2017. március 1., szerda

45. fejezet - A jég megtört, de még nem olvad el teljesen



Sziasztok! :)
Ott kezdem, hogy imádlak titeket! Az összes tiszteletem és szeretetem nektek adom, megérdemlitek egytől egyig! Köszönöm, hogy még a 45. fejezetnél is töretlenül kitartotok mellettem. Úgy érzem, ideje lenne megint valami meglepetéssel előállnom. :) Ha gondoljátok ti is leírhatjátok mit szeretnétek, bár nekem már vannak ötleteim. ;)
Elhoztam a folytatást, (egy elég hosszú folytatást :D )amivel immár ténylegesen belevágunk az újdonság felfedezésébe, ami egyszerre régi is, csupán más szemmel látjuk, azaz látja ezt Louis karaktere. Annyira nem eseménydús, csupán egy felvezetéshez tudnám hasonlítani, ennek ellenére remélem, hogy tetszeni fog. :)
Közben megjelent Something Great 13. fejezete - már írom a következőt - , és hamarosan csoda is fog történni, ugyanis... :D az Illusion blog megkezdi a visszaszámlálást a következő frissítéshez! Írom mint a gép. :D Szegénykét eléggé elhanyagoltam :/

Jó szórakozást! :)

~  Amy



Nehéz beleképzelnie magát az embernek egy olyan helyzetbe, ahol azt tehet, amit akar, mindazok után, hogy évekig egy meghatározott rend szerint élt. Minden reggel ugyan abban az időpontban kelt, ugyan azt a napirendet követte. Megtanulta, hogy nincs beleszólása az eseményekbe, rábízza magát idegenekre, akik a legszégyenteljesebb pillanataiban is látják, és elfelejti milyen önmagának lenni. Erre itt vagyok én, egy gyönyörű kertes ház legnagyobb hálószobájában fekve, mellettem egy csodás emberrel… Az egész abszurd.
Nincsenek fehér köpenyek, amiktől feláll a szőr a karomon, nincsenek beütemezett programok. Én irányítom az életemet, azt teszek, amit csak akarok. A saját magam ura lettem egyik percről a másikra. Örülök neki, de ugyanakkor megrémiszt, mert tartok a rendszertelenségtől, mely miatt sosem tudom mire számíthatok. Ebben a hatalmas világban egy senki vagyok, hiszen nem volt életem, lemaradtam a korombeliektől, nincs munkám, vagy karrierem, pusztán létezem. Felmerül bennem egy fontos kérdés, melyet itt tartózkodásom első bejegyzéseként le is kaparhatnék: Mit fogok csinálni ezután?
Besüppedt mellettem az ágy, ahogy Harry ébredezése miatt mocorogni kezdett, majd hamarosan tapogatózó ujjakra lettem figyelmes a karomon, ami kellemes cirógatásba bukott át.
- Jó reggelt! – mély hangja és a bőrömön cikázó érintései felkeltették az érdeklődésemet. Elszakítottam tekintetemet a kizárólag számomra látható tetőablakon futkosó eszmefuttatásomról, és felé fordultam. Arcán művészi kuszaságban elrendezve néhány vörös csík virított, de mindegyiknek csak a felét láttam, ugyanis a maradékot a matrac takarta. A haja kócosan tekergőzött szerte a fehér ágyneműn, néhány tincs még az én párnámra is vízumot kért. Ezzel a megjelenésével fürkészett lágyan mosolyogva, és én képtelen voltam megvonni tőle ugyanezt a fogadtatást.
- Neked is… - viszonoztam a kedves gesztust. Megfigyeltem, hogy a paplan alól kilógó karján libabőr futkosott, ettől pedig engem is kirázott a hideg, és alaposabban elvackoltam magam a takarónk alatt. Takarónk. Ez is egy furcsa szó. A jelentése számomra megváltozott, vagy épp most nyert értelmet. Sokkal többet mondott, mert az enyémet és az övét is jelentette egyszerre. Soha nem volt semmilyen személyes tárgyam közös egy emberrel, erre házunk, szobánk és még takarónk is van. Hihetetlen!
- Zavar? – Harry bizonytalanul elhúzódott, közben arcáról a mosolya is eltűnt, helyét pedig bocsánatkérő kifejezés vette át.
