2016. november 2., szerda

42. fejezet - Kövek közé rejtett titok



Sziasztok! :)
Megint jelentkezem! Az egyedüli rossz benne, hogy továbbra sem tudok más mentséget felhozni a késedelemre, mint a kevés idő. Szóval megint bocsánatot kérek, és reménykedem benne, hogy elfogadjátok.
Azért is érzem magam kellemetlenül a pontatlanság miatt, mert ti olyan kis hálásak vagytok. Megint kaptam egy csomó kommentet, kedveléseket, meg oldalmegjelenítést, és én meg két hétig ülök egy rész fölött. Több, mint két hét! Köszönöm, hogy ennek ellenére ilyen jók vagytok hozzám! :) <3 :)
A mai részről pedig annyit, hogy pihi van. :)
Jó szórakozást hozzá! :)


Amy


 - Aú! – szisszentem fel, amikor Harry megérintette a térdemet elcsúfító sérülést, melynek szélén a cafatos bőrt alvadt vér húzta. Megállás nélkül szivárgott belőle az élénkpiros szövet, mindenféle váladékkal együtt, összekeveredve a körülöttünk szálló mérhetetlen porral. – Szerinted el fog fertőződni? – néztem fel rá aggodalmasan, még most is a lábamat szorongatva, pedig nem fájt annyira intenzíven, csupán aggodalmat ébresztett bennem az élő seb látványa.
Harry elgondolkodva ingatta a fejét, de nem válaszolt. Átment a tűz másik oldalára, ahol matatott a földön egy ideig - pontosan nem láttam mit keres, mert a fényes lángcsóvák eltakarták előlem testének legtöbb részletét, kivéve az arca karakteres vonásait, melyeket valahogy mindig sikerült a megengedettnél huzamosabb percekig tanulmányoznom -, majd egy üveggel tért vissza.
Egy kísértetiesen rémes sikoly szelte át az éjszakát, azt üzenve nekem, hogy a tűz biztonságos gyűrűjén kívül várnak rám a sötét lények. Talán elég lenne kitennem a lábam, máris szétmarcangolnának, mert csak erre várnak. Megborzongtam.
Váratlanul Harry pulóvere terült el a vállamon, kellemes meleget kölcsönözve átfagyott testemnek. Összébb húztam magamon az egyedi illatot árasztó anyagot, és nagyot sóhajtottam bele. Ezúttal nem akartam ellenkezni, hagytam, hogy a göndör ellásson.
Két kézzel erősen megragadta pólójának alját, és addig húzta az anyagot, míg az egy reccsenéssel megadta magát a végzetes erőnek, ezután körbe letépte, majd kettészakította. Olyan könnyed mozdulatokkal csinálta, mintha egy vékony papírlapot vett volna hatalmas kezei közé. Lehunytam a szemem, felesleges viaskodnom magammal. A folyamatos pörgés, a rengeteg izgalom és rettegés kimerített. Öntudatlan álomra vágytam a jó meleg tűz mellett, a pulóverrel szorosan a testem körül, hogy kipihenhessem magam a következő napra.
- Kicsit csípni fog – figyelmeztetett, amikor lecsavarta a kulacsa kupakját, és a sebem fölé tartva megdöntötte. Fájdalmasan felkiáltottam, amint érintkezett velem a víz. Először azt hittem valami maró folyadékot öntött rám, annyira csípett, de miután a seb kitisztult, kezdett a háttérbe szorulni az égető érzés, tompa lüktetést hagyva maga után. A művelet végeztével, fogta az anyagdarab egyik felét, és óvatosan átkötötte rajtam, masnit csomózva a végeiből, végül ugyanezt a másik lábamon is végrehajtotta. – Ugye rendbe jön? - kérdeztem újfent, amikor Harry is mellém heveredett a kavicspárnára.
