorombolásra ébredtem. Molly lusta farkcsapásokkal heverészett az oldalamnak dőlve, reggeli szieszta gyanánt. Üdvözlésként végigsimítottam fényes szőrén, mire fejecskéjét is odadugta ingyenes kényeztetésért. Szomorúan vettem tudomásul, hogy Harry, ágyneműjével együtt tűnt el mellőlem, hiánya pedig feszítő érzést váltott ki a mellkasomban. Időérzékem elhagyott, és a kinti borongós idő sem válaszolta meg milyen napszakra virradtam. Forgolódásom közepette különös dolog szúrt szemet. Ízléses alátéten egy porcelánbögre állt egymaga őrt a kisasztalon. Összhangban letisztultságával, üdvözlőkártya játszotta előtte  a hírnök szerepét. Kíváncsian hajtogattam szét. Az üzenet tartalmának piros tintáját elegáns kézírással kanyarintották.
Boldog Karácsonyt!
A jókívánság nemcsak tartalma miatt késztetett mosolygásra, sokkal többet jelentett a személy, aki a betűket rótta fel a keménypapírra. Ajkaimhoz emeltem a forróságot pára formájában önmagából kipréselő tejes italt. Teázni jobban szerettem, de ki tudna ellenállni egy ilyen ajándéknak?
- Boldogabb már nem is lehetne – jegyeztem meg Mollynak szórakozottan, lehörpintve az első átmelengető kortyot. A kisasszony, ejtőzködéséből felelevenedve rugaszkodott el, hogy puha tappancsain hangtalanul érjen földet a szőnyegen. Alaposan átgondoltam mivel sérthettem meg, megjegyzésem pedig nyomban visszaköszönt. – Oh… - a legszebb az egészben, hogy egyáltalán nem bántam meg kijelentésem, mert igazabb már nem is lehetne. Mosolyogva emeltem a számhoz újfent az átmelegedett porcelánívet. Úgy döntöttem önző leszek, és elengedem magam; kiélvezem az apró figyelmesség minden percét, mielőtt elhűl.
- Boldog Karácsonyt! – tárta szélesre a bejárati ajtót Harry, arcán egy levakarhatatlan gödröcskés mosollyal. Alaposan fel volt öltözve - még lelógó tincseit is egy fekete sapka alá gyűrte -, mégis pirosra csókolta arcát a fagyos tél. Szívem e látványra rakoncátlankodni kezdett. Kikerültem a bakancsáról lecsorgó olvad hó tócsáit, és átöleltem.
- Neked is Harry!
- Hoztam valamit – lépett vissza a folyosóra, ahonnan egy hatalmas zöld kötözött sonkára emlékeztető fenyőt vonszolt be. Felsikkantottam örömömben a meglepetéstől. Közös erővel beleállítottuk egy fehér talpazatba az ablak alá, és miután szétvágtuk a szállítás szempontjából béklyókkal rögzített ágait, az egész házat belengte a Karácsony egyik jellegzetessége; a friss fenyőillat. Harry előhalászott egy erre az alkalomra összeállított CD-t, majd ezt követően a lejátszóval együtt éltette az ünnepi hangulatot. Valahonnan előkerült egy hatalmas doboz, tele mindenféle dísszel, melyek az ezüst és zöld színeiben domináltak. A házigazda szégyenlősen vallotta be, hogy segítséget kért az egyik kartársától - valami Claratól -, az összeválogatásukhoz, de meg kellett hagynom, jó munkát végeztek. Fehér golyókra emlékeztető izzósort tekertünk a fára, aztán a rengetek gömböt, jégcsapot, rénszarvast, hóembert, és csillagot formázó díszek kerültek fel. Az egész szoba csillogott velünk együtt a mérhetetlen mennyiségű csillámportól, amivel egyik gyártó sem fukarkodott. Harrynek nem volt nagy gyakorlata a dekorálásban, mert mindent egy helyre akart zsúfolni, ezért kénytelen voltam néha közbeavatkozni. Idő közben a konyhába táncikált, és nekikezdett a vacsorának, rám hagyva az utolsó simításokat. Előfordult, hogy Hazz áthívott kóstolni, olykor pedig őt invitáltam meg az utolsó simítások jóváhagyására. A doboz alján talált szalaghengert, ami megtetszett, kisajátítottam, és egymás után gyártottam le az ágak végére köthető többrétegű masnikat. Harry kedvet kapott hozzá egyik ellenőrző körútján, de hiába igyekezett, sehogy sem sikerült szemrevalót alkotnia.
- Ez nem megy – panaszkodott immár sokadjára, miközben újra szétszedte a már agyongyűrött szatént.
- Tedd az ujjad a csomóra, miközben a következő hurkot készíted, és nem jön szét – mutattam meg a sajátomon a szakmai fogást, amiből hamarosan egy újabb elkészült darab született. Harry bosszankodva látott hozzá újfent. Szemöldökét összehúzta, ajkát beharapta, tekintetén látszott, hogy százszázalékosan a feladatra koncentrál. Nem úgy, mint én, aki szoborszépségű arcvonásaiban veszett el.
- Ezt nem hiszem el! – sopánkodott újfent, amikor ez egész szétugrott a kezében. Heves mozdulata rázott engem is vissza a valóságba. Elkaptam róla pillantásom - nehogy feltűnjön neki bámészkodásom -, de nem elég gyorsan. Tekintetünk találkozott egy percbe nyúló pillanatra. Egyikünk sem mozdult, szótlanul méregettük a másikat. Zavaromban én szakítottam meg először a szemkontaktust, és elpirulva – egyáltalán nem értettem, miért jelentkezett -, láttam hozzá egy újabb darabhoz. Elterült a szőnyegen, és onnan nézte ügyeskedésem, ami nem engedte bőrömnek, hogy visszaváltson az eredeti színére. Kis idő múlva minden előjel nélkül fogta szalagját, és csuklómra kötötte a masnikészítés legegyszerűbb csodáját.
- Itt pont jó helyen van – jelentette ki bőszen bólogatva, mielőtt újra eltűnt volna a lazaca közelében. Mollyt odavonzotta a kisebb felfordulás körülöttem, és mivel túl sok időt töltött azzal, hogy az alsó díszeket lepofozza a fenyőről, vagy utolsó karmokkal kapaszkodjon belé miközben lerángatom onnan, kapott egy szalagot a nyakába. Hiába forgolódott, képtelen volt leszedni magáról, így hatalmas hiszti közepette ment panaszkodni gazdájának, aki csak nevetett rajta. Fel sem tűnt, hogy elrepült az idő. Harry is így lehetett vele, mert egyik pillanatról a másikra termett előttem, és taszigált a fürdőszoba felé.
- Készítettem ki tiszta törölközőt, meg ruhát, meg új fogkefét, borotvát… lényeg, hogy mindent megtalálsz. Kérlek, siess! Fél óránk maradt az indulásig, ha időben anyáékhoz akarunk érni – hadarta levegővétel nélkül. Elmosolyodtam kelekótyaságán, de hagytam, hogy maga előtt toljon a fürdőszoba közepére. A kád melletti szobainason tényleg ott várt kikészítve egy elegáns szett, mellette pedig a már említett tisztálkodó eszközök. A borotva látványára kirázott a hideg. Megengedtem a vizet, hátha megbarátkozom a gondolatával mire megmosakszom.
Csikorgó fogakkal, összepréselt ajkakkal és az egyik szemem alatt rángó izommal szabadultam meg a pengékkel összecsapó borostámtól. Nem volt belőle túl sok, ami aggasztott, hiszen már rég ki kellett volna nőnie, de legalább kevesebbet kellett vesződnöm, így épp belefértem az időkeretbe. Mire delet ütött az óra, már mindketten a kocsiban ültünk – plusz a tucat pillangóval a hasamban -, és a sztrádát koptattuk útban a Styles ház felé.


