2016. szeptember 3., szombat

36. fejezet - Előbb vagy utóbb szembe kell nézned az elkerülhetetlennel



Sziasztok! :))
Én vagyok a legboldogabb, hogy csaknem osztatlan sikert aratott köztetek a maraton felvetése! :D Meg is érkeztem az első fejezettel! Picit csúszva, mert...oké bevallom, elaludtam. :/ Bocsánat! De most hivatalosan is elkezdjük! Annyit nem szeretnék hablatyolni feleslegesen, így máris utatokra bocsájtalak titeket. :D
Jó szórakozást! :D



 Amy



- Merre jársz? – érdeklődött Liam, elcsenve egy gerezd narancsot az előkészülő tányérról.
- Ezt hogy érted? – panaszkodtam alkotásom fölött bíbelődve, majd a kukába dobtam a gyümölcshéj nagyját.
- Beleegyeztél abba, hogy kiraboljuk az újságost – említette meg félvállról a számomra nem létező beszélgetést, mintegy mellékes tényt.
- Ugh… Bocsánat. Elkalandoztam... – valójában csak egy kissé sajnáltam, mivel eddig Louisról fantáziáltam. Nem nehéz eldönteni mi érdekelt jobban.
- Mostanában ez gyakran előfordul. Figyelmetlen vagy, és megfeledkezel dolgokról – a mikró csengetett, Liam pedig kisvártatva ott is termett előtte, egy hatalmas tállal a kezében, hogy kiüríthesse bele a papírzacskóban feldagadt forró kukoricaszemeket. Perceken belül az egész lakásban elterjedt a vajas kukorica nehéz illata, elnyomva narancs kellemes aromáját.
- Ezt az állítást tagadom – jegyeztem meg szórakozottan. Néhány gyümölcshéjat a radiátorra tettem illatosításként. Több mint valószínű, hogy addig marad rajta, míg a következő takarításnál rá nem lelek a fűtőtest mögött csonttá aszalódva, de egy estére legalább hasznát veszem.
- Tényleg?! – vonta fel a szemöldökét kárörvendően. – Emlékszel a karácsonyi partira? – egy marék kukoricát tömött a szájába, majd egy ravasz mosolyt villantott felém, amennyire ez kivitelezhetőnek bizonyult.
Ajkamat rágcsálva pörgettem az agyam, miközben elindítottam a filmet.
- Melyikre gondolsz? – érdeklődtem végül diplomatikusan, nehogy belesétáljak valamilyen általa állított csapdába. Csalafintaságom nem maradt észrevétlen, Li hitetlenkedve felnevetett.
- Nem hittem, hogy ilyen cselhez folyamodsz, de legyen… Az ideire.
- Azon nem is voltam!
Kis buta! Azt hitte megfoghat! Győztes mosolya láttán azonban elfogott a rosszullét. Halványan derengeni kezdet egy beszélgetés, ahol én meggondolatlan ígéretet tettem. Vajon máskor is előfordult, hogy csak félig figyeltem valakire?
- Rábólintottál, mégsem jöttél el. Emmától tudtam meg, hogy Louisval voltál. Nem is említetted…
- Sajnálom…
- Min jár az agyad mostanában? – a képernyő megmerevedett. Valójában egyikünk sem nézett rá azóta, hogy leültünk.
- Most fogok végezni. Szerinted mégis mit csinálok? A tételeket ismételgetem, amikor csak lehet – szuggeráltam rosszallóan, mintha megrónám, amiért bele sem gondolt a helyzetembe.
- Én ezt nem veszem be, Harry… – csóválta a fejét csalódottan. Megértettem, elvégre barátok vagyunk, akik mindent megosztanak egymással, eddig legalábbis így volt. – Aki ismer, azonnal látja, hogy két lábbal a föld felett lebegsz. És… Láttalak az irodádban, amikor… - megdörzsölte a szemét, és torkot köszörült – önfeledten dudorásztál…
- Mikor? – gyakran előfordul velem, hogy rákezdek egy slágerre, de nem hittem, hogy erről lenne szó. Kezdve az első jel felfedezésétől - izzadt homlok – egyre jobban érdekeltek Liam részletei.
- Nem tudom. Valamikor a héten – vakargatta meg tarkóját. – De most nem ez a lényeg. Szerelmes vagy, Harry? – tette fel szemernyi kertelés nélkül a kérdést.
- Hát én… - a barna szemek áthatóan fürkésztek. Minden rezdülésemet kielemezték. – Igen. – bíztam benne, hogy az őszinteséggel megúszom a további kérdéseket. Liam füttyentett, és elismerően a vállamba bokszolt.
- Ki a szerencsés? Fogadok az a helyes srác múltkorról. Hogy is hívták? – megtornáztattam a memóriámat, hogy a lehető leghamarabb beugorjon az egy éjszakás kalandnak induló rémes felsülésem másik résztvevője. Ha Li nem hozza fel, el is felejtettem volna szegényt. Talán egyszer felhívhatnám a fickót, hogy rendesen is bocsánatot kérjek.
- Robin – barátom rám vigyorgott, olyan erőltetetten, ami nekem épp az öröm ellenkezőjét sugallta. Rémesen hazudott.