- Nem biztos – ha meg akart nyugtatni, akkor nagyon rosszul csinálta. Ennél kiábrándítóbb választ nem is adhatott volna. Minden oldalról alaposan szemrevételeztem a kötéseket, de inkább az azokon díszelgő masnikat, mintha tőlük várnám az egyenest választ, alkalmasak-e a gyógyításomra. A hamis géz úgy tűnt jól bírja, mert nem jelentek meg rajta átvérzett pontok.
- Igazából azt nem értem, miért történt. Eddig soha nem esett bajom… - morfondíroztam félhangosan a történteken merengve. Egy esés majdnem kinyírt, ezért ha Harry nem ér oda időben, ha nem talál rám… bele sem mertem gondolni a lényekkel való találkozásom végkifejletébe. Bizonyított tény, hogy megsérülhetek, de akkor miért éltem túl egy zuhanást? Ugyan oda jutottam, mint okfejtésem elején.
- Mit gondolsz, ha most leugranál a szakadék széléről, túlélnéd? – kérdezte Harry félrebillentett fejjel.
Megdöbbentett. Még a számat is nyitva felejtettem egy kicsit, hisz épp ez lett volna a következő agyalásra szánt témám. Kényelmetlenül hátrabillentve a fejem felnéztem a magasba, hogy megkíséreljem nyakfájdító magasságú hasadék tetejének körvonalait kivenni. Bár a sötétség miatt még a falakat sem láttam néhány hüvelyknél feljebb, mégis megpróbáltam elképzelni a fejünk fölé tornyosul mérhetetlen hatalmasságot. Mire gondolatban feljutottam, sokkal jobban foglalkoztatott a fönti világ kinézete. Vajon milyen lehet most? Felfedezésre váró helyek, a fejem fölött ragyogóan kék éggel, ahogy mostanában látom és gazdag környezettel, vagy folytatódna a kopárságban való szenvedés? Sok minden megváltozott, de… „a mi van, ha…?” túl sok kockázattal jár. Bíznom kellett a meghozott döntéseimben.
- Szeretném azt hinni, hogy igen.
- Miért akarsz elpusztíthatatlan lenni? – fűzte hozzá szinte gondolkodás nélkül a következő kérdést. Őszinte kíváncsiság sütött az arcáról, ahogy érdeklődve felvonta egyik szemöldökét, mégis ellenszenvet éreztem rámenős érdeklődése miatt.
- Ezt senki nem mondta. Miért találsz ki magadtól ilyeneket?! – morogtam az orrom alatt sértetten. Hagytam magam, hogy ellássa a sebeimet és itt üljön mellettem, de tudnia kell hol a határ. Nem akartam a barátja lenni, olyan, aki mindent tud a másikról. Ha ebben reménykedett, hát ideje leszállnia a földre. 
- Látom rajtad mennyire lelomboznak a sebeid – rántotta meg vállát magától értetődően. Máris túl messzire ment. Semmit nem tud rólam! Gyűlölöm azokat, akik önmaguktól találnak ki meséket, miközben megpróbálják analizálni a másikat, és váltig állítani, hogy jobban ismeri az illető gondolatait és érzéseit, mint ő maga. Legszívesebben a képébe üvöltöttem volna alávalóságát, végül adósságom lerovásaként, csendben maradtam. Közömbösen arrébb pöcköltem néhány követ, azon igyekezve, minél messzebb érjenek földet, mintha néhány terhes gondolatomat rájuk tudnám kötözni, és elérni, hogy ezzel a módszerrel eltávolodjanak tőlem.
- Senki sem szereti őket - motyogtam csak azért, nehogy az övé legyen az utolsó szó.
