2016. szeptember 4., vasárnap

40. fejezet - Elhasított kötelék




Sziasztok angyalkák! :)
Bocsánat, amiért ilyen késő este érkezem, de eddig írtam, ugyanis azt szeretem, ha minden tökéletes. Hát, remélem az lett. Ezt majd ti fogjátok eldönteni.
Nagyon élveztem az elmúlt két napot, és mint mindig, most is ti voltatok a főszerepben :D Annyira hálás vagyok, amiért megajándékoztatok rengeteg kommenttel - pedig nem is kellett volna -, hogy nem győztem vigyorogni, mint egy vadalma! Rengeteg csók és ölelés!!!! :) <3 



Amy



Sokszor kaptam már belőle ízelítőt, mennyit változott korábbi betegem az utóbbi néhány hónap leforgása alatt. Néhány hónap? Inkább egy fél év. Fél éve, hogy Harry a szárnyai alá vette a mindenkitől rettegő páciensem, és sikerült visszahoznia a gödör aljáról. Nem kizárt, tanulhatok néhány dolgot legjobb barátomtól. Mivel úgy tűnik, az orvosi pályát kifejezetten ennek az embernek találták ki, a tehetségére nem lehettem féltékeny, mégis egy csepp irigységre késztetett. Kellemes, bizsergető irigységre, ami büszkeséggel töltött el iránta. A meghallgatásra a kettes rendelőben kerül sor, és ahogy láttam a „felügyelőket”, nos, véleményem szerint Louis biztos kezekben lesz, ennek ellenére jelen leszek. A kíváncsiság mellett különleges ok miatt döntöttem így. Harry már minden részletről gondosan beszámolt, és én mindenképp támogatni szeretném, ezért evidens, hogy jelen leszek. Kell valaki, akinek szétszoríthatja a kezét izgalmában. Ha a balt adom oda, arra nem is lesz szükségem a következő huszonnégy órában.
Ásítottam egy hatalmasat, a kiadós nyújtózkodást követően pedig elnyúltam a fotelomban. Kihegyeztem a ceruzákat, és óvatosan a tartóba csúsztattam őket, nehogy letörjön a hegyük. Ez a mániám. Jobban szeretem a ceruzát, mint a tollakat. Ezután megragadtam a kiskutyás kávésbögrémet, és kicsoszogtam a konyha felé egy erős fekete reményében. Még volt egy betegem a nevezetes beszélgetés előtt, szóval ideje volt igazán magamhoz térnem.
Tizenegykor kezdődik az egész hajcihő, és meglepő módon már egész korán zsongott a folyosó a messzi földről érkezett orvosoktól. Idegeneket, és rég nem látott ismerősöket köszönthettem hajnalok hajnalán szerte az épületben, kérdeznem sem kellett, sejtettem mire kíváncsi a díszes társaság.
Lépten-nyomon belebotlottam sutyorgó csoportjaikba, melyek mindegyike magára öltött egy bizonyos sémát. Legalább egy ember ellene szólt az épp beszélőnek, és ha mindenki elhallgatott, hatalmas tudás birtoklásáról tanúskodó bólogatásokat láttattak. Nem állítottam az ellenkezőjét, de némelyik olyan kábultan pislogott szódásüveg szemüvege mögül, hogy elgondolkodtam nem-e zápult meg az agya. Mellettük elsétálva viszont sikerült elcsípnem az éppen zajló beszélgetés néhány szófoszlányát, melynek segítségével összeragasztottam a mindenkit foglalkoztató témát, Louist. Régi történteket meséltek, és megvitatták egymás között, ki milyen kezelést írt neki elő anno.
Ezek szerint az üveg túloldalán, mely hasonló a szabadidős szobákéhoz, egymást taposó tömeg lesz. Bevallom őszintén, elleneztem, de nem hittem, hogy bármiben is akadályozná az odabent zajló eseményeket.