Közel százhúsz perccel később állt meg alattunk a négy kerék egy hatalmas térkövezett feljáró tetején, a legkáprázatosabb kúria előtt, amit valaha láttam. Hozzáteszem, eddig nem sokat volt szerencsém megtekinteni - azt is csak messziről, vagy képeken -, de minden bizonnyal ez is egyike volt azoknak a monumentális alkotásoknak, melyek első ránézésre letaglóztak. Magát az épületet, vakolat nélküli vörös téglákból emelték, míg a zsaluk, a tetőcserepekhez hasonló sötétbarna színt viselték. Távolabb egy kisebb, széles garázsajtós épületet láttam, amiről nem volt nehéz kitalálni mit rejthet. A ház látványa után kételkedtem benne, hogy hétköznapi autócsodákat. Az utunkat szegélyező sövényfal a kemény fagy ellenére is mélyzöldben díszelgett a vékony hótakaró alatt, melyet a lépcsőkhöz közeledve törpefenyők váltottak fel. Mindez, a hatalmas kert koronájaként magasodott ki. A borongás miatt félelmetes árnyékként magasodott fölém, ám Harry csupán a szeretett otthont látta benne. Az oszlopok támasztotta erkély alatti bejáratot, mérete miatt leginkább templomkapuhoz tudtam hasonlítani. A kopogtató ellenére a csengőt választotta a hazatérő fiú, s míg arra várakoztunk, hogy bejutást nyerjünk, egyik lábamról a másikra hintáztam az órák óta verdeső lepkeraj miatt a gyomromban. Hazza összefűzte kesztyűbe bújtatott kezeinket, és bátorítóan megszorongatta ujjaimat, akár tegnap a repülőn. Épp azon morfondíroztam, hogy csináljam, hogy a reggeli ne az ajtó előtt mosolyogjon vissza rám, ha végleg felfordulna a gyomrom, amikor velem egy magasságban egy kedvesen mosolygó szív alakú női arc jelent meg. A hölgy vonásai és kora egyértelműen adtak tanúbizonyságot miképp Harry édesanyjával van dolgom. Elegáns ruháját nem kímélve Harry nyakába vetődött, és csókokkal lepte el az arcát, miközben együtt nevetgéltek azon, hogy heves reakciójával majdnem sikerült ledöntenie lábáról szálfatermetű fiát. Zavarba jöttem a családi idill látványától, de még mielőtt megfutamodtam volna, engem is elkapott a forgószél, és Mrs. Styles következő áldozatává váltam. Harry szemei kitágultak - azt hiszem a saját rémületemet láttam arcára kiülni -, de az idegen érzéstől való menekülés helyett még időben viszonoztam a szívéjességet.
- Annyira örülök nektek gyerekek! Olyan rég láttalak kisfiam! - szorította meg gyengéden Harry karját, még mindig szélesen mosolyogva, miközben úgy tanulmányozná gyermeke arcát, mintha most látná életében először.
- Alig volt egy fél év – nevetett Harry, de édesanyja csak fejcsóválva leintette.
- Alig vártam már, hogy megismerkedhessünk Louis. Beth vagyok – ezúttal szolidabb ölelésben részesített, majd elhúzódva csillogó szemekkel mért végig. - De siessünk be, nehogy megfázzatok! Az asztal már meg van terítve – terelt be minket féltő anya módjára, holott ő viselt vállát fedetlenül hagyó ruhát. Egyedül a hall volt akkora, mint Harry lakásának háromnegyede. A belmagasság megengedte, hogy a hatalmas kastélyok ízlését utánzó grandiózus csilláron a gyertyákat imitáló izzók fénye vethessen szikrát a tükörsima márványpadlón. A helység másik felében lefelé terebélyesedő lépcsősor vezetett a következő szintre. Eddig keveset láttam, de már ennyiből meg tudtam állapítani, hogy Harry valószínűleg nem unatkozott gyerekkorában. A helyében én legalábbis mindenképpen megpróbáltam volna lecsúszni a látványra is selyem sima korláton, ezen kívül pedig biztosra vettem, hogy nem csak ezzel múlathatta itt az időt egy kisgyerek. Itt volt az ideje, hogy eltátsam a számat. Nem voltam idevaló.
- Fiatalok! – a jobbszárnyból zendülő öblös mély hang, hamarosan testet is nyert Harry évtizedekkel idősebb kiadása képében. (Persze bizonyos tekintetben, hiszen magasságán, állának vonalán és orrán kívül inkább édesanyjára ütött.) Kézfogással köszöntötték egymást, amit egy merev hátlapogatás követett, mivel férfiúi tekintélyük nem engedhette meg, hogy ennél több érzelemmel fejezzék ki egymás iránti örömüket. Ebből a szempontból könnyebb volt a bájos Mrs. Stylsnak, aki szíve szerint cselekedett. Harry egy figyelmeztető pillantással vált el apjától, mielőtt hozzám fordult volna a ház ura. Mr. Styles felemelte kezét, előre lépett, de meggondolva magát, visszazárta oldala mellé; nem egészen tudta hogyan közelíthetne meg. A kínos pillanatot a derekamon észlelhető apró nyomás oldotta fel, ami arra késztetett, hogy előre lépjek, és én kezdeményezzek.
- Louis Tomlinson, Harry betege – igyekeztem magabiztosnak tűnni, hiába reszkettem belülről.