Egy darabig még szemmel tartottam Louist az üveg mögül, kizárólag arra az időre, míg elfoglalja újabban kedvenc helyévé avanzsál széket Bill-lel szemben. A harminckét bábu már felsorakozva várta, hogy elkezdjék az aznapi háborút, a kérdés csak az volt, ki vezeti őket győzelemre. A férfi egészen megkedvelte szerelmemet, úgy is mondhatjuk, a szárnyai alá vette. Folyamatosan szemmel tartja, védelmezően, ugyanis a többiek még nem szoktak hozzá az új Louishoz. Liam szerint sokuknál fennáll a kiközösítés tünete, amiért egy társuk nem az ő orvosukhoz jár.
Beszédfoszlányokra lettem figyelmes, váratlan személyek hangszínén. Hamarosan a tulajdonosukat is megpillanthattam. Nem tévedtem, Dr. Carter és Dr. Gilbert siettek el a keresztfolyosón, jól hallhatóan egymással torzsalkodva. Hirtelen megindíttatás vette át felettem az uralmat. Úgy határoztam a legegyenesebb út az őszinteségen vezet keresztül, és inkább én vallok be mindent, mint kivárjam az ítélet megszületését felettem. Így talán érvelhetek is a javunkra, és nemcsak bólogatni vagyok kénytelen a határozatokra.
- Dr. Carter! – utánuk rohantam. Ki gondolta volna, hogy idős koruk ellenére ennyire sietősen képesek a lábukat szedni?
- Nocsak, Mr. Styles! – mosolyodott el örömmel telve az igazgató, amikor felfigyelt rám. A főorvos csak biccentett egyet, azt is valamelyik pillérnek szánta. – Várj meg az irodámban. Azonnal ott leszek – kacsintott rám Carter, majd szigorú pillantást váltva utánfutójával, folytatták titokzatos útjukat, jóval mértéktartóbb kommunikáció kíséretében.
Úgy tettem, ahogy kérte. Helyet foglaltam, s míg várakoztam, maradt időm az igazgató megszólításán aggódnom. Soha nem hívott még a vezetéknevemen.
- Bocsánat! Akadt némi gond az egyik beteggel – szaladt be vehemens léptekkel, szaporán törölgetve homlokát szokásos rongyzsebkendőjével a főnököm.
- Igazából én tartozom…
- Te egy nagyon udvarias gyerek vagy Harry, de előbb had beszéljek én – nyoma sem maradt az általánosságban kedveskedő orvosnak, hangja tiszteletet parancsolóan komollyá mélyült. Eltökélten álltam a nyakkendőlazítást követelő pillantást. Muszáj ésszerűn gondolkodnom és odafigyelnem, hogy kellőképpen meg tudjam védeni nemcsak magamat, de Louist is. Főként őt…
Dr. Carter a hegynyi papírkupac közt kutatott, mindaddig, míg nyelvével éleset nem csettintett a siker örömére, és kihúzott egy felcímkézetlen átlagos mappát, majd egyszerű mozdulattal elém dobta.
- Néhány nappal ezelőtt beszélgettem Louisval… - a döbbenet súlya a kopott szék párnájához passzírozott, azután enyhe csalódásban mártóztam meg Louis hallgatása miatt. Szerettem abban a biztonságos tudatban élni, hogy az egész napját megbeszéljük. Vajon mi mindent titkolt még előttem?
- Nem is említette…
- Ne szakíts félbe, édes fiam! – korholt meg szigorúan Carter, mintha a saját nagyapám lenne. – Én kértem meg, hogy találkánkat tartsa titokban. Ezek szerint megbízható a fiú, pedig szentül hittem, elárulja neked. De nem is ezzel akartam kezdeni. Elbeszélgettem vele néhány dologról. Tudod, Louisval mindössze egyszer kíséreltem meg kapcsolatot teremteni, méghozzá amikor bekerült ide, én üdvözöltem először. Úgy gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a próbálkozásom kudarcba fulladt. Nem foglalkozott a külvilággal, úgy tűnt, valahol egészen máshol jár, ahová a mi otromba nyers világunk nem férkőzhet be.
Hittem benne, hogy ígéretes orvos leszel, de abban nem, hogy sikerrel fogsz járni. Ezért nem szóltam egyetlen szót sem, amikor láttalak titeket az udvaron sétálni, vagy amikor szót váltottam a zongorahangolóval, aki egyébként roppant szofisztikált ember. A falak nem hangszigeteltek, és elég nehéz volt elhinni, hogy néhány nap alatt ilyen művészien kitanultad a zenét – rázta meg fejét jámboran. – Megtaláltam az engedélykérésedet is, amit Isten tudja honnan szedtél, és észrevétlenül hagytál az asztalomon – felnyitotta a rejtelmes dosszié fedelet, hogy feltárja előttem tartalmának mivoltát. Biztosra vettem, hogy elsápadtam, de türelmesen megvártam a végét az egyenlőre kétes kimenetelű beszélgetésnek. - Korábban már mondtam neked, hogy semmi nem marad előttem titokban. Amint kitettétek innen a lábatokat Louisval, már értesítettek is. Ezután, hetekkel később Dr. Gilbert tett nálam panaszt a nem megfelelő kezelési módszereid miatt, végül Niall keresett meg egy reggel, temérdek aggodalmával. Mint igazgató, meg kell értened, azonnal lépnem kellett. Az ápolód elárulta, hogy Louis tőled kért segítséget még rémálmaiban is, és félt a túlzott ragaszkodás kialakulásától, hozzáteszem, nem alaptalanul – rovott meg pillantásával. – Ezek után kételyekkel mentem be a szobájába, de kellemesen csalódtam. A zárkózott fiú kissé ellenségesen fordult felém, de hamar feloldódott, nagyon színes társalgás alakult ki köztünk – egy újabb papír került elő, rajta tetemes mennyiségű szöveggel. A legaljához ütögette tollát, mielőtt belemerültem volna a hevenyészett kézírással lefirkantott szavak kibogozásába. – Az értékelésem. Összegzésként annyit jegyeztem le: Nagymértékű, folyamatos tendenciát mutat a gyógyulás felé – olvasta fel saját szavait. Hátra volt még néhány sor, de túl hamar elvette a kezemből, és a mappa aljára süllyesztette a jegyzetet. -  Ez hatalmas lépés, Harry! Gratulálni szeretnék hozzá, mivel az utóbbi napokban szemmel tartottam a pácienst kicsit, és megállapítottam, Louis teljesen megérti, és elfogadja kettőtök viszonyát - annyi biztos, nem erre számítottam. Kissé elbizonytalanodtam, amiért szidalom helyett dicsérettel jutalmaztak.
- Látom meglepődtél – somolygott Dr. Carter.
- Azt hittem, dühös, amiért titkolóztam.
- Nos való igaz, okoztál némi bosszúságot, de csak a tudatlanság miatt. Tartottam tőle, hogy elszalad veletek a ló – kedves, sokat sejtető mosolyától egy pillanatra felszökött a pulzusom. Reméltem nem egy burkolt megjegyzéssel kínált meg. Kizárt, hogy fulladozás nélkül kibírjam a vallatást.