Felrémlett bennem egy korábbi beszélgetésünk Harryvel, hónapokkal ezelőttről, amikor minden erejével azon volt, hogy lebeszéljen Louis gyógyulásának nyilvánosságra hozataláról. A mostani tömeg látványa biztosított róla, hogy igaza volt… Mint mindig, természetesen.
A tömeg nagy nyomást fog gyakorolni Harryre, hisz előttük is bizonyítania kell, ő véghezvitte, amire mások képtelenek. Persze… milyen áron.
Tőlem kért segítséget, hogy igazán jó legyen a beszámolója - hisz ide már többre volt szükség, mint egy vizsgán -, így volt szerencsém látni belőle néhány oldalt. Komolyan nem hittem, hogy részletes beszámolást ad a kezelés folyamatáról, és igazam volt. Nagy körvonalakban tisztában voltam vele mit hagyott ki.
Például a csókolózást az irodája heverőjén.
Hát igen… Először én is azt hittem rosszul látok, vagy egyszerűen álmodom. Azóta kétszer is meggondolom, be merjek-e lépni kopogtatás nélkül. Általában odafigyelek, és ha hangokat hallok bentről, nem zavarom őket, de legtöbbször Louis zongorázik, alszik, vagy olvasgat mellette, az efféle zörejek pedig zavaróak lehetnek számára, ezért mellőztem. A felsorolt lehetőségeknek bármelyikével számoltam, amikor fél lábbal már átléptem a küszöböt, kivéve ezzel. Lányos zavaromban hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. A több évnyi önkontrollnak köszönhettem, hogy sikerült viszonylag hamar visszaszereznem a higgadtságom, és csendes hátraarcot csinálni. Percekig bámultam az ajtót, mert a retinámra égett, ahogy Harry a hátára dönti az aprócska Louist, miközben szenvedélyektől fűtve a szájában jár. Még hogy Robin! Hah! Elismerésemre váljon, hogy sikerült nem teljesen hülyét csinálnom magamból, és viszonylag közömbösnek maradni, miután összeszedtem magam, és KOPOGTAM.
Tehát a gyógykezelés röviden: Randik a városban, és csók órák a rendelőben… Párkapcsolat…
Nem is tudom hogy nem vettem észre hamarabb Harryn! Mondjuk még nem láttam szerelmesnek, de azt hittem, sokkal egyértelműbb jeleket fogok látni, mint a feledékenység és a figyelmetlenség. Picit azért csaltam, és szóltam Carternek, hogy járjon utána. Harry egy nagyvonalú ember, és féltem, hogy bajba sodorja magát Louisval együtt, de a főorvos jelét sem látta beteges kapcsolatnak köztük, így mindenki fellélegezhetett.
A következő kanyarban mélázásom miatt majdnem levittem a lábáról Dr. Gilbertet. Mostanában nagyon fennhordja az orrát, amióta kinevezték igazgatónak, és úgy mászkál, mint egy gőgös király a saját palotájában. Ekkor azonban mellőzte felsőbbrendűségének fitogtatását, ugyanis Louis karjának markolászása mellett nem maradt rá ideje. Szegény fiú meglehetősen fájdalmas képet is vágott amiért ilyen bánásmódban részesítették, valamint meglehetősen zavartnak is tűnt, hát még a mögötte igyekvő Niall és Todd!
- Mi folyik itt? – ragadtam meg Niall karját, hogy megállítsam egy pillanatra. Hiába igyekeztem feltartani a várt néhány szó erejéig, lábai szüntelenül hajtották előre, így kénytelenné váltam követni a kis menetet.
- Fogalmam sincs – felelte, és egy aggodalmas pillantást vette a távolodó Louisra. – Dr. Gilbert egyszer csak bejött, majd szárazon közölte velem, hogy kezdődik a tárgyalás. Meg sem várta a válaszom, fogta Louist, és elindult – magyarázta meglehetősen zaklatott állapotban.
