2016. július 10., vasárnap

32. fejezet - Az utolsó napsugarak árnyékában



Sziasztok! :))
Úgy néz ki, végre sikerül betartanom a menetrendet. Itt a következő rész, ami egy pici ugrás, pontosabban visszatérés, hisz nem szabad megfeledkezni a szakadék alján kóborló Louisról. Ezzel a szállal is haladni kell, így amolyan pihenőként iktattam be, remélem tetszeni fog!
Nagyon köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket!!! Annyira hálás vagyok nektek! Végtelen imádat, és öröm, amiért ilyen kis hálás olvasóim vannak! :)))
Kellemes vasárnap estét, és jó szórakozást! :)


Amy

Az elveszett fiú


- Nyugalom Louis, csak én vagyok! – csitított egy ismerős hang a sötétségből. Hiába a csítítás, testemet elöntötte a borzongás a hullámokban még visszatérő félelem miatt.
- Miért nem válaszoltál, mikor hívtalak? – estem neki dühtől forrongó hangon, ami valójában nyugtalanságomat palástolta. A tábortűz fénykörén kívüli hátborzongató neszek elhaltak, de ösztöneim még most is folyvást riogattak. Erősnek akartam mutatkozni, így inkább támadtam Harrynek, minthogy bevalljam, mennyire rettegek.
- Nem hallottalak – vonta össze értetlenül szemöldökeit. A gallyakat takaros kupacba rendezte a tűz mellé, majd megpaskolta a maga melletti üres helyet.
- Nem megyek – vetettem neki oda a szavakat lekezelően, s inkább vele szemben kuporodtam le. Gyerekes duzzogásom helytelen volt, ráadásul rövid idő leforgása alatt lelkiismeret furdalást okozott, de a makacsságból, és büszkeségem védelme miatt továbbra is a túloldalon fortyogtam magamban. A tűz ellenére elkerült a meleg, ezért térdeimet a mellkasomhoz húztam, hogy vacogásomat enyhíthessem, s Harry, kavicsokat turkáló ujjait néztem. A hőmérséklet változatlan, én mégis majd’ halálra fagytam. Visszavágytam abba a békés sötétségbe, ahonnan egyik pillanatról a másikra rángatott ki ez göndör fiú. Rövid ismeretségünkben engem egyre több bosszantó tény ér. Átkoztam maga, amiért hagytam, hogy magával rángasson egy kilátástalan végcéllal kecsegtető útra.

