2016. október 11., kedd

41. fejezet - A bátorság vezérelje karod, ha fegyvert ragad a szabadságért!



Sziasztok! :)
Hát...ezt most sem így terveztem, de így sikerült. Sajnálom, hogy heteken keresztül nem hoztam a folytatást, de... Fogalmazzunk úgy, kevés az időm, valamint benne vagyok egy projektbe. :D Egy új történet, amely egyszer csak bemutatkozik, de nem itt, hanem az Until It's Gone blogon, mivel Awildával közösen írjuk. :D A részletekről később. ;)
Ó! Valamint megérkezett a Something Great új fejezete is. Igen, nem hagytam abba, ahogy az Illusiont sem. Amint lezárul az SG A másik blogot is folytatom! :D Nomeg, 'Közeleg a tél...' :D sokkal hangulatosabb lesz így.
Köszönöm az előző fejezethez érkezett kommenteket! Annyira hálás vagyok, hogy most az átlagosnál jobban szégyellem magam a megvárakoztatásért. Na de majd a következő! 
Jó szórakozást! :)



Amy



Harry

Hátamat a hideg falnak vetve, az utcafrontra ásítozó ablak előtt gubbasztottam egy takaróba bugyolálva, és az esőt néztem, ahogy… 
Aláhullik az égből… 
A tetőcserepekhez csapódik ezer cseppje… 
Végiggördülnek a csatorna felé… 
Végül az utca tócsáiba egyesülnek a társaikkal…
- Harry? – anya bizonytalan fonémája sodródott felém a szobámon kívülről, figyelmeztetésül vagy pusztán ellenőrzésül, majd hangtalanul belépett hozzám. Megtöröltem az arcomat, kissé elfogadhatóbb külsőt teremtve ezzel magamnak, hogy megkíméljem gyászoló tekintetemtől, érzékeny lelke épségének megőrzése érdekében, mielőtt szembe néznénk egymással.
- Igen? – a hangom fásult csengése ahhoz is kevés volt, hogy a falfestéket felsértse. Egyszerűen szertefoszlott, nyomtalanul elhalt.
- Hoztam neked levest – pillantott édesanyám a kezében egyensúlyozott tálcára mellékesen, miközben kicserélte a szekrényemen pihenő érintetlen reggelimmel.
- Nem vagyok éhes… - feleltem gondolkodás nélkül, mire édesanyám tekintete tanácstalanul siklott a gőzölgő tányérra. Az ajkát rágcsálta, és aggodalmasan vizslatott hol engem, hol az ételt.
Napok óta dolgozott, takarított, főzött rám és apára egyaránt, aki dupla műszak után két órát vezetett idáig, mindezt azóta, hogy hozzám költöztek Londonba. Nem mondták hány napra maradnak, igazán arra sem emlékszem mikor érkeztek. Egyszer csak volt ki betakarjon, zsebkendőt adjon, rávegyen a fürdésre, megetesse szegény hányatott sorsú Mollyt, és elzavarja a kíváncsiskodó firkászokat. Jól esett, hogy a közelemben vannak, mégis képtelen voltam kifejezni, helyette elzárkóztam előlük, és átadtam magam az apátiának, mely folyton a sötét gondolatok vizére terelt, ahol önző módon sirathattam nyomorult életemet.
Ebben az állapotomban képtelen voltam másokkal törődni, ezért szégyelltem el magam mérhetetlenül, amikor édesanyám arcát alaposabban szemügyre vettem. Biztosra vettem, hogy csalódást okozok neki, hisz előre figyelmeztetett, és most oda jutottunk, hogy a tárgyalásomra várunk. – Meggondoltam magam, hagyd a szekrényen.
Megkönnyebbült sóhaj szökött ki ajkai közül. Előre tudom mennyire boldog lesz, amikor elviszi az üres tányéromat, ezért arról már nem kell tudnia, hogy főztje a lefolyóban fog kárba veszni.
Próbálkozás egyéb tények kapcsán felesleges erőfeszítés, ezzel ő is tisztában van, mielőtt azonban újra magamra hagyott volna, apró keze a vállamra siklott. Szavak nélkül tett ígéret, biztosított az együttérzéséről, és biztatott a jobb napok reményére. Köszönetképpen gyengéden megszorítottam a nemes ujjakat, pedig ezek a gesztusok ebben a helyzetben már erejüket vesztik.
A mellkasom fájdalmasan lüktetett megsebzettségétől. Elmondhatatlanul fájt Louis hiánya, valamint a tudat, hogy ő magányosan maradt, anélkül, hogy bárki is magyarázattal szolgálhatna számára, csak fokozta. Elevenen él bennem, ahogy engem kérlel, miközben leszorítják őt. A segítségemet kéri, én mégis tehetetlen vagyok. Látom az arcát az ápolók között, és a rettegés uralkodik rajta… 
Niall a napokban hozta el nekem a személyes tárgyait, pontosabban egyetlen egyet. Egy préselt virágot, azt, amit tőlem kapott egy teljesen eltérő hangulatú reggelen, ahol minden célirányosan a jó irányba haladt. Elbűvölt szépsége, mégis képtelen voltam ránézni, mert a saját ostobaságom bizonyítékát láttam benne. Megszabadultam tőle, azaz a fiókom mélyére száműztem, hisz nem pusztíthattam el, amit Louis oly nagy gonddal őrzött meg.
De nem csak ezzel érkezett a szőke, híreket is hozott. Elárulta, hogy Louist még ott tartják az intézetben, de a tárgyalásunk után, ahol minden bizonnyal örökre eltiltanak az orvosi pályától - ami számomra semmit nem jelent -, de tőle is, azután elviszik. Addig a napig nem tesznek vele semmit, még étkezni sem engedik a többiekhez. Egy sötét szoba fogságára ítélték, anélkül, hogy bárkit beengednének hozzá.
El sem búcsúzhattam tőle. Hiába beszéltem erről számtalanszor az ügyvédemmel, tudtam, hogy soha többé nem lesz rá alkalmam…
Viszont...
Hirtelen emelkedtem fel, mintha az átlagos utcakép valami egészen rendkívülit mutatna nekem, amire érdemes abban a pillanatban, minden mást félre téve odafigyelni. Egy külső szemlélő ezt látta, én viszont lelki szemeimmel egy ismerős irodában jártam, ahol hivatalos dokumentumok ezrei hevertek szerteszéjjel, köztük egy, melynek aláírását túl sokáig halogattam.