- De hát nem úgy volt, hogy tizenegykor kezdődik?! Hol van Harry?! – az idegesség pillanatok alatt árasztott el, befúrva magát minden egyes sejtembe. Nyomban egy szörnyű félreértéstől tartottam, és azon törtem a fejem, hogyan állíthatnám meg a főorvost, és nyerhetnénk még néhány percnyi drága időt, míg tisztázódnak a dolgok.
- Valami költözésről magyarázott! Azt mondta, el kell mennie Zaynhez, ezért fél óra múlva érkezne - rossz előérzetem minden Niall száját elhagyó szóval erősödött. Valami itt nagyon nem stimmelt! A tökéletesen elrendezett ügy, koránt sem állt olyan magabiztos lábakon, mint néhány perccel ezelőtt. Hamarosan a kijelölt szobához értünk, és Dr. Gilbert kérdés, vagy bármiféle hezitálás nélkül húzta be maga után a megszeppent fiút, szinte keresztül gázolva az előtte élő falat alkotó Niallen, aki megszaporázva lépteit, hátrahagyott fejtörésemmel együtt.
- Doktor úr! Harry még nincs itt, nem kezdhetjük el! – fordult a főorvoshoz kétségbeesetten az utolsó szalmaszálba kapaszkodva, melytől a változást várta.
- Nincs több időnk! – felet egyszerűen az igazgató, és a közönségnek szánt határozott biccentése után, egyszerűen ellépett a meghökkent szőke ápoló mellett. Mielőtt bezárult az ajtó, sikerült elkapnom Louis pillantását. Abban a pillanatban mindent láttam rajta, csak a magabiztos, kijutásáért törekvő összeszedett fiút nem.
Niall úgy állt az ajtó előtt szoborrá dermedve, mintha a Ki tud tovább egy helyben ácsorogni? verseny első helyéért küzdene.
Az ablakhoz nyomakodtam egyedül hagyva szegény szőkét a kétségbeesésével. Nem értettem semmit. Miért rakták át az időpontot? Miért nem várnak Harryre? És miért hozták rá a frász Louisra és Niallre egyaránt?
Mire átverekedtem a tömegen, magma mögött hagyva néhány rosszalló megjegyzést, odabent a bizottság szigorú szemmel vizslatta az előttük megjelenő fiút. Louis nyakán az ér irreálisan gyorsan pumpálta a vért, pedig a nyugtalansága mellőzhető lett volna. Nem fért a fejemben mi szükség volt erre a közjátékra, hisz Dr. Gilbert tudhatta volna, milyen hatással lehet a páciensre. Amikor viszont megszólalt, megértettem mi a célja, és a szörnyűség megbénított, bennem rekesztve a levegőt, minden további gondolatommal együtt.
Tudta. Mindennel tisztában volt. Láttam abból, ahogy ránézett, láttam a szemében a gyűlöletet, de ez nem neki szólt. Egy másik embernek, akit csak az előtte álló védtelen fiún keresztül tudott darabokra szedni.
Utálta Harryt. Mindig is utálta, mert Harry tehetséges volt, és fiatal. Előtte állt az élet, ráadásul a karrierje még el sem kezdődött. Fél órán belül megnyílnának előtte az ajtók, és azzal, hogy nincs itt, tökéletes alkalma nyílt ellenlábasának a tönkretevéséhez. Nem érdekelte, hogy ezzel egy fiút kell örök életére bezáratnia porig tiporva ezzel, és nehezen felépülő lelkét, újra szétmarcangolja, őt csak az irgalmatlanság hajtotta az elégtétel érzése felé.
- Louis Tomlinson – kezdett bele a jobb szélen elhelyezkedő orvos kellemes dallammal a kezében lévő papírokból felbámulva. Valami Phelps, ha jól emlékszem. – Nincs ok az aggodalomra. Csak beszélünk egy keveset, és vissza is mehetsz a szobádba. Szeretnél? – Louis bizonytalanul méregette a hízelgő hangnemben társalgó férfit, míg idekint valamennyien lélegzetvisszafojtva vártak a válaszára. Engem eközben sokkal jobban lekötött, hogy a gyors hívóra rátenyereljek, és Harryt tárcsázzam.
