2016. augusztus 6., szombat

34. fejezet - Az őrületet csak egy vékony vonal választja el a szerelemtől




Sziasztok!
Sajnálom a csúszást! A rész már rég készen van, de valahogy nem elég éreztem jónak. Ez egy fontos fejezet, így azon igyekeztem, hogy a lehető legjobban el tudjam mesélni a mondanivalóját. A párbeszéd fontos részlete éjszaka pattant ki a fejemből, és csak ezután mertem végre késznek nyilvánítani.
Köszönöm szépen az előző részhez érkezett kommenteket! :))) Még mindig nem tudom eléggé meghálálni nektek, vagy elmondani, mennyire hálás vagyok, de azért igyekszem. Köszönöm! :))))
Jó Szórakozást! :)


Amy




Az intézet falai között…

Bezárult a börtönöm ajtaja, elragadva tőlem páratlan Napom utolsó sugarainak csillogását, komor sötétséget hagyva maga után bennem, és szobában egyaránt. Mindent magával vitt. Az emlékeim egy fantomkép szürke árnyékai maradtak csupán. Kiüresedtem.
Legszívesebben nekiesnék az ajtónak, ha tudom, hogy képes vagyok kinyitni, és Harry után rohannék, maradásáért esdekelve. Fizikailag fájt, hogy kijutás lehetetlen. Azt hittem ezt már sikerült tisztáznom. Elfogadtam a bezártságot, de egy óvatlan pillanatban újra teherré vált számomra. Az egyedül töltött órák a várakozásé, feltöltődésé, és az együtt töltött pillanatok felidézésében való gyönyörködéséé kellene lennie. De megízleltem milyen, ha ezeket is közösen élhetem meg vele. Felülmúlhatatlan, így a múlt megkeseredett mellette. Ezen gondolatomat megvizsgálva észrevettem magamon, hogy egyre nehezebben viselem el a magányt, valamint, hogy igazságtalanságnak tartottam, amiért nekem itt kell rostokolnom az egyhangúságtól rideg négy fal között. Nem lesz, aki átölel majd éjszaka, megint rémálmaim lesznek, és csak a hajnal hoz megváltást. Máris éreztem az égető pillantásokat a hátamon.
Nehéz zsákot utánozva dőltem az önsajnálatba, mellőzve a takaró nyújtotta kényelmet, hogy időközönként előbukkanó tüsszentésre ítéljem szervezetemet. Felbuzdulva korábbi megállapításomon, olyan tények után kutattam, melyek felett eddig egyszerűen átsiklottam. Elsőnek például itt volt rögtön a takaró. Az anyaga túlságosan durva, ráadásul a párna meg kemény. A lakásbeli ágynemű puha, színes, egyedi; rózsás öblítő és Harry illatú. Látszott rajta, hogy valaki a saját ízlésének megfelelően válogatta össze, külön energiát fordítva a szoba stílusához való illeszkedést illetően. Ég és föld a különbség. A matracot már nem is merem említeni. Az én agyonhasznált darabom, melynek a közepében lakozó gödör miatt csak a széle volt kényelmes, legszívesebben felgyújtottam volna, hogy a tűz mellett örömtáncot járjak, és örökre búcsút intsek a reggeli hátfájásoknak. A levegő a fertőtlenítő ellenére is undorító, az egyik sarokban feketepenész néhány foltja ütötte fel fejét a meszelt plafonon. Összehasonlíthatatlan volt számomra a két élet. A gyűlölet szikrája erőteljes lángra kapott bennem, ismerős érzéseket szabadítva rám az első elzárva töltött napjaim emlékéből, de a főszerepet ismételten az egyedüllét kapta.
Odakint esni kezdett. Összegömbölyödtem, párnámat magamhoz szorítottam, arcomat belefúrtam. Egyik karommal átfontam a testem, akár egy bizonyos ember óvó keze tenné, és hagytam, hogy az eső szolid muzsikája oszlassa el nyers haragomat.