- Robert Styles – megkönnyebbült mosolyát, csak halványan viszonoztam. Kerültem határozott szemeit, helyette inkább a pulóverem alól kikandikáló felhajtómat ellenőriztem.
- Menjünk az ebédlőbe – ütötte össze Mrs. Styles apró tenyereit, Harry ujjai pedig továbbra is a derekamnál támaszkodva vezettek a helyes irányba, biztosítva arról, ha én néha képtelen is vagyok helyt állni, ő éberen követi és segíti minden mozdulatom.
Az étkező pompázatosabb volt, mint a hall. Lakomákat, vadászatokat, és lóversenyeket idéző festmények díszítették a falat, míg a hajópadlót vörös-arany mintával megbolondított szőttes. A kertre néző hatalmas ablakok besötítéséért, méretben megfelelő kordbársony függönyök lógtak alá a karnisokról, melyek méretükből adódó súlyuk miatt leszakadás esetén egy pillanat alatt agyonnyomnának. Helyet foglaltunk a gyöngyházfényű, aranyindákkal körbefuttatott porcelánok előtt - a tányérban pihenő szalvéta a Sidney operaház formáját koppintotta le, ha az abrosz ennél fehérebb lett volna, az ember már a szemét sem merné ráemelni -, feltételeztem, az evőeszközöknek nem csak a színe volt ezüst. A nyolcszemélyes asztal fölött – ez önmagában is a múltszázadot idézte -, a gyémántcsillár kisebbik ikertestvére nyugodott. Végképp az az érzésem támadt, hogy egy 19. századi kastélyba csöppentem, és kimondottan tetszett e stílusirányzat.
- Meseszép ez az otthon – jegyeztem meg a poharamat megtöltő Mrs. Stylesnak.
- Már három generáció óta a családunk birtokában van, ezalatt vajmi keveset változott. Kellő odafigyeléssel minden berendezés időtálló – velem srégen foglalt helyet, férje az asztalfőt választotta, Harry pedig a mellettem lévő széket húzta maga alá.
- Biztosan sok dolga van vele. Én jóval kisebb házban nőttem fel, de az… az anyám – az asztalon pihenő kezem megremegését az ölembe rejtettem -, így is nagyon sokat dolgozott, hogy rendben tartsa – Talán ez is egy ok volt, mert nem könnyítettem meg eléggé a munkáját.
- Bevallom, néha nekem is besegítenek. Olykor még a férjem is, de ezt ne mond előtte, mert fél, hogy nőiesnek gondolják, amiért kiveszi a részét a házimunkából - Mrs. Styles játékos sugdolózásra vette a formát, mire Robert duzzogva húzta fel az orrát. Ezen mindketten felnevettek, Harry meg szemet forgatott, de azért az ő szája sarkában is ott lapult az a mosoly.
Első körben isteni borkrémlevest ettünk, tejszínnel díszítve. Falatozás közben Harryt faggatták arról, milyen a félévet tudhat maga mögött az egyetemen, néhol megtoldva egy-egy hétköznapibb kérdéssel.
- Niallel jól kijöttök? Jó munkatárs? – tudakolta apja immár a pulykát szelve, és szétosztva a tányérjainkon, attól függően, ki melyik részét kívánta meg. Szavai hallatán meghökkenve egyenesedett ki fia, kinek arcáról lerítt mennyire váratlanul érte a kérdés.
- Ismeritek Niallt?
- Persze! Remek gyerek! Míg el volt törve a lábam, ő járt hozzánk segíteni ápolni. Egyébként a kórházban a gyerekosztályon dolgozott, egészen addig, míg édesanyád fel nem vetette neki az álláshirdetésedre való jelentkezés ötletét, amit viszont Liamtől tudtunk meg.
- Cselszövők! – nevetett Harry a bajsza alatt pástétom majszolás közben.
- Niall nagyon rendes ember. Megbízható és kedves, nem csoda, hogy eddig gyerekekkel foglalkozott – jegyeztem meg. Valahányszor megszólaltam, néma csend telepedett ránk, míg valaki fel nem vette a fonalat. Önbizalmamnak ez nem tett valami jót. Úgy éreztem magam, mint egy flepnis, akit mindenki lenéz, de hangosan nem teszik szóvá viselkedését. Tény, hogy nem ment jól kommunikáció, de már az a néhány mondat is nehezemre esett. Ezek után biztosan elkönyvelnek magukban reménytelen esetnek. Magamban eleresztettem egy sóhajt, alig vártam, hogy hazamenjünk.
- Tapasztalatom szerint megbízható, és talpra esett. Jól jártam vele – csatlakozott Harry.
- Az biztos! Ráadásul bármiről elbeszélget veled, anélkül, hogy lelkesedése egy pillanatra is alább hagyna. Legutóbb például a fociról tartottunk egymásnak előadást, egy egész napon keresztül – lelkendezett Mr. Styles, feltörő rajongással. Felesége a tányérokat gyűjtötte egyetlen hatalmas kupacba, hogy a konyhába vihesse, de nem esett nehezére egy rosszalló pillantással jutalmaznia a ház urát.
- Ne az asztalnál drágám! Tudod, hogy órákra belemerülsz ha elkezded, de most rajtad kívül nem igazán van oda senki az örömtől eziránt. Légy tekintettel rájuk!
- Louis szereti a focit – szólt közbe Harry. – ráadásul régebben játszott is – e kijelentésre apja elismerően füttyentett, szemében izgalom csillant, és bizalmasan közelebb dőlt engem fürkészve, hogy ösztönözzön a beszámolóra.
- Kissé le vagyok maradva, viszont…