Füstszagra ébredtem. Sűrű pislantásokkal igyekeztem mihamarabb elűzni szememből az álmot, és amikor sikerrel jártam, a tábortűz elhamvasodott maradványaival néztem szembe. A gallyacskák elfeketedtek, vagy apró darabokra estek, és még vörösesen felizzott, valahányszor egy fuvallat megérintette. Fuvallat? Megdörzsöltem a szemem, és felültem. A hajamba belekapott egy kósza szélroham, lehűtve a perzselő naptól felhevült testem. Soha nem éreztem még itt szelet. Egyre inkább voltam azon a véleményen, hogy gyűlöltem a változást, mert számomra váratlan végeredményeket generált. Tanácstalanságomban, ölemben pihenő, Harry pulóverét gyűrögető kezeimet néztem. A ruha anyaga puha volt, kellemes tapintású, ráadásul remekül melegített. Ezt misem bizonyította jobban, mint a lassan megfőni készülő végtagjaim. Bennem motoszkált a kérdés; mikor takart be? Az elmúlt néhány óra kiesett a memóriámból, mert aludtam. És el is érkeztem egy új, súlyos problémához: alvás. Már azt sem tudtam hogyan kell, erre egy egész éjszakát – hozzá teszem, eddig ilyen sem volt itt -, áthorpasztottam!
Árnyék vetült rám, tulajdonosa pedig nem más volt, mint a főben járó bűnös maga: Harry.
- Látom felébredtél – szólított meg. - Akkor jobb ha indulunk, mert szeretnék ma is minél többet haladni. Feszélyezve érzem itt magam.
- Hát még én tőled! – förmedtem rá elutasítóan. – Akár készítheted az újabb máglyát, mert én innen el nem mozdulok! – jelentetem ki határozottan, majd összehúzódtam a földön. Magamra rántva a pulóvert egyértelműen jeleztem elszigetelődési szándékomat tőle. Vagy száz fok volt a pulcsi alatt, de dacoltam vele. Megérte a hőség, ha cserébe elmenekülhetek egy nem kívánatos személy elől.
Harryt ez nem hatotta meg, pechemre ő is makacs volt. Lerántotta rólam a ruhadarabot, én viszont erősen kapaszkodtam belé, így kialakult egy kisebb huzavona köztünk.
- Márpedig én nem akarok tovább itt időzni! A fa is elfogyott, és ha sötét lesz, nem akarok tűz nélkül maradni! – akadékoskodott elszántan. – Ha nem akarsz jönni a lábadon, akkor majd én segítek! – azzal hátat fordított, és a pulóverénél fogva húzni kezdett a földön. Felgyűrődött a pólóm, az éles kövek pedig összekaristoltak és lenyúzták volna a bőrömet, de valójában semmi bajom nem esett. Hát persze...
- Nem kell vonszolnod! És mi ez a szöveg, hogy elfogyott a fa?! Vagy három méter volt az a kóró! – Magunk mögött az egy szem fácskát kutattam, ám nem láttam sehol kimagasodni a kőtengerből. – Én akkor sem megyek! – duzzogtam félhangosan. Harry rengeteg erőt fektetett vonszolásomba, mégis olyan volt, mintha meg sem erőltetné magát. Arcomra bárgyú mosoly szalad, és elengedtem a vontató kötelet közöttünk. Arra számítottam, legalább orra esik, és leszáll rólam, de nem vesztette el egyensúlyát. Szilárdan megállt az egyenetlen talajon, és szikrákat szóró szemmel nézett vissza rám.
- Miért csináltad?
- Jó nekem itt. Amióta te felbukkantál furcsán érzem magam, és ez nem tetszik!
- Maradnál inkább egyedül a sötétben? – szegezte nekem a kérdést. Farkasszemet néztünk. A forróság ellenére, róla nem folyt patakokban a víz, ráadásul a pulcsiját is felvette. Nehéz volt megállni, hogy ne tépjem ki a hajam idegességemben, de győzött. Felálltam, és mellé szegődtem.
- Ha ma is köveket gyűjtögetsz, esküszöm, hogy megdobállak az összessel, amit felveszel – ezen csak nevetett, szokásához híven.
Beleegyeztem, mégis a lehető legtöbb kedvtelenséggel törtem előre. Egész nap talpon voltunk, amikor narancsba fordult a hatalmas kékség, én már félig lehunyt szemekkel, a fáradságtól lüktető dobhártyákkal poroszkáltam Harry lábnyomai után. Ő dalba foglalta a lépteinek számát, úgy tűnt semmi baja, nem úgy, mint nekem. Pont fordítva kellene megtörténnie mindennek, erre… mégis én koslatok utána sajgó tagokkal.
- Számolj te is! – kiáltott vidáman, és fojtatta az idióta kis dalát.
- Nem számolok! – vágtam vissza keserűen.
- Így nem tudod, hogy mennyit haladtál előre…
- Én nem számolok! Ez egy véget nem érő, erőltetett séma! – hangulatom minden formában kiütközött rajtam. Felismertem, mégis eszem ágában nem volt Harryvel beszélni.
- Értem. Ezért nem akarod újrakezdeni?
- Újrakezdeni?! Én nem számoltam soha! – magyarázatra várva megtorpantam. A következő hátrafordulásnál észrevette, hogy nem követem, így kénytelen volt ő is megfékezni a métereket faló lépteit.
- Biztos? Tudom mennyinél tartasz, hallottalak… - emlékezetemben felidéztem a saját hangom, ahogy ezt mondja: 1472.
Hangosan is kimondtam volna?
- Már nem kell számolnod… Tudod…
- Igen, persze… – jegyeztem meg epésen, megfordultam, és otthagytam. Hirtelen minden bajom megszűnt, felüdült állapotban találtam magam. Könnyedén szaladtam, vissza sem nézve a még mindig az út közepén ácsorgó Harryre. A célom, rátalálni arra a helyre, ahol eddig ücsörögtem. Nem volt szükségem egy idegesítő útitársra, vagy a fáradságra, ami minden lépéssel egyre csak nőtt bennem. Gondtalan akartam lenni, mint eddig.
- Louis! – Harry mély, parancsoló hangja szelte ketté a kövek felforrósodásától meleg levegőt. Tettem néhány lépést még előre, de végül megálltam, és visszapillantottam kicsiny, reszkető körvonalára.
- Mi van? – köptem felé a szavakat.
- Ha most elmész, nem megyek érted vissza. Egyedül megyek tovább – szavait egyszerűen ráztam le magamról.