- Rendben, menjetek aludni. Reggel korán ébresztő, és indulunk a medvebarlanghoz – látott el az utolsó tanácsokkal minket Ms Boden lefekvés előtt. Az osztálytársaim felálltak a tábortűz mellől, a poharamat bevittem a kis házba, de mire visszatértem, a többiek elindultak a sátrakhoz. Nélkülem. A zseblámpájuk körvonalát, és vidám cseverészésüket követve botorkáltam utánuk. Fel sem tűnt nekik, hogy lemaradtam…
- Louis… - megfordultam az ágyon.
- Louis… Kelj fel ééédes… - negédes suttogás, vészjósló éllel. – Csak ránk vártál, nem igaz? – kábán fordultam a másik oldalamra.
- Louis… - valaki a fülembe suttogott.
„Zenélsz? Máson is játszhatnál…”
„Nyeld le!...”
„Óhh!...”
„Látom már megmutatták…”
„Milyen szép vagy…”
„Olyan forró…”
„Már annyira vártam…”
„Ma este csak ezért játszottam…”
„Kis ribanc…”
„Isteni!…”
„Lehettél volna jobb is…”
„Még! Még!...”
„A felességem erről nem tud…”
„Ha még egyszer megharapsz, kiverem az összes fogad!...”
„Szoktál te enni? Ezért még kárpótlást kérek az apádtól…”
„A kötél nem fog ereszteni…”
„Titokban mindenki erre vágyik…”
„Olyan szépek a szemeid könnyesen…”
„Sikíts csak, nem hallja senki. Hallani akarom a hangod…”
„Sikíts…”
„Sikíts…”
„Sikíts…”
„SIKÍTS!”
Zakatoló szívvel, izzadságtól csatakosan riadtam fel. Vaksötét volt. Egy percre hunytam le a szemem, és máris elaludtam, pedig még nem szabadott volna. A sötétség rossz. Hiba. Kirázott a hideg.
- Louis? – Hátrahőköltem az idegen hang hallatán, a hirtelen mozdulatért azonban hamar megfizettem. Leestem az ágyról, de így legalább távolabb tudtam kerülni az ijesztő idegentől. – Nehezen lélegzel – újra megszólított, viszont más volt, mint a korábbiak. Sokkal élesebb és tisztább. Sajnos sikertelenül kutattam a forrását, ugyanis a sötétségben képtelen voltam kivenni az alakokat. Vakító fény villant a szemembe, csuklómat körbefonó ujjakat éreztem egyik pillanatról a másikra. Riadtan rángatóztam, hogy kiszabaduljak, hisz az imént még gátlások nélkül mozoghattam. – Minden rendben. Nem kell sikítanod, minden rendben. Hallasz engem, Louis? Niall vagyok – hangja határozott nyugalommal csengett, hamarosan pedig koncentrálástól rezzenéstelen arca is megjelent felettem. Az óráját nézte, melynek világított a számlapja. Milyen különleges... Tátogva igyekeztem válaszolni, de kiszáradt a torkom, lehetetlenné téve a beszédet.
- Nyugodj meg! Hallak, nem vagy berekedve. Minden rendben. Segítek felülni – tétován bólintottam, hisz bizonytalannak éreztem magam, amiért képtelen voltam megérteni, mégis hogyan képes a gondolataimba látni. - Az egész tested forró, magas lázad van... Le kell hűtenünk - Segített eltámolyogni a fürdőig, mivel a szédülés, és a szememet bántó fény miatt, vakon sétáltam. Szokásával ellentétben a fürdőbe is bekísért. Próbáltam takarni felháborodásomat, ezért magamba fojtottam, miközben csendesen várakozásba burkolóztam.
– Nem hagyhatlak itt. Félek, hogy összeesnél.
Karjaimat védelmezőn fontam testem köré, képtelen voltam előtte levetkőzni. Szörnyű traumaként éltem meg azokat az időket, amikor valaki figyelt ilyenkor, és ezen azóta sem tudtam túllépni.
- Akkor maradjon a ruha. Majd veszek fel másikat – a fogaim néha összekoccantak, hiszen immár meztelen talpam a hideg csempét taposta.
Niall elnézően viselkedett. Egyik karjával a hátamat támasztotta, majd fokozatosan hűteni kezdte a vizet. Fél óra elteltével szárazon és lázmentesen visszakísért az ágyba, lezárásul kis idő múlva megjelent egy pohár vízzel. Lehörpintettem belőle keveset, ám furcsa íze miatt gyorsan visszaköptem.
- Mit raktál bele? – vontam kérdőre undorodva, majd eltoltam magamtól a gyanús folyadékot.
- Csak homeopátiás altatót, semmi mesterséges. Kipihenhetnéd magad a segítségével – védekezett. Az ablakra pillantottam, már csak néhány óra. Nem alhatok, amikor Harry megérkezik.
- Nélküle is menni fog – hazudtam profi módjára, és visszafeküdtem. Ápolóm tanácstalanul ácsorgott egy darabig, aztán halkan kiosont. A fejemre húztam a takarót, és vártam a hajnal első sugarait, hogy végre előmászhassak.