Eközben…

Louist magával ragadta a téma. A külvilágot kizárta, és egyedül az apával folytatott beszélgetésre koncentrált. Még én is kedvet kaptam a kerekded bőr rugdosásához, olyan beleéléssel mesélt. Hiába a foci, az foci. Amint szóba kerül a labda, apa nyomban kikapcsol. Ez esetben emberére akadt, ugyanis a mellettem helyet foglaló vézna srác rengeteg történetet tartogatott a tarsolyában. Transzba ejtette az élménybeszámoló, én pedig… Én pedig az etikettet mellőzve, a hópehelymintás terítőre könyököltem, s így megtámasztva államat, hallgattam Lou gyönyörű hangját, ami idővel ajkai bámulásába csaptak át.
- Behozom a desszertet. Segíts nekem Hazz! – kérte anya, a kezében egyensúlyozva a súlyos porcelántornyot.
- Mindjárt jövök Szívem – simítottam meg Lou hátát, majd megragadtam a másik stócot, és követtem anya cipősarkainak kopogását a konyhába. Louis annyira belefeledkezett a szóváltásába, hogy mindössze egy hanyag biccentésre futotta, de nem bántam; örültem jókedvének.
- Mi lesz a desszert? – somfordáltam a jól ismert tölgyfapulthoz, ahol ezüsttálcákon vártak a különböző díszítésű és ízesítésű sütemények. Anya rám ruházta a tortakést, ő pedig egy lapáttal az általam cikkelyezett szeleteket pakolta egy gusztusos formába a kínálóra. Nem bírtam megállni. Amíg ő röpke időre hátat fordított, kihasználtam a kínálkozó alkalmat, és a tortakrémbe forgattam ujjamat, hogy előre tesztelhessem az ízét.
- Meglepődtem Louisn. Arra számítottam, félénkebb lesz – kezdeményezett beszélgetést a kezemre verés után.
- Jót tesz neki, hogy együtt töltjük az időt – feleltem szórakozottan az első szelet kimérése közben.
- És neked? – felfigyeltem anya hangjának furcsa csengésére, de ránézni már nem mertem. Hanyagul megrántottam a vállam, ezzel a lehető legkevesebb válaszra méltatva, és áttértem a soron következő tálcára.
- Elvagyok vele.
Anya gondterhelten felsóhajtott. Kezével megállította a piskótát gyilkoló késemet, és államnál fogva maga felé fordította arcomat. Inkább piszkálgattam a lehullott tortadarát, minthogy csodás zöld íriszeiben aggodalmat lássak.
-  Az édesanyád vagyok Harry. Életed minden egyes mozzanatát figyelemmel kísértem attól kezdve, hogy megszülettél, egészen mostanáig. Láttalak letörtnek, és boldogságtól sugárzónak, észreveszem, ha őszinte vagy, ahogy azt is, amikor füllentesz. Egyetlen dolog maradt hátra, amit még nem tapasztaltam rajtad, egészen addig, míg ma meg nem láttalak a küszöbön kipirosodott arccal, és csillogó szemekkel – simogatta meg gyengéden a vállamon pihenő hajamat. Az étkezőben folyó eszmecsere egy-egy szófoszlánya néha beszűrődött hozzánk, idegenül hatva a feszült csendbe, mely az én válaszadásomra várva alakult ki.
- Igen, van valaki – feleltem meglehetősen gorombán. A fejemet kirántottam finom kezei közül, és a lehető legindulatosabban vágtam vissza a kést korábbi helyére. Nem állt szándékomban megbántani, mert egyedül az ő érdekét szolgálta tiszteletlenségem. Anya mély levegőt vett, és hozzálátott Louis tortájának kihámozásához a papírdobozból – ezt észrevétlenül csempésztem a kocsiba, míg otthon készülődtünk -, a már előkészített gyertyákat pedig egymástól egyenlő közönként tűzdelte a tetejére.
- Ennek a valakinek köze van az odakint ülő Louishoz? – hangja nem ütötte meg a vészjósló kategóriát, inkább volt sajnálkozó.
- Nem! – vágtam rá talán túl nagy hévvel. A nemkívánatos téma kezdett bennem egyre nagyobb feszültséget előidézni, amit anya is észrevett, ennek ellenére mégsem hagyott fel kínzásommal. Legutóbb mikor ezt csinálta, a beszélgetés végére fény derült az identitásomra, amivel tulajdonképp már tisztában voltak apával, hiszen nem tudtam, hogy előzőlegesen megtalálta a szobámban rejtegetett magazint, amiben szép számban szerepeltek férfiak, meglehetősen hiányos öltözetben. Akkor megértőek voltak, és elfogadtak, de ez az eset most más volt. Megállapításom szerint az orvos–beteg viszony súlyos vétség a melegséggel ellentétben.
- Kicsim, nézz rám! – hajolt anya a látóterembe. Barna szemei megértően csillogtak, amitől a lábaim megremegtek.
- Nem tudhatja meg! Se Ő, se senki! – a legnagyobb gyengeségemet készültem bevallani, így ezt kénytelen voltam leszögezni kettőnk között, mielőtt bármibe is belekezdenék. Halványan bólintott, és várta a nehezen számra jövő vallomást, de ahelyett inkább a szememet kezdték ostromolni kétségbeesésem könnyei. Ezeket nem állt szándékomban elereszteni.
- Mióta? – próbált könnyíteni a helyzetemen ezzel a számára egyszerűnek, számomra megválaszolhatatlannak tűnő kérdéssel.
- Én… Én nem tudom… Egyszer csak azon kaptam magam, hogy oda vagyok érte… Próbáltam… Próbáltam ellene tenni, de nem ment… Csúfos kudarcot vallottam… – dadogtam nehezen forgó nyelvvel. – Tudom, hogy tilos, de belépett az életembe, és visszavonhatatlanul megszerettem! Ő annyira elbűvölő… Az összes gondolatom körülötte forog. Hiányzik, ha nincs velem, és gyűlölöm az érzést, valahányszor magára kell hagynom abban a rideg lyukban! Látni akarom a mosolyát, ezért állandóan azon jár az eszem, hogy hogyan tudnám ezt megvalósítani, mert nem bírom már nézni a szenvedését. Nincs még egy ember, aki ennyire megérdemelné a szeretetet. Vele akarom tölteni a nap minden percét, és… és meg akarom csókolni! Érinteni akarom akárhányszor csak lehet! De nem mondhatom el neki a munkám miatt! Nem tehetek vele ilyet, nem bírná ki… - sírtam el magam, mint egy kisgyerek. - Mond, hogy lehetek az érzelmek orvosa, ha a sajátjaimat sem tudom kordában tartani? – anya a vállára húzott, és az ölelésével vigasztalt. Próbáltam az érzelmi síkon folytatott harcomat minél halkabbra fogni, nehogy valaki megneszelje kintről. – Azt hiszem… szeretem őt… – most először mondtam ki ezeket a szavakat hangosan is. A tudat, hogy a valódi címzettnek ezt soha nem tehetem meg, porrá zúzott. – Sajnálom, hogy szégyent hoztam rátok!
- Én tartozom bocsánattal neked – suttogta lágyan a fülembe, mire értetlenségem miatt felhagytam egy pillanatra ruhájának eláztatásával. – Bocsánattal tartozom neked, amiért nem voltam jó szülő – tüntetőleg kezdtem rázni a fejem, és már készültem, hogy ellene érveljek, de leintett. – Túl gyorsan akartál felnőni, és én hagytam neked. Hiába vagy zseni, a szíved még gyerek, ezért nem tudsz neki most parancsolni. Amit még jobban bánok, hogy az élet idejekorán lökött hatalmas választás elé. Döntened kell az álmod, és közte – mutatott az ajtó felé. – El kell viselned mindkét lehetőség vele járó következményeit. Viszont...  azt tanácsolom mihamarabb kötelezd el magad az egyik út mellet, mert a gyötrődés tönkretesz testileg és lelkileg egyaránt.
- Nem adhatom át másnak! – tiltakoztam rögtön. – Láttam milyen volt, és látom milyen lesz! Jó úton halad, hogy visszanyerje a régi énjét – mire kimondtam, összeszorult a torkom. Éreztem mi a helyes döntés, és ez már most a pokol tüzével kínozta meg az egész lelkemet. – A jóléte miatt lemondok róla… – jelentettem ki rekedt suttogással, arcom két oldalán folyó néma könnyekkel. Az egész mellkasom nehézkessé vált a rá nehezedő súly miatt, mert a szívem ebben a pillanatban adta fel a szolgálatot.
- Ügyesebbnek kellene lenned, mert az imént is szívemnek szólítottad... De szerintem csak én vettem észre. – tette hozzá, amikor megfeszültem védelmező karjaiban. Szemeimet összezártam, és keservesen nyögtem ki az egyetlen mondatot, mely ebben a pillanatban magába foglalta érzelmeimet:
- Annyira fáj!


Miután megmostam az arcom, és összeszedtem magam, úgy döntöttünk, először csak a tortát szolgáljuk fel. Anya összeszedte a kellékeket – a vizeskancsóban áztatott kést, villákat, tányérokat, és tortalapátot -, majd visszatértünk az étkezőbe. Meglepetésünkre a székek elhagyatottan ácsorogtak az asztal mellett, ám cinkostársam nem hagyta annyiban, és tűsarkaitól megszabadulva játszotta a kém szerepét, hogy a focisták után járjon. Meg is találta őket egy a fenyő mellett elmélyedő sakkparti közepette. A kétszárnyú ajtó mögé settenkedtem, ahol meggyújtásra kerültek a gyertyák, és anya jóvoltából rázendítve a Happy Birthday-re, rontottunk bele a játszmába.
Lou arca olyan őszinte döbbenetről árulkodott, amilyet még soha életemben nem láttam a valóságban. A tábla helyére került a torta, tökéletes fényviszonyokat adva egy lesifotóhoz, ugyanis az összes gyertya alulról vonta aranyfénybe a világ legszebb, örömteli pillanatot szomorúan megkönnyező arcocskáját, de a parányi nedvességet sikerült egy láthatatlan mozdulattal eltüntettem róla.
- Ilyenkor az a szokás, hogy kívánsz valamit, mielőtt elfújod a gyertyákat – telepedtem mellé a heverő szabad részére. Louis szemei egyik gyertyáról a másikra vándoroltak míg tűnődött, aztán egy nagy levegő segítségével, mind eloltotta.
- Boldog születésnapot, Lou! – csókoltam meg halántékát.


Hazafelé…

- Harry – kezdtem bele, miután leparkoltunk a mélygarázsban. – Nagyon jól éreztem magam, a családod elragadó – gátlásaim egyszerre szűntek meg, amint bátrabban kezdtem társalogni egyik kedvenc időtöltésemről. Feloldódtam, és rájöttem, az addig kínos perceket saját magamnak képzeltem be.
- Ez kölcsönös, ők is megkedveltek – mosolygott rám kedvesen. Őszinte szavai hallatán megkönnyebbültem. Harry lábai a lépcsőház felé irányultak, a fekete terepjáró ajtajainak bezárulását jelző narancssárga fényszórók villanásával kísérve.
- Mehetünk a lifttel is – torpantam meg a felvonó előtt. Kezdtem magam legyőzhetetlennek érezni, és szükségem volt az új kihívásokra, hogy a sikerélmények érzése továbbra is gazdagítsa véremet. Hirtelen elhatározás volt, ami a semmiből bukkant elő, de biztos voltam benne, hogy gond nélkül szállnék be, és állnám végig, azt a fél percet, míg felérünk a lakáshoz. Harry az esélyeinket latolgatva járatta a szemeit köztem és az említett eszköz között.
- Biztos vagy benne?
- Meg akarom próbálni – hallani sem akartam a megfutamodásról. Saját határomat feszegettem makacsságommal. Kíváncsivá tett, meddig tudnék elmenni anélkül, hogy hátrálnom kéne.
Harry lehívta a liftet, és egész addig a lábával dobolt, míg aranyos csilingelés hangjától kísérve ki nem nyíltak az ajtók. Orvosom magabiztos léptekkel mutatott példát, de nem tett egyetlen megjegyzést sem cserkésző mozdulataim láttán, ugyanis óvatosabbra vettem a figurát, és fél lábbal a padlót nyomogattam. Röhögnöm kellett magamon, hiszen a legalsó szinten voltunk, ráadásul az apró mozgás semmit sem jelentett a monstrumnak. Rossz választás ez a leszakadás teszteléshez.
- Megint a zuhanás, vagy a bezártság, Lou? – szólt gyerekes próbálgatásom közbe elgondolkodó hangnemben. Gondolataim mélységéből ugrasztott ki a bársonyos hang hátán érkező megjegyzés, ugyanis még mindig nem szoktam meg, hogy becenevemet az ő szájából hallom. Zayn állandóan így hív, Harrytől mégis másként hat. Bensőségesebb kapcsolatra utalt.
- Ez butaság tudom, de bármikor bekövetkezhet – rengeteg erőbe telt, de nem voltam rest áldozatot hozni. A hatalmas tükör kivételével – sosem értettem milyen szerepet tölt be, azon kívül, hogy megnézhetted benne mennyire rosszul festesz abban a pillanatban -, semmi más nem volt bent rajtunk kívül, mégis amint beléptem, túl nagynak éreztem magam a helyiséghez képest. – Nem most használok ilyet életemben először, de régebben másmilyennek tűnt.
- Miben?
- Tágasabb és biztonságosabb volt – az ajtó záródásával járó nyikorgás a visszakozás lehetőségét is kizárta. Remegő kezeimet észrevétlenül rejtettem magam mögé, máris rosszul voltam. A lift egy alig érezhető – számomra gyomorszájon rúgáshoz hasonlítható -, ugrással kezdett felfelé kapaszkodni. Ki fogom bírni! - csak ez járt a fejemben.
- Éjfélig fent leszünk. Vetíteni fogják a Reszkessetek betörőket, ami nálam már hagyomány ilyenkor – Harry figyelemeltereléséül szolgáló csevegése hatástalan volt rám. Belemarkoltam a kapaszkodóba, és a szememmel babonáztam meg az emeletszámláló mozgásának sebességét.
Útban az ötös szám felé, a lift lassulni kezdett. Már készültem, hogy arrébb álljak az ajtóból az új utasok bejutásának érdekében, amikor a fémdoboz megremegett, és megállt. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam magam felriasztani a rémálmomból, mert ez csakis egy lehet a sok közül. Szemhéjaimon keresztül a vészlámpa vörös fénye világított át, a szívem a torkomban verdesett, szúrt a tüdőm több levegő után sóvárogva, hiába lélegeztem mélyeket. Meg fogok fulladni, vagy szívrohamot kapok. Levert a víz, megszédültem, és úgy éreztem zuhanok, amitől felkavarodott a gyomrom. Ez egyet jelentett azzal, hogy a padlóra fogok hányni.
Egy kezet éreztem meg a vállamon. Résnyire nyitott szemeimen keresztül Harry arca magasodott fölém, egészen közel hozzám valamit tátogott. De, hogy mit… arról fogalmam sem volt. Talán megsüketültem. Kerestem a zajokat, és a legrémisztőbb az volt, hogy nem halottam semmit. A falak… a falak pedig túl közel voltak. Össze akartak nyomni, láttam, hogy közelítenek. Harry is túl közel volt hozzám, elszívta az összes levegőt... Végem lesz! Vajon mit fog szólni, ha összeesek? Nenenenene! Harry előtt ne! Előtte már nem akarok rosszul lenni, neki a javulást kéne látnia, nem azt, hogy perceken belül a lift padlóján fogok fetrengeni a saját hányásomban. Nem akarok már beteg lenni! Miért kell mindig mindent elrontanom? A tükörből visszaköszönő önarcképem a hasát szorongatta, és kétrét görnyedt, először ő, aztán az ikertestvére. Minden megsokszorozódott. Hirtelen sötétség vett körül.
- Mi a?!... – prüszköltem, köhögtem az idegen dologtól, ami az egész arcomat beterítette. Igyekeztem kitörölni a szememből, de csak elkentem, ezzel fehér cukormáz maradványaival borítva az egész kezem. Fuvallat ért. Pislogás után mag is találtam a forrását Harry képében.
- Túl kevés itt a hely – panaszkodtam neki lihegve. Alig bírtam megszólalni. Rettegtem. – Örökre itt maradunk. Elfogy a levegő… - mindkét kezemmel a hajamat téptem. A nyugtalanító vörös fény Harry arcát is pirossá színezte, ördögi meglátásban tüntetve fel. Nem létezett más a palettán, csak ennek a nyugtalanító színnek az ezernyi árnyalata.
- Csak megállt a lift. Elakadt, de már dolgoznak a helyrehozásán - Harry leült, hátát a lift egyik oldalának támasztotta, tenyerét pedig felhasználta a mellkasomnál, hogy hanyatt döntsön az ölében. - Nézd! Látod mennyivel más?  - mutatott körbe. Erőt vettem magamon, hogy figyeljek rá. Be kellett látnom, sokkal tágasabbnak tűnt minden, idelent pedig a levegő is hűsebb volt. A másik tény, ami közre játszott a hirtelen változásban még váratott magára egy keveset, hogy rájöjjek. Hazz karja engem körbefonva tartott az ölében. Fejem mellkasának simult, és bal fülemben halkan ott dobogott szívének megnyugvást hozó ritmusa. Orrom azzal a jellegzetes illattal volt tele, ami az egész házát körbelengte. Légzése könnyed volt, egyenletes - magam is ámultam rajta, hogyan képes erre. Lehunytam a szemem, hogy jobban koncentrálhassak rá. Azzal, hogy közrefogott, úgy éreztem magam, mintha a világ legbiztonságosabb helyén lennék, az ő védelme alatt. Erős karjai falakat emeltek közém, és félelmeim közé. Itt megnyugvásra találtam. - Milyen gyakoriak a pánikrohamaid? – megfeszültem a kérdés hallatán. Sejtettem, hogy hamarosan eljön annak az ideje, hogy egyenes válaszokat fog várni tőlem, de ebben a pillanatban már készen álltam ellenérzések nélkül tekinteni rájuk.
- Sosem számoltam.
- A bezártság miatt van?
- Minden bizonnyal. Már mondtam, hogy gyűlölöm a zárt ajtókat! Néha azt álmodom, hogy egy szobában vagyok, de nincs se ajtó, se ablak – nagyot nyeltem. Az emlékek felidézésének következtében kiszáradt a torkom. – Amikor felkelek, nem változik semmi. Az ajtó zárva. Olyankor nagyon megrémülök, és nem tudom… talán órákig nem jutok levegőhöz, mert félek, hogy örökre bent ragadok – összeszorítottam a szemem. – Rendszerint ez nagyon megvisel, mert hiába tudom, hogy valós esetben az oxigén hiánya már rég végezne velem, de a testem nem figyel rám, elvesztem a kontrollt. Viszont most jól vagyok…
- Sajnálom, de meg kell kérdeznem… Szerinted miért van ez?
- Fogalmam sincs… - hazugságommal saját magamban is elaltattam a kételyeket.
- Már többször utaltál arra, hogy régen bezártak. Miről van szó pontosan? – megmakacsolva önmagamat hallgattam. A párhuzamos dimenzióban tartottuk egymással a szemkontaktust, és hiába tűnt úgy, hogy vesztésre állok, Harry önszántából megadta magát. Nagyon sokat jelentett, hogy titkolózásom miatt nem vált erőszakossá. - Ez a pánikroham egy fajtája Lou. A klausztrofóbia kondicionált válasz egy ingerre. A bezártságot összefüggésbe hozod valami mással, ami hasonló dolgokat ébreszt benned. Például egy stresszhelyzettel, amiből nem tudsz szabadulni – sóhajtott hatalmasat. – Ebből viszont ki fogunk jutni, ezt garantálom.
- Mennyi idő?
- Karácsonyra való tekintettel fogalmam sincs, de már értesítettem a karbantartót - homlokomon kalandozó tenyeréhez nyomtam kicsit. Most, hogy a rosszullétemnek búcsút mondtam, már nem bántam helyzetünket, mivel eltudtam volna viselni ennél is többet. Szerettem volna belefordulni az ölelésbe, és részemről ugyan úgy viszonozni de… az elég furcsán vette volna ki magát.
- Mikor? – ráncoltam a szemöldökömet memóriám erőltetése közben.
- Amikor egyedül hagytál.
Egyedül. Abban a pillanatban én is nagyon egyedül voltam. Pont, mint régen… Akkor sem emlékeztem rá, mit történik közben. Ez kíváncsivá tett. Vajon milyen volt az ő gyerekkora? Fejemben lejátszódott a családi ebéd. Hónapokkal korábban megállapítottam, Harrynek tényleg szerető családja van, de ez ellen szólt, hogy a nagy házhoz képest mérhetetlenül kicsi.
- Nem voltál gyerekkorodban magányos? – tűnődtem el egy pillanatra.
- Nem, pedig iskolába sem jártam szinte. Ott volt a nővérem – kérdésem meglepte, de nem tűnődött soká a válaszon, jókedvvel mesélt, a tükörből viszont láttam a nem oda tartozó csillogást a szemében.
- Szomorú vagy… - szúrtam közbe hirtelen felfedezett megállapításom. Megerősítően bólogatott.
- A testvérem Amerikában él. Tavaly nyáron láttam utoljára… Lehet, hogy gyengeség bevallani, de hiányzik… Nekem annak idején ő volt a gyógyír magányosságra. Neked van ilyen? – örültem, hogy kérdését nem pusztán udvariasságból teszi fel, hangjából kivált az őszinte kíváncsiság.
- Zayn – feleltem magától értetődőn.
- Sajnálom, hogy eltitkoltam őt előled, de meg akartam ismerni, mielőtt a közeledbe eresztem – mentegetőzött a legnagyobb bűnbánást tanúsítva felém.
- Az örömöm nem engedi, hogy mérges legyek. Jó volt végre találkozni vele. Felnőtt, és már nyomozó, mint az apja - annyira hihetetlen, mennyi minden történt vele, míg én megrekedtem egy ponton.
- Lou… Te a családoddal milyen viszonyt ápoltál? Úgy értem, elmentetek együtt valahova? Nyaralni, vásárolni, moziba? A versenyeidre, fellépéseidre elkísértek? - elfordultam, és kabátjába rejtettem az arcom. Nem akarok ilyenről beszélgetni, pláne ma. – Látni akarom az arcod!
- Igen, de most nem akarok erről beszélni... – a megmentőm ezúttal telefonja volt. Amiért ilyen közel voltam, Harry hangja furcsán zengett, míg beszélt, s hogy elfoglaljam magam, egyik hívogatóan selymes és kerekded gombját piszkálgattam a zakóján. Megkönnyebbülten lélegeztem fel. Ha akarja, percek alatt megnyílok neki, de továbbra is van, ami tabu téma marad.
Ha lehetne, örökre így maradnék. Mást sem kapok tőle, csak szeretetet. Én… nehéz bevallani, de pont erre vágytam.
- Jó hírek – tárta szét kabátját, hogy elővadásszon. – Pár perc, és szabadok leszünk. Hogy érzed magad? – mosolygott felhőtlenül az arcomba. Minden meg volt, ami az igazi boldogsághoz kimutatásához kellett. A gödrök, a két ránc, és a szélesre húzott ajkak. Meglepő érzelmek születtek bennem. Mindig is gyűlöltem, ha valaki rám lehelt, még ha nem is volt büdös, de itt és most, rabul ejtett az édes illat, amin kissé még érződött a pisztáciahab aromája. A gyomromban, és a mellkasomban egy új szerv fejlődött ki, ami megrándult, és élesen szúrt belém, de a fájdalmat mellőzte, végül a kimondottan kellemes érzéshez egy hatalmas dobbanással csatlakozott a szívem. Ez volt testem reakciója Harry rózsaszín ajkainak hívására. Elvették az eszem, öntudatlan cselekvésre késztetve. Fejem felemelésével eltüntetve a távolságot, finom sóhajként érintettem száját. A külvilág megszűnt. Immúnis voltam minden ingerre, csak rá és magamra figyeltem. A gyomromban egyszerre rebbent fel az alvó lepkék serege, az öreg ketyegő több ütemet is kihagyott egymás után, a tenyerem izzadni kezdett, és egy láthatatlan kéz akart még szorosabban hozzá vonni. Harry feje picit oldalra mozdult, és ekkor kaptam észbe. Mit tettem?!
Villámgyorsan húzódtam el tőle, kitéptem magam karjaiból, és a másik sarokba kucorodva meredtem rá. Sehol nem érintkezhettünk!
- Én… Én… Harry… - Úr Isten! Hogy tehettem?! Ő az orvosom! Férfi! Mi vitt rá erre?! Ezt nem szabadott volna! Lehet, hogy kedves velem, de akkor sem csinálhatok ilyet!
- Köszönöm! – köszörülte meg berekedt torkát zavart tekintetű orvosom. Hirtelen mindenféle rossz érzés kerülgetni kezdett. Megijedtem, hisz tartottam kirohanásától, mégsem történt semmi. De miért?! Megcsókolta egy fiú! A betege! Tönkretettem mindent! Undorodni fog tőlem! Kiabálni fog! Elhord mindennek! Megüt! Gyűlölni fog! Most látom utoljára, mert nem akar olyannal lenni, aki azt hiszi, mindent megtehet! Aki kihasználja! Elriasztottam! El fog hagyni! Kiszállunk a liftből, és visszavisz a kórházba! Újra bezárnak! Mi lesz velem nélküle?! Melegnek tart majd! Ezért is kezelni fognak! Azt fogja hinni, elrontott valamit! Elolvassa a könyvet, rá jön a titkomra! Rájön, hogy megfertőztem! – Nem akartam! Nem akartam! Sajnálom! Kérlek, ne gyűlölj! Nem… Én nem vagyok meleg!… Nem vagyok telhetetlen! - kétségbeestem. Mit mondhatna az ember ilyenkor? Kezeim közé temettem arcomat, de ez nem volt elég szégyenem eltakarásához.
- Lou, Lou! Semmi baj! Hallod? Nem haragszom… - értem nyúlt, de elhúzódtam. Nem akarhat ezek után is hozzám érni! – Az ilyesmi… előfordulhat, de… egyszerűen felejtsük el… - akadozva beszélt, minden szót alaposan megrágva. Már tudtam mitörténik. Magához édesget, megvigasztal, aztán átver. Eljátssza, hogy valamit az irodájában hagy, és bezár. Ezt nem fogom tudni még egyszer végigcsinálni. Egyszerűen eltesznek majd szem elől. Lekötöznek, gyógyszerekkel agyhalottá tesznek, és mindent elfelejtek. Soha többé nem látok napvilágot, egy intézetben fogok megrohadni… egymagamban… nélküle! - Lou, kérlek, figyelj rám! – amikor felocsúdtam, már nyitva volt a fémszerkezet ajtaja, és Harry engem próbált felállítani, de térdeim megrogytak, lehetetlenné téve a mozdulat végrehajtását. Nem teketóriázott, felkapott, intézett néhány szót valakihez, aztán már az ismerős bútorok közt szlalomoztunk, csengőszó kísérte léptekkel.



13 megjegyzés:

  1. Te jóóóóóó ég!
    Hol is kezdjem ez valami fenomenális. Ahogy ott volt Lou mellett egész éjszaka,ahogy a családja befogadta,az,hogy mindenben támogatni tudja eszméletlen,és nagyon jó olvasni!
    Komolyan izgatottan várom mikor nyílik meg Lou teljesen mert az biztos,hogy döntő momentum lesz de Haz-ra akkor is számíthat ebben biztos vagyok!
    Na ez hosszúra sikeredett-))))
    Nagyon várom a kövit mert imádom őket.
    Puszi Szuzi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Ebben az izzasztó melegben felüdülés a kommentedet olvasni. :) Ígérem, közeledik az a pont, amikor Louis majd színt vall. Keményen dolgozom rajta, hogy mihamarabb olvasható formába hozzam. Remélem nem okozok vele majd csalódást. :D
      Néha az az érzésem, hogy elnyújtom a történetet, mint valami rétestésztát, de ezentúl felpörögnek az események.
      Igyekszem a folytatással! :)
      Puszi <3

      Törlés
  2. Atya úristen 😢😢😢
    Ez valami eszméletlen szép lett 😢😢 Alig tatálok szavakat ...
    Olyan meghato hogy ennyire odavannak a egymásért :) És az amikor éjjel a nappaliba aludtak az annyira meghitt volt :) És az hogy Lou egyre inkább normális az valami fantasztikus 😁😁😁 És akk a csók . .. nem tudom hogy mi lesz ebből de remélem Harry megtudja nyugtatni mert szegénykém nagyon megrémült :(
    Fantasztikus lett ez a rész imádtam mint mindig :D Alig várom a követketőt ❤❤❤❤❤
    Pusziiiii❤❤❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :))
      Azt szűrtem le a szavaidból, hogy a kapcsolatban való előrelépés kedvedre valóra sikeredett. :DD Ennek veszettül örülök, pláne, hogy te előre látod a történetet. XD Kíváncsi leszek, hogy a legközelebbi alkalommal sikerül-e meglepni. :D Reménykedem benne! :DD
      Sietek a következővel!
      Puszi <3

      Törlés
    2. Azért annyira nem látok előre csak sejtem hogy mi lesz :DDD 😄😄😄 mindig sikerül meglepned szóval ne aggodj nem vagy kiszámítható ha erre gondolosz :D És igen kedvemre valo volt csak kicsit félek hogy Louval mi lesz mert nagyon kiborult ... 😟 De már nagyon ideje volt ennek a csóknak szóval mégtöbb ilyet, köszönöm 😁😁😁

      Törlés
  3. Annyi mindent akarok "mondani", ettől mindig olyan bazihosszú kommentjeim lesznek:(
    Először is, épp a család itt vendégeskedik, mikor kapom az értesítőt hogy itt a 30.fejezet. Első gondolatom: mikor mennek el?! Egy ilyent nem lehet zajban olvasni, kell a nyugodtság. Azóta eltelt kb 3 óra, és én csak azon gondolkodtam, hogy tejóég, mi történt vajon ebbe a részbe. Végre elmennek, kezdem olvasni, iszom minden szavát, épp a lift megállását olvasom... mikor bejön az öcsém hogy olvasol nekem mesét?! Mivel neki nem lehet ellenállni, csak egy Pöttyös Panni mese után tudtam folytatni, hát eléggé más a két olvasmány, így egymás után:)
    Viszont!

    Húú de nehezen olvastam. Annyira jó látni hogy Louis gyógyul. Egy pillanatra azt hittem tényleg karácsony van és nem június, annyira beleéltem magam. No de ez a liftes jelenet, az a csók, az utánna történő kiakadás. Annyira elszorul a mellkasom ilyenkor. Olyan szomorú és igazságtalan.

    Elképzelni sem tudom hogymi jön ezután. Talán Louis még visszahúzodobb lesz? Vagy Zayn majd átsegíti? Vagy ah?!