Liam

Mindenki úgy viselkedik velem, mint egy fertőző beteggel. Ha felbukkanok egy teremben, az emberek elhallgatnak, majd pillanatok alatt elillannak, miközben lopott pillantásokkal illetnek. Elkerülnek, összesúgnak a hátam mögött, lényegtelen jelen vagyok-e vagy sem.
Az ő szegénységi bizonyítványuk, mert engem egyáltalán nem érdekel az efféle gyerekes viselkedés, egyedül az aggaszt, hogy rajtam kívül hátat fordítanak annak is, akinek most nagy szüksége lenne néhány barátra. Miért kell könyörögni a segítségért, és miért kell meghunyászkodnia mindenkinek Dr. Gilbert beteges egyeduralma alatt? 
Féltik az állásukat, ezért inkább csukott szemekkel járnak, és úgy tesznek, mintha nem lenne egyetlen zárt szoba sem, ahol rabként tartanak egy egyébként is sokat szenvedő védtelen lelket.
A tehetetlenség nap mint nap az őrületbe kerget, valahányszor elsétálok Louis ajtaja előtt, majd délutánonként szembe nézek Harry eltompult és legyőzött tekintetével, ahogy a várost kémleli, miközben gondolatai egy másik szobában járnak.
Soha nem láttam még ennyire töröttnek őt. Úgy éreztem feladta. Ezért undorom a főorvos önelégült képétől. Lassan nagyobb iszonyatot kelt bennem, mint egy meztelen csiga nyálkás teste. Elpusztított mindent, mindössze egy jó időzítés kellett hozzá, és a bűntudat legkisebb jele nélkül éli tovább mindennapjait.
- Tarts ki, Louis… - fektettem a hideg fém lapra tenyerem. - Harry nem adja fel… Bízok benne - mormoltam, ezzel saját magamat is bátorítva.
- Dr. Payne? – Bill hangja rángatott vissza a valóságba. Lemondó sóhajjal fordultam el Louis ajtajától, és léptem a szomszédos szobába, ahol Bill várt rám morcos ábrázattal és karba font kezekkel.
- Valami baj van? – ültem le mellé, s megpróbáltam félretenni a személyes problémáimat, hogy százszázalékosan álljak a rendelkezésére.
- Victoria azt híreszteli mindenkinek, hogy Louist bezárták a Towerbe. Victoria bolond, de nem szokott hazudni – érkezett nyomban a bölcs megállapítás. - Bezárták? Rosszat csinált? – felvontam a szemöldököm. Billnek nyomban feltűnt Louis hiánya, de korábban sikerült megnyugtatnom pár általános szóval, miszerint csak pár napról beszélünk. A nagy melák azonban hiányolta védencét, pláne, amikor a betegek közt terjedésnek indultak a pletykák. Sejtettem, hogy az ápolók keze van a dologban.
- Mondhatjuk így is - jobb ötlet híján bólintottam. Bill emésztgette a hallottakat, miközben a szemközti falat bámulta. Szegény ember, termete ellenére jámbor, és ahogy észrevettem, a barátait nagy becsben tartja, többek között ezért sem hagyta nyugodni a téma. Ha Tomlinsont elviszik, sok munkámba fog kerülni, hogy ne traumaként élje meg egyetlen cimborája elvesztését.
- Nagyon sokat sír… - közölte szomorúan. Követtem tekintetét, abban a pillanatban pedig megértettem, hogy hallja a falakon átszűrődő barátjának hangját. – Biztos megbánta már, amit tett. Szerintem bocsánatot is kérne. Miért nem hallgatják meg?
- Ez bonyolult – ráztam meg a fejem. Ha csak arról lenne szó, hogy elnézést kérjen, a világ túl egyszerű lenne.
- Szeretném tudni – akadékoskodott továbbra is páciensem.
- Vannak emberek, akik szerint Louis nem úgy gyógyult meg, ahogy kellett volna neki, ezért el fogják költöztetni – igyekeztem a lehető legegyszerűbben, és lényegre törőbben elmagyarázni a fennálló helyzetet.
- Nem hangzik olyan követhetetlennek – felelte, ezzel egyre több meglepetést okozva nekem, hisz a választékos beszéd távol állt tőle. – De van valami, aminek mégis sikerült rajtam kifognia.
- Mi lenne az? – egyre jobban érdekelt hogyan látja Bill a világot. Ennél összeszedettebb beszélgetésünk aligha akadt. Talán… neki is csak egy barátra volt szüksége.
- Louis boldog volt. Miért tartják ezt rossz dolognak? – elakadt a szavam. Ez az a kérdés, melyet senki nem tett fel magának, vagy ha eszébe is jutott, alaposabb átgondolás nélkül egyszerűen átsiklott fölötte. Erre itt egy beteg, aki korai leépülésben szenved, és rögeszmékkel terhes életet él, mégis képes értelmezni az esetet. – Hogyan kellett volna meggyógyulnia helyesen?
- Hát… Fogalmam sincs… - vallottam be kínosan. Újabb igazság. Milyennek kellene lennie a meggyógyult Louisnak, ha nem boldognak?
- Ezért zárják be? Mert ők sem tudják? - válasz híján Bill ezek után nem szólalt meg, így elérkezettnek láttam az idejét távozásomnak. Később úgyis találkozóm van vele. - És még a képzeletbeli szörnyeitől félt! Ezek után alaposabban megfontolnám ki is az igazi rém - cicceggett elégedetlensége jeléül.
Abban a pillanatban a férfi arca fejében játszódó különös gondolatokról tett tanúbizonyságot. Értelme eddig a sakkban bontakozott ki egyedül, most viszont újra megmutatkozott benne az intelligens ember.


 Niall

Az utolsó holmim itt az ápolók pihenőszobájában, egy teljesen átlagos ír zászlós porcelánbögre volt, melyet belecsúsztathattam az egyéb holmijaimmal terhes papírdobozba. Mivel Harry már nem dolgozik itt, vele együtt az én utamat is kiadták. Érthető lépés, azonban sehogyan sem akaródzott elmennem. Nem azért, mert megkedveltem az undorító sárga szobát, hanem Louis miatt.
- Nem lehet így vége! – suttogtam magam elé hitetlenkedve. Tanácstalanul a hajamba túrtam, és megmarkoltam a tövét, hátha az enyhe fájdalom előhoz belőlem valami épkézláb megoldást. Csalódtam az emberekben, csalódtam az orvosokban. Mindenki tehetetlennek bizonyult, pedig csak annyit kellene mondaniuk, hogy hazamehet. Az egész azé az idióta igazgató hibája. Az ujjaim olyan erővel zárultak össze, mintha a nyakát szorítanám. Dühkezelési problémáim lennének? Nem hinném. Spontán hajt a vakmerő tettvágy egy pondró eltaposásának érdekében.
- Még hogy ártalmas kapcsolat! Persze… - jegyeztem meg szárazon, mit sem törődve az engem fürkésző Todd néma pillantásával. Hihet amit akar. Nem vagyok őrült. Még!
- De ideje valami őrültséget csinálnom – feleltem neki bőszen bólogatva egyszemélyes párbeszédünk lezárásául. Sarkon fordultam, hátrahagyva a társalgót, cuccostul, pislogós Toddostul, mindenestül, és elviharzottam a sátán barlangjához, ahová már saját magamtól kaptam meg a belépési engedélyt.
- Na de kérem! – magas, sipítozó hangon fejezte ki nemtetszését az orvos, amint észlelte a megnövekvő egyedszámot. Hidegen hagyott a tiltakozása, már ha ezt annak lehetett nevezni. Két kézzel markoltam meg az asztal szélét, és nyomakodtam az arcába, olyan elszántsággal, amiből ha okos, kikövetkeztetheti, hogy nem érdemes ellenkezni, bármi csúszik ki a számon.
- Engedjen be Louishoz!
- Már megmondtam, nem léphet senki a beteg közelébe, pláne nem maguk! – felelte tömény undorral a hangjában. Szemet forgattam. Mit is vártam tőle?! Együttérzést? Naná, még mindjárt én szidom le magam, amiért ilyet feltételeztem róla!
Mintha ostoba érvével elintézettnek vélte volna az ügyet, fogta magát, és kényelmesen visszahelyezkedett tepsi seggére.
- Miért?! Hát nem látja, hogy ezzel tönkreteszi?! – kiabáltam rá újfent. Ezalatt három másodpercnyi időm volt körbejáratni tekintetem egy kulcsos szekrény után kutatva. Kellett lennie egynek, hisz az igazgató mindenhova bejuthat, és kétlem, hogy ezt a csekély száz kulcsocskát egy piros buszos  kulcstartón tartaná összefűzve.
- Vegyen vissza a hangnemből! Ez itt egy neves intézet!
- Szarok rá! Maga meg egy zsémbes kripli! – vágtam vissza. Kicsit túlzásba vihettem, mert elkezdett bevörösödni az egész képe. Mintha a pörge, helyenként kikopott bajszának vége meg is pörkölődött volna.