Távoli csörömpölés, halk beszélgetés, elegáns cipők ütemes kopogása a tejfehér járólapokon. Az orrom hajnalra bedugult, kénytelen voltam folyamatosan fújni, de nem segített sokat, sőt! Rontott a helyzeten, hisz a folyamatos törölgetés miatt az érzékeny bőr kidörzsölődött. A számon keresztül vettem a levegőt, és a büdös takarómba bugyoláltam magam a több meleg reményében. Még korán volt, az épület most ébredezett, ezért a maradék zavartalan időt kedvenc elfoglaltságomnak szenteltem.
Hamarosan Niall aggodalmas hangjára figyeltem fel. Egyre közelebbről szólt, valakivel beszélgetett.
- Este is neki kiabált… - vártam, hogy tovább menjen partnerével, de nem tette. A szobámba egy idős férfi tolakodott be, mire gyorsan a hátam mögé rejtettem titkomat.
- Köszönöm, Mr. Horan, innentől boldogulok – tette a fehér köpenyes férfi tenyerét nyugtatóan a szőke fiú vállára. Megrökönyödve vettem fel a szemkontaktust ápolómmal, amiért egy idegent engedett be hozzám. A falhoz lapultam, és száműztem az éjszakai álmom, a vele járó félelmekkel együtt. Ha nem látják, hogy sebezhető vagyok, akkor nem köt belém senki. Ez a taktika évek óta működik.
- Fél óra – mindenféle magyarázat nélkül hagyott magunkra bizalmasom, ám a doktor nem hagyott időt az elátkozására, máris benyomult a személyes terembe.
- Dr. Carter vagyok. Ennek az intézetnek az igazgatója, de ha jól emlékszem, akkor mi már találkoztunk – mosolygott rám barátságosan az őszes orvos. Válaszom hiányában a magabiztos mosoly kifakulni látszott, de nem zavartatva magát, összecsapta tenyereit, és leült arra a székre, ahová Harry ült utoljára, hónapokkal ezelőtt, behozva magával a reményemet.
- Dem ülhet oda! – mordultam rá barátságtalanul, mire megemelte szemöldökeit, de azért tiszteletben tartotta akaratomat.
- Sajnálom, amiért rád törtem, de szorít az idő. Várnak a betegeim, vár a sok papírmunka – cseverészett a kora reggeli órákhoz képest könnyedén és fitten. Egyből megállapítottam, hogy az a típus lehetett, aki nem bír az energiájával még idős korára sem. A másik lehetőség, hogy túl sok kávét ivott – De miért is vagyok most itt? – tette fel a kérdést, melyet nem szégyellt lógva hagyni, ezzel a válaszra ösztönözve.
- Beszélni akar velem, de miről is? – förtelmes orrhangom még nekem is idegenül csengett, ráadásul le is lassított a betegség. Saját magamnak köszönhettem, hisz tiszteletlenül beszéltem Harryvel, nem maradhattam büntetlenül. A nyitott ablaknál való ücsörgés egészen kézenfekvő volt, legalább kijózanított.
- Az orvosodról, Louis. Szeretem az embereket, szeretek nekik segíteni, de ezt csak úgy tudom megtenni, ha tudom, a legjobb kezelést kapják azok is, akikre nem én figyelek – lóbálta könnyedén a kezében tartott mappáját. Közjátéka elvonta a figyelmem, viszont korántsem annyira, hogy ne érezzem a helyzet hátborzongató gyanússágát.
- Harry dagyod kedves hozzám – válaszoltam kimérten. Akaratlanul is eszembe jutott a csókunk. Lavinaszerűen temetett maga alá, a velejáró érzésekkel együtt. Kissé idegesebb voltam a kelleténél azokban a percekben, ám a kellemes szorítás a mellkasomban, mely már akkor is lávafolyammá változtatta a testem, így is kellőképpen rögzült bennem ahhoz, hogy enyhe pírt okozzon az emléke.
- Kedves? Kifejtenéd? – paranoiában szenvedhetek, de úgy éreztem, szavai mögött hátsó szándék rejlik. Kora reggel meglátogat a főorvos, és Harry után kérdezősködik, épp azután, hogy napokig együtt voltam vele, ráadásul etikátlan dolgokat műveltünk a konyhapadlón és a liftben.
- Bajba került? – tértem ki bölcsen a válasz elől. Folyt az orrom, képtelen voltam rendesen levegőt venni miatta, és még reszkettem is. Semmi kedvem az agyafúrt beszélgetésekhez.
- Bajba? Miért gondolod ezt? – Összeszűkült a szemem. Valamit nagyon tudni akart, melyet kizárólag színjátékkal szerezhetett meg.
- Mit keresde itt?
- Nem látogathatom meg a betegeim?
- Miért most? Nem Harry felügyelete alá tartozom?
- Tehát úgy véled, a felettesének ehhez nincs joga?
- Beteg létemre biért kéne ilyet tudnom? – láttam rajta, hogy kezdem felbosszantani a folyamatos visszakérdezésemmel, de eszem ágában nem volt válaszolni. Persze én is fáradtam, hisz alig aludtam az éjszaka, de az ellenállás már ösztönösen működött bennem.
- Szerinted a betegek nem lehetnek tisztában a jogaikkal?
- Miért rágja a számba, bit mondjak?
- Így érzed?
- Milyen hosszú lesz ez a beszélgetés? – a sok kérdése nyomást gyakorolt rám. Késztettek arra, hogy válaszoljak. Ebben a játékban az hódol be, aki először válaszol, ezt jól tudtam. Irányítani akart, amihez nem állt szándékomban hozzájárulni. Az ígéretem járt az eszemben. Igyekezni akartam, de könnyebb kimondani, mint megtenni. Pedig ez egy remek lehetőség arra, hogy megmutassam, a jó irányba haladok, mégis a takaró alá akartam húzódni a vizslató pillantás elől. - Számít valamit?
- Ügyesen forgatod a szavakat – mosolyodott el végül. Megfogadtam, ezek után nem szegülök szembe senkivel. Együtt kellett működnöm az emberekkel, hogy bizonyítsak, és mihamarabb kijussak. Harry rám vár, megígérte. Sokkal jobb lesz, ha azért állhatok mellette, mert én akarok, és nem azért, mert kell.
Dr. Carter a földre telepedett, és fellapozta a mappáját. Nem láttam jól, de valamiféle táblázatokat töltött ki.
- Biért kíváncsi ezekre? – felpillantott irományából, udvariasan megvárta, míg kifújom az orrom, és néhány fuldokló légvétel után, sikerül egy normálisat is vennem.
- Nagyon sokat számít a véleményed – felelte őszintén.
A megkönnyebbüléstől kifújtam a levegőt - ezzel meglebbentve a frufrum -, és eltűnődtem. Jól jött volna valami tanács, mit mondhatok el, és mit nem. Ha kiforgatja a szavaimat, talán akaratlanul is kikotyoghatok olyat, amit más körülmények között nem tennék. Az összes orvost megvetettem, amiért akaratukon kívül manipulálják az embereket. – Felesleges aggódnod. Ez pusztán felmérés. Ha akarod Dr. Payn betegeit is megkérdezheted később, hogy voltam-e náluk. Úgy tudom velük vagy a szabadidődben. Láttalak sakkozni.
- Szeretem azt a játékot, Bob pedig igazán jó partder – bólintással nyugtázta a hallottakat. – Leülhet, ha akar – biccentettem felé.
- Köszönöm, kedves tőled – figyelmen kívül hagytam a hálálkodását, hisz részemről ez udvariasság volt, nem engedékenység. Majd meg kell kérnem Niallt, hogy törölje le, mielőtt Harry esetleg használatba venné. – Térjünk vissza a beszélgetés elejére. Azt mondtad kedves. Kifejtenéd?
Nagy levegőt vettem, és a nadrágom szárát simítgattam ki, míg összeszedtem magam.
- Hát… Például mindig az én érdekeimet dézi. Szinte túl jó hozzám. Begengedi, hogy én döntsek… Nem vesz rá arra, amit dem akarok. Megvéd…
- Ezt jelenti számodra a kedvesség? – érdeklődött egy toll kapcsolóját csattogtatva, melyet a zsebéből halászott elő.
- Talán… Ez egy bonyolult fogalom – Magam sem tudtam volna megmondani, valójában, miért kedves számomra Harry. Egyszerűen képtelen vagyok megfogalmazni azt a rengeteg érzelmet. Egyszerűen jó ránézni, mert akkor egyből az jár az eszemben, mennyire szeretek vele lenni. Olyankor boldog vagyok.
- Lépjünk tovább. Hogy érted azt, hogy megvéd?
- Inkább, biztonságbad érzem magam mellette – valamit lefirkantott. Kirázott a hideg a toll súrlódásának hangjától a papíron.
- Mit kaptál karácsonyra?
- Elmentünk korcsolyázni – a nyelvemre haraptam. A hirtelen témaváltás miatt ösztönösen kibukott belőlem a válasz. Dr. Carter bólogatós firkálása nem jelenthetett jót. Idegességemben a belülről rágtam a számat, míg meg nem éreztem a vér undorító ízét.
- Kinek az ötlete volt?
- Megkérdezte mit szeretnék – én és a nagy szám. Folyamatosan rontottam a helyzeten.
- Szereted ezt a sportot?
- Igen – végre egy válasz, amivel senkinek nem ártok.
- A kirándulások, amikre napközben elvisz, milyenek? Élvezed? Gondoltál már rá, hogy nem mész vele, mert esetleg zavarnak a titeket akkor körülvevő emberek? – először néztem a barna szemekbe. Az egész beszélgetés kicsúszott a kezemből, még bizonytalanabb lettem, ahogy kezdtem felismerni a célját. Harry miattam kockáztatott, de ezek szerint máris felütötte a fejét a baj. Valaki elárulta, és most nálam keresik a válaszokat.
- Kirándulás? – tapogatóztam, hátha többet árul el, esetleg megtéveszthetem a labilisságommal.
- Például amikor a parkban voltatok a tónál – felelt elgondolkodva. Ez egy meglehetősen részletes válasz volt. Talán Harry mégis elárulta magát.
- Szeretem őket. Bég dem láttam Londont, egészen mostanáig. Felülről viszont bég szebb. Minden olyan apró, bintha óriás lennék. De az odafönt uralkodó csend a kedvencem… Bízok Harryben, tudom, hogy dem tenne ki olyannak, amit nem akarok.
- Voltatok a London Eye-on? – tudakolta ábrándos arccal.
- Nem. Tandemeztünk – Dr. Carter jól láthatóan meghökkent. Élveztem, hogy váratlan helyzetbe hoztam, ezzel engem magabiztosabbá téve. Közelebb csúsztam hozzá. – Iszonyatosan izgalmas volt, bár az elején féltem. Nem szeretem a szűk helyeket, sem a repülést. Amikor felszálltunk, sokáig abban a hitben éltem, hogy meghalunk. Aztán kiugrottunk, és mire sikerült kinyitnom a szemem, már nem féltem. Eszméletlen volt a látvány. A havas mezők és szántóföldek, az emberek nem is látszódtak. Mintha egész London kihalt volna, és csak mi ketten léteznénk az egész Világon. Kiabáltunk is, de nem hiszem, hogy rajtunk kívül más is hallotta. Meglepően gyorsan földet értünk, aztán találkoztam Zaynnel. Rengeteget beszéltünk, és olyan jó volt újra… – egészen beleéltem magam a mesélésbe. A gondolataim felpezsdültek, ki akartak törni, ezáltal ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy mindet sorjában elmondjam. Megráztam a fejem. Nem ennek az embernek kell megnyílnom, de Harrynek sokkal nehezebb vallanom, mert ismer, és ezen emlékek többsége róla szól. Szörnyű lenne, ha szégyenbe hoznám magam előtte az áradozással.
- Tehát élvezted – állapította meg mellékesen Dr. Carter, aki mindeközben rengeteget írt. A keze megállás nélkül siklott a papíron. – És mi van a kezelésekkel, amikor a szobájában vagy? Mostanában Harry eléggé szétszórt. Folyton megígéri, hogy megosztja velem a változtatások okozta észrevételeit, de ez valahogy elmarad. Akár én lennék – nevetett fel szórakozottan. – Mit mondasz? Szeretsz az új helyen, az ablak mellett ülni? 
- Ritkán volt alkalmam a szabadban lenni. A kert látványa évek után feledhetetlen, benne sétálni valóságos csoda – az orvos megint írt valamit.
- Szeretnél innen elmenni?
- Nagyon!
- Helyes. Az a jó, ha reggelente úgy kelsz fel, hogy van egy célod, amiért küzdhetsz - Dr. Carter ravaszul elmosolyodott. - De mi lenne, ha azután nem találkoznál az orvosoddal? – megráztam a fejem, és visszaültem eredeti pozíciómba. Fel sem merült bennem korábban ilyesmi. A szemem előtt folyton egy képet láttam, ahol Harry büszkén sétál az oldalamon, talán még a kezemet is megfogja. De mi lesz, ha ennek valóban vége? Egyáltalán mért akarok annyira meggyógyulni? Hogy eltűnhessek innen, vagy azért, hogy neki örömet okozzak? Ha sikerül, milyen lenne egy élet nélküle? Biztosan el akarok menni ilyen áron?
- Elcsendesedtél – az orvos barátságos, halk hangja zökkentett ki eddig ismeretlen gondolataimból.
- Nem tudom mit mondjak… - feleltem kisvártatva. – Mi a helyes válasz?
- Természetesen az őszinteség.
Ha nem láthatom őt minden reggel, ahogy az ajtómban áll. Ha nem érezném magamon zöld szemei pillantását, amikor a zongora előtt ülök. Ha nem látnám a mosolyát, nem hallanám megnyugtató hangját, nem érezném magamon gyengéd érintéseit és lágy csókjait. Elveszíteném érzékeimet a világ felé. Keserves életem lenne… Hisz ő a célom. Boldognak akarom látni, s jelen pillanatban az egyetlen módom, hogy ezt elérjem, ha én gyógyulok. Akkor is, ha cserébe nem kapnék mást érte mosolyán kívül, amit csak nekem szánt, melyet őszintén küld felém.
Kinéztem az ablakon. Először éreztem úgy, komoly dolgokról beszélünk. Talán ezért vág annyira tűnődő arcot Dr. Carter is.