- A véleményét figyelembe véve… Mit gondol, lehet rá esélye, hogy kiengedjék egy hónapon belül? – Dr. Carter borostáját sercegtetve dőlt hátra.
- Lehet rá esély, de mindent gondosan el kell rendeznünk. Úgy kell csinálni, hogy a lehető legelfogadhatóbbak legyenek a feltételek. Ügyesen kell kijátszanunk a kártyákat, és fontos a megfelelő időzítés. Ne feledjük, hogy a siker a cél, mert az Louisban is pozitív megerősítést fog hagyni.
- Ig… - összecsapta tenyerét, és egy jegyzetfüzettel párosított tollat tolt elém. Ő felpattant, majd izgatottan járkálni kezdett fel-alá a perzsaszőnyegen, miközben félhangosan morfondírozott.
- Ügyesnek kell lennünk. Összehívjuk a bizottságot. Nem tudni milyen orvosokat küldenek, de nem is lényeges. Az intézmény igazgatójának jelen kell lennie. Az én vagyok… Velem jól kijön Louis, legalábbis, úgy tűnt... Ezt jegyezd le! - szólt rám hirtelen parancsoló éllel, mintha egy körmölésre lusta diák lennék. Az igazgató nyughatatlan volt, és gyorsan járt az agya, amikor szüksége volt rá.
- Az elejétől?
- Nem! Nem! Csak a gyűlést. Nézd meg a naptárat. Milyen elfoglaltságom lesz februárban? Hol van szabad órám?
- Harmadika…
- Tökéletes! Ráérsz?
- Igen, de azért még… – az események fejvesztett gyorsasággal pörögtek. Rendesen átgondolni sem volt időm az aznapot, valamint a gyorsírás sem erősségem.
- Írd be a naptáramba! Összehívunk mindenkit! Louis megérdemli, hogy szabad legyen! Ideje elkezdenie az életét. Ha jóváhagyják, kell valaki, akit megjelölhetünk gondviselőnek… Lehetne az a Zayn gyerek. Ő a barátja, úgy tudom – időm sem volt bólintani, már továbblépett. – Írj! Megjelöljük őt. Kétlem, hogy tiltakozna ellene – kutakodni kezdett a szekrényében, majd újabb papírokat nyomott a kezembe. – Töltesd ki vele!
- Szerintem a szülei is elvállalnák – szúrtam közbe, mire vállat rántott.
- Zayn szüleivel valóban jó kapcsolatban volt. Dönts te közöttük, ahogy jobbnak látott – bár én Louis szüleit hoztam szóba, nem keveredtem vitába. Majd Zayntől elkérem a címüket. Kíváncsi voltam eddig miért hagyta hidegen őket a fiuk sorsa.
- Te maradsz a kezelője. Így lesz a legjobb. Hetente kétszer találkoztok az irodádban, a szabadidőben pedig ahányszor akartok – itt megállt egy pillanatra, de később visszaült az asztalhoz, elkérte a jegyzetem, firkálgatott rá keveset, aztán a mappa után nyúlt. – Az ellenőrzéshez rendben kell lennie mindennek – aláírt valamit, később láttam, hogy Louis kikérőjét a kórházból. Legalább most már hivatalossá vált. – Gyerünk, Harry! Nem érünk rá! Keresd meg Mr. Malikot, és töltsétek ki azt a papírt – azt is ellátta a kézjegyével, azután csaknem kitolt az ajtón.
- Minden jóra fog fordulni! – kiáltottam oda Emmának, majd egy cuppanósat nyomtam az arcára. Szegénykém először majdnem szívrohamot kapott, aztán meg akart fulladni a rötyögéstől. A jókedvem felhőtlen volt. Még a pocsolyákba is ugrándoztam, mint egy gyerek, mielőtt bevágódtam a kocsiba, és feltekertem a rádió hangerejét, hogy együtt énekeljek az előadóval egy pont a hangulathoz illő számot.


A rendőrség előtt számtalanszor elhajtottam már. A robusztus szürke épület tiszteletparancsolóan magasodott a város fölé, őrködve a védtelen polgárok felett, egyfajta biztonságérzetet kölcsönözve ezzel, vagy esetleg vészjósló lehetett abban az esetben, ha valaki rosszban sántikált. Legalábbis így képzeltem. Reméltem, hogy soha nem kell majd bemennem egyik osztályra sem, de a szükség kötelezett. A parkolástól kezdve egész a portáig feszélyezve éreztem magam. Folyamatosan magamon éreztem a kamerák és őrök figyelő tekintetét.
- Zayn Malikot keresem – jelentettem be a portásnak ittlétem okát a törhetetlen üvegen keresztül. A pocakos férfi böngészett egy darabig a számítógépén valamit, mire nagy nehezen kijelentette, hogy a hatodik emeleten keressem.
 Lépten-nyomon belebotlottam egy egyenruhás emberbe, akik hol elmélyülten társalogtak, hol lóhalálában futkostak. Szerencsére még azelőtt ráakadtam morcos igazságszolgáltatókkal zsúfolt liftre, hogy feladtam volna az utána való kutatást. Az övükön lógó bilincstől kezdve a gumibotig mindenféle eszközt alaposan áttanulmányoztam, s csendes magányomban akaratlanul is azon törtem a fejem, milyen érzés lehet az eszközök bármelyikének adjusztálását elszenvedni.
- Segíthetek? – lépett elém egy őrszemet játszó, barátságosan mosolygó szőke hölgy, mihelyst távoztam az egyre zsúfoltabbá váló kabinból. Alacsony, kisportolt termetét, és fakókék szemiben villogó rátermettségét összhangba állította az egyenruhájának tekintélyt parancsoló megjelenése.
- Harry Styles. Mr. Malikot keresem. A portás azt mondta itt találom.
- Lizbeth Selby. A nyomozó az elöljáróm. Most épp kihallgatást tart, de perceken belül itt lehet. Megvárhatja – mutatott egyértelműen utalva a fal tövében sorakozó magányosan árválkodó székek egyikére. – Kér egy kávét? Teát, esetleg vizet?
- A víz tökéletes lenne - mosolyogtam hálásan. Lizbeth bólintott, és míg a sarokban álló ballonból műanyag pohárba töltötte az innivalómat, volt alkalmam alaposabban megszemlélni a faberakásos falakat, hozzáillő mokka járólapokkal, és helyenként előbukkanó növényekkel. Már csak valami évekkel ezelőtt megjelent divatlap hiányzott egy újságos állvánnyal, hogy egy orvosi magánrendelővel lehessen asszociálni.
- Köszönöm – vettem át innivalóm, amikor Lizbeth megérkezett vele.
- Vallomást szeretne tenni, Mr. Styles? – helyezkedett mellém a szőke lány keresztbe tett lábbal.
- Szó sincs róla. Zayn a barátom, és halaszthatatlan megbeszélnivalóm van vele – mintegy végszóra, az egyik elhomályosított üvegű ajtó mögül Zayn bozontos feje bukkant elő. – Micsoda meglepetés! – nyomban széles mosoly lepte el arcát - Mi járatban vagy? – a fiatal tiszt helyet cserélt vele, de nem kerülte el a figyelmemet a lány pironkodása, amikor félúton találkozva, parancsnoka biztatóan megveregette a vállát. Látszólag a fiú ennek nem tulajdonított túl nagy jelentőséget, de az a veszély is fennállt a lány bánatára, hogy nem is állt szándékában.
- Segítséget szeretnék kérni, pontosabban egy címet. Louis… - Zayn kikerekedett szemekkel lepisszegett. Kezdtem unni, hogy soha nem fejezhetem be egyetlen mondatomat sem. Kénytelen voltam követni Zaynt az irodájába, melynek ajtaján ezüst táblácska hirdette nevét, és nyomozói rangját.
- Louis ügyével most is foglalkozik a hatóság. Nem akarlak belekeverni, szóval, ha lehet, mellőzd a nevének hangoztatását – félig az asztalra ülve gondterhelten szólalt meg, s míg memorizáltam a hallottakat, lehűsítettem magam a kezembe szorongatott pohár tartalmával. – Milyen címet szeretnél?
- Mivel Louis… ühm… hozzátartozója vagy, ha élhetek ezzel a kifejezéssel, úgy gondolom jogod van tudni, hogy a közeljövőben szeretnék egy meghallgatást kérni számára. Erről annyit kell tudni, hogy néhány kitüntetett orvos, akik teljesen érintetlenek az ügyében, elbeszélgetnek vele, majd eldöntik, hogy alkalmas-e a nagyvilági életre. Ilyenkor értesítenem kell a családját, mert ha elengedik, valakinek felelősséget kell vállalnia érte. Szólni szeretnék a családjának, azonban nem találtam az aktában telefonszámot, ezért jöttem hozzád – azért döntöttem a szülei mellett, mert a család által kínált szeretet ér a legtöbbet. Dagadtam a büszkeség és boldogság különös keverékétől, amiért hosszú idő óta örömhírekkel szolgálhatok egy régi barátnak.
