2016. szeptember 4., vasárnap

39. fejezet - A feladat hatalmas, és én még gyereknek érzem magam hozzá




Szép napot mindenkinek! :D
Akkor folytassuk a tegnapit! :D Annyira fel vagyok pröögve, mert hihetetlen, mennyire gyorsan reagáltok! ANNYIRA IMÁDLAK TITEKET! :D 
Ezen kívül már csak egy rész van hátra, és ez engem elszomorít, tényleg. Szívesen adnék még pár részt, de az a baj, hogy kifogytam... :( Szóval este jön az utolsó. Igyekszem minél hamarabb közzétenni! :D
Ehhez pedig jó szórakozást mindenkinek!!! :)))

Amy



- Szabad leszek? – kérdeztem tele reménnyel immár sokadszorra, amióta elhagyta Harry száját meghallgatásom híre. Eltartott egy darabig, míg igazán sikerült megértenem, és feldolgoznom, így egyenlőre nem merült bele a részletekbe, helyette türelmesen bólintott, valahányszor ismét megkérdeztem. Elvette tőlem a teásbögrét, az éjjeliszekrényre helyezte, majd finoman a párnák közé döntött.
- Van pár dolog, amit át kell ismételnünk a beszélgetésre. Egy picit mélyrehatóbb lesz egy átlagos csevejnél, de ők nem akarnak kezelni, csak beszélgetni – emelte ki a lényeget, amikor úgy vélekedett már képes leszek rá irányítani a figyelmemet. – Dr. Carter korábban adott néhány tippet, mire lehet számítani – az idős orvos említésére újfent eluralkodott bennem a bánat halvány szikrája. Nem ismertem eléggé ahhoz, hogy igazi gyásszal gondoljak rá, de ha felelevenítettem rövid találkozásunk perceit, rájöttem, egy értékes emberrel lett szegényebb a világ. Alig ismert, mégis előzékenyen bánt velem. Harry eközben hevenyészett listát nyújtott át a korábban említett tanácsokról, melynek néhány tagját csoportosítás céljából pipával jelezte.
- Amiket megjelöltem, azok lesznek a könnyebbek. Olyan témák, mint: kedvenc étel, időtöltés... A többi… Mit álmodtál utoljára? Mi a legkedvesebb emléked? Szeretteid… – mutatott végig néhány ponton. – Ezeket fogjuk gyakorolni, hogy olyan elfogadható válaszokat kapjanak, melyek a megelégedésükre szolgál, mindenekelőtt pedig megkímélnek téged.
- Szerinted… Készen állok? – kényszert éreztem a kérdés feltevéséhez, hisz az arcán egymást váltó érzelmekről tudtam, hogy állapotomnak szólnak. Elszomorított, amiért az én érdekemben kényszerül ismét szabályokat megkerülő lépésekre.
Harry az ajkát rágcsálta, míg elemezte a helyzetet. Nem lehetek telhetetlen, de gyűlöltem, valahányszor megfontolja a szavait, mielőtt megszólal. Arra vágytam, hogy az igazat mondja, nem azt, amivel a legjobban tud motiválni. Hiába jó érzés, átver, amit viszont ki nem állhatok.
Morfondírozása végeztével összekulcsolta a kezeinket, biztatóan megszorította.
- Szerintem mindig is készen álltál, csak nagy trauma ért, és az emberek, akik a legjobb tudásuk szerint igyekeztek neked segítséget nyújtani, túlkomplikálták, és hibáztak. Néha a jó szándéknak is lehet rossz vége, ennek köszönhetően pedig elvesztetted az önbizalmad. Ha arra a fél órára sikerül megnyílnod, csak egy kicsit, ráadás kis szerencsével biztos a siker – míg lefeküdt mellém, csalódottan emeltem a plafon felé tekintetem, a tökéletes körülírást hallva. Harry soha nem fog másként kezelni, mint páciensét. Amint őszinte beszélgetésre vágyom, átvált orvosra. – Akarom mondani… Szerintem még várhattunk volna, de Dr. Carter ki akart juttatni amilyen hamar csak lehet - Engesztelt buzgón, nem fukarkodva a megpuhításomat célzó homlokomra szorított ajkának mozdulatával. - Látom rajtad, hogy megbékéltél. Rajta, kérem azt a mosolyt! – egy újabb puszit kaptam, majd még néhány azt követőt, ezeket viszont már elszórtan az arcomon. Addig használta ezt a felettébb nyálas kínzásmódot, míg el nem nevettem magam. – Sajnálom, hogy ilyen vagyok. Igyekszem őszinte lenni, de nem könnyű – mormogta bánkódó hangon, miközben a homlokomat simogatta, ezzel folyamatosan felfelé fésülve a frufrum. – Szerencsére itt vagy nekem, hogy figyelmeztess rá – elmosolyodtam. Egy újabb feladatot találtam magamnak, amit felírhattam gondolatban az elvégzendők listájára.