- Igaz. Fájnak, ráadásul viszketnek, amikor épp gyógyulnak. Gyengének érzi tőle magát az ember, de amikor elmúlik, már nem is emlékszel rá milyen érzés, csak egy halvány folt marad helyette, aztán az is eltűnik – bólogatott egyetértően. Untam, hogy mindenre van válasza, és bár én nem gondoltam bele ennyire mélyen a témába, csupán egyszerűen a legáltalánosabb válasszal rukkoltam elő, rávezetett, az íratlan szabály alól én vagyok a kivétel.
- Kivéve, ha soha nem gyógyul be… - tettem hozzá halkan, magam sem tudom miért, hisz szerettem volna benntartani a témához tartozó minden hozzáfűznivalómat a továbbiakkal kapcsolatban.
- Gondolod, hogy vannak ilyen hegek? – fürkészett átható pillantásával.
- Biztos vagyok benne - ezzel a mondattal hosszú időre kihalt köztünk a beszélgetés. Mindketten magunkban találtuk meg a tökéletes társalgó partnert. Igazából nekem rengeteg kérdésem lett volna hozzá, de elment tőle a kedvem, a ropogó tűz aláfestése pedig egyre inkább elálmosított. Egyetlen dolog tartotta bennem a lelket, a jólneveltség, avagy a minden keserűség mellett nyomokban fellelhető hálám.
- Sajnálom, hogy kiabáltam veled – nehezemre esett a vallomás, bármilyen halkan is tettem, ráadásul még mindig nehezteltem Harryre, amiért neki jobban megy a túlélés, mint nekem, aki elvileg otthonosan mozog ebben az elfuserált ürességben, mégis ijedt kiskutyaként menekül, ha meghall valami zajt a sötétségben.
- Megesik – csak ennyit felelt érdektelenül, s ez gyanúsan eltért a szokásos viselkedésétől. Biztosan mérges rám, amiért ekkora marha voltam, veszélybe sodortam az ő életét is, aztán megsérültem, ezért továbbra is azon rágódtam mit mondhatnék még engesztelésül.
- Köszönöm, hogy megmentettél, és bocsánatot kérek a pólód miatt – végre elmosolyodott, majd gondtalanul megrázta a fejét.
- Nem kell. Már amúgy is régi darab – egy pillanatra eltűnődött, aztán sokkal komolyabb hangon szólalt meg ismét. - De ígérd meg kérlek, hogy legközelebb nem mész visszafelé – aggodalmas tekintettel várta a válaszom, és ekkor úgy éreztem, hogy azok a nyugtalan ráncok miattam kerültek oda. Határozottan nem illettek hozzá.
- Miért?
- Csak ígérd meg! – nyomatékosította kemény hangon, amitől kissé nyugtalanná váltam, de egy bólintással beadtam a derekam. Viszont ennek fejében én is meg akartam kapni a nekem kijáró válaszokat.
- Rendben, de miért? – Harry rosszallóan megrázta a fejét. Nem eset ínyére a makacsságom.
- Mert legközelebb nem biztos, hogy rád találok – hangosan felnevettem vészjósló hangján, amivel rám akart ijeszteni, mire úgy nézett rám, mint egy eszelősre.
- Ez egy egyenes út, Harry. Képtelenség, hogy ne találj meg. Mégis hová mennék? - tártam szét a karjaimat csodálkozva, továbbra is jókedvűen nevetve.
- Akkor erre felelj. Te megtaláltál engem? Amikor elvesztél az imént, tudtad, hol vagyok? Ismerted az utat? – a kacagásomat elvágták. Most, hogy rámutatott, kénytelen voltam igazat adni szavának, hisz abban a rémes pillanatban, amikor azt hittem mindennek vége, azt sem tudtam merre van az előre vagy hátra. Csak a menekülésre koncentráltam, ami szintén nem ment zökkenőmentesen.
- Nem – sütöttem le szemeimet.
Bólintott.