- Nem, egyáltalán nem – szabadkoztam, gyorsan fejet rázva. – Láttam, hogy fázol, és ez kissé megborzongtatott – magyaráztam, mire láthatóan megkönnyebbült. Többet jelentett a megértése, mint azt bárki is gondolná. Örültem neki, mert nem akartam, hogy egy apró nézeteltérés beárnyékolja az első reggelünket. Tökéletesnek kellett lennie, pontosan olyannak, mint amire titkon azóta vágytam, hogy először elvitt magához.
Harry felkönyökölt, és az éjjeliszekrényen pihenő telefonja után kutatott. Valamit nézelődött rajta, majd elsüllyesztette a párna alá. Igyekeztem követni a mozdulatait, de az igazság az volt, hogy reménytelen próbálkozásnak tűnt. A telefonok elég bonyolultakká váltak, mióta utoljára a kezembe fogtam egyet.
- Jól aludtál?
- Nagyszerűen! – feleltem a valósághoz hűen. Kipihentnek éreztem magam, felfrissültnek, mintha egy hétig csak az ágyban lustálkodtam volna. Talán még a fekete karikáim is visszahúzódtak, melyek évek óta a szemem alatt csúfultak.
- Észrevettem. Már fél tizenegy – mosolygott aznap reggel vagy századszorra. Képes lennék nagyon könnyen megszokni, ha folyton magára öltené, szavai azonban elterelték figyelmemet. Őszintén ledöbbentem. Fel sem tudnám emlegetni mikor aludtam utoljára ennyit. Egy élettel ezelőtt, talán...
Harry játékosan megbökte az orromat mutatóujjával, ezzel enyhe célzást téve rá, hogy elbambultam, majd kimászott a takaró alól, és nyújtózkodott egyet. A pólója felcsúszott a derekáról, megvillantva az alatta lapuló hívogatóan puhának látszó bőrét. Meg akartam érinteni, hogy megbizonyosodjak róla, valóban olyan puha, mint amilyennek tűnik. Gyorsan a lepedőre fókuszáltam, amikor megfordult, nehogy lebuktasson őt kémlelő pillantásom. Egy aljas kukkolónak éreztem magam, hisz távol állt tőlem mások megbámulása.
- Szerintem ráér később is az ebéd… Mit szólnál valami könnyűhöz, mint például a palacsinta?
- Szeretem a palacsintát.
- Akkor a konyhában találkozunk – simogatta meg a takaró alatt pihenő lábam feltehető tartózkodási helyét. Folyton elámít a felém tanúsított közvetlenségével. Valahányszor hasonlót cselekszik, elfog az erős késztetés a viszonzására, de egyenlőre bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, mit szabad, pontosabban mit mernék, és mit nem. A határaimat még korán volt meghúzni.
Harry a póló mellé, amit alváshoz viselt, felvett egy pulóvert is, mielőtt pedig magamra hagyott, állított a termosztáton. Egy kattanás jelezte, hogy a kandalló által felmelegített víz megkezdte útját a számára kiépített rendszerben, és hamarosan felmelegíti a kihűlt szobákat. Mire észbe kaptam, a csukott ajtót bámultam. Hálás voltam Harrynek, amiért kérés híján is kaptam némi időt, melyet magamra fordíthattam anélkül, hogy figyelő tekintetektől kellene tartanom. A baj csak az volt, hogy szívesebben lustálkodtam volna még.
Ódzkodtam a gondolattól, hogy kitegyem a lábam a meleg kuckómból, de végül sikerült kompromisszumot kötnöm saját magammal, és testem köré csavarva a súlyos ágyneműt, araszoltam a gardróbhoz, hogy meleg ruhát keressek benne. Még bele sem néztem, így elképzelésem sem volt miket rejthet. Tegnap csak felületes megszemlélésre jutott időm a házban. Zayn hozott egy üveg gyerekpezsgőt, és annak felbontásával avattuk fel az új otthonunk. Miután elment, megfürödtünk, és rögtön az ágyba feküdtünk. Még a naplómba sem volt időm írni - pedig jócskán bővelkedtem témában -, olyan gyorsan elnyomott az álom. Ha arra gondoltam, hogy azt Harryt ölelve tehettem meg, felfoghatatlan és kellemes nyugalom telepedett a lelkemre. Soha nem éreztem a belülről éltető kirobbanó erőt. Ha kísérletet tettem a vizualizására, határtalannak véltem, mely alig fért el bennem. Arra késztetett, hogy mosolyogjak, nevessek vagy ugráljak. A felhasználásával akár mérföldeket is tudnék futni. Ez lenne az gondtalan boldogság?