    Rettentően várom a következő részt!! <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha nem fáradnak el az ujjaid közben, akkor nincs vele semmi baj. Imádok olvasni, pláne, ha az egy komment. :D
      Huh XD Valóban eltér a kettő picit egymástól XD Egyébként, miért van az, hogy ha én nekiülök olvasni - legyen szó most bármelyik blog, bármelyik részéről -, akkor azt szintén nem tudom elolvasni megszakítás nélkül. Már három napja készülök a Luxury Doctor első részének elolvasására, és eddig eljutottam kb. a közepéig. Azóta ráadásul már két új része is van. :P Majdcsak sikerül.
      Csak semmi pánik Maradj nyugodt! :D Hamarosan jön a folytatás, és mivel nem ugrunk sokat, hamar pontot teszünk ezeknek a kérdéseknek a végére. :D
      Igyekszem, igyekszem. Ma-holnap már elérhető lesz a folytatás. :D
      Puszi <3

      Törlés
  4. Atya Szentség, Úr Isten, Szent szűz Máriám, Jézus Krisztus... ÉsMindjárt felsorolok még egy pár Szentet. Ez valami Woaahhh! HÁT ÉN NEM BÍROM! AZT HISZEM HALDOKLOM. Ez egyszerűen... E
    Woah... Hát ... Kinyiffantam. Harry anyukája, a reggeli dolog, a díszítés a lift és a CSÓK! Hát jó, azt hiszem sírva fakadom a most át élt impulzosoktól. hát huhh
    ... Bye világ egy emberrel kevesebb lesu, ugyan mindegy az. Hát huh... Iszonyat de iszonyat de iszonyat jó leeeeeeeeettttttttt.... Huh ez az új módszer is... Áhhh... Siess a kövivel! 💙💙💙🌈☁

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. XDD
      A kitörő örömödtől még én is fellelkesedem, akárhányszor olvasom el. Egy rész elkészülése mostanában minimum egy egész hetet vesz igénybe. Megírom, átnézem a katyvaszt, helyreteszem a mondatokat - ugyanis mindent szinte egymás után pötyögök le, nehogy elfelejtsek valamit -, átnézem megint... A sokadik alkalomnál ez már fárasztó, de nagyon igyekszem, hogy jó legyen. Mégis, ha egy hónap múlva ha meglátom, az összes hajam égnek áll a szörnyülködéstől. :P Ezért borzasztóan hálás vagyok, amikor ilyen kommenttel örvendeztet meg valaki. :D
      Nagyon köszönöm!
      Hamarosan hozom a következő fejezetet!
      Puszi <3

      PS:. Új módszer? :D Mire gondolsz pontosan?

      Törlés
  5. Atyaúristen.
    Először is, nagyon örülök, hogy egy ilyen hosszú résszel örvendeztettél meg minket. Másodszor pedig, egyszerűen nem találok szavakat.
    Reménykedtem benne, hogy a vacsora Harry szüleinél jól fog sikerülni, és amikor Harry bevallotta az érzéseit, akkor összetört a szívem, pedig már egy jó ideje tudtam, -gondolom mindenki más is- hogy ez bizony szerelem.
    Mikor Louis úgy döntött, hogy erős lesz, és lifttel mennek fel, akkor nagyon büszke lettem rá, és féltem, hogy nehogy történjen valami. Viszont amikor megállt a lift, rendesen bennemrekedt a levegő. Szörnyen féltem, hogy miként fog reagálni, és mikor rohama lett, akkor alaposan megijedtem. Utána vele együtt nyugodtam meg én is, de csak pár másodperc erejéig, mivel utána megtörtént az a rövidke csók, amire már annyira vártam, és szerintem mindenki más is. Sajnos sejtettem, hogy így fog reagálni rá, de arra igazából nem számítottam, hogy Louos teszi meg az első lépést. Azt hittem, hogy egy adott pillanatban Harry nem fogja tudni visszafogni magát, és megcsókolja. De nem így történt, szóval alaposan megleptél. Nagyon remélem, hogy emiatt Louis nem löki el magától Harryt, pont most, amikor egyre jobban kezd megnyílni neki.
    Mondd, hogy Harrynek sikerül meggyőznie arról, hogy tényleg nem haragszik rá, és, hogy nem fog nagyon befordulni.
    Úgy érzem, hogy a következő részek olvasása közben alaposan össze fog törni a szívem, de mondd, hogy tévedek!
    Szegény Louis annyit szenvedett, nagyon remélem, hogy nem fog sokat őrlődni, és nem fogja magát okolni a csók miatt. Úgy érzem, ezek hiú ábrándok, de reménykedni szabad, nem?
    Imádtam ezt a részt, egy igazi érzelmi hullámvasút volt; mikor azt hittem, hogy egy kis nyugalom jön, akkor hirtelen egy bomba felrobbant, és bumm, minden nyugodtság elrepült.
    Csodálatos rész volt, és nagyon várom a kövit!❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Nem találok szavakat. Úgy gondolom, hogy te egy rettentően érzelmes ember vagy, és nagyon kreatív is. Ahogy elolvastam a hozzászólásodat, az az érzésem támadt, beleéléssel, és együttérzéssel olvasol. Úgy értem, nagyon jól beleképzeled magad a szereplők helyzetébe. Nem írsz véletlen blogot? :D
      Nem spoilerezek, ezt már számtalan alkalommal megfogadtam, de szerintem ne aggódj. Innen visszafordulni, már nem lehet. ;) A két kis cukorfalat egymásra van hagyatkozva - bizony, még Harry is -, jobban megismerték a másikat, és könnyebben veszik az akadályokat. :)
      Talán a következő részben is lesz "bomba", attól függ, milyen szempontból nézzük. :D
      Igyekszem!
      Puszi <3

      Törlés
  6. Szia drágám!❤️
    Hát ez a rész számomra vegyes érzelmeket prezentált.
    Nagyon örültem, amikor Harry elvitte Louis-t a szüleihez. A szülők sokkal jobban fogadták, mint vártam. Nem volt az a feszengős, zavart állapot, hanem mindketten aranyosak voltak.
    Harry-t nagyon sajnálom, de sajnos a betegbe szeretés bármikor megtörténhet, és meg is történt.
    A liftes jelenet elég gázos volt, az a csók nagyon rossz időben csattant el. Louis egyszerűen hülye,hogy azt hiszi Hazz csak kihasználja.
    Csodás lett a rész,nagyon várom a kovit!
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia életke! :D
      Imádom mikor írsz! Lehet, hogy nem tudsz róla, de az összefoglalóid nekem nagyon sokat tudnak segíteni. Örülök, hogy tetszett a rész, ez számomra nagy megkönnyebbülés. A csók meg...Hát, azt eredetileg is ide terveztem, a nem túl stabil érzelmek közé, mivel lesz neki egy jelentősebb szerepe. Pontosabban, egy következménye. Louis őrlődése viszont pont fordított. Azt gondolja, Harry hiszi a csók miatt, hogy kiakarják használni. ... Sajnálom, ha bonyolultan fogalmaztam. :PP
      Nagyon örülök, hogy írtál! Igyekszem a folytatással! :))
      Puszi <3

      Törlés