Amikor magamhoz tértem, már verőfényesen sütött a nap. Lassan tisztuló látásomnak köszönhetően részleteiben pillantottam a velem szemben komótosan pakolászó Harryt - holott nem volt nála csomag -, végül szemöldök ráncolva azt is nyomon követtem, ahogy csizmájával homokot söpört az elszenesedett fára.
- Mintha itt bármi is lángra kaphatna – forgattam meg a szemem cinikusan, mire Harry felkapta a fejét, és a csípős megjegyzésem ellenére szélesen elmosolyodott.
- Jó reggelt! – ez a mondat emlékeztetett rá, hogy egy újabb éjszakát aludtam át. Elgémberedett tagjaim nyújtóztatása közben akaratlanul utunk célpontjára esett a tekintetem. Még mindig ugyan olyan reménytelenül messze volt – Hogy van a lábad? – térdelt elém, és nem várva választ, ellenőrizte a kötéseket, melyek most is makulátlanul virítottak rajtam.
- Egész jól. Épphogy lüktet  – állapítottam meg csodálkozva, a göndör mégis előzékenyen ragaszkodott hozzá, hogy segítsen talpra állni. - Talán a gyomrom az egyedüli, ami kicsit szúr.
- Elég instabilnak tűnsz… – utalt kissé szédelgős állapotomra, mely nem sokat javult annak ellenére, hogy a karja között tartott. - Kérsz egy kis vizet?
- Nem vagyok szomjas… Egyébként sem leszek… - ebben azért már nem voltam biztos, de igyekeztem tartani magam a valósághoz. Ez itt a megszokott.
Harry összeszorított ajkakkal méregetett. Felkészültem, hogy megpróbál rábeszélni valamire, amit nem akarok, de abból elegem volt. Képes vagyok saját döntéseket hozni, és mindegy mit mond, nem engedek.
Látva elszántságomat, megadóan sóhajtott, és elengedett. Dacára a lábamba és gyomromba költöző enyhe fájdalomnak, büszke léptekkel indultam meg előre, győztes mosollyal az arcomon, hisz ezúttal én nyertem.
A mai nap csendes szakaszait – ebből elég sok volt, mert nem akartam beszélgetni -, azzal töltöttem, hogy a lények bárminemű nyomai után kutattam. Én mentem elől, és a szakadék falán sorakozó temérdek parányi rést tanulmányoztam - melyek néha egy-egy nagyobb hasadékot alkottak, ha túl közel estek a másikhoz, és a köztük lévő föld leomlott -, de sehol nem láttam olyat, ahol egy hatalmas teremtmény kényelmesen elrejtőzhetett a nappalokra, márpedig kénytelenek, hisz úgy festett a fényt egyikük sem viseli el. Gyűlölték, ebben biztos voltam. Harry is megmondta, hogy nem szívesen bóklászik este. És itt kezdődtek a problémák. Ismerte őket, tehát azt is tudja, hol rejtőznek ilyenkor, mégsem hajlandó elmondani semmit. Ezért büntetem a szótlansággal. Ha nem segít, egyedül is rájövök. Maximum eltelik néhány nap, csak ő szenved a némaságtól, nekem oly mindegy… Bár, szívesen elkérném a pulcsiját este, hogy ne fagyjak meg. Nem is értem, ő hogy nem fázik. Talán odafönt sem voltak nappalok? Mondjuk az az egészségtelen fény egyáltalán nem volt zavaró. Talán még meleget sem adott, és…
Megtorpantam.
Harry föntről jött, mégis ismerte a lényeket, a lényeket, amik eddig soha nem jártak erre.
Ismerte…
- Ide vezetted őket... – képtelen voltam elviselni, hogy jóformán elárult.
A göndör kérdőn nézett rám, miért álltam, meg. Valószínűleg nem hallotta meg gyenge erejű szavaimat.
- Hogy?
- Idevezetted a lényeket… Miattad találtak rám! – kiabáltam dühösen, hogy ezúttal tisztán értse. A hangom visszaverődött a falakról, megrezegtetve a levegőt, utána vészjósló csendet hozva, de Harry nem válaszolt. Nem ellenkezett, csak állt előttem, némán.
- Louis… - közelített felém békítő hangsúllyal, melyből megértettem, igazam van.
- Minek kellett bajba sodornod?! Mire volt ez jó? – hátráltam néhány lépést. Menekülni akartam, köddé válni, hogy legyen időm egymagam gondolkodni.
- Nem volt szándékos. Eszembe sem jutott, hogy megtámadnak – vallotta be bocsánatkérően, és újabb lépést tett.
- Ezt meg hogy értsem?! – ripakodtam rá. Becsületemre legyen mondva, nem szándékoztam vele megint veszekedni, de nem hagyott más választást. Dühös és kiábrándult voltam, ami veszélyes keverék, mert az összezördülések alapanyagai.
- Igen, velem jöttek, de engem nem bántanak – a mondat második felét lehorgasztott fejjel magyarázta. Hitetlenkedve kaptam a számhoz a kezem. Legszívesebben elhordanám mindennek, de… Képtelen voltam rá. Csalódást okozott. Nem is hittem, hogy előhozhat belőlem egy ilyen erős érzelmet. Ezek szerint mégis elhiszem minden szavát, és vakon követem. Végig manipulált.
Előre csörtettem, mire felocsúdva bánkódásából ő is követett.
- Louis!
- Hagyj! Most nem akarok veled beszélni. Bolond voltam, hogy hittem neked – egyre nőtt közöttünk a távolság, ami nem tűnt fel magamban való sopánkodás közben. Annyi merszem nem volt, hogy vissza menjek, ráadásul ígéretet tettem. Ennek gondolatára hitetlenül ciccegtem. Akkor is csak befolyásolt. És én még megköszöntem neki, hogy segített! 
Visszafordultam, hogy ezt a szemébe mondjam, de nem volt sehol. Remek!
Az csak még jobban hajtott, hogy úgy éreztem már nincs melegem, a térdem sem fáj és a gyomromra nehezedő enyhe fájdalom is elmúlt. Dühösen rúgtam egy nagyobb kőbe, ami a várt zajokat mellőzte, furcsán tompa puffanására pedig felkapta a fejem. Keresztben az úton egy kiterült lény feküdt.
Legyökerezett a lábam, és lélegezni is elfelejtettem. A félelem egy pillanat alatt a csontjaimig hatolt, ami hátrálásra késztetett.
- Ne foglalkozz vele. Menj tovább! – szólalt meg mögöttem váratlanul Harry. Megugrottam váratlan hangjára. A frusztráló tény mellett, hogy képtelenség őt lerázni, magamban hálát adtam ficamának, mert megnyugtatott a tudat, a legnagyobb bajban mindig a segítségemre siet.
- Mégis hol voltál eddig?! – kértem rajta számon, de a hangom méreg helyett inkább megkönnyebbültnek hangzott.
- Feltartóztattak – felelte egyszerűen – Jobb lenne menni.
- Én ennek a közelébe sem megyek! – jelentettem ki határozottan, és még messzebb húzódtam tőle. Nincs az a pénz, amiért egy lépést is tennék felé.
- Márpedig kénytelen leszel. Csak kikerüljük. Ennyi – nagyot nyeltem. Harry kényelmetlenül közel jött hozzám, és így előrehaladásra késztetett, egyenesen a szörny feje felé. Idegesen martam  tenyerembe, és aggódva pillantottam Harry arcára, ő azonban céltudatosan előre nézett, egy pillantásra sem méltatva a halott szörny tetemét. Megkerültük, s bennem folyton az motoszkált, miközben magunk mögött hagytuk, mi van, ha utánunk rohan? Hamar leintettem magam, hisz képtelenség, hogy feltámadjon. Szerencsére tényleg nem történt ilyen, de soká tartott, mire elhatároztam magam, hogy megnézzem ott maradt-e..
- Ne fordulj hátra – figyelmeztetett Harry. Most sem engem figyelt, szerintem még a szeme sarkából sem láthatott, annyira előre meredt, mégis tudta mit csinálok.
- Látni akarom – akadékoskodtam, de ebben a pillanatban hangos morgás válaszolt nekem. Nem egy szörnyeteg torkából tört fel, az én hasamból. Harry szemöldökei felszaladtak, tekintete újra a régi lett, a feszültség eltűnt belőle, és lágyan elmosolyodott.
- Éhes vagy? - És ekkor jöttem rá a szúró érzés jelentésére.
- Talán… - vallottam be kissé szégyenkezve néhány perc után. Aggódva az ajkamba haraptam, hiszen tudtam, számomra az újabb változás nem jelent semmi jót.