- Fájna – majdnem elcsuklott a hangom, de sikerült idejében megfékeztem.
- Felkeresnéd?
- Ha dem akarja, nem. De megígérte, hogy vár rám, és eddig mindig betartotta a szavát.
- Ez kapaszkodó számodra?
- Sok dologban megkímél. Leveszi rólam a döntés terhét, és a jobb napokra hagyja… szóval igen.
- És Niall? Ő is kedves hozzád. Aranyos fiú.
- Az más – magától értetődő volt, kár, hogy ezek szerint csak én láttam át.
- Feltűnt, hogy nem doktornak szólítod – erre a megjegyzésére vállat rántottam. – Nem zavarja?
- Ő sem misterezik engem - a toll újfent kanyarintott néhány szót.
- Zavar? – pillantott fel rám. Ekkor vettem észre, hogy már rég abbahagyta a jegyzetelést.
- Kissé. De azt hiszeb el bírom fogadni – a biztosításként bólintottam egyet magamnak. Újabb orrfújás.
- Nos, Louis, sajnos mennem kell – felállt, és a kezét nyújtotta. - Nagyon köszönöm a beszélgetést. Élveztem – valóban elégedettnek tűnt. Túlságosan is. – Talán hamarosan újra találkozunk. Még megbeszélem Harryvel – elindult, de némi toporzékolás után meggondolta magát. – Igazán nem szeretnék udvariatlan lenni, de megnézhetem, mit rejtegetsz?
Méregettem a helyzetet, elvégre a féltve őrzött kincsemről beszéltünk, amit mindezidáig sikeresen óvtam. A beszélgetés miatt viszont Dr. Carter közelebb került hozzám. Barátságos emberként könyveltem el magamban. Talán… benne is megbízhatnék.
- Ha megígéri, hogy vigyáz rá – kötöttem ki silány biztosítékomat, de más eszköz híján bíznom kellet egy ember szavában. Hatalmas megpróbáltatás volt ez.
- Természetesen, elvégre a tiéd – szavahihetően hangzott. Óvatosan előhúztam, és Dr. Carter kezébe adtam a préselt virágot. Az idős ember szemüvegét feje tetejére tolta, és óvatosan forgatva szemügyre vette a megbarnult növényt. A hajdan hófehér szirmok most a barna ezer színében pompáztak, bár néhol még fellelhető volt eredeti színe. Még most is ugyan olyan szép volt, mint azon a reggelen, amikor megkaptam. Nagyon sokat jelentett a kis virág, akit úgy tudtam örök életűvé tenni, hogy a matrac és az ágyrács közé szorítottam. A magányosan töltött óráim sokszor csak miatta voltak elviselhetőbbek.
- Nagyon szép – hangja áhítatos volt, mintha még életében nem látott volna rózsát. – Diákkoromban volt egy növénygyűjteményem. Hol találtad? – érdeklődött félrebillentett fejjel.
- Kaptam.
- Rejtsd el jól - nyújtotta vissza hatalmas körültekintéssel. - Tudod, a szobádban nem tarthatsz idegen tárgyat – kacsintott rám huncut vigyorral a száján. - Ó! Nem szép dolog titkolózni, de kérlek, Harrynek ne említsd meg, hogy mi beszélgettünk. Számíthatok rád? – fordult vissza újra.
- Igen…
Úgy éreztem jól teljesítettem, örömömet azonban beárnyékolta a tudat, hogy ez a beszélgetést végig megállapítások, és diagnózisok kísérhették.
Valaki újfent megzavart, de a göndör fürtökkel párosult gödröcskéknek könnyen megbocsájtottam. Végre valódi ölelésben részesültem tőle. Nagyot szippantottam friss illatából. Az ágyra húztam gondosan elkerülve a fertőzött széket, és leültettem. Megelőzve kérdéseit, magamtól mesélésbe kezdtem.
- Begfáztam, és éjszaka rosszat álmodtam. Borzalmas volt, ráadásul nagyon féltem. Nem mertem elaludni, de most minden rendben. Elmondhatom később, hogy miről szólt? – lesütöttem a tekintetem, időközben alábbhagyott a bátorságom. Harry figyelmesen hallgatott, azután szüntelenül mosolyogni kezdett, és magához húzott. Mellette lehetek, ezért ez elfeledtette velem fehér köpenye iránti gyűlöletem.
- Köszönöm, hogy beavattál. Niall már közölte ugyan velem, de az orrhangod elárulja, hogy valóban megfáztál. Néhány órára maradsz egyedül, és máris bajod esik – csóválta a fejét, szelíden megdorgálva. - Hozok rá…
- Nem veszem be. Néhány nap és jobban leszek – bizonygattam neki nyomban, mielőtt elhiteti magával, hogy a gyógyszerek tényleg segíteni fognak.
- Ha belázasodsz, akkor hűtőfürdőt kell venned.
- Nem számít – elrettentésnek szánta, de én már túlestem rajta egyszer. Annyira nem is volt borzalmas.
- Akkor pihenned kell, egyébként is fáradtnak tűnsz – oldalának dőltem, ő betakart minket, kezeit a derekamon kulcsolta össze. – Vettem neked teát – közölte, némi csendben eltöltött idő után.
- Komolyan?! – felcsillant a szemem a hír hallatán. Harry édesen elmosolyodott, az én szívem pedig hatalmasat dobbant válaszként. A testem mostanában furcsa játékot űz velem. Hajlamos őrültségeket tenni, csak azért, hogy válaszoljon Harry reakcióira, ezzel engem folyamatosan zavarba hozva. Alig győzöm palástolni őket.
- Később főzhetünk egyet, de csak ha pihentél – jelentette ki ellentmondást nem tűrve, majd az orromra koppintott mutatóujjával.
- Majd este. Most mesélj te – élveztem, hogy a testünk összesimul, s ez egyikünket sem feszélyezte. Ezt nem cserélném el öntudatlan alvással töltött órákra.
- Túléltem az előadást. Rémunalmas volt, az előadónak ráadásul mániája, hogy nyitott ablak mellett beszél. Az egész terem kabátban ülte végig mind a négy órát. Felesleges időpazarlás. Kár volt minket behívni ezért – közölte még mindig enyhe bosszúval a hangjában. – Aztán éjszaka rosszul aludtam, ezért inkább tanultam – sokkal halkabban beszélt. Nem volt egészen őszinte, éreztem. A saját helyzetemre gondoltam, mi az, amit soha nem mondanék el neki.
- Hiányoztál – sóhajtottam a nyakába felelőtlenül. Valami megmoccant bennem. Figyelmeztetés nélkül határozottan előtört. Soha nem hittem volna, hogy képes leszek még egyszer ezt az érzelmet táplálni valaki iránt. Egy ember újra fontossá vált számomra, és megrendítő ennek igazi hangot adni. Féltem a csalódástól, a megsebzéstől, de a távolságtartásba már belefáradtam, ugyanis az még több gyötrődéssel járt. - Hiányoztál… hiányoztál… hiányoztál… - Harry megmerevedett egy pillanatra, aztán ölelése szorosabbá vált körülöttem.
- Nekem is - a takaró alatt a hátamat simogatta, és halkan dudorászni kezdett, zümmögést keltve a fülem alatt, ami lassan elnyomta szüntelen motyogásomat.




13 megjegyzés:

  1. De ne mááár ... Most ezt miért?? :((((( Tuti hogy most elveszik tőle Lout .... Elvégre szinte mindent kikotyogott :((( Tuti hogy elveszik tőle, elvégre hány szabályt szegett meg Harry ... Ne már :(((( (ne haragudj hogy itt hisztizek de tudod hogy mennyire tartok attol hogy más orvosnak adják Lout ... :(( Egyem Lou szivét ... segíteni akart ... bebizonyitani hogy Harry mennyire jo orvos , hogy milyen jol bánik vele. De csak ártott vele :( Komolyan mondom Amy többször volt olyan pont a részbe hogy megálltam és nem olvastam tovább ... Nem mertem ... Féltem attol hogy mit fogok olvasni. :((( Ahogy halad a fejezet úgy mondogattam hogy mit csinálsz Lou??? :(((( Az öregre meg Niall-re is k@rvára haragszok 😡 Nem is ... Naillba csalodtam ... Az igazgazo meg most egy sunyi dög volt. Nincs otthon a macska cincognak az egerek 😡 Az a "féreg" ( már megint sértegetem a férgeket ... hihetetlen 😂) eléri a célját. Majd megnézem mit kap Harrytől ha elveszik tőle Louist! Nem teszi zsebre az fix!! Az a kis sunyi igazgató szépen kiszedett mindent Loubol aki mit se tudott 😡 De am arra rohadtul kiváncsi vagyok hogy Naillnak mi érdeke volt ezzel? Én azt hittem hogy "velük van" nem ellenük... Nekem nagyon úgy tűnik hogy nagyon jol tudta hogy mi a szándéka az öregnek ... akkor miért hagyta? Nem mintha bármit is tehetett volna ellene de a nyakamat rá hogy nem fogja elmondani Harrynek hogy az igazgató Lounál járt és majdnem mindent kiszedett belőle ... Még Zaynt is ... Istenem hát végzés van róla nem fogadhat látogatót ... Erre ez ... Na mind1... Az öregnek remélem lesz annyi esze is hogy a sok szabályszegés mellett az is feltünik majd neki hogy Lou most többet beszélt abban a fél órában mint az amióta az intézeben van, hogy mennyit gyógyult.

    "Majd megkérem Niallt hogy törölje le mielött Harry használatba venné" hát hallod itt konkrétan eldobtam a telefont úgy röhögtem mint egy retaldált fóka 😂😂😂👌👌👌 Milyen kedves Lou nem igaz?? 😂😂

    Kijelenthetem hogy ettől a résztől rettegnem mert úgy érzem ez a vihar előszele volt... Rohaddtul félek a következő részektől ... :(

    (am nagyon remélem hogy csak én drámázok itt és látok rémeket de Harry se véletlenül fél attól hogy kiderül a sok szabályszegés)

    Nagyon jo rész vol de félve várom a következőt :(
    Pusziii 💋❤❤❤
    (És igazábol mikor irtad hogy a martac alatt lévo dolog nemrég került hozzá egyből leesett hogy a rozsárol van szó :D)

    VálaszTörlés
  2. Basszus ... Elolvastam figyelmesebben ... Nem a szabálysegések voltak a lényegek hanem az amior azt kérdezte az öreg hogy mi lenne ha nem látná Harryt többet... Na szerintem az igazgató is észre vette hogy veszélyes vizekre eveztek Harryvel ... hiszen nem jo ha egy beteg ennyire ragaszkodik az orvosához mert ugyebár megeshet hogy a beteg nem akar meggyógyulni (mint Louban is felmerült) mert az azt vonja maga után lehet hogy többet nem találkoznak. Na ez is egy ok hogy másik orvosnak adja Lout. Mert ugye az igazgato csak azt látja hogy Lou ragaszkodik és az veszélyezteti a gyógyulást ... Szóval csak oda lyukadunk ki hogy másik orvost kap :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh, drága!
      El sem tudom mondani mennyire örülök neki, hogy ilyen hosszú kommentet írtál! Nagyon hálás vagyok a rengeteg idődért, amit áldoztál rám!
      Ez egy szép kifejtés volt, azt meg kell hagynom. Lássuk csak sorjában. Mindenre válaszolni szeretnék, így rengetegszer elolvastam a megjegyzésed.
      Igazából mindkét kommentedben vannak helyes észrevételek, szóval újfent örömet okoztál, a dupla munkáddal. Oh, majd' elfelejtettem! Remélem nem baj, hogy csak a másodikhoz írok.
      Tehát...
      Semmi baj, add ki magadból a sok félelmedet, mert ezután nem lesz rá nagyon időd, sajnálom... Édes ez az együttérzés. Megható, hogy aggódsz értük, de azért az élet nem fenékig tejfel. :/
      "Nincs otthon a macska cincognak az egerek" - Ez valami fantasztikus gondolat! Akár a fejezet címe is lehetne. Viszont az emberek változékonyak. A saját, vagy mások érdekeit helyezik az előtérbe... most Niall hibázott, de talán jó oka volt rá, vagy nem. Ez is kiderül. :D
      Annyira rossz érzés folyton a majdokat szajkózni, de tényleg el fogom árulni.
      Oké XD Ez a székletörlő kissé tényleg mulatságos -Louis egyébként komolyan gondolta -, de másodjára valahogy sokkal viccesebbnek találom. Legalább volt valami mókás is a részben. Szerintem erre rég volt példa. :P

      Jól látod, mert tényleg ez volt mindennek az elindítója. Ezután jő még csak a java. ;)
      Ó! Gondoltam, hogy sikerült rájönnöd a titokra, ezért is válaszoltam. :)

      A második kommentben is igazat adok neked. Nem véletlen tiltják az orvos-beteg kapcsolatot. Rengeteg, RENGETEG! buktatója van. Látod? Máris összehoztunk kettőt.

      Köszönöm még egyszer a fáradságod!
      Rengeteg ölelés és puszi! <3 <3 <3

      Törlés
  3. Valami ahw...
    Őszintén az előző részhez sem tudtam semmit írni, mert szóhoz sem jutottam, de most ha csak pár sort is, de leírok, nincs arra szó mennyire imádom a történetett. Bár nagyon gyanus nekem az igazgató, de remélem Larry Shipper a fószer 😄 Nagyon jó lett, siess a kövivel 💜💜💜💜

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. XDD
      Hát ez nagyon jó volt! Tényleg komolyan elgondolkodom a kommentelők aranyköpései fülön. :DD
      Örülök, hogy ennyire magával ragadott a rész! :) Nagyon jól esik!
      Azért az igazgató esetén érdemes komolyan elgondolkodni... :D Hmm...
      Puszi <3

      Törlés
  4. Nem hiszem el,hogy ennyire szükségük van a másikra és még sem lehetnek együtt!! Még!! Nagyon remélem. Félek az igazgató kérdéseitől és,hogy Hazzat eltiltják Lou-tól! Azt nem tudom hogyan élné túl!
    Igaz az sem jó,hogy mindent csak Harry miatt csinál vagy miatta várja a holnapot de nem mindenkivel ez van ha szerelmes??
    Én csak iszonyatosan félek,hogy nem lehetnek együtt!
    Kérlek ne csinálj ilyet-(((((
    Abba én belehalok!
    Imádom!
    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ÓÓH! De aranyos, hogy ilyen érző lélek vagy! :) Ezek után félek bármilyen drasztikus lépést alkalmazni. Azért mindenképp készülj fel, mert lassan, de biztosan kibontakozik a bonyodalom. :P Már jó sokat írtam róla, így a következő részt viszonylag hamar ki fog kerülni. Reményeim szerint egy héten belül! Már alig várom mit fogtok szólni! :D
      Jó, kissé türelmetlen vagyok, na
      Egyébként igazad van. A szerelmesekre nem véletlen mondják, hogy dilisek. Csak az a baj, hogy egy betegnél ez kicsit aggasztó lehet. Könnyen fordulhat rögeszmévé a páciens részéről. De ebbe ne bonyolódjunk bele túlságosan, még úgyis visszatérek rá. ;)
      Puszi <3

      Törlés
  5. Hello drágám!❤️
    Csodálatos lett a rész!
    Sajnálom Louis-t,hogy vissza kellett ide jönnie, de sajnos ennek meg kellett történnie. Az a rossz, hogy sokkal jobb állapotban van, ha Hazz-zal lóg, de sajnos ő nem mindig van ott, es a rémálmok is jönnek vissza. Niall tok aranyos, hogy mindig segít neki (mondjuk ez a dolga), es hogy nem durva vele, mint a többi seggfej volt.
    Az orvos remelem nem szűrt le messzemenő következtetéseket, remelem együtt maradhatnak es nem lesz Harry kirúgva, vagy Lou elvébe tőle (mint páciens)!
    Csodás lett, imádi!❤️
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa! :))
      Köszönöm a dicséretet! Olyan jól esik. Megint picit bizonytalan vagyok, hogy nem jók a részek. Aztán olvasok egy ilyet, és kell egy pofon magamtól, ami helyreráz. :D Panaszkodás vége.
      Niallel még terveim vannak. Talán még meg is változik a vélemény róla... vagy nem XD Ahh.. Alig várom már, hogy olvassátok a többi rész! Már egészen előre haladtam. :D
      Örülök, hogy írtál nekem! :))
      Puszi <3 és sok-sok ölelés :)

      Törlés
  6. A hideg kirázott amikor a visszeemlékezéses részek voltak, amit annó mondtak neki az ágyben. Fuh. Még mindig rossz érzés.
    Kíváncsi vagyok mi fog kisülni ebből.
    Talán Dr.Gilbert köpött be? Hisz ő látta őket a tónál, és az igazgató is azt hozta fel. Bár tutkó hogy Harry bajba kerül, csak Louist sajnálom! NAgyon!
    A virág viszont nagyon aranyos hogy azt rejtegeti!

    Kíváncsian várom a kövi részt!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nyugalom, természetesen el fogom árulni ki köpött. :D Talán meglepetés lesz, talán nem.
      Örülök, hogy tetszett a virágos rész. Személyes kedvenceim egyike, ráadásul egy hirtelen jött ötletnek volt köszönhető.
      Hamarosan egy nagyobb fordulóhoz fogunk érni, remélem , hogy a felvezetés jól fog, és sikerült eddig.
      Puszi <3

      Törlés
  7. Ne, ne, neeee.
    Érzem, hogy megszakad a szívem. Ez nem történhet meg.
    Ha Louis-t elveszik Harrytől, azt egyikőjük sem fogja tudni elviselni, pláne Louis.. Csak ne essen vissza, kérlek!!
    Remélem Harry nem kerül nagy bajba, bár ha elveszíti Louis-t neki az a legnagyobb baj, de akkor is..
    Istenem, csak találjanak ki valamit, mert nemhogy ők, de én sem fogom kibírni ha szétszakítják őket.
    Bocsánat, ha kissé fura vagy érthetetlen a kommentem, de nagyon(!!) a rész hatása alá kerültem, nem beszélve arról, hogy már hajnali két óra van..

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Nem volt értelmetlen nyugi. :) Kettő óra?! Nem semmi. Pár napja nekikezdtem egy kúrának, hogy leszokok a virrasztásról. XD Elég sokszor fordul elő, hogy hajnalig fent vagyok, de ez eléggé kimerített. :P
      Igyekszem kíméletesen alakítani a történetet, de ennél többet nem árulhatok el. Szép csendesen robogunk előre, egyszer pedig az elkerülhetetlennek is meg kell formálódnia.
      Örülök, hogy írtál! :))
      Puszi <3

      Törlés