- Ha nem muszáj, akkor nem. Nem kedvelem – mondta Louis bátortalan hangján. Dr. Gilbert elmosolyodott, de attól a mosolytól, még én is megrémültem. Körülnéztem, azonban senkin nem láttam, hogy bármi gyanúsat is észrevett volna. A fülemhez szorított készülékben búgó vonal eközben erőtlenül csörgött. Francba!
- Rendben. Ülj csak le, Louis. Bizonyára úgy kényelmesebb. Hogy érzed magad? - érdeklődtek tőle fesztelenül fenntartva a beszélgetést.
- Köszönöm, jól. Már sokkal jobban érzem magam.
- Mitől változott meg a szemléleted? – tudakolta a másik orvos, Dr. Waylett, majd lejegyzett valamit a lapjára.
- Harry sokat segített benne…
- Harry? – hajolt előre Phelps.
- Igen.
- És van még valami, amit nem kedvelsz? Mi a helyzet az emberekkel? – kérdezte a főorvos a többiek egyetértő bólogatásaitól kísérve, míg elhelyezkedett Louis.
- Hát…
- Őszintén – kérte Phelps szelíden.
- Nincs velük bajom.
- Mi van akkor, ha közel mennek hozzád? – Gilbert ravasz kérdése határeseten belül mozgott, azonban sikerült a fiú elevenjébe találnia, mert annak ujjai nyugtalanul megrándultak. Nagyot nyeltem. Előre láttam, hogy nem fogja bírni. Újra tárcsáztam.
Vedd fel! Vedd fel! Vedd fel! Könyörögtem némán, míg ki nem sípolt.
- Valami baj van? – tette vállamra a kezét az egyik orvos, mire megráztam a fejem.
- Kicsit tartok tőlük… De nem akarnak bántani… - felelte lesütött szemekkel a páciens.
- Mi a helyzet az ismerőseiddel, barátokkal, a családdal? Gondolsz rájuk?
- Néha. Kevés embert ismerek…
- És mi a helyzet a múlttal? Gyakran merengsz rajta? – Dr. Gilbert szavára az orvosok szinte szinkronban fonták össze ujjaikat az asztalon várakozás közben.
- Én… - Louis egyik karjával észrevétlenül átölelte oldalát, és mély levegőt vett.
- Beszéljünk másról. Mit gondolsz a zenéről? Úgy tudom, hogy szereted. Játszol valamilyen hangszeren? – kegyelmezett meg Dr. Waylett, Louis bizonytalansága láttán.
- Zongorázok, és nagyon szeretem, mert megnyugtat. Összeszedettebbnek érzem magam tőle.
- Ez nagyszerű! Az én lányom is játszik rajta – ütötte össze a tenyerét Waylett elégedetten.
- Azt mondod megnyugtat. Gyakoriak a félelemhullámaid? – érdeklődött a nyálas képű.
- Nem…
- Mi okozza ezeket? – Dr. Gilbert aljas játékot űzött. Tudta hol kell megcéloznia Louis tűrőképességét, hogy pillanatok alatt elveszítse a kontrolt.
- Hát…
- Szagok, egy helyzet, egy tárgy, esetleg szoba? – nézett rá várakozás teljesen.
Louis összehúzta magát, a telefonomon újra tárcsáztam.
- Mi váltja ki őket? Vannak visszatérő gondolataid, álmaid… esetleg képzeteid?
Louis szemei kikerekedtek. Nagyot nyelt, és szaporán lélegzett.
- Nem… Nincs…  - préselte ki magából nehezen. Láttam rajta mennyire igyekszik, mégis gyenge próbálkozásnak számított.
Vedd már fel az istenit!
- Biztos? Akkor hogyan szabadulsz meg tőlük? Segítenek benne vagy… egyedül alkalmatlan vagy rá?
Louis átkarolta magát. Tekintetét egyre az orvosokon függesztette, aztán minden előjel nélkül sikítani kezdett.