- És mi lesz most, hogy Dr. Carter már nincs? – semmiből jött nyitottságát a lehető legjobban ki akartam használni. Amióta az idős orvos meghalt, a betegek is megéreztek a kórházban elszabaduló káoszt a közelgő igazgatóváltás miatt. Harry szerint, ami módfelett borzalmas, hogy jelen állás szerint  a sokak által magasztalt Dr. Gilbertet ítélték a legalkalmasabbnak ennek a posztnak a betöltésére. Ennél fogva logikus, hogy az általa alamuszi jelzőt kiérdemlő orvos lesz jelen a meghallgatásomon. Nem tagadom, cseppet sem rokonszenves alakja nyugtalanságot kelt bennem, hisz volt szerencsém találkozni vele azokban az időkben, amikor a páciensének mondhattam magam.
Az öreg dokival még semmi bajom nem lenne, talán, de ha Dr. Gilbert lép a helyébe, még én magam is kételkednék a teljesítőképességemben.
- Fogalmam sincs – adta meg magát Harry. Láttam rajta, hogy aggasztja valami. Talán pont ugyan az, ami engem is.
- Mi van, ha nem sikerül? – folytattam egyre jobban feszengve a rám váró feladat buktatói miatt.
- Várunk egy keveset, és újra megpróbáljuk – olyan elszánt képet vágott, ami nem engedett az ellenkezőjére következtetni, mégis bizonytalanságot véltem felfedezni zöld szemeiben, mielőtt elfordult tőlem. Akaratlanul is az okát kerestem, méghozzá magamban, hisz ő biztos lehet a dolgában, azonban ez a mulatság kettőnkön áll. - A francba is! Sikerülni fog! – megrezzentem kirohanásán, és értetlenül fürkésztem mi válthatott ki belőle ilyen heves érzelmeket. – Sikerülni fog, mert te erősebb vagy, mint Mark! – ezzel a kijelentésével alaposan összezavart, hisz egyetlen ilyen nevű embert sem ismertem.
- Harry… Miről beszélsz?
Nem válaszolt rögtön. Kezét oldalamra vezette, és mialatt a matractól felgyűrődött derekú pólóm alól kikandikáló csípőmet cirógatta, olyan érzékiséggel, hogy ujjbegyei alig érintették sápadt bőrömet, mélyen a szemembe nézett.
- Egy barátomról. Gyerekként magántanuló voltam, nem jártam iskolába, csupán a vizsgákra mentem be. Kizárólag azokban a napokban találkoztam az osztálytársaimmal, köztük Markkal, az egyetlen fiúval, akit kiközösítettek a többiek. – Máris szimpatizáltam a történet főszereplőjével, hisz ugyan abban a cipőben járt, mint én. Ismertem milyen, ha anélkül fordulnak el tőled, hogy különösebb okot adtál volna rá. – Azt tanácsolták, ne is szóljak hozzá, mert magában beszél. Elég volt ennyi, és mindenki kerülte, ezért én, nem is tudom már miért, szánalomból, vagy csak azért, mert nem akartam, hogy egyedül legyen, magányosan, felajánlottam neki a barátságom – akaratlanul is eszembe jutott Zayn. Ő is pont ilyen nagylelkű áldozatot hozott értem. Kár, hogy a világon nincs több ilyen odaadó angyal, mint ő és Harry, a hasonló sorsúak számára, mint mi. – Semmit nem tettem, csak meg akartam ismerni, de egy életre megtanultam, hogy a zárkózott emberek sokkal többet küzdenek, mint kívülről látszik. Jól megvoltunk, néha át is jött filmezni, aztán egy napon leugrott egy hídról – fejezte be könnyektől csillogó szemmel. Ha valaha is neheztelni akartam rá a korábbiért, most garantáltan elpárolgott minden ilyen elhatározásom. A bánatos Harrynél még életemben nem láttam szomorúbb dolgot. A szívem megrepedt tőle, és mást sem akartam, mint eltüntetni a közeléből ezt a rémes érzést.
- Sajnálom a barátodat… - Harry megtörölgette szemeit, és mély levegőt vett, hogy rendbe szedje magát, mielőtt hálásan elmosolyodott.
- Milyen érzés? – emelte rám szemeinek zöld fényét a folyamatosan simogató ujjairól, egy téma váltás reményében.
Mint mindig. Feleltem volna a kérdésre, hisz a testem jól ismeri már. Akárhányszor ér hozzám, szavak nélkül felelek neki. A bőröm bizsereg, a vérem lángra lobban, és belülről éget, mintha épp ott forrongana, ahol Harry megérinti. Lüktet, mint egy élő seb, de a fájdalom elmarad. Sokkal érzékenyebbé válok. Nem is merek ilyenkor levegőt venni, mert igazán közelről láthatom őt, és attól tartok, lemaradnék egy fontos részletről.
– Egészen különleges… Más, mint mikor én, vagy egy ápoló teszi. Jól esik, de egyszerre megborzongat – utaltam az épp keresztülfutó libabőrre a bőrömön. – De jó… Nagyon… - szusszantam fel. Szemhéjaim elnehezedtek, és átadtam magam az érzelmeknek, valamint a délutáni ejtőzés nyújtotta jótékony békének. Még így is éreztem Harry jelenlétét. Hallottam nyugalomtól lassú légvételeit, és éreztem az arcomat égető pillantását. – Nem szeretem, ha néznek, de neked ezt megbocsájtom – jegyeztem meg megjátszott rosszallással, még mindig csukott szemmel. A szempilláim meg-megrezzentek ettől az ártatlan kis arcmozdulattól, de így is magam előtt láttam, ahogy a göndör fürtökkel koronázott arc szépen metszett szája mosolyra húzódik.