- A régi lakcímükön kívül nem tudok mással szolgálni – a félhomálynak köze sem volt Zayn kreol bőrének kifakulásához – Beszéltél erről a furcsa fogadalmadról, de úgy érzem muszáj tudnod. Louis anyja börtönben van azért, amit tett, az apja valahol a világban kóborol. A nyomozás most is folyik utána, de sajnos elég kilátástalanul. Felszívódott még a rajtaütés napján – kezdett összeállni bennem a szörnyű kirakós. Lassan minden darab a helyére került, megalkotva a képet, ami elől sehogyan sem tudtam elfordulni. Hónapokkal ezelőtt sóvárogtam volna a tudásért, de lehet, hogy már nem is akarom látni, mi rejlik a színfalak mögött.
- A szülei?! – azért imádkoztam, hogy Zayn cáfolja meg a képzeteimet, de bólintott. Hangtalan szenvedésem a hajamat szántó ujjaimban bontakoztak ki.
- Ezek szerint már többet tudsz. Nyilván a legfontosabbat, hogy miért van ott, ahol, nem mondta el neked… Ők tették… Ők tartották fogva! Még most is kételkedem benne, hogy vér szerinti rokonok, de a DNS nem hazudik. Felháborító! – sziszegte a fogai között a lehető legtöbb undorral és gyűlölettel a velem szemben helyet foglaló fiú.
- Annak idején gyűlöltem hozzájuk járni, mert a szülei kibírhatatlanok voltak, de mégis megtettem, és tudod miért? Miatta! Szörnyű volt látni, ahogy minden nap fásultan ül az iskolapadban. Először csak spontán iskolaundornak véltem, hisz a csoportos munkákban meg sem szólalt, folyton távol ült tőlünk, nem kapcsolódott bele a beszélgetésekbe, élte a maga kis világát, ami a kíváncsiságomnál fogva vonzott.
A többiek elfordultak tőlem, amit nem nézett jó szemmel, de engem nem zavart, sokkal jobbat kaptam helyettük. Első alkalommal azért kísértem haza, mert belázasodott a suliban. Az anyukája nyitott ajtót. Megmondta miért jött korábban, mire az csak annyit mondott „De jó!”. Mindezt olyan hangnemben, mintha a terhére lenne a saját fia. Számos esettel később kezdtem megérteni, hogy Louisnak ez fel sem tűnik. Egyszerűen átsiklott fölöttük, és ugyan azzal a vidámsággal folytatta az életét. Egyszer elég csúnyán összevesztünk, a képmutatásuk miatt, amit a világ felé küldtek. Louis fejéhez vágtam milyenek, és erre ő még védte őket! – Zayn hitetlenkedve felsóhajtott. – Kénytelen voltam én bocsánatot kérni. Többször nem hoztam fel a témát, hanem elviseltem, hogy rongyként bánnak vele...
Nem mondta, hogy baj van. Egy szóval sem említette, aztán a suli végezte előtt egyszer csak eltűnt. Nem vette fel a telefont, és hiába mentem hozzá, az anyja lerázott azzal az ürüggyel, hogy ősztől a nagynénje városában fog tanulni, ezért odaköltözött. Én… még soha nem mondtam el senkinek, pedig még pszichológushoz is járnom kellett, de éreztem, hogy valami nem stimmel. – Zayn hosszú ideje először emelte fel a padlóról a tekintetét. – A bíróságon láttam őt legközelebb, ahol csak ült, és nézett maga elé. Egyik ügyvéd sem volt képes elérni, még a bántalmazóit sem vádolta meg. Nagyon ijesztő volt… Harrys bíró a bizonyítékok alapján döntött, Louist pedig szakemberekre bízta az állapota miatt.
- Szeretném, ha elvállalnád, hogy a gondviselője leszel, amennyiben kiengedik – gondosan elzártam a belül üvöltöző Harryt. Rájöttem ki lesz az első, akin bosszút kellene állnom, de beteg tervemet nem Zayn előtt szándékoztam leírni – Hetente kétszer el kell hoznod kezelésre, megoldható? – elé sorakoztattam a lepecsételve várakozó hivatalos dokumentumokat, majd sürgetően a keze ügyébe csúsztattam egy alkalmasnak ítélt tollat.
- Ismerem ezt a nézést… Sokszor láttam már, főleg azokon, akikhez közel állt…
- Nekem nincs semmiféle nézésem – ellenkeztem szemet forgatva. Zayn beletörődően bólintott, és a rá váró feladatokra koncentrált. Magától értetődőnek vette, hogy a szárnyai alá kell fogadnia Louist. Rutinos kérdéseket tett fel, mire én igyekeztem a lehető legjobb tanácsokkal ellátni. A végéhez érve az a jövőkép lebegett előttem, ahol Louis kiegyensúlyozottan élheti mindennapjait.
- Ez egy jó barátom címe – nyújtott át egy aprócska fecnit Zayn, mielőtt beszálltam volna az autóba.
- Köszönöm, de nincs szükségem segítségre – húzódtam el, attól tartva, valami beszélgetésre szeretne küldeni, hogy könnyebb legyen megemésztenem a hallottakat. Köszöntem szépen, de ez nekem egyedül is menni fog.
- Igaz, de neki van. Ő azaz ember, aki kihozta Louist. Visszavonult, mert nem bírta feldolgozni az esetet. Talán ha beszélsz vele, te is belátnád, hogy felesleges a bosszú…
- Zayn! – ripakodtam rá egyre fogyó türelemmel.
- Csak azt akartam mondani, Louis még most is neheztel rá, valami félreértés miatt. Vidd magaddal őt is, hogy tiszta vizet önthessenek abba a bizonyos pohárba. 



4 megjegyzés:

  1. Amint kaptam facebookon értesítést, úgy rohantam a gépemhez, hogy még az ajtónak is nekimentem, az összes tesómat kitakarítottam a szobából, és elvonultam mint eghyy őrült...
    De megérte.
    Édes istenem, mikor mondta Harry hogy Louis szüleire gondol, hát azt hittem beverem a monitort...
    Az anyja börtönbe hálistennek, remélem az apját is hamar elkapják...
    Nagyon kíváncsi vagyok erre a személyre aki kimentette, remélem haamrosan hallunk róla is.
    Még ma kétszer lesz ilyen rohanásom, remélem a család kibirja :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. XDDD
      Akkor ez esetben készülhetsz! Néhány perc, és érkezem! :D
      Egyébként hamarabb hallasz a bizonyos személyről, mint hinnéd. Az ebéd utáni sziesztára tartogattam. :DD
      Mond meg nekik, hogy kitartás, csak két nap! :DD

      Puszi <3

      Törlés
  2. Pfuuuuuuuuuuuu teeeeeeeeeeeeeeeee .... Hát én megfolytalak 😂😂😂😂😂😂 (tudod hogy imádlak😘😘😘😘)
    Úristen hallod ha belegondolok milyen jók nevethettél ahogy itt aggódtam értük 😂😂😂😂 Jó isten milyen kis vészmadár voltam hogy elválasztják őket :D Pedig mennyiszer utaltál rá hogy ne aggódjak, főleg az utobbi pár résznél :D Én meg csak hajtogattam a hülyeségem 😂😂😂😂 De annyira örülök hallod 😁😁😁😁❤❤❤❤ Remélem hogy jól alakulnak majd a dolgok és kiengedik 😄😄😄
    Imádtam ezt a részt 😊 Az öreg pedig most visszalopta magát a szivembe :) És rohadtul kiváncsi vagyok hogy Seannel mit fognak beszélni már ha elmegy hozzá Harry :D (ugyis elfog 😂) Pörögnek az események ezzerel :D És nem hiszem el hogy az a féreg apja szabad, hogy rohadna meg (bocsánat de ez kikívánkozott) 😡😡😡😡😡😡 Mond hogy nem fogja megúszni :((((
    Mostmár alig várom a következő részt ❤❤❤❤ Siess vele ha tudsz légyszikeee mert most tűkön ülök ❤❤❤
    Millió Puszi 💋💋💋❤❤❤


    Ui.: Megszabad kérdezenem hogy a Something great-tel és az Illusion-nel mi a helyet? Lesz folytatásuk? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. XDDD Köszi! XD A fojtogatást azért hagyjuk, de értem én XDD
      Nos, elég gyors voltam? XD A kommented után 3 perccel már olvashatod a folytatást :DD
      Ezek szerint 1 pont Carternek? Éljeeen! :D Csak nehogy elbízza magát!
      Egyszer az apja talán megkapja megérdemelt jutalmát...vagy nem. De ez még később lesz esedékes. Most koncentráljunk a közeljövőre. ;)

      Puszi <3 és sok-sok ölelés :DD

      Ui:. Basszus! Te teljesen a fejembe látsz XDDDD Ezután SG-részt fogok hozni, viszont az Illusiont csak ősz végén folytatom. Furcsán mutat, hogy nyáron írok téli blogot, nem? XD Ha hamarabb folytatnám szólni fogok!

      Törlés