Kitört a káosz. Niall az ajtónak esett. Először azt hittem be akar rontani, de aztán láttam, ahogy odabentről segítséget hívnak. Be fogják nyugtatózni, a szőke pedig ezt pontosan tudta, ahogy azt is, nem engedheti. Az orvosok rosszallóan rázták a fejüket, miközben Louis a sarokba menekült, és ekkor jelent meg Harry. A külseje zilált volt, mintha otthonról egész idáig futnia kellett volna, mire átverekedte magát a tömegen. Találkozott a tekintetünk, és ebből ő mindent megértett, máris az üvegre fókuszált. Amikor meglátta a benti jelenetet, kiesett a kezéből az addig szorongatott papírzacskó. Bentről nyílt az ajtót, Harry pedig kihasználta a kínálkozó alkalmat, és egy ugrással a szobában termett.
- Kifelé! – ordított rá az orvosokra olyan dühvel, mint egy felbőszült bika. Egyedül Dr. Gilbert mert ellenkezni, aki még most is a terem közepén ácsorgott, a vonagló Louist figyelve.
- Mit tett vele?! – kiáltott rá Harry nyers haraggal. - Nyissa ki az ablakot, maga idióta! – azt hiszem ez volt a pont, amikor már nem számított a jólneveltség.
Dr. Gilbert meglepő módon tette, amit kért, míg Harry Louishoz fordult. Talán ő sem számított ekkora változásra, amikor kierőszakolt a fiún egy ilyen mértékű rohamot, s most a döbbenettől merev tagokkal elszakadni sem volt képes a jelenettől. Louis a sarokban ült, és összeszorított szemmel kínlódott miközben igyekezett fülére szorítani görcsben álló ujjait. Harry letérdelt előtte, és megérintette. Nem szabályos. Egyáltalán nem volt az, ahogy vártam, Louis menekülési kényszerétől hajtva lábával tolta magát hátrébb, orvosa jóakarása elől.
- Lou, Lou, csak én vagyok…- ráfújt az arcára.
- Menj el! – a kiáltás nem érte váratlanul, úgy tűnt teljesen ura a helyzetnek, miközben levette a kabátját, és a falhoz vágta, különös hangot keltve ezzel.
- Én vagyok, Lou…
- Harry… - Louis elhallgatott. A nyers sikolyok elhaltak, már csak könnyei folytak megállíthatatlanul az arcán.
- Itt vagyok, csak nyisd ki a szemed.
- Félek… - Harry tenyere a kezeire simultak, mire Louis szempillái megrezzentek, és felpillantott. Néhány pillanatig egymás szemébe néztek, mintha Louis most győződne meg, valóban Harry az, aki előtte tornyosul.
- Itt vannak… Az árnyak, és… kiabálnak! Kiabálnak! Kiabálnak!
- Semmi baj, itt vagyok… - nyugtatta meg lágyan a göndör. Kezeit a fiúé alá csúsztatta, hogy átvegye a védelem szerepét a nem létező hangok ellen, és határozottan maga felé fordította az arcát. El a tükörtől, el Dr. Gilbertről, csak őt láthatta, míg mi abban a látványban részesültünk, amit Harry a rettegő Louisnak szánt. Ez egy teljesen más Styles volt. Egy határozott, és ádáz tekintetű fiú, aki minden nehézségen keresztül törve harcolt kedvese nyugalmáért. – Miről beszélnek? Mit mondanak Louis?
Lou megrázta a fejét, de Harry túl akaratos volt.
- Egyszer eljönnek, hogy magukkal vigyenek… Elkapnak, mert semmirevaló vagyok… és… gyenge… Nagyon gyenge...
- Hazugság! Nem érhetnek hozzád! Erős vagy, és ezt ők is tudják, érted?! – Harry nem hagyja, hogy Louis elvesszen, összetartóan küzdenek a célért. Kizárják a külvilágot, csak a másikra koncentrálnak. Ezért sikerült. Louis átlendült a holtponton, és ernyedten húzódott Harry karjaiba. Mintha mi ott sem lettünk volna, megtörten motyogott, csupán magas hangfoszlányait hallatva felénk, de mindezt a göndör nagyon is értette. Lágy duruzsolása a fülébe, ringatása és a mellé adott finom csókok a homlokára szüntelenek voltak. Louis feleletképp néha bólintott párat, és olyan ragaszkodással kapaszkodott barátom ingébe, mintha az lenne a kötél, mely kimentette. Pusmogásuk annyira bensőséges volt, késztetést éreztem, hogy elforduljak, mert rájuk tartozott, mitől csitult el Louisban az összes iszonyat, melynek fölöslegesen tették ki. 