- Nem tűröm el, hogy velem, történetesen az igazgatóval, kioktató hangnemben beszéljen, és sértő szavakkal illessen! Maga nem dolgozott itt soha, így nincs felhatalmazása megkérdőjelezni a döntéseimet! Nem szólhat bele a kórház ügyeibe, elveszíti minden kötelezettségét és jogát, ami az itt lévő alkalmazottaknak kijár! Styles nélkül olyan, mintha egy szimpla vendég lenne, egy senki! – sziszegte összeszűkült szemekkel. – Azonnal tűnjön el, különben a biztonságiakkal vitetem ki. Ha jól tudom, már rég el kellett volna hagynia az épületet.
- Ebben legalább mindketten egyetértünk – további szavak helyett, sokkal többre mentem egy bal horoggal a két szeme közé, majd kihasználva jajgatását, és átmeneti látástompultságát, egy ugrással a vitrinnél teremettem, és elragadtam amiért jöttem. Nem vesztegettem a drága bónusz időt. A fürgeségemet kihasználva rohantam.
- Azonnal jöjjön vissza! Kérem a kulcsokat! – ordibált utánam a főorvos vérző orrát markolászva. Nem szép dolog az időseket bántani, de… kivétel erősíti a szabályt.
- Hahahaha! – nevettem fel eszelősen. Olyan jól ment, hogy tényleg kételkedni kezdtem ép elmémet illetően. - Nem fogadhatok szót, a főnökömet kirúgták - Jól esett, hogy végre visszaadhattam neki a saját szavait. Pillanatok alatt leküzdöttem a hátramaradt néhány métert a célig. Imádkoztam, hogy a zárat nyitó darabot nyúljam le, de megkönnyebbülésemre akadálytalanul csusszant a helyére. Mire az öreg megrántotta a kilincset, belülről már rég visszazártam.
- Louis? – nagy zajt csaptam érkezésemmel, az apró alak a sarokban viszont nem mozdult. Hamarosan újra köszönthettem a jól ismert nyugtalanságot. Mellé térdeltem, és a biztonság kedvéért a légzése után hallgatóztam. Rendben volt, a pulzusával együtt, de hiába ráztam meg a vállát, nem reagált. Körbepillantottam a szobájában, ahol csak egy ágy volt, az is érintetlenül bevetve. Rosszat sejtettem, nagyon rosszat.
Odakintről valaki piszkálni kezdte a zárat.
- Figyelj rám, Louis! Niall vagyok, és nincs sok időm. Függetlenül attól, hogy nem engednek hozzád senkit, tudnod kell, hogy nem maradtál egyedül. Harry továbbra is küzd, hogy kijuttasson. Vele lehetsz, és megint minden a régi lesz - Semmi válasz nem érkezett. Magam felé fordítottam az arcát, hogy a szemébe nézhessek, ám a szikrázó kékségek helyén kifakult tekintet mered a semmibe. Louis elhagyta magát.
- Istenem… - szorosan magamhoz öleltem rongybabaként mozdítható testét. Megállt a szívem. A látvány megrendített, és a tudás cserben hagyott. Mit tehet ilyenkor egy orvos... egy barát?
- Nem! Nem! Nem! Ezt nem csinálhatod, hallod?! Tudom, hogy hallasz! Nem adhatod fel, mert még van kiért küzdened! Ha magadért nem, de legalább érte! Képes vagy rá! Láttam, hogy képes vagy rá! Nagyon fájna neki, ha elveszítene… Kérlek, Louis! – semmi.
Betörték az ajtót.