A matrac besüppedt, és a nyúlánk test közelebb csúszott hozzám. Másik keze befurakodott a lepedő és közém, majd gerincemnél összefonta rajtam ujjait. E percben kisebb szívrohamot kaptam, az ellenállhatatlan vágy pedig hamarosan teljesen letaglózott. Majd’ szétpattantak megfeszülő idegeim, miközben valami azt súgta belülről, préseljem magam hozzá, hogy ennél is kisebb legyen a köztünk lévő űr.
- Megcsókolhatlak? – kipattantak a szemeim. Talán a szám is elnyílt meglepetésemben, de pont ez volt az, mely megoldást kínált olthatatlan vágyam csillapítására. Izmaim begörcsöltek heves megmerevedésüktől, de ezt figyelmen kívül hagyva várakozás teljesen felemeltem az állam, hogy Harry könnyebben hozzám férhessen.
- Igen… - leheltem, s nem kellett sokáig kínálnom magam. Egész éltemben két embernek engedtem meg, hogy csókot adjon, pontosabban kettőtől akartam. Tiffany nagyon bájos lány volt, de a hozzá való vonzódásom eltörpült a mostani mellett, ráadásul úgy tűnt, még csak nem is szimpatizált velem, ellenben Harryvel… Ő annyira akarta a csókot. Valahányszor megérinti az ajkam, érzem, hogy akarja, akárcsak én. A tudat, hogy kellek neki, hogy szeretne megérinteni, felfoghatatlan. Olyan rég vágytam már valakire, aki így érez! Aki akar engem, és elfogad. Nem érdekli, hogy milyen vagyok… szeret. Azt mondta, hogy szeret!
Eszembe jutott a mozdulata a rendelői heverőn, ahogy magához láncolt. Beleremegtem.
Mellkasán támaszkodó kezeim először az állához értek, rövid időre megtámaszkodva, majd a fürtjei alá siklottak. Annyira ellenállhatatlanul kellemes érzés volt a kunkorik simogatása, hogy feljebb kúsztam köztük.
Lehet, hogy én szintén…  
A hátamon megemelkedett a pólóm, és Harry ujjai simogatni kezdtek alatta, a szenvedélytől bele-bele markolva bőrömbe.
Sikíts!
Kipattantak a szemeim. Előttem egy bárgyún vigyorgó gyűrött arc, és az elővillanó sárgás fogak öltöttek valós alakot. Minden erőmmel azon voltam, hogy eltoljam magamtól a szörnyeteget, de az lefogta a kezemet, mert azt akarta, hogy ne mozduljak. Hogy az övé legyek…
- Eressz! – üvöltöttem rá, a várttal ellentétben pedig tényleg szabad lettem. El akartam tűnni. El kellett tűnnöm, igyekezetemben viszont majdnem leestem az ágyról.
- Louis! – hatalmas rántást éreztem belül, mintha a kitéptek volna belőlem egy darabot. Megmerevedtem Harry hangjára, amikor pedig a szörnyetegre néztem, őt láttam helyette. Az arca túl nagy nyugalmat sugárzott, a keze tétován feküdt a köztünk álló senki földjén.
Megértettem, hogy az imént csak hallucináltam… Vagy ez lenne a képzelet?
Szörnyű gondolatok magjai indítottak gyökeret bennem. Mi van, ha a szobámban vagyok, és ez itt az álom, amiből nem tudok felriadni?
Felpattantam, és a nappaliba menekültem. Útközben majdnem hasra estem Mollyban, de szegénykét nem volt időm engesztelni érte. Kellett egy biztonságos hely! Nagyon nagy szükségem volt rá!
Bebújtam a fotel mögé, átfogtam magam, és arra koncentráltam, nehogy elájuljak a fellépő levegőhiánytól.
- Louis, várj! – az idegeimet apró cafatokra tépázta a Harry nehézkes léptei alatt nyöszörgő parketta.
Értem jönnek! Kellek nekik! Bántani akarnak! Kedd van… NEM!
- Most hagyj! – nyöszörögtem eltompult hangon, de eltekintett kérésemtől, és továbbra is közelített. – Maradj ott! Kérlek! Minden rendben, csak adj egy percet! – tettem hozzá, amikor megláttam aggódó arcát.
Valamit ki kellett találnom, hogy bebizonyítsam magamnak a valóságot. Belecsíptem a karomba. Tudtam, hogy ez gyermeteg ötlet, de… szükségem volt rá.
Nem változott semmi, ugyan olyan volt, mint azelőtt…
Amint megnyugodtam, képes voltam mindent átértékelni. Ostobának éreztem magam, amiért képes voltam ennyire túlreagálni az esetet. Észre sem vettem, hogy Harry mindvégig mellettem állt, azonban kitartásáért hálás voltam.
Egyetlen pillantásból megállapította mennyire pocsékul vagyok. Letérdelt mellém, és magához vont. Talán ezt kellett volna tennem menekülés helyett, mert máris jobban éreztem magam.
- El fog múlni egyszer… ugye? – kérdeztem halkan a nyakába, de nem kaptam választ, csak szorosan ölelő karok ringatását, melyek megtartottak a széthullás ellen.