- Nem érdekel! Azt mondod, miattad kell megállnunk, holott később fekszel, hamarabb kelsz, mégis én vagyok a fáradt! A por rám ragad az izzadság miatt, ami ennek a forrongó katlannak köszönhető, de te még koszos sem vagy! Néz csak magadra! – nem tette meg. Tudta nagyon jól, hogy miről beszélek. – Idegesítő vagy, és önfeledt, pedig nem akarom! Mióta hozzám szóltál, minden megváltozott, de én ebből nem kérek! Tökéletesen megvoltam eddig nélküled, eztán is megleszek! – tovább mentem. Egyre nőtt köztünk a távolság, és Harry nem állított meg. A sötétség lassan falta fel az alakokat, ellenben a bűntudatommal. A lábaim maguktól fékeztek le. Óvatosan visszanéztem, addigra a mögöttem álló alaknak nyoma veszett.
Így lesz a legjobb mindkettőnknek. Ezzel nyugtattam magam, ám legbelül csalódott voltam. Reménykedtem benne, hogy valamilyen módon sikerül újra megnyernie magának, de nem tette. Nem hibáztatom, senkinek nincs szüksége olyan társra, aki másra sem képes, mint nyafogni és szapulni őt.
Mire is volt jó mindez? Annyi bűne volt, hogy elhívott magával. Az én döntésemen állt vele megyek-e vagy sem. Gondoskodott rólam, amikor fáztam és fáradt voltam, mindezt azzal háláltam meg, hogy… kibírhatatlanul viselkedtem. Legyőzötten eresztettem le a vállaimat.
Bármilyen gyenge voltam, megfordultam, és az utolsó sugarak segítségének reményében a korábbi utat kerestem. Egyenesen, csak egyenesen, ám módfelett zavart, hogy a göndör fürtöket nem láttam meg. Mögülem zörgés hangzott fel, így megálltam és hallgatóztam. Semmi. Újfent futni kezdtem, hisz minden elvesztegetett perccel egyre nőtt a távolság Harry és köztem. A zörejek követtek. Kénytelen voltam lefékezni. Azt hittem a képzeletem játszik velem, miszerint a saját lépteim visszhangzanak, ám túl sok idő telt el helyben való időpocsékolásom, és a némaság beállta között. Ismerős ingerek lengtek körül. Olyan érzésem volt, mint a tábortűznél. A számra tapasztottam a kezem, hogy a lihegésem ne zavarjon a fülelésben.
- Harry? – valaki követett, de a sötétben nem láttam semmit. Előre pásztáztam, arra, ahol utoljára láttam a szikár alakot, de helyét a félhomály harc nélkül foglalta el a világosságtól. Lehunytam a szemem, megemeltem a lábam, ám mielőtt a földhöz érintettem volna, megállítottam. Egy lábon egyensúlyoztam, mégis kavicscsörgés rázta meg a szakadék falait. Halovány fuvallat cirógatta meg a nyakamon meredező puha hajszálakat, mire erőt véve magamon, lassan fordultam meg. Semmi nem volt ott, semmi! Mégis éreztem a felém suhanó kart, ahogy a levegőt söpri. Sikítva ugrottam hátra ennek köszönhetően egy lény esett a félhomály körvonalába. Kétszer akkora volt, mint én, karjai és lábai aránytalanul hosszúak voltak, akár ujjai, vagy a végükön meredező fekete körmei. Lábfeje karmokban végződött, bőre szürkés, nyálkától fénylő. A feje, mint egy emberé, de hosszúkás. Orra csupán két hústalan lyuk volt a koponyában, szemgödrei üresen meredeztek felém, mégis pontosan tudta hol vagyok. Istentelen hangon visítozott, amikor fény érte testét. A nap lefelé haladt, egyre több sötétséget hozva. Rohantam.
Kapkodtam a levegőt, a szívem őrült módjára verdesett, hogy maga mögött hagyhassa a félelmet. A zörejek megsokszorozódtak. Hatalmas ricsajjal, hörgésekkel kísérve mintha egy egész horda vet volna üldözőbe. Már nem figyeltek oda a lopakodásra, engem akartak. Egyre rohamosabban fogyott a biztonságot nyújtó fény, aztán hirtelen a sötétség bezárt magába a lényekkel együtt. Az egyik elkapta a lábam, kirántotta alólam, így elhasaltam a porban. Kapálóztam, ennek ellenére mégis könnyedén húzott maga felé vékony, ám ezek szerint módfelett erős karjaival. Szabadulásom reményében bevetettem a másik lábam. Hús, csont, talán mindkettőt sikerült eltalálnom egy vaktában elvétett rúgással. A szorítás engedett, ezt kihasználva pedig újra futásnak eredtem. Nem jutottam messze, beleütköztem egy másik lénybe. Egy harmadig résztvevő a karom után kapott, és erősen rángattak, mintha szét akarnának tépni.
- Harry! – üvöltöttem torkom szakadtából. Céltalan vergődéssel a kilátástalan helyzetem javult, kicsusszantam a karmok közül, de eltévesztettem az irányt. Már nem tudtam merre kell haladnom, hogy megint láthassam a gödröcskés arcot. Rám vetették magukat. Szuszogásuk emlékeztetett azokra az apró neszekre, amiket a gubbasztásom alatt halottam. Tehát mindig is itt voltak, csak épp most jött el az ideje, hogy rám támadjanak.
- Harry! – már korántsem szóltam olyan erőteljesen. Ezek szerint sehol nem voltam biztonságban. Se itt, se a felszínen.
- Louis! – Harry hangja közelről szólt, nagyon közelről. A szívem meglódult, és új erőre kapott. Ujjakat éreztem a csuklómra fonódni. Puha, meleg, emberi ujjakat. Nem láttam semmit, de egyik pillanatról a másikra tűntek el rólam a lények. Harry talpra rántott, és maga után vonszolt. Akkor már láttam; apró tűzrakás fénye világította meg néhány száraz fa törzsét, afelé tartottunk. Mögöttünk ott loholtak a rejtélyes démonok, de hiába nyújtózkodtak utánunk, beugrottunk a fénykörbe. A lábam kicsúszott alólam a kavicsok miatt, ezért elestem, de megmenekültünk. A sötétségből vérfagyasztó üvöltések jelezték; a lények nem jártak sikerrel.
- Louis! Jól vagy? – aggodalmaskodott Harry, s már nyújtotta is karját segítségül.
- Jól. Semmi bajom – nyugtattam meg gyorsan, ám a göndör fürtökkel keretezett arc kétkedve pillantott rám, majd lefelé. Követtem a tekintetét, és elborzadva nyugtáztam magamnak; a térdeimből élénkpiros vér patakzott, eláztatva a szakadásoktól rojtos nadrágomat.

15 megjegyzés:

  1. Na jo ... ez durva volt 😱😱😱 Nagyon kemény volt a vége 😮😮😮 Nem is tudok nagyon mit mondani mert még most is a hatása alatt vagyok... Vissza kell majd olvasnom 😂😂 De azt viszont imádom mikor Lou ilyen kis makacs 😄😄 Alig várom már hogy vissza hogy a "valoságba" is ilyen legyen ... vagyis inkább azt mondanám hogy alig várom hogy visszatérjen a személyisége 😄 Mert egy fantasztikus személyiséggel ruháztad fel (legalábbis amit eddig letudtam szürni 😄😄😄) csakugy mint Harryt 😄😄😄❤❤❤
    Imádtam ezt a részt olyan izgi volt 😆😆😆 Alig várom a kővetkezőt 😀😀😁😁 Siess légyszi ❤❤❤
    Puszi ❤❤❤

    Ui: Tudom hogy nem így működik ... De nem haragszom meg ha következő részbe is csempészel OLYAN cuki pillanatot mit az előző kettőbe ... csak egy nagyon picit ... ici pici is elég lesz 😄😄😄 légysziiii 😄😄😄 Na jo csak viccelek természetesen olyanra irod ahogy szeretnéd biztos irto jo lesz ahogy mindig 😄😄😄 Csak gondoltam beprobálkozom hátha megesik megesik rajtam a szived 😄😄😄 pusziii ❤❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Éljen! Hú, izgultam, hogy milyen véleményeket kap majd a rész. Most, hogy vége a visszatekintéseknek, ezekből lesz kicsit több, hiszen haladnunk kell a szállal. :D
      Rajta vagyok, hogy visszatérjen, majd meglátjuk, hogy fog alakulni a sorsa Louisnak. ;) Louis személyisége itt úgy működik, hogy mi az, amit legszívesebben tenne. Itt a saját világában mozoghat, tehát sokkal bátrabb megszólalások terén. Én is szeretem, amikor ilyennek írhatom, még ha néha túl is lő a célon.