 Zayn

- Menj haza nyugodtan. Ezt én befejezem – ajánlotta kedvesen Lizbeth, és megpaskolta hátamat a pihentető masszázsát követően. Ha nem tudnám, hogy haverok vagyunk, azt hinném, fel akar szedni vagy valami. De ellenállhatatlan varázskezei hajnali kettő körül annyira ellazítottak, hogy hidegen hagy az alaposabb átgondolás, és ellenkezés, így könnyedén rábeszélT a hazatérésre, ami egyébként nem lenne könnyű feladat. Amióta rákészültem Louis érkezésére, sorscsapásként ér, hogy üres házba kell élnem. Beleéltem magam a közös életbe. Elterveztem, hogy az első héten szabadságot veszek ki, és bejárjuk a várost. Körbevezetem, felülünk a London Eye-ra – mondjuk, egy ejtőernyős ugrást nem tud felül múlni -, esténként filmezünk, és annyi kukoricát eszünk, amennyi belénk fér.
Csak nagy vonalakban hallottam mi történt a kórházban, de éppen elég volt. Nem Harryre haragudtam, Ő jó szándékú ember, bíztam benne. Valahányszor találkoztam Louisval, rengeteget hallottam tőle az orvosáról, kicsit többet is, mint azt elvártam, s ez enyhe gyanút ébresztett bennem. Ha félretettem elvakultságomat, miszerint Louisnak a lányokat kell szeretnie, rájöttem, hogy nincs is probléma. Harry gondosan vigyázott a barátomra, csak a titkolózás esett rosszul. A haragom spontán az emberiségnek, és az idióta törvénynek szólt.
- Rendben. Ezt leviszem Tonynak az ügyeletre, és ígérem, hogy hazamegyek – Lizbeth szélesen elmosolyodott, elköszöntünk egymástól, aztán a kabátomat a kikészített pakkal összefogva útnak indultam.
A fáradtság most telepedett rám igazán. Alig láttam ki a fejemből, azt viszont nagyon is észrevettem, hogy odalent csak a lámpa égett, Tonyt elnyelte a föld. A biztonság kedvéért bekukkantottam az ügyeletes cella környékére is, ahol csak egy talpig kék ruhába öltözött szőke fiút találtam egymagában a kényelmetlen priccsen fekve. Első ránézésre meg tudtam állapítani, hogy nem úgy néz ki, mint egy bűnöző.
- Hát te? – fontam ujjaimat a rácsokra kíváncsian. A velem egykorú fiú nem aludt. Felpillantott a hangomra, majd azzal a lendülettel vissza is hanyatlott a kényelmetlen fekvőhelyre.
- Letartóztattak – felelte egyszerűen, és a lehető legtöbb mogorvasággal. Nehéz esetnek ígérkezett, amit én imádok.
Leültem Tony székébe, és feltűnően folytattam a vizslatását. Forgolódott egy darabig, majd félig felvont szemöldökkel a falnak vetette hátát. Kínos percekig bámultuk egymást.
- Mit tettél? – érdeklődtem unottságot színlelve, pedig felettébb érdekelt egy műtős kora hajnali vétsége.
- Megütöttem a kórház igazgatóját, és betörtem egy beteg szobájába – füttyentettem egyet. Volt vér a pucájában.
- Akkor biztosan kirúgtak.
- Csak egy beteg miatt voltam ott, és nekem nem volt a felettesem, szóval nem számít – rántott vállat szenvtelenül. Már beletörődött a sorsába vagy egész egyszerűen hidegen hagyja. Őrült egy gondolkodásmód, de veszélytelen.
- Nem semmi fejetlenség. Valóban megérte?
- Az a doki egy segg, és tönkretett egy ártatlan életet – újfent egymást bámultuk, eközben arra jutottam, hogy a fickó feleslegesen dekkol itt. „Legyen neki egy jó napja.” alapon megkerestem a kulcsokat.
- Nos, kedves…
- Niall.
- Örülök. Szóval, szerintem nem fogsz senkinek hiányozni, ha innen kiengedlek – a szőke szemei örömittasan felcsillantak, és a rácshoz sorakozott. – De ha az a doki nem a főnököd, akkor mit kerestél ott? – értetlenkedtem, hisz elég zavaros kis történetet osztott meg velem, és engem nem hagytak nyugodni a részletek.
- A főnökömet kirúgták, amiért beleszeretett a betegébe. Épp pakolófélben voltam – elakadt a lélegzetem. Az eset kísértetiesen hasonlított egy hozzám közelállóhoz. Nem is gondolná az ember milyen gyakoriak ezek a ballépések. Azért képtelen voltam rákérdezés nélkül hagyni.
- Melyik ez a kórház?
- A Sigmund Freud.