Az emberek elhalkultak. Mindenki abban a pillanatban jött rá, hogy nem történt semmilyen varázslat, ugyanis Louis gyógyszere nem más, mint maga Harry, és a tőle kapott szeretete.
- Bocsánat – néhány ápoló suhant el mellettem. Amikor az ünneplés kapott volna helyet, az egész olyanná vált, mint egy rémes lassított felvétel. Megláttam a kezükben himbálódzó kényszerzubbonyt, és nyomban utánuk nyúltam. Levegőt szorítottam ujjam közé. Akadálytalanul léptek a szobába, és megállíthatatlanul az egymást ölelő páros felé igyekeztek. 
Elsőként Harry pillantott fel. Mindig is gyors felfogású srácnak ismertem, és ez most sem történt másként. Szorosabban ölelte magához Louist, aki ezt észlelve kisírt szemekkel pillantott fel. Azonnal közrefogták, és kíméletlenül lefeszítették karjait orvosáról.
- Harry! Kérlek, ne hagyd, hogy elvigyenek! Nem akarok elmenni! Harry! – rimánkodott Louis elkeseredetten az idegenek között vergődve.
- Ne merjenek hozzáérni! – acsargott Hazz, ám tehetetlenek bizonyult. Egy biztonsági már mögötte állt, és hátrafogva kezeit, máris felrángatták.
Louis hiába hadakozott, a gyakorlott, kíméletlen kezek, könnyedén erőszakolták bele a kényszerzubbonyba.
- Nem akarom! Kérlek! Segíts, Harry! Nem akarok elmenni!
Hazza béketűrésének is volt határa. Verekedni még soha nem láttam, de egy ügyes gyomorszájba könyöklést mérve a biztonságira, sikerült kiszabadulnia, és a következményeket mellőzve rontott az ápolókra. Cselekednem kellett...
Mire beértem, Louist leszedálták. Ernyedten, homályos szemekkel mered az elszánt göndörre, aki az ő szabadságáért küzdött. Minden erőmet be kellett vetnem, de sikerült lerángatnom a tömegről. A fejetlenségben nem vette észre ki vagyok, így megpróbált felülkerekedni rajtam, azonban a közbelépésemmel időt nyertem az ápolóknak, hogy elvigyék Louist.
- Eressz! – üvöltötte Harry tébolyodottan. Kénytelen voltam egy gyenge, ugyanakkor határozott pofonnal meglepni, hogy szánjon néhány kijózanodó percet magának.
- Fejezd be! Így rontasz a helyzeteteken! – célirányosan kezdtem magam után húzni, nem törődve a vizslató pillantásokkal. Itt már sokkal többről volt szó, mint a kezdeti füllentésekkel járó következmények. Behúztam az irodába, és magunkra zártam az ajtót.
- Elrontottam… Mindent elrontottam! El fogják vinni! Bezárják, örökre! Ő nem ezt érdemli! Tönkre fog menni, és végül nem marad belőle semmi! Az egész az én hibám! Hamarabb kellett volna jönnöm, akkor felkészíthettem volna… - elsírta magát. Percekig nem tett mást, csak zokogott a szoba közepén ülve.
- Állj meg egy percre, és figyelj rám! – ragadtam meg mindkét vállát határozottan. – Nem tehettél semmit. Az egész Dr. Gilbert hibája! Szándékosan kérdezte Louist olyanról, ami érzékeny téma számára, szinte sarokba szorította – Harry zavartan nézett rám könnyfátylán keresztül.
- Dr. Gilbert?
- Átrakta az időpontot, és szabotálta a beszélgetést. Ha láttad volna, Louis mennyire igyekezett… - Harryn megint végigsöpört egy dühroham.
- De még nincs minden veszve. Szedd össze magad! Ha szétesel, akkor elveszted Louist. Szüksége van rád, mert amikor felébred, meg fog rémülni.

14 megjegyzés:

  1. Ezt nem teheted. Ezt nem teheted velünk. Nem és nem és nem és nem és nem.
    Egy ilyen bombasztikus hétvégét egy ilyen epizódal lezárni.
    Olyan mérhetetlen érzelem tombol bennem, hogy nem találom a megfelelő gombokat a billentyűzeten. Az a köcsög doki, istenem tudom hogy ez """csak""" egy történet, de hogy leget ilyen valaki. És Louis annyira próbáélkozott, és Liam hívása és az a rohadt kényszerzubbony...
    Nem nem nem nem nem nem nem
    Nem szakíthatják el őket eggymástól, istneme hisz már majdnem kijutott.
    na jó, mostmár sírok.

    Nemtudom,mikor tervezed a következő részt hozni, de azt megígérehetem. Amint értesítést kapok róla, csapot - papot eldobva fogok találni egy csendes helyet hogy elolvassam.
    Én nem bírom kivárni...édes istenem...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj drágám, sajnálom! Igyekeztelek titeket felkészíteni, meg arra is figyeltem, hogy ne áruljam el magam nagyon, és sajnálom, ha úgy érzed, félrevezettelek. Ennek így kell lenni, mert nagyon fontos a továbbiak szempontjából.
      Tényleg sajnálom! Meg azt is, hogy sokat késtem a folytatással, de azért részben örülök, amiért sikerült ilyen érzelmeket kiváltanom belőled. Azért igyekszem valahogy jóvá tenni.
      Puszi! <3 <3 <3

      Törlés
  2. Úristen!!!
    Nem tudom, hogy fogom kibírni a következő részig.
    Idióta és kegyetlen ez a hülye Dr.Gilbert, és a francba, hogy mostmár ő az igazgató. Rohadjon meg.
    Pedig Louis tényleg annyira próbálkozott.. A többi orvos tök kedves volt vele, nem is értem, hogy miért nem vették észre, hogy Dr.Gilbert csak fel akarja húzni őt, és azt akarja, hogy kiboruljon.
    Amúgy annyira tudtam, hogy Liam tud róluk!! Az egyetlen pozitivum a részben az volt, hogy rájöttünk, Liam tudja, és mégsincs rossz véleménnyel erről az egészről..már ha jól vettem ki.
    Amúgy imádtam a részt, annak ellenére, hogy a szívem összetört. Mindig nagyon mérges tudok lenni, amikor valami ilyesmit olvasok, mivel mindig ledöbbenek, hogy milyen kegyetlenek az emberek.. Nem elég, hogy Louis mennyi rossz dolgon ment keresztül, ez az idióta Dr.Gilbert mégjobban tönkre akarja tenni az életét, csak azért, mert féltékeny Harry-re, amiért sokkal jobb nála, és amiért neki sikerült az, ami a többieknek -vele együtt- nem. Bár sajnos az igaz, hogy Louis nem gyógyult meg teljesen, mivel csak Harry tudja lenyugtatni, de így is brutális, milyen változásokon ment keresztül. Már nem fél annyira az emberektől, sőt..mikor annál az orvosnál voltak, aki kiszabadította -nem jut eszembe a neve- akkor kint volt a gyerekeivel. Hónapokig nem beszélt senkivel, aztán jött Harry, és nem csak felé kezdett nyitni, hanem majdnem mindenki felé. Nem lehet elmenni a tény mellett, hogy már mindenképp a gyógyulás útján van.
    Alig várom a következőt!❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Hát... Nem tudok mást mondani, mint: Ezt már az elejénél elterveztem.
      Kicsit módosítottam ez eredeti verzióhoz képest, de az már csak a részletekben rejlik. Mivel azt senki nem látta, így nem is tudhatjátok miről van szó, de lényegtelen pl, hogy eredetileg Harry szemszöge lett volna, és mindez a folyosó közepén történt volna, épp, mikor Dr. Carter elutazik. Hmm... Szerintem ez a verzió jobb lett. Mit gondolsz?
      Liam pedig... Hát :D Az előző fejezetben azt hittem, hogy egyből le fogok bukni Liam furcsa viselkedése miatt, de ezek szerint sikerült jól elrejtenem a részleteket.
      Jó érzés végigolvasni a változást, amit igyekeztem részek keresztül beletuszkolni a történetbe, mert ez volt a célom. Teljes mértékben egyetértek veled. Mindent a maga idejében, szép lassan, mert már a kezdetekben az volt a saját véleményem, hogy egy ilyen fejlődést nem lehet átmenetek nélkül egyről a kettőre véghezvinni. Szóval tényleg szuper dolog az írónak, a szereplőnek, és a legfontosabb, az olvasónak. Remélem így van. :D
      Puszi <3 :)

      Törlés
  3. Most miért csinálod ezt velem ????? 😢😢😢😢😢😢😢😢😢😢😢😢😢😢😢😢😢😢😢😢😢😢😢😢😢😢

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Előre féltem ettől a kommenttől. Annyira jó volt, hogy végre megnyugodtál, és ritka szemét embernek éreztem magam, amikor megnyugtattalak, de közben tudtam mit fogok tenni. Sajnálom!
      Puszi <3

      Re:. Remélem még azért nem adod fel, és maradsz.