      Icike picikét? :D XD Ez aranyos ^^ . Átgondolom, bár a terveim már megvannak, és... hát majd meglátjuk elégedett leszel-e vele. :D
      Hamarosan jelentkezem! :)
      Puszi <3

      Törlés
  2. Hát ez izgalmas lett és imádtam!
    Érdekes ahogy Lou látja a dolgokat,tetszik,hogy ennyire belelátunk ő hogyan éli meg a dolgokat!
    Nagyon jól leírod!
    Csatlakozva az előttem szólóhoz a pici cuki részeket én is támogatnám mert akkor a legaranyosabbak!
    De persze csak egy picikét akarunk befolyásolni-)))
    Ne haragudj meg érte!-)
    Nagyon várom a folytatást!
    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! :))
      Nagy megkönnyebbülés, hogy ennyi embernek tetszenek ezek a részek. :D Hát, próbálkozom, azért néha nem árt rám szólni, nehogy túl lőjek a célon, és akkora katyvaszt csináljak, hogy tényleg ne értsen senki semmit. :PP Ez az egyik rémálmom... meg a kígyók. :D
      AHW... ^^ én is imádom azokat, ahogy az olvasókra, úgy rám is felüdülésként hatnak az ilyen részek, de egyenlőre nem kapkodom el...pedig úgy szeretném. Már rengeteg apró mozzanatom van feljegyezve.
      Dehogy! Nem haragszom, sőt! Jól esik. :))
      Igyekszem! :)
      Puszi <3

      Törlés
  3. Hello drágám!
    Meg kell mondjam,elég érdekes lett ez a rész!
    Vicces,hogy mennyire más itt Louis és Harry,meg a kapcsolatuk is.
    Lou többet beszél,pimasz,akaratos, Harry is pimasz,akaratos,viszont ő sokkal kevesebbet beszél, inkább a tettek mezejére lép. Tiszta ilyen se veled, se nélküled ez alatt a rövid idő alatt a kapcsolat kettejük között. Azért látjuk, itt se bírja Louis Hazz nélkül. ;)
    Őszintén megmondva nem nagyon értem,hogy ez a jelenet, most Louis agyában játszódik,vagy hol van ez a hely? Lehet, csak en vagyok a hülye.XDDD (kicsit valószínű)
    A végen az "árnyak támadása" elég brutál lett,Hazz meg mint egy őrangyal, megmentette Lou-t.
    Csodálatos lett. Imádlak!❤️❤️
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, életem! :)
      Igyekeztem, hogy ilyenek legyenek, ugyanis ez volt a célom. Elvégre ez egy olyan világ, ahol mindent szabad az alkotónak, semmit a másiknak. Vagyis ez lenne. Csakhogy van egy Harrrynk, aki előszeretettel rúgja fel a szabályokat, ezzel halálra idegesítve Louist. :P Természetesen ezek a részek fejben játszódnak le. Tulajdonképp ilyen hasad személyiség szindróma szerű. Egyébként semmi baj. Elég bonyolult lett, de ha van még kérdésed tedd fel bátran. :)
      Igyekszem a folytatással! :)
      Puszi <3

      Törlés
  4. Szia! Először is, válaszolva a kérdésedre, abszolút nem érzem azt, hogy el lenne nyújtva a sztori (mondjuk én azokhoz tartozom, akik annak örülnek, ha egy könyv minél vaskosabb :D) Meglepődtem, amikor olvastam, hogy csak önszorgalomból jártál utána a pszichológiai dolgoknak... Ez esetben örülök, hogy akarod és tudod használni a google-t, ez sok embernek nehézséget okoz :D
    Úgy döntöttem, hogy miközben olvasok, hozzá-hozzá írok a kommenthez, mert a végére talán elfelejtem, amit akartam.
    Istenem, szegény Lou, hogy fél... Nem tetszik neki, hogy Harry lassan ki akarja rángatni a komfortzónájából, ami pillanatnyilag a szakadék, ahová a tudata menekült a sok rossz elől. Ráadásul miközben előre haladtak, a csóknak hála Louis megint hátrált néhány lépést. De talán most belátja, hogy a szakadékban sincs biztonságban, és hogy Harry majd megóvja mindentől. Csak ne lökje el folyton magától.
    Én is várom a cuki pillanatokat, de tuti, hogy anélkül is lesznek, hogy kérnünk kellene. :)
    Puszi :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Huh :P Megkönnyebbültem, mert én néha igenis úgy érzem, hogy lehetne ebből lefaragni. Valamiért nekem elég nehéz átlátni a dolgokat, mert a sokadik sor után is eszembe tud jutni valami, amit még hozzá szeretnék csapni.
      A google a barátunk. Ezt szeretem nem elfelejteni, de csak ritkán használom. Én a könyves típus vagyok. Azok több mindent leírnak.
      Tökéletesen átlátod a helyzetet. :D Talán... A folytatásban kicsit meggyarapszanak ezek a részek, így szerintem hamar kiderülnek a dolgok, aztán majd meglátjuk. Nem akarok sokat mondani, mert félek, hogy kitalálod, bár úgy érzem, már rájöttél. :D
      Igyekszem az édes részekkel, de csak finoman. :D
      Hamarosan jelentkezem!
      Puszi <3

      Törlés
  5. Hogy az arany lángosba tudsz te ilyeneket írni?
    Én az egészet döbbenve olvastam ki.
    Egyszerűen hogy?!
    Valami ahh...
    Fogalmam sincs mit mondhatnék, mert még mindig azon kattog az agyam, hogy a fészkesfenébe tudsz te ilyeneket írni.
    Számomra.... Számomra ez felfoghatatlan
    Egyszerűen, hogy lehet ilyesmit kitalálni, vagy micsoda?
    Összefügg a jelennel, még is merőben eltér tőle, ahogy Louis másképp gondolja a dolgokat a skizofrénia miatt, vagy nem tudom.
    Egyszerűen. Wáó.
    Le a kalappal előtted.
    Egy fantasztikus író vagy.
    Ha ne talántán, gondolkozol azon, hogy egyszer kiadatod nyomtatott könyvben, elsőként állok oda, egy dedikált példány kérésre.
    Hú.
    Komolyan mondom, egyre nagyobbra nősz a szememben, ahogy halad a történet.
    Úgy tudod folytatni a szálakat, és ahogyan, hogy az olvasó nem kezdi mondogatni magában, Ezt hogy? Ez összefügg! Hogy lehet ilyet kitalálni? És sok sok további kérdés.
    Hát huh....
    Úgy terveztem, rövid megjegyzést fogok majd írni most, mivel fáradt vahyok. De nem bírom megállni, hogy kifejtsem gondolataim.
    Egyszerűen huh... Kedvenc íróknál 1. Hely simán :)
    várom a következőt :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát, igyekszem. :D Köszönöm! :) Rengeteg időt ölök egy részbe -szerintem néha már túl sokat is -, meg energiát, de egyiket sem sajnálom, mert imádom írni ezt a történetet. Minden egyes részletét. Szokták mondani, hogy az ember saját magának ír. Most kezdem én is megérteni milyen jó dolog is ez. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy mivel fontos nekem a történet, így igyekszem a lehető legtöbbet kihozni belőle. Néha megfordul a fejemben, talán egy- két részt máshogy is meg lehetett volna írni, de aztán lebeszélem magam. :D
      Hatalmas élmény, és előrelépés lenne kiadni a saját könyvemet, de olyan elérhetetlennek tűnik. Korábban már más is szóvá tette a kiadás lehetőségét, de még mindig úgy gondolom, hogy egy ilyen sztorira nem lennének vevők az emberek. Mindenesetre kedves, hogy képes lennél aláíratni. :)) Ezt észben tartom, hátha egyszer talán...
      Köszönöm a fáradságod, hogy írtál, még nagyobb köszönet a bizalmadért, és amiért első számú lehetek a szemedben! :)))
      Hamarosan hozom a folytatást!
      Puszi <3