 Louis

Amikor magamhoz tértem, képtelen voltam megmozdítani a kezeim, és úgy éreztem valaki el akar rángatni Harrytől. Az ijedség kijózanított, és rájöttem, mindez igaz. A zubbony a oldalamhoz szorította karjaimat, és nemsokkal később egy új szobában voltam. 
Tudtam mi lesz a következő lépés.
A sarokba húzódtam, a fülemben a saját szívem kalapálását hallottam viszont, mert az már érezte vesztét. Tudtam, hogy káros volt az a csók. Pedig... Megígérte... És én hinni akartam neki... Annyira akartam...
Harryt soha többé nem fogom látni… a négy fal közé leszek csukva... Minden tönkre ment… Örökre… Úgy éreztem megrepedek. Újra törött leszek, használhatatlan, és értéktelen. Fájt... Minden légvétel megkínzott, és minden érzelem, ami feltört bennem megsemmisítette egy részem. Ez már nem élet. A jövő számomra tabu, amit soha nem ismerhetek meg. Jobb ha túlesek a végen, mert nem bírnék ki még egy napot… nélküle. A sok keserűség után talán megváltás lenne...
Ültem a sötétben… Vártam…
Ültem a sötétben… Vártam…
Valaki bejött…
Ültem a sötétben… Vártam…
Ültem a sötétben… Vártam…
Valaki bejött… Megrázott… Beszélt hozzám…
De én ültem a sötétben… és vártam a végzetem…
Aztán…
Megváltás? Még itt vagyok. Még van esélyem. Nagyon kevés, de van. Elegem van a várakozásból. Mások segítségét várni. Nem sajnáltathatom magam, amikor végre a síráson kívül mást is tehetek. Nem futamodhatok meg, csak mert az emberekbe vetett bizalmam újra megingott. Nem akarom, hogy így legyen vége. Én nem ezt akarom. Most kell cselekednem, hogy beleszóljak hogyan alakuljon az életem, hisz én irányítom. Egyedül az enyém!
Elkiáltottam magam.
- Liam!



13 megjegyzés:

  1. Ah te szentséges ég. Ezért megérte várni!!
    Furi ez a sok szemszög egy epizód alatt, olyan búcsú feelingje volt, mintha mindenki elmondaná a végső gondolatát a nagy lezárás előtt , pedig még most keződnek a dolgok ( remélem).
    Nemtudom mit mondhatnék, töröm a fejem hogy Harrynek milyen ötleti lehetnek, hogy Liam mit tud segíteni, de nem sok minden jut eszembe...

    De kézzel - lábbal - szívvel és mindent testrészemmel izgulok és reménykedek a potitiv folytatásban :)

    Szóval nagyon várom a következő részt :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Ezt örömmel hallom! :D
      Sok szempontból igazad van. Van ami lezárul, van ami elkezdődik, és a szemszögek váltakozása zavaró. Oké... Inkább azt mondom, mindenben igazad van. XD AZért remélem tetszett, mert személy szerint imádtam írni, és pontosan a sok szemszög miatt. Néha felüdülés és talán izgalmasabb is lehet más karakter szemével látni a helyzetet.
      Meglátjuk mi sül ki belőle, addig is hálás köszönet a szurkolásodnak! :D XDD
      Puszi <3

      Törlés
  2. Te jóságos ég!!! Lehet,hogy csúszol a részekkel de megéri várni mert fenomenálisak! Teljesen lesokkolt ez a rész! Imádom ezt a történetet,hogy miért fogalmam sincsen de a rabjává váltam! Sajnálom őket mérhetetlenül,de mindig azzal vigasztalom magam,hogy ennyi borzalom után csak jobb jöhet! Sokkal jobb!!! Ugye??!!
    Annyira valóságos dolgokat írtál le,sajnos nem egy esetről hallottam,hogyan bánnak emberekkel csak mert rájuk akasszák azt,hogy bolondok! Na és ez mit jelent konkrétan senki sem tudja! Én mindig azt mondom addig jó míg egy kicsit mind bolondok vagyunk,mert ha ez eltűnik csak marad a sivár világ,ami gyönyörű tud lenni ha megtalálod és megtudod látni azt az oldalát! Na de eltértem a tárgytól. Niall-t imádom remélem annak a mocsoknak eltört az orra!!
    Alig várom,hogy újra olvassam ki kell találniuk valamit Lou segítségére! És,hogy az élete mármint Lou-é csak az övé és,hogy erre rájött hatalmas lépés a gyógyulás felé! Remélem megmutatja ki is Ő valójában!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Huh.. Köszönöm! :D Jó hallani :)
      Örülök, hogy ennyire optimista vagy. Ez csak jót jelent! :) Azért mégsem válaszolnék a kérdésedre annyira gyorsan. Majd a következő részekkel inkább. Mit szólsz? :D Ah... Tudom, hogy folyton ezt mondom, de úgyis nemsoká hozom az új részt.
      Bevallom, a filozofálgatásod adott némi ihletet. Egyébként teljesen igazad van. :D
      XD Igen eltört neki. Bocsi, ezt nem bírtam ki. XD Niall része volt az egyik kedvencem. Vele jóval tágabbak voltak a személyiségét formázó határaim, ezáltal sokkal könnyebben ment az írás is. Néha Harrynél érzem, olyan, mintha néhány szófordulatot vagy érzelmet ezredjére használnék, és ezzel az a baj, hogy nem fejlődik a karaktere. :/ Buzgón keresem a megoldást a problémára!
      Bizony, hogy az. :D És ezzel mindenki egyet fog érteni... ;)
      Hamarosan hozom a következő részt! :)
      Puszi <3

      Törlés
  3. annyira sajnálom Louist :( Harry tegyél valamit gyorsan. Megérte várni a részre mert csodálatos lett :) <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! :)
      Annyira szépen kéritek, hogy a végén még megesik a szívem a szereplőimen. (Egyébként nem szeretem őket szadizni, szóval nekem már megesett rajtuk. XD ) Nemsokára hozok valami vidámabb hangvételű részt is... talán... egyszer... Addig kitartást!
      Puszi <3