6 megjegyzés:

  1. Ez is hihetetlen jo lett. Louis es Harry kicsit lelkiztek ami nagyon tetszett. Remélem Louis egyszer jól lesz

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! :)))
      Ugye? :) Én is szerettem írni, ráadásul viszonylag gyorsan végeztem is vele, mert az egész könnyen megszületett. :D
      Én is! :D

      Puszi <3

      Törlés
  2. Ennyi "boldogság" után egy ilyen vég :(
    Ez a kérdés pedig a végén... de az jobban aggaszt hogy nem kapott választ. Mindig is az eszébe lesz? Végigkíséri az életében...
    Ez a Dr.Gilbert sem tetszik nekem, nagyon nem :s

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Picit tényleg szomorkás lett. De pótoljon érte az eleje. Sovány vigasz, tudom... :(
      Hát... azért elég nehéz visszatérni a régi élethez... De majd kiderül!

      Puszi <3

      Törlés
  3. Atya úristen ... Az előző részhez nem kommentelemem de most bepótolom :D Azt még elolvasni is "szörnyű" volt ... bele se merek gondolni hogy leirni milyen lehetett :(((( Egyszerűen ... Hát ez nem tudom megfogalamazni milyen felkavaró volt. (a felkavaró az enyhe kifejezés)
    Az hogy az öreg meghalt az meg ... Most miért őt?? Miért nem azt majmot-.- Ha ez a féreg lesz az igazgató Lou hogy fog kiszabadulni?? Ez a szemétláda azon lesz hogy Lou élete végéig az intézetben legyen😡😡😡😡 Most megint kezdődik a parázás ... Mivan ha ez a Gilbert kitalálja hogy másik orvosnak adja Lout???? Ezt nem hiszem el :((((
    Várom a következő részt de megint csak féle :(((
    Azért millió puszi és sok sok ölelés 💋💋💋❤❤❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát bocsi szívem, de ennek így kellett lennie. Tudom, hogy Dr. Gilbert jobban megérdemelte volna, de... Bocsánat!:(
      Egyébként ezt még nem mondtam senkinek, de vannak olyan részek, ahol elpityeregtem magam írás közben. Hát az előző is ilyen volt. De a harmadik olvasásra már nem is annyira vészes. :PPP (Picit de.)
      Azzal viszont megnyugtatlak, hogy semmilyen parázás nem lesz, és Gilbert sem adja át másik orvosnak. :PP

      Puszi <3

      Törlés