      Törlés
  6. Ezeknék a részeknél gondolkodok a legtöbbet hogy itt mégis mi a fene van :D
    Elméletileg, ez egy "párhuzamos" világ a valósággal?
    Mármint, én úgy látom, hogy szépen haladtak a fejlődéssel a valóságban, akkor szépen séltáltak. Mikor kb a csók lehetett és Louis mondjuk kiakadt, akkor váltak szét és cincáltál szét Louist? A sebek pedig valami maradandóra utalnak?
    Lehet tök baromságot beszélek :D
    De imádom az ilyeneket!!
    Nagyon várom a kövit!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Gondolkodtató részek, az biztos. :D
      Párhuzamos, alternatív, mindegy hogy hívjuk. Ez Louis képzelt világa, ami a fejében játszódik le. Volt az a pillanat, amikor tulajdonképpen bezárta ide magát a saját védelme érdekében... hát, most tulajdonképpen ébredezik, egy másik szereplő miatt. Harry játssza a betörő szerepét a tudatába, és épp azon van, hogy kihozza. A bökkenő az, hogy innen nincs kiút, hacsak nem az alkotó akarja, mert ugye, itt Louis szabályai lennének az érvényesek. Lennének! Hiszen Hary sokszor keresztbe húzza a számításait. Ezért viselkedik vele Louis néha elviselhetetlenül. Nem tetszik neki, hogy a saját birodalma nem úgy működik, ahogy kéne. A sebeknek más jelentősége van, de ezt még nem árulom el... egyenlőre, mert hamarosan ki fog derülni. :D
      A többivel kapcsolatban viszont minden észrevételed helyes.
      Köszönöm, hogy írtál! :)
      Igyekszem!
      Puszi <3

      Törlés
  7. Waooo!

    Oké oké, most írok először mivel tegnap találtam rá a blogodra, és egy nap alatt ki is olvastam! Mármint idáig, nyilván nem a végéig 😁
    És hát mit is mondhatnék. IMÁDOM! A karaktereket, a sztorit, ahogy írod, mindent! Először kicsit zavaros volt a prológus után az első fejezet, nem igazán láttam az összefüggést az imádkozó Louis, aki szakadékba készül ugrani a szobájában (? Xdd) és a másnapos mini-doktor Harry között, és bevallom kellett néhány fejezet mire minden kitisztult, de abszolut megérte tovább olvasni!
    A nyelvezete vagy írásmódja vagy minek is mondjam xd szóval a leírásaid. Azt gondolom hogy nekem azért elég nagy és választékos szókincsem van (hah. Igen. Kell az önfényezés) de te bebizonyítottad hogy nem csak rajtam de rengeteg mindenkin túlteszel. Mondjuk néhány dolog, mondjuk egy-egy szó helyett használt komplett mondat, amit esetleg egy sima "esernyő" szó helyére raksz be olyan kacifántos megmagyarázással hogy az embernek tényleg bele kell gondolni hogy "na akkor hogy is van ez" esetenként cseppet erőltetettnek tűnik ezen kívül nem tudok neked felróni hibát. Már ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni 😉

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bevallom, sosem hittem hogy Harrynek lesz bátorsága megcsókolni Lout, főleg azok után, hogy hogy kiborult amikor bevallotta saját magának vagy az édesanyjának az érzéseit, de emelem kalapom, megtette!
      Igaz hogy ehhez Louis kezdőlökése nyilvánvalóan szükséges volt, de ezzel együtt is hatalmas teljesítmény a számára.

      Lou egyszerűen elbűvölő.
      Oké, hogy a történet első felében gyakorlatilag sírt meg számolt, de mióta feloldódtak a gátlásai, egy olyan igazi tündért látok, hogy azt kell mondjam, el sem hiszem hogy ilyen lehetséges lenne a valóságban. Egy idő után biztos mindenki hülyét kapna attól hogy -azt hiszi- mindenért ő a hibás, és már vagy rájött volna az igazságra, vagy -bármilyen eszörnyesztő csak goldolat is- öngyilkos lett volna.
      Persze ugyan ezt el tudom mondani Harryről. Egy igazi érző szívű segítőkész angyal akinek biztos vagyok benne hogy nincs még egy hozzá hasonló párja. Ha nagyon keresnénk azt mondanám hogy Louis az, de a két fiú más-más dolgoktól különleges - talán ezért is illenek ennyire össze.

      Nem hagy nyugodni hogy Dr. Gilbert már régóta a sötétben lapul. És ahogy Harry is mondta "Kivár. De vajon mire?" Nyugtass meg kérlek hogy csak túlságosan paranoiás vagyok!

      Egy dolgot nem értek már csak. Louis elmondása szerint a szülei büszkék voltak rá, segítették, és a többi és a többi.
      De akkor mi változott meg egyik pillanatról a másikra? Értem hogy az apja kártyázott és vesztett, de ez nem mentség a további hat esetre! Nyilván az elsőre sem de érted hogy értem. Vagy rájöttek hogy ki lehet használni a fiukat? De hát a fiuk!
      Bár amit Lou mesélt a mézeskalácsokról, talán voltak jelek, hogy a szülei nem épp szülőkként szerették, csak ezeket ő nem látta, talán nem is akarta.

      Azt még így a végén elmondom hogy kis híján fangörcsöt kaptam a csókjelenetnél 😍😘👨‍❤️‍💋‍👨 de már így is rengeteget írtam és roppant késő is van, viszont biztosítalak affelől hogy a következő részek alá rengetek sipítozós kommentet fogsz majd találni! 😁😘

      Addig is puszillak, várom nagyon a következő részt! ;)

      Xx Hayley

      Ui:bocsi a helyesírási hibákért de már nincs erőm visszakeresni őket 🎩

      Törlés
    2. Szia! :)
      Köszöntelek a blogon! :) Személyesen! ;) :) Örülök, hogy itt vagy, és köszönöm!
      Az elején arra gondoltam, hogy a prológusnak nem muszáj egyeznie az első fejezettel. Személy szerint izgalomkeltőbbnek gondoltam. Lehet, hogy nem így van, de semmi pénzért nem írnám át. :D
      Igazán köszönöm a kritikát! Az olvasók nemigazán szeretik kifejteni a hibákat, mert félnek, hogy megbántanak, pedig a hibákból rengeteget lehet tanulni. Egyébként még mindig emlékszem erre az esernyősre. Ez valahogy nekem is megmaradt, a többi nyakatekert fogalom mellett. Sajnálom, de sokszor hangoztatom, mennyire önkritikus vagyok. Hatszázszor átnézek egy részt, és így is rengeteg hiba marad, de ha észreveszem, hogy két bekezdésen át, már hatvanadjára használom ugyan azt a kifejezést, akkor képtelen vagyok megállni az átírást. Egyébként ez a nagy hibáim egyike, a sok átnézés, ugyanis egy idő után megjegyzem a szöveget, és már nem is figyelek rá olyan aprólékosan. Elveszik az élvezhetőség, és minden szót értelmetlennek találok. Esernyő, esernyő, esernyő... Mégsem írhattam oda, hogy paraplé. :D Szerintem így csak én ismerem az esernyőt. :P Huh. Ennyit a panaszkodásról. Egyébként amennyiben a további részeket is olvasod, és esetleg időd engedi, nyugodtan írd le az észrevételeidet, szívesen fogadom a szigorúbb véleményezést. :D
      Örülök, hogy tetszenek a karakterek, főleg, hogy megpróbálom érdekessé tenni, ténylegesen éltetni őket. Hogy ez mennyire sikerül... hááát, azt az olvasók döntik el, viszont ezt elsősorban úgy értem, igyekszem fejleszteni a jellemüket. Egy ember egész élete során fejlődik, akkor nekik is kell, nemde? Viszont ez leginkább Louisn látszik meg, hisz, ahogy mondtad, először csak sír, de szinte folyton, hisz rengeteg elnyomott érzelem van benne, aztán felszabadul, és elkezd élni. Az ő állapotában idővel az ember tényleg becsavarodik, és valóban szörnyű, de megfontolja az öngyilkosságot. Nos, mindkettő igaz Louisra, hisz az elmeállapota nem egészséges, és nemegyszer megpróbált véget vetni az életének. Ezért vettek el minden veszélyes dolgot a közeléből, arra késztetve, hogy az utolsó lehetőséghez folyamodva megpróbáljon éhen halni. (Ezt még ő is szégyenli.)
      Aranyos gondolat Harryre angyalként tekinteni. Ha a valóságban több ilyen ember létezne...
      Dr. G egy igazán utálni való ember még számomra is. Annyit elárulok, hogy amíg a színen van, addig nem érdemes megnyugodni.
      A családjáról nem szeretnék sokat elárulni, mert a következőkben kicsit többet foglalkozok majd velük, és a miértekkel. Viszont a mézeskalács incidens volt az első jel, és... te tökéletesen láttad annak a lényegét. Az utolsó négy szó, amit leírtál elég fontos.
      Már alig várom, hogy újra írj! :D Köszönöm, hogy most nem sajnáltad rám az időd, a kései óra ellenére.
      Igyekszem a folytatással!

      Puszi <3


      Törlés