7 megjegyzés:

  1. Imádtam ezt a részt is <3 Még jó hogy Louisnak nem esett nagyobb baja és Harry rátalált. Érdekes a kapcsolatuk jelenleg. Remélem majd lesz jobb is és egyszer Louis bízni fog Harryben(bocsi ha kusza lett nem tudok értelmesen írni :D )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Örömmel hallom, különösen, mert ezekből a részekből kevesebb van. Azonban jó darabig még itt fognak bolyongani hőseink. Hogy milyen körülmények között? Háááát.... Az még titok ;) Egyébként minden szót tökéletesen értettem. :)
      Köszönöm, hogy írtál! :)
      Puszi <3

      Törlés
  2. Hello drágám!
    Nagyon tetszett a rész!
    Őszintén szólva, ezekben a részekben nagyon sokszor nem tudom, hogy mi a fene folyik, de mivel ezt mar megszoktam, ezért félre tudtam tenni a tényt. :D
    Louis es Harry olyanok, mint egy civakodó házaspár, elég furcsa a köztük levő kapcsolat ezen a 'helyen'.
    Egyik percben kedvesek egymással, a másikban meg képesek lennének megölni egymást.
    Harry hozta ide a szörnyeket??? Az hogy lehet, hogy őt nem bántják, de Lou-t igen?
    Túl sok kérdés!
    Csodás lett, imadlak!❤️
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)))
      XD Jajj! Szerintem sosem fogom kinőni a kusza gondolatmeneteimet, szóval a későbbiekért is bocsánat, de megígérem, hogy az utolsó résznél (nem a történetnek, hanem ennek a szálnak) minden, és tényleg minden ki fog derülni! :)
      "Civakodó házaspár" Ez tényleg a legjobb kifejezés rájuk. XD EZ is bekerül az olvasói aranyköpésekbe... (Tényleg erősen gondolkodom, hogy összeszedem mindet. :D )
      Hamarosan jelentkezem a folytatással, amiről annyit elárulok, hogy igen jelentős lesz a történet szempontjából.
      Millió puszi <3

      Törlés
  3. Hát ez nagyon komoly volt :D végig lehetett látni a változást amin Lou keresztül ment a valóságban is Harryvel , a kapcsolatuk az állapota , stb ... :D (legalábbis remélem hogy ez olvassgattuk csak ugye Lou világában , ha nem akkor javíts ki :D )
    De imádom ezt a kis kakaskodó Lout :D Halál cuki :D
    Reményekkel telve várom a következő részt, ahol sejtéseim szerint a zord valóság jön ahol kiderül hogy alakul főhőseink sorsa a továbbiakban :)
    Millio puszi ❤💋

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Teee :D Szoval azert nincs rész mert Larry Christmas-ezel :D Jaaaj de varom már hogy olvassam 😄😄😄 ❤❤❤ Már a címét is imadtam ❤❤😄😄

      Törlés
    2. A meglátásaid tökéletesek! :)Pontosan ezeket próbáltam leírni, csak kicsikét másként :D Jajj, ilyenkor annyira lázba jövök! Feldob a tudat, hogy van értelme annak, amit leírtam, és nem csak számomra.
      Úgye mennyire kedvelhető ilyen személyiséggel is? XD Mint egy durcás gyerek. A sokszínűsége miatt egyenesen imádom, és néha már egy külön karakterként tekintek rá. :)

      Lebuktam, legalábbis részben. olykor a sok elfoglaltság, máskor a lustaság vesz rajtam erőt(utóbbit igyekszem záros határidőn belül kiküszöbölni), ezért haladok szörnyen lassan.
      Most írnám, hogy az első két rész elérhető, de találkoztunk ott a bejegyzések alatt. :DD
      Bocsánat, hogy itt későn válaszolok, csak nem akartam az új rész előtt hetekkel megtenni.

      Rengeteg csók és ölelés <3 :) <3

      ~Amy

      Törlés