      Törlés
  4. szegén louis :( nagyon jó rész :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lényegre törő vagy, mint mindig. De így igaz! Néha magam is megsajnálom a szereplőmet, annyit kínzom csórikákat.
      Köszönöm, hogy elolvastad! :)
      Puszi <3 :)

      Törlés
  5. Jesszus Mária!
    Ez a rész egyszerűen kiborított.
    Az előzőben olyan jól ment minden, erre meg megjelent az a kis köcsög orvos, es szinte mindent szetcseszett, amit Harry eddig felepitett.
    Nem is értem, miert csinálta. Értem,hogy utalja Harry-t, de Louis egy másik ember, akit ezzel tönkretesz.
    Jó időben érkezett meg Hazz, pont akkor,amikor meg meg lehetett akadályozni,hogy Lou nagyon kiakadjon.
    Remelem a következő meghallgatás jobban fog menni es Dr. Gilbert nem fog semmit csinálni akkor, mert Harry remélhetőleg ott lesz.
    Csodás lett, imadi!❤️
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ugh... Hát, számítottam rá, de szerintem nagyjából lehetett érezni, hogy nem lesz sétagalopp ez a rész.
      A miérthez csak annyit fűznék, hogy az emberek mérhetetlenül irigyek. Ez a tulajdonság mindenkiben megvan, és vannak olyan esetek, amikor valakiben elburjánzik.
      De minden helyzettel lehet valamit kezdeni, és ezzel el is érkezünk a többi részhez. ;)
      Puszi <3 <3 <3

      Törlés
  6. Imádtam mint mindig 😍 nincs mit mondanom(es nem is tudok mert félig alszom 😄)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. XDDD
      Semmi baj. Köszönöm szépen, hogy elolvastad, és félálomban is képes voltál írni nekem. Igyekszem emberibb időt választani ezentúl a posztolásnál, ami a következő rész után lesz kivitelezhető, remélem. :PP :D
      Puszi <3

      Törlés
  7. Ezer bocsánat,hogy csak most írok de bedöglött a gépem,el se tudod képzelni hogy szidtam!
    Most viszont elolvastam ezt a csodát amit létrehoztál és teljesen sokban vagyok!
    Először is lenyűgözött Lou bátorsága ahogy küzdött magáért és a szerelméért annyira szeretem!
    De a dokit főorvost utálom,hogy lehet valaki ekkora paraszt te jó isten annyira félek,de bízom benned,hogy nem fogod őket elszakítani!
    Imádom olvasni amit írsz és alig várom hogyan tovább!
    Puszi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Istenkém, semmi baj! Nem várom el, hogy amint posztolok, ti rögtön olvassátok el, és kommenteljetek. Mindenkinek van élete, meg hangulata. :) Semmi nem kötelező, ezért örülök rettenetesen, ha megleptek a hozzászólásaitokkal., lényegtelen, hogy az milyen terjedelmű, vagy mikor érkezik. Ha valakinek az első részhez van kedve írni, azt is elolvasnám, és válaszolnék rá. :D
      De ezt már mondtam, szóval bocsánat, hogy magamat ismétlem. :P
      Néha az én gépem is rosszalkodik. Olyankor szoktam szívrohamot kapni, és szurkolni neki, hogy ne adja fel. XD
      Na! Örömmel hallom, hogy szereted Louis karakterét. Kicsit félek tőle néha, hogy a sok szenvedésével nem lesz túl rokonszenves az olvasóknak. A bizalmat pedig nagyon köszönöm. Nem fogok vele visszaélni. :D (De pszt!)
      Puszi <3 :) <3

      Törlés