      Törlés
  4. Névtelen írta...
    Hello-Hello drágám!
    Csodálatos lett a rész, en se számítottam rá, hogy mostanában rakod ki a kovit!:D
    Nagyon sajnálom Louis-t es Harry-t, nem ezt érdemlik.
    Nem tudom miert, de tökre abban a hitben voltam a legelején, hogy minden happy, de rá kellett jönnöm, hogy nem...
    Sajnálom, hogy Hazz többe nem praktizalhat, remek orvos, de egy ilyen eset után nem sok beteget adnának neki.
    Louis drágám, remelem ki fog tartani, el se tudom képzelni, milyen lehet visszakerülni oda megint.
    Niall jól tette, hogy bemosott annak a pöcsnek, en nagyobbat adtam volna neki.
    Liam a végén pedig megjelent, mint egy védőangyal es megmentette a világot!
    Nagyon várom a kovit,imadat!❤️
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)))
      Jó, tudom, bocsánat. Igyekszem, de annyi dolgom van, hogy mire leülök írni, elmegy a kedvem, és csak szenvedés van belőle, ha nincs konkrét párbeszédem, meg hasonlók. Nagyjából mindig megvan, hogy mi történik egy fejezetben, de ezeket össze kell kötni, meg érthetővé, izgalmassá tenni, stb... Na ilyenkor van az, hogy vagy 4szer átírok valamit.
      Hát igen, Harry sorsa meg van pecsételve. Ezen nagyon nem lehet változtatni. :/ Niallnek újabb jó pontot írhatunk az ellenőrzőjébe, és örülök, hogy sokadjára hallom vissza, mennyire nagy fordulat Louis elhatározása.
      Kérem szépen, lassan menetirányba fordulunk. :D
      Nemsokára jelentkezem! :)
      Puszi <3

      Törlés
  5. Hmm.. Nem tudom mit érzek..
    Amiatt, hogy ennyi szemszög volt benne, úgy érzem, mintha innen kezdődne egy második "fejezet" minden szereplő életében; mintha ez lenne a második évad első része vagy valami ilyesmi.
    Nagyon tetszett a rész, bár nagyon elszomorodtam, mert azt hittem Louis teljesen visszaesett.. A vége viszont reményt keltett bennem, és hiszem, hogy minden jóra fordul!! Harryért is nagyon aggódom, és remélem, hogy a fájdalma ellenére is mindent megtesz Louis-ért.(bár ebben biztos vagyok)
    Niallra meg nagyon büszke vagyok!:D Amikor behúzott annak a szemétnek, meg a viselkedése a cellában..fenomenális. Imádom a karakterét.
    Imádtam a részt, és nagyon kíváncsi vagyok már a következő részre:).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)))
      Igazából nem szándékosan csináltam, de igazad van, a többiekkel együtt, hogy ha úgy nézzük, valóban vízválasztó. Ezután jönn jóval több Louis fejezet a jelenben. Hm... Már rengeteg részletem van, és alig várom, hogy sorra kerüljenek. a minap belegondoltam a végébe, mivel ugye az már a prológusnál is a fejmeben vot, és majdnem elsírtam magam, hogy egyszer az is sorra kerül, és aztán vége lesz a blognak.
      De az még messze van, és különben sem erről akartam beszélni.
      Drága Niallt mindenki szereti, hála az égnek! Ez jó, mert nem most szerepelt utoljára :D
      Hamarosan érkezem!
      Puszi! <3 :)

      Törlés
  6. Bevallom nehezen megy most ez a komment ... Sokáig tartott rávennem magam h elolvassam a részt is mert féltem hogy mi lesz ... Hát vegyes érzéseim vannak ... Kiváncsi vagyok mi ez most Lounál ... Meg hogy ugyan mennyit fognak egymás nélkül szenvedni ... De bizom a legjobbakban
    Várom a következőt :) puszi 💋❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Huh.. Most megkönnyebbültem. :)
      Örülök, hogy mégis úgy döntöttél, elolvasod a részt. Ha még egy kicsikét kibírod, ígérem hőssé avanzsállak. XD
      Viccet félretéve, tényleg örülök, mert rémesen hiányoztál volna.
      A következő rész egy kicsit lightosabb lesz, és az azt követőket sem szánom komornak. Ezek után nagyrészt mellőzzük azt a hangulatot, és helyett jönnek Louis furcsa gondolatai. Meglátjuk mennyire jön be nektek.
      Mint mondtam, még egy kicsit légy erős. :)
      Sok-sok puszi <3

      Ui:. Egyébként újraolvastam az utolsó előtti mondatodat... Ez cinikus mondat, vagy komoly? Tudom, hogy sok benne a szenvedés, de túllőttem a sok fogalmán is?

      Törlés
    2. Jaaaj nem, nem lőttél tul :D Csak az intervallumra értem hogy mennyi ideig szenvednek egymás nélkül :( mert szenvedne de nem lőttél túl :) sőt hogy őszinte legyek rosszabra számítottam :) de pont olyan lett amilyen kell szerintem :)

      Törlés