A szekrényünk, pontosabban a gardrób, belülről lenyűgözőbb volt, mint sejtettem. Eszembe sem jutott, hogy egyszer a ruháimat fényűző eleganciában részesítik. Elfértek volna egy egyszerű ruhásszekrényben is, az efféle cirádát csakis sztárok otthonába tudtam beleképzelni, nem a sajátomba, de néhány lépés után megbarátkoztam vele. Kedvtelve topogtam zoknis lábammal a puha szőnyegen, magam után vontatva súlyos uszályomat, miközben bámészkodtam. Az összes ruhadarab ismeretlen volt számomra, egyedül azért mertem biztosra állítani, hogy a sajátjaim között válogatok, mert tegnap Harry elmondta, hogy a baloldalon találom az enyémeket. Nem vásárolt sokat, csak néhány darabot, mert szeretett volna olyasmit venni, amit én választok, és garantáltan kedvem lelem bennük. Erről gyorsan eltereltem a gondolataimat. Kényelmetlen érzés, amikor rám költ, miközben én nem tudom neki visszaadni, valamint eszembe juttatta, hogy vár rám egy feladat. Kissé még most is ideges vagyok emberek között, egy forgalmas pláza pedig a legmegátalkodottabb helynek minősül. Talán rá tudnám venni, hogy kevésbé zsúfolt üzletet válasszon, de nem akartam csalódást okozni neki. Képesnek kellett lennem rá. 
Ráakadtam egy sötétzöld pulóverre és egy fekete szabadidő nadrágra. Kényelmesnek tűntek, ezért hozzájuk csaptam még egy egyszerű fehér pólót, majd kezemben a szerzeményemmel mentem a fürdőbe. Az ajtót az intézetben soha nem zárhattuk be, de itt volt kulcs, így boldogan éltem a lehetőséggel. Nem szerettem volna váratlan látogatást, miközben öltözöm, ezért legszívesebben bebarikádoztam volna magam, s a kulcslyukat is betömöm, de bíztam Harryben. Tudtam, hogy nem osonna vissza azért, hogy meglessen...
Néhány percig azért füleltem, végül megelégedtem azzal, hogy amennyire lehetett kiálltam a záron tátongó lyuk hatóköréből. Benne a kulcs, így igen kicsi az esélye, hogy bármi látszódna, de nem bíztam a véletlenre.
Gyorsan végeztem, és megengedtem magamnak azt a luxust, hogy fogat mossak reggel, meg szépen beágyazzak pusztán azért, mert én akarom, valamint külön öröm számomra, hogy ezzel Harrynek teszek szívességet.
Már a lépcső felénél tartottam, amikor megéreztem az ínycsiklandó illatokat. Imádtam a palacsintát, az illat alapján pedig Harry tudta mit csinál.
- Lekvárosan, csokisan vagy juharsziruposan kérheted – sorolta, amikor leültem a pultnál álló bárszékék egyikére, és ő elém tolt egy gőzölgő édességtornyot. A finomság látványától azonnal összefutott a nyál a számban. Nem győztem kivárni, míg Hazz ideért az egyszerű terítékkel. Észre sem vettem mennyire éhes vagyok. Ha jobban belegondoltam az utóbbi két napban az izgalom miatt képtelen voltam enni, és a gyomrom egyre akaratosabb visongásával bosszulta meg magát.
- Kakaó nincs? – tettem fel bátortalanul a kérdést. Harry alig bírta visszatartani a mosolyát, miközben lehalászta a mikró melletti polcról a karácsonyi mintás, piros kakaós fémdobozt, majd elém tolta. Ezen egy kicsit eltűnődtem, mert semmi vicceset nem találtam sem a mondatban, sem a dobozon, de amikor lekerült a piros fedő, és megcsapott az ismerős aroma, már nem ért annyit, hogy agyaljak rajta.
Hamarosan a főszakács is csatlakozott hozzám, de ő maradt a lekváros variációnál. Néhány perc múlva az evőeszközök csikorgókoncertjétől vált lármássá a konyha. Más ember nyomasztónak és kellemetlennek találta volna kettőnk némaságát, de nem vagyok beszédes, pláne, ha a szám is tele. Harry ezt elfogadta. Valamilyen újságot olvasott evés közben, talán egy napilapot, ami igazán érett dolog, míg én a környezetemet tanulmányoztam. Az edénytartókat, a fűszeres polcot, ahol aprócska cserepekben díszelegtek a fűszernövények, a gyümölcsöstálat tőlem jobbