2016. július 25., hétfő

33. fejezet - Tény, amit egyedül te őrzöl magadról, titok. Tény, amit többen, fegyver... ellened



Sziasztok! :)))
Hát ez időszerű volt. :P Bocsánat a késésért. Tényleg rémesen sajnálom, de egyszerűen nem tudok mit tenni. :( Szóval rengeteg bocsánatkéréssel, de megérkeztem.
Köszöntöm az új olvasókat! :))) Láttam, ám, hogy csatlakoztak páran. :D Remélem továbbra is úgy fogjátok érezni, megérte. :))
Miközben válaszolgatok a kommentekre, annyi ötletem van, mit is írhatnék a következő rész elé, de mire rá kerülne a sor, mindent elfelejtek. :/ Szóval akkor nézzük a mai részt. Hááát, ez ilyen mindenféle lett. A cukiságot, amit korábban kértetek ^^ (amit még mindig nagyon aranyos gesztusnak tartok) nem tudom garantálni, de... majd eldöntitek. Kinek hogy. Mondjuk azt a csókot nem tudtam lekörözni, ebben még én is biztos vagyok.

Jó szórakozást! :)))


Amy


 Izgatottan néztem a reflektorfényben fürdő jégpáncélt, melynek tükörsima felszínébe absztrakt mintákat vájtak az éles fémlemezek. Emberek siklottak a pálya egyik sarkából a másikba, néhány gyerek eszeveszett tempóban fogócskázott, hatalmas esésekkel megtűzdelve játékukat. Sokan még az ünnepet pihenték ki, ezért kevés látogatóval büszkélkedett, az amúgy hatalmas tömeget befogadó korcsolyapálya. A hangszórókból még mindig karácsonyi zene szólt, és a büféből idáig elérződött a forró csoki illata, békés hangulatot varázsolva a város rejtett zugába.
Tekintetem visszavándorolt a fűzővel ügyködő ujjaimra, ugyanis újra elakadtam. Bámészkodásom miatt elvétettem az egyik lyukat, így bosszankodva kezdhetem előröl a nyuszi bújtatását az alagutakba. Louis ekkor már percek óta a bejáratnál ácsorgott, vágyakozással szemlélve a jeget, magában előre megtervezve az első utat. Alig bírta visszafogni magát, csak az én ügyetlenkedésem tartotta fel. Felajánlotta segítségét, de hittem benne, hogy egyedül is menni fog egy efféle egyszerű művelet.
A pálya szélére felcsavarozott fémkorlát áthűlt az alacsony hőmérséklet miatt, de ha fenn állt volna ujjaim odaragadásának veszélye, sem mellőztem volna a használatát. Bizonytalan lábaim megtartásában több szerepe volt, mint nekem. Imbolygó lépteim, melyek Louis mellé sodortak, leginkább egy részeg pingvin táncára emlékeztethette az embert, amennyiben abban a szerencsés helyzetbe került, hogy láthatta a jelenetet.
- Talán mégsem olyan jó ötlet – utaltam a lábaink előtt elterülő jégre. – Nyugtass meg kérlek, ha eltörném a lábam, ugye hazavezetsz? – Louis igazi jókedvéből fakadóan nevetett fel. Hangjának hallatán nekem is mosolyra szaladt a szám, pedig igyekeztem minél rémültebb fejet vágni. Ahhoz képest, hogy mikor felvetettem neki, elhozom őt ide, ellenkezett, mostanra levetkőzte ez egész nap hordott mélabúját. Képtelenségnek bizonyult felvidítani, míg eszembe nem jutott, hogy nincs karácsony ajándék nélkül. Megkérdeztem mire vágyik, a felelet szinte azonnal jött: korcsolyázni. A kórházba semmit nem tarthatott magánál, ezért magától értetődő volt számomra, hogy mellőznöm kell az ajándékvásárlást, de… ki mondta, hogy az annak kézzelfoghatónak kell lennie? Felajánlottam, hogy elhozom, ám ő a legszebb mondattal utasított vissza, miszerint túl sokat teszek érte, és nem áll módjában viszonoznia. Ha tudná, hogy már örömének egyetlen szikrája is hatalmas ajándék számomra! A következőt ajánlottam neki: Az én ajándékom, hogy elhozom, cserébe az övé egy ingyenes gyorstalpaló ennek a rendkívüli téli sportnak az alapjaiból.
- Nem tudok vezetni – vallotta be szája sarkában boldogságráncok között bujkáló mosollyal. - Kapaszkodj belém – ajánlotta karját, amire bizonytalanul néztem.
- Ha rád esek, agyon foglak nyomni – figyelmeztetésem komolyan gondoltam, elvégre Louis olyan vékony, mint egy gyerek. Félek, hogy a súlyomat nem bírná el az apró kis teste, és gyenge csontjai azonnal összetörnének.
Megint egy harsány kacagás, majd kilépett a jégre. Olyan biztosan állt, mintha rendes cipő lenne a lábán. Felém nyújtott kezébe csimpaszkodtam gyorsan, de azért a korlátot sem eresztettem. Görnyedten cammogtam néhány lépést előre, nehogy lemaradjak, szemmel tartva a külön életet élő lábaimat. Minden rezdülésre irányíthatatlanul kibillentek, vagy bosszantóan elcsúsztak valamelyik irányba.
Mellettünk egy hasonló korú srác zakózott hirtelen hatalmasat a seggére. Felszisszentem, a látvány miatt együtt érzően belesajgott az én alfelem is.
- Szerintem én itt maradok – egy elég bizonytalan mozdulattal az oldalfalhoz préseltem magam, és kifújtam az addig benntartott levegőt.
- Ne csináld ezt, Harry! Ez korántsem annyira félelmetes, mint kiugrani 3600 m magasról.
- Ott volt ernyő.
- Itt meg föld. De ha elesel, ígérem, hogy én is követlek. Így mindketten egyformán nevetségesek lehetünk – önfeláldozása megmelengette a szívemet, ráadásként kék szemei szórakozottan csillogtak. Mit tehetnék ellenne, amikor gyengém Louis incselkedő oldala?
Megfontoltan kaptam a fekete kesztyűbe bujtatott kicsi kezekért, majd Louis kivárta, míg viszonylag mozdulatlanná váltam.
- Most felváltva csúsztasd előre a lábaidat – utasított határozottan. Mindketten lefelé néztünk, és vártuk a csodát. Lassan előrébb löktem az egyiket, nem sokkal később a másikat is sikerült utána küldenem. Haladtam… vagy két centit. Elég lehangoló volt. – Menni fog ez, nem olyan ördöngös – biztatott, majd hátrafelé mozdult. Leesett az állam.
- Te ilyet is tudsz?
- Nem sokkal bonyolultabb, de te egyszerre egy feladatra koncentrálj – vigyorgott rám. Szép lassan haladtunk. Úgy fogott, mint egy gyereket az anyukája, amikor az járni tanul. Kis időbe bele tellett mire kezdtem ráérezni a csínjára. A kanyarnál akadt először nagyobb problémám. Az egyik lábam sokkal bátrabbnak vélte magát, a lendülettől kicsúszott, én meg némi reménytelen hadonászás után egyenesen seggre estem. Louis a hasát fogva előttem görnyedt ketté a nevetéstől, még a könnye is kicsordult. Tettetett felháborodással vágtam csípőre a kezem. Hol marad az együtt bukunk eskü? Átkaroltam térdeinél, magamhoz húztam, így kibillentve egyensúlyából – persze körültekintően, nehogy baja essen -, de még akkor is nevetett, mikor félig már az ölemben ficánkolt.
- Láttad volna az arcod! – fuldoklott belém kapaszkodva. Az arcát kicsípte a fagy, a szemében ott csillogott a boldogság. Annyira jól érezte magát, nem úgy, mint reggel. Amint kipattantak a szemei, az első kérdése az volt, igaz-e amit mondtam neki. Habozás nélkül erősítettem meg álláspontomat, de hiába igyekeztem eloszlatni a kételyeit, láttam rajta, hogy olyasmi nyomasztja a lelkét, amit nem szándékozik velem is megosztani.
Nehézkesen felálltam, és Louist is felsegítettem. Lesöpörte nadrágjáról a jégdarát, azután arcomat méregetve emelte kettőnk közé karját. Felkészültem az érintésre, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.
- Kibontódott a kontyod – egy bólintással nyugtáztam figyelmeztetését, és gyorsan rendbe szedtem magam, visszafogatva a szemembe lógó néhány rövidebb tincset.
- Most nem segítek, gyere.


Gondosan ügyeltem rá, hogy a fogkrémet egyenletesen eloszlassam, és minden fogamat alaposan megsikálhassam. A tükörből egy fáradt Harry nézett rám. A délutánt már hármasban töltöttük, ugyanis Zayn – előzetes bejelentkezést követően -, két óriási pizza kíséretében meglátogatott minket. Ebéd közben Louist kérdezgette, milyen volt a korcsolyázás, és hogy telt az ünnep, de a kisebbiktől tömör, lényegre törő válaszokat kapott. A mai nap csodálatos volt, és egész eddig abban a hitben éltem, hogy ezt istápoltam részéről is elmondhatom. A Zayn felől érkező aggódó pillantásokra tanácstalanul fejet ráztam. Magam sem értettem az előállt helyzetet. Reménykedtem benne, hogy sikerül jobb kedvre derítenem Lout, de ezek szerint tévedtem. Még amikor a kanapén terpeszkedtünk, hogy egy film közben kipihenjük az ebédet, a fotelből tökéletesen láttam, hogy hidegen hagyják a kalózok. Nyakig betakarózva Zayn karjának dőlt, és lustán pislogott ki szempillái alól valahová a fenyő irányába. Csak testben volt velünk.
Kiköptem a habot, a számat megtöröltem, és visszasétáltam a szobámba.
- Louis, lefekszem alud… - Louis az ágy szélén gubbasztott, azon az oldalon, ahol ő szokott aludni. Kellemes érzést hagyott maga után a gondolat, hogy van valami állandó a házban, ami vele kapcsolatos, de érzelemmentes arca aggasztott. – Hé… Minden rendben? – ültem le felhúzott lábaihoz. Bizonytalanul nyúltam a keze után, nem voltam benne biztos, hogy hozzáérhetek-e olyan bensőségesen, mint eddig. Attól tartottam nem esne neki jól. – Szabad?
Louis a helyzetet méregette, mintha akkor ébresztettem volna merengéséből, de végül halványan bólintott. Kezem az övére simult, aztán összekulcsoltam őket egymással a térdén.
- Mi bánt? – igyekeztem vele felvenni a szemkontaktust, ám ő rendületlenül kezeinket nézte.
- Ez a néhány nap… álmodni sem mertem szebbet… - ajkai szomorú grimaszba rendeződtek. – Szabad olyat mondanom, hogy nem akarok visszamenni? – a hangja bánatos volt. Hüvelykujjával az én kézfejemet simította meg. – Szeretem, amikor te csinálod ezt. Megnyugtat… Te mit érzel? - annyira elhagyatottnak tűnt szegény.
- Melegséget, és békét - Mellé kucorodtam, átöleltem, mire fejét magától értetődően a vállamra hajtotta. Megdörzsöltem a karját. - Nem fog változni semmi.
- Neked életed van, Harry. Nem várhatom el, hogy a nap minden percében ott legyél velem – ellenkezett nyomban. Igaza volt, bár, egy szavába kerülne, és én beköltöznék az irodámba. – Semmi baj. Eddig is kibírtam... – ez egy bosszantó, megoldhatatlan helyzet volt. Ki kellett őt minél hamarabb hoznom. Akkor is vissza kellene járnia kezelésekre, de azok csak néhány órát vennének igénybe. Merőben más, mint napokra bezárva lenni. - Nagyon jó irányba haladsz, büszke vagyok rád.
- Egyszer eljöhetek onnan végleg… ugye? – hangja reménnyel telt. Látom rajta mennyit javult, de még nagyon sokat kell fejlődnie. Túlságosan labilis. Nem még nem állíthatom egy bizottság elé, különben a helyzet inkább visszájára fordulna.
- Hát persze – dörzsöltem meg karját újfent biztatásként.  – Már most is nagyon sokat dolgoztál, aminek megvan az eredménye. Igazán hálás vagyok, amiért beavattál a titkaidba, azaz az életedbe.
- De ez kevés… nemde? – harapott az alsó ajkába. A szeme alatti izom megrándult.
- Nem, Louis, ez egyáltalán nem kevés. Mindenképp csodálatraméltó teljesítmény. Ehhez nagyon sok erő kellett… – kirántotta kezét az enyémből, és a lehető legmesszebb húzódott tőlem. Állkapcsa megfeszült, a testtartása védekezővé vált.
- Ne beszélj nekem ilyen orvosi forma szövegekkel! Nincs szükségem dicséretek tucatjaira megerősítésként! A fenébe is! Erre minden ember képes! Semmivel sem vagyok jobb náluk! Soha, Harry, soha többé ne kertelj! Mond meg őszintén! Tudom, hogy ez még kevés!  -
Nemet intettem, mire Louis szemet forgatva döntötte fejét a falnak.
- Ez egy hosszú folyamat, és te remekül haladsz rajta. Nem szabad sietnünk, elvégre nem építkezhetünk olyan alapra, ami hiányos. Nagyon stabilnak kell lennie a… - Louis szemei szikrákat szórtak. Meztelen talpai szempillantás alatt a szőnyeg szálait taposták.
- Gyűlölöm a bizonytalanságot! Mennyi idő? – Kelletlenül biggyesztettem le ajkaimat. Hónapokról, évekről beszéltünk. Az ilyesmit képtelenség behatárolni. Vétek lenne őt hitegetni. Ígérgetni neki azt, amit nagy valószínűséggel képtelen leszek betartani.
Louis csalódottan rázott fejet, aztán kiviharzott a hálóból. Tanácstalanul meredtem a kék takaróhuzatra. Pár perccel később meghallottam a hangját, valahonnan a nappali környékéről. Fennhangon folytatott eszmecserét, ha minden igaz Mollyval. Szerettem volna ezt hinni.
Elnyúltam a matracon, a saját oldalamra gördültem, és vártam. A sötét szobában szemeim le akartak csukódni, harcoltam az álommal. Louis mocorgását folyamatosan halottam, ahogy hangját is, de később olyan halkan, hogy abból értelmes szavakat képtelen voltam kivenni. Éjféltájt aztán megjelent halovány alakja az ajtóban. A neszek felébresztettek szendergésemből - addig abban a hitben voltam, hogy csak pihentettem a szemem -, aztán az ágy lenyomódott mellettem.
- Bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésem miatt – nem válaszoltam azonnal. – Alszol? – érkezett az aggódó suttogás.
- Nem. Jogod van hozzá, csak értsd meg, hogy, mint orvosod, nem határolhatlak be. Ráadásként itt a fontos tényező, hogy magam sem tudnék konkrét dátumot mondani – Louisval egyszerre sóhajtottunk fel. – De megbocsájtok.
- Köszönöm… Én… uhm… Aludhatok veled? – Elmosolyodtam bátortalan kijelentésén, majd felemeltem neki a takaró szélét. Habozás nélkül mászott be mellém, és csúszott hozzám közel. Néhány perccel később már mellkasomnál éreztem leheletét, egy elvétett mozdulata miatt pedig jéghideg talpait a combomon.
- Jesszus! – szisszentem fel azonnal – Hol az ördögben voltál eddig? Csak nem odakint? – incselkedtem vele. – Nyújtsd ki a lábad, felmelegítem – utasítottam, szelíden, mivel szokása volt gombócba húzódni mellettem.
- Nem akarom… - felelte alig hallhatóan. Ekkor tűnt fel, hogy valósággal reszket mellettem. –magamhoz öleltem, alaposan betakartam, egyedül a hajvégei meredeztek kifelé. Még én is éreztem, ahogy végigfut rajta a borzongás.
- Miért nem takaróztál be? Ott van, a…
- Elfelejtettem – mormogott lentről. Bólintottam, bár kétlem, hogy látta volna. – Elhúznád a sötétítőt?
- De akkor reggel hétkor már fel fogunk ébredni. Felesleges olyan korán - simogattam meg feje búbját.
- Kérlek! – megadóan bólintottam, bár mire végeztem, és visszacsúsztam mellé, Louis már az igazak álmát aludta.


- Kérsz még egy szendvicset? – ajánlotta Louis, felém nyújtva a felszelt kenyeret. A gyomrom színültig volt, de rábólintottam. A lassan egy órája tartó reggeli hasonló verziója volt Lou azon fázisainak, mint, a fél órára bezárkózni a fürdőbe, valamint felajánlani, hogy rendet rak a szobában. Mind pusztán időhúzás, de arra vártam, hogy ez neki is szembetűnő legyen.
Negyed óra múlva már síri hangulatban, de célirányosan haladtunk a Sigmund Freud-ba. Hiába tudtunk magunk mögött emlékezetes napokat, letörten vonultunk egymás mellett.
- Lám, lám! A kis csavargó – mosolygott fel ránk szemüvege alól Emma, nyomban érkezésünk pillanatában. – Milyen volt a karácsony, Louis? – a dundi nő szokásához híven ragyogott, kétség sem fér hozzá, ő fantasztikus ünnepet tudhat maga mögött. Szívesen meghallgattam volna a tengerentúl élő nővérénél töltött napok izgalmait, vagy ha úgy alakult, akkor a férjével való meghitt este pezsgését - az ilyenek köztünk nem számítottak tabunak. Bármit elmondott nekem, csak érkezzek végighallgatni -, kivéve ma.
- Varázslatos… - felelte Louis vékony hangján, letörten.
Emma szemöldöke felszaladt, tekintett köztem és a leesett vállú fiú között járatta. Nem beszéltek eddig soha egymással sokat, de a titkárnő látta Loun mennyire vidám, valahányszor magammal viszem, tehát lelombozottsága szembetűnő volt. Biccentettem, jelezve, később még megbeszéljük.
Szótlanul battyogtunk végig a jellegtelen folyosón, egészen Niall vidám mosolyáig. Épp új takarót hozott Louisnak. Nem neki kéne az ilyesmivel foglalkoznia, de annyi a szabad ideje, hogy átvette ezt a feladatkört is.
- Üdv újra! – Louis minden mosolytól egyre összetörtebbnek tűnt. – Minden rendben? –  Ni kék szemei rutinosan mérték végig betegét. – Hé, fel a fejjel! Harry reggel már itt lesz – lágy hangon igyekezett vigasztalni az összetört a fiút, mire az csak hümmögött egyet.
- Magunkra tudnál hagyni? – Niall habozás nélkül bólintott, majd fürge léptekkel távozott. Louis elrévedt szemekkel bámult utána, a kilincs csattanására összerezzent. – Ahogy Ni mondta, reggel látjuk egymást – fordultam hozzá.
- Mennyi az? Tizenkét óra?
- Kicsivel több – még volt néhány szabad percem, így leültem az ágyra, és megpaskoltam a magam melletti helyet. Vonakodva, de végül szorosan hozzám bújva elfogadta az ajánlatot.
- Ez nem búcsú Lou, holnap újra látni fogsz. Semmivel sem különb, mint eddig. Miért félsz ennyire? – elbambulva játszottam a tincsivel, miközben a válaszra vártam. Ahelyett, hogy találgattam volna, meg akartam lepődni.
- Mert… Én… Mert csak…  - csapott haragosan a takaróra. Megmakacsolta magát. Kimondatlan szavai a torkában gyülemlettek fel, de nem folyamodtam semmilyen alantas eszközhöz, hogy kicsikarjam belőle.
- Rendben. Holnap találkozunk – csókoltam a tincseibe.
- Megbántottalak? – nézett fel rám kétségbeesetten.
- Dehogy – ráztam gyorsan fejet. – Majd ha készen állsz, visszatérünk rá. Mennem kell – kicsusszantam mellőle, mire ő a kezem után kapott.
- Igyekezni fogok… Megvársz? – lenéztem a csillogó szemekbe. Nem értettem mire céloz pontosan. – Ha jobban leszek, talán mindent sokkal egyszerűbben fogok látni, és akkor… helyrekerül bennem minden gondolat, valamint… érzelem. Ebben reménykedem – homlokon csókoltam. Idő kell neki, amit én készségesen a rendelkezésére bocsájtok.
- Ameddig szeretnéd – aprót bólintott.
Utolsó ölelés, utolsó finom puszi a hajába, és egy utolsó pillantás, mielőtt bezártam magam után az ajtót. Homlokomat a keretnek döntöttem. Ki mondta, hogy a szerelem könnyű?
- Meglepődtem. Azt hittem, egy vigyorgó Louist fogok látni, ehelyett, hogy is mondjam… Szomorúbb, mint mikor elvitted. Kissé csalódott vagyok – szólalt meg Niall bátortalanul mögöttem. A frász kerülgetett a lopakodása miatt, ám kiborulás helyett fáradtan bólintottam.
- Nem akart visszajönni – magyaráztam a lehető legegyszerűbben.
- Nem csodálkozom, elvégre… Nos, Harry, mondjuk úgy, van szemem, és látok vele. Nem olyan jól szemüveg nélkül, de ahhoz eléggé, hogy ezt – kalamolt a kezével párhuzamot vonva jómagam és a 12-es számú szoba között -, észrevegyem - Kikerekedett a szemem. Azt kívántam nyíljon meg alattam a föld. Álcaként kiválasztottam a legszebb műmosolyomat, a hozzá való értetlenséget tükröző szemöldökráncaimmal, hátha ezzel még félrevezethetem szemfüles barátomat.
- Miről beszélsz, Niall?
- Én nem akarok beleszólni a dolgodba, csak szerettem volna, ha tudod… Ez elítélendő, plusz büntetik, de Louisnak szüksége van a szeretetedre, szóval nem szóltam senkinek, ne aggódj – legyintett könnyedén. – Egyébként, kicsit félek. Nyugtass meg kérlek, hogy neki nem esik baja emiatt – nézett rám félszemmel. Megvártam, míg az egyik ápoló elmegy mellettünk, és elcsendesedik a folyosó.
- Hatalmas hibát követtem el – félrenéztem a várakozó kék szemek elől. Louis jutott róla az eszembe, és az, hogy ami kettőnk között történt, hét pecsétes titok. Nem azért, nehogy rossz fülekbe kerüljön ez az igazán intim dolog, hanem, mert óvni szerettem volna. Egyedül ránk tartozik azoknak a pillanatoknak minden részlete. - Elkések az órámról - meggondoltam magam. Elrohantam, mit sem törődve a zaklatott ábrázatom látványától felpattanó Emmával. Minél messzebbre akartam kerülni Nialltól, mert a kényes témát hanyagolni kívántam.
- Tehát? – lihegett a szőke a kocsinak dőlve. Légvételei egyszerre voltak látványosak, és hangosak.
- Meg fogsz fázni.
- Túlélem. Most ki vele! milyen hibáról beszéltél? – faképnél hagytam, és beszálltam, Ni utánam az anyósülésre. Nem szóltunk egymáshoz, de éreztem égető pillantását a profilomon.
- Elmondtam Louisnak… - ujjaim a kormányt markolták. Meglepetésként ért, hogy bár kifejezetten erősen, az elfehéredő ujjpercek ellenére mégsem éreztem fájdalmat. Tudatom már egészen máshol járt. – Nem akartam, mert, ha ez csak egy egyszerű fellángolás, akkor… Mi lesz vele? Mi lesz vele, ha rájövök, hogy nem szeretem? Kiteszem majd az út szélére, mint egy megunt kutyát? – fejet ráztam, megválaszolva saját öniróniával csordultig telt költő kérdéseimet magamhoz. – Ő ennél többet érdemel, ezerszer többet! Elmondta nekem, hogy… hogy mi történt vele. Mindent! És azok… szörnyű dolgok… Elborzasztja az embert, kitép belőle valamit, pedig csak hallja. De ő átélte, és egyszerűen nem fér a fejembe, hogyan történhetett meg vele. Csak rá kell nézni. A légynek sem tudna ártani, olyan tiszta, olyan… ártatlan és kedves. Hogy lehetséges ez egyáltalán?! Ismerem a mondást, sokszor halottam is. Túl sokszor használják ezt az emberek, annyiszor, hogy a jelentése megfakult. Az élet igazságtalan! A használata számomra abban merül ki, ha megveszik előlem az utolsó karton tejet a sarki boltban, erre itt van ő, aki megtehetné jogosan, mégsem sajnáltatja magát, mert azt hiszi, az egész az ő hibája! Én… - haragos kiabálásom itt ért véget. A hangom elcsuklott, homlokomat a kormánynak támasztottam, és lehunytam a szemem, hogy legalább ne lássam a döbbenettől megdermedt hallgatóságom. – Megcsókoltam, és elmondtam mit érzek iránta, mert annyi volt benne saját maga felé irányuló gyűlölet, hogy abban a pillanatban ezt láttam a legjobbnak. Tökéletesen tudom a pszichológia elméletét, ha kérdeznél tőlem bármit, a legpontosabb választ adnám, mégsem tudtam akkor semmit felidézni, mert az, hogy a szerettem, a számomra legfontosabb ember szenvedett, nem engedett gondolkodni. Egyedül az volt a célom, hogy mihamarabb eloszlassam a kételyeit, és könnyítsek a fájdalmán. Ehelyett lehet, hogy az ellenkezőjét értem el a kapcsolat miatt, ami amúgy is összeköt minket. Mi van, ha valójában undorodik, de nem mondja el, mert fél, hogy kapna egy ilyen orvost, aki nem viszi az intézeten kívülre? Másnap még újra meg kellett kérdeznie, mert ő sem hitte, hogy komolyan gondolom – nevettem fel vidámság nélkül. - Milyen orvos vagyok így?! Mindenki a csodát várja tőlem, a szüleim odavannak a helyzetem miatt, de én, ahelyett, hogy könnyebbé tenném a betegem életét, még teszek rá egy lapáttal – kiborulásomat követően csend támadt. Mind bennem, mind a külvilágban. Niall a halottakat emésztette, én pedig végre nem gondoltam semmire. Néhány esőcsepp kezdett dobolni a szélvédőn, az időjárás tökéletesen tükrözte a hangulatom.
- Fiatal – szólalt meg Niall nagy sokára. – Úgy értem, fiatal orvos vagy, rengeteg nyomással a válladon.
- Mondj olyat, amit nem tudok – sóhajtottam elcsüggedten.
- Keveset éltem. Hogy megismerjem az élet rejtelmeit, ahhoz nem eleget. Amit mondok, ne vedd készpénznek, de szerintem Louis nem azért kedvtelen, mert visszahoztad, nem is azért, mert elárultad az amúgy kő alá rejtett titkodat, és undorodik tőled – ami egyébként a körülmények miatt érthető lenne…
- Szóval te is tudtad! – a hangom vádlón csengett, holott ezen igazán nem volt miért fennakadnom. Rajtam kívül mindenki beavatott volt. Niall felemelt tenyérrel állította meg a többi kikívánkozó szót.
- Hagyd, hogy befejezzem, kérlek. Egyébként, igen. Veled ellentétben én nem tudom olyan jól visszatartani a kíváncsiságom, és őrült zseni sem vagyok, hogy oda merjek menni egy szigorú intézetben tartott beteghez, akiről semmit nem tudok. Visszatérve, azért cselekedett így, mert hiányozni fogsz neki. Minden reggel rámosolyogsz, kikéred a véleményét, hagyod, hogy a maga útját járja, rákényszerítés nélkül. Ezt értékeli benned. Csodálatra méltó, amit művelsz vele, még ha hibázol is néha, de szerencsére a páciensed hagyja, hogy kijavítsd magad. Cserébe beenged a gondolataiba, megosztja veled az emlékeit. A plusz, hogy a te erős vonzalmat érzel iránta. Képtelenségnek tartottam volna, ha meg tudod tartani magadnak. Ezen már nem lehet változtatni, de - és itt a te megmentőd -, ha ezt az érzelmet képtelen is viszonozni ugyan ezzel az intenzitással, szeret téged. A legnagyobb bizonyíték erre pedig a matraca alatt rejlik – kacsintott rám immár levedlve a komoly ábrázatát. – Nem árulom el Louist. Vagy elmondja, vagy utána jársz.
– Makacsabbnál makacsabb emberekkel vagyok körülvéve – jegyeztem meg beletörődve. – A tanácsod viszont értékelem.
- Ajánlom is. Nem annyira vészes a helyzet, mint hiszed. Annyi a dolgod, hogy imádkozz, nehogy Louis meggondolja magát, és helyt álljon az állításom. Ó, és ha a szüleid kérdezik, akkor igen átadtad az üzenetüket. Beszéltem velük a minap, és valami jókívánságot emlegettek. Gondoltam, hogy nem érsz rá ilyesmi észben tartására Louis mellett – mosolygott szélvédőn felejtett pillantással.
- Köszönöm, Niall. Mindent...

14 megjegyzés:

  1. Facebookon elolvashattad az utolsó üzeneteimet. Most megyek és megölöm magam. Aztán feltámadok hogy megtudhassam mi van a rohadt matrac alatt. És megint megölöm magam.
    Szeretlek, szeretek mindenkit. Sziasztok.
    DE A MÁSODIK HALÁLOM ELŐTT ELŐSZÖR TÉGED NYÍRLAK KI AZ ILYEN CLIFFHANGEREK MIATT.
    Szere van :D
    Awilda x

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. XDDD
      Későn láttam, na. XD
      Ó... Tudod, hogy nem direkt csinálom ám az ilyeneket. Most például szentül hittem, a lezárás valóban az lett. Nem szándékoztam függőben hagyni.
      A titkos dologról majd később, de ki fog derülni. :D
      Sok-sok szeretet! :D
      Puszi <3

      Törlés
  2. Uramisten 😍 meghaltam. Annyira jo olvasni hogy Louis mar jobban van. A helyében en se akarnek visszamenni. Niallt bírom es remélem ha Harry bizonytalan majd ő beszél mindig a fejével 😄 nincs mit mondanom. Ez a blog tökéletes ahogy van 😍

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! :)))
      Olvasni és írni egyaránt öröm Louis jobbulását. Alig vártam már ezt az időszakot, és végre eljött! Meglepő, de sokkal könnyebbnek értem azóta a mozgatását, ráadásul a történetben is egyre inkább kiveszi a szerepét. Legalábbis így érzem. A következő részben még inkább. :D
      Hamarosan folytatás!
      Puszi <3

      Törlés
  3. Hello drágám!
    Na ez a rész ilyen "keserű méz" feeling-et hozott magával.
    Tudom,hogy Louis nem maradhatott olyan sokáig kint a gyógyulása miatt, de amikor vissza ment, úgy éreztem, mintha a mellkasomon átment volna egy úthenger. Bumm!
    Harry ajándéka végtelenül kedves volt es a viselkedése is. Tok gaz, mert annyira szeretnem,hogy működjön a szerelem, de olyan rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. Lehet en vagyok a hülye.XD
    Nagyon sajnálom Hazz-t, de sajnos ez a szomorú valóság. Mostantól másabb lesz minden!
    Niall tanácsa tényleg jól jött!
    MI EZ A FÜGGŐVÉG KISASSZONY?:DD
    Nagyon remelem, hamar megtudjuk mi van az alatt a párna alatt. Remelem!
    Csodás lett, imádat van!❤️❤️
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)))
      Istenem! Dehogy vagy Hülye! Ilyet meg ne halljak még egyszer! Csak azért, mert vannak előérzeteid, attól függetlenül, hogy milyen irányú, nem jelenti azt hogy hülye vagy. Mint mondtam: Többet ne merj ilyet állítani! (különben kikapsz! XDD )
      Teljesen igazad van! Tegyük fel, hogy ez a valóság, és nem egy tündérmese. Itt nem nézik el a bűnöket csupán a két szép szeméért. Még eltelik pár rész, mire kialakul, mi is lesz a továbbiakban a szereplők sorsa, de nemárt mindenre felkészülni.
      Már megint ez a függővég. XDD Pedig tényleg nem volt szándékos, hisz az érzelmek elcsitultak. XDD Igyekszem ezentúl elkerülni őket.
      Hamarosan érkezem a következő fejezettel, ráadásul a titok hamarabb kiderül, mint gondolnád. :D
      Puszi <3

      Törlés
  4. Ohhh istenem de jo volt így látni őket egy természetes környeztben nem pedig a nyomasztó intézetben ... :)Már alig várom hogy egyszer azt ird majd meg hogy mikor együtt élnek például :) (már ha lesz benne ilyen mert amúgy arra kiváncsi vagyok hogy az olyanokra ki lesz e térve mikor pl Lou meggyógyul és elhagyja az itézményt akkor mi lesz velük :) ) Ééés köszönöm a cuki részeket mert ezek is azok voltak ám 😄😄😄 Nagyon cukik 😄
    Ami pedig Lou-t illeti ... egyszerűen imádom :) Hát egy kis tündér :) Én csak vigyirogni tudnék a közelében :) Olyan édes ❤
    És am ... MI VAN AZ ALATT A ROHADT MATRAC ALATT ???? Komolyan kicsinálsz az ilyenekkel ❤❤
    Szegény Lou-t meg úgy sajnálom hogy vissza kellett mennie ... Számolta a perceket hogy mikor megy vissza Harry :( Am nem tudom de szerintem Harry-n kivül senkinek sem tünik fel hogy sokkal jobban gyógyul ha nincs bezárva ... Van egy ötletem 😄 : Harry vigye ki az intézetből magához és ott majd meggyógyul 😄 Na? Ugye hogy remekül hangzik 😄😄👍👍(Na jo csak viccelek 😄) Annyira imádtam ezt a részt 😄😄❤❤ Siess a következővel légysziiii ❤❤
    Pusziiii❤❤

    Ui: Még mindig nem hagy nyugodni hogy mivan az alatt a nyüves matrac alatt 😡❤😄😄

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazán nincs mit. Örülök, hogy tetszettek! :)
      Mint mindig, most is érdekes gondolatokat ébresztettél bennem. (Ezeknek minimum felét egyenlőre sajnos nem hangoztathatom.) Innentől a történet annyi felé kanyarodhat, hogy számolni sem tudnám. Most sem tudom, miért választottam azt az irányt, amit majd nektek is megmutatok, viszont úgy gondolom az a legésszerűbb... stb-stb. Csak a szokásos semmitmondó rizsám. XD
      Igazából a matrac alatti titok annyira nem is titok. Van valamije Louisnak, ami csak az övé, és nem is olyan régen került hozzá. Szerintem ezzel mindent elárultam, de a következő részben sokkal egyértelműbben is megteszem. :D
      Az ötleted jó XD Érdemes vele foglalkozni, csak az a kár, hogy ez nem ilyen egyszerű. :/
      Igyekszem a folytatással! :)
      Puszi <3

      Törlés
    2. Uhhh TUDOM mi van a matrac alatt :D Basszus de gáz hogy eszembe se jutott :D Atya ég ez nagyon ciki :D Pedig tök egyértelmű :D Ajjj de elmondanám :D De nem fogom :P De ez nagyon édes Loutol :) Ebbol is látszik hogy mennyire szereti :)

      Törlés
    3. Ugye-ugye! :DD Remélem egyre gondolunk ;)

      Törlés
  5. Mi a rohadt élet van a matrac alatt??? Basszus itt abbahagyni!!!
    Nagyon szép és hosszú részt hoztál amit imádtam! Igen a csókot nehéz felül múlni de azért nagyon aranyosak voltak Harry a korcsolyás bénázásával:))
    Sajnálom Lou-t hogy szomorú de meg is értem amilyen pocsékul érzi magát nem tudja elhinni,hogy őt tényleg lehet szeretni!
    Van egy nagyon rossz érzésem,hogy ki fog derülni a nem éppen szabályos kapcsolatuk és akkor nagy zűrben lesznek!!
    Csak kérlek nehogy szétválaszd őket mert abba Lou is és én is belehalunk!
    Mi a frász van a matrac alatt?
    Na most ezen fogok kattogni:)
    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :D A matrac alatt nem más rejlik, mint... A többi majd kiderül a következő részben. :D Nem szokásom az ilyen ízléstelen tréfa, de nem bírtam ki. Már annyian próbálkoztatok kihúzni belőlem, hogy muszáj volt.
      Hmm-hmm. A rossz érzések sajnos gyakran jók. De azért nem kell egyből bepánikolni, van egy-két meglepetésem. XD Még van pár rész, ami majd felépíti a bonyodalmat, szóval nyugalom. Igyekszem nem túl szívtelennek, de igazságosnak lenni.
      Igyekszem!
      Puszi <3

      Törlés
  6. Szerelmes lettem ebbe a blogba.
    Az életem része lett. Remélem, hogy nagyon sokáig fogod írni, mert még egy darabig nem tudnék tőle megválni.
    Nem csak a blogba lettem szerelmes, hanem Louis és Harry kapcsolatába. Annyira édesek, hogy az már fizikai fájdalom.
    Egyszerűen annyira a sztori varázsa alá estem, hogy nem tudok róla mit mondani! Persze ezt csak jó értelemben értem. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Borzasztó jó ilyet hallani! Valójában még magam sem tudom, hány rész lesz, de szerintem még egyszer ugyan ennyi biztosan lesz. Nagyon köszönöm a dicsérő szavakat, és örülök, hogy szántál rám az idődből. Igyekszem a részekkel meghálálni.
      Hamarosan érkezem a folytatással!
      Puszi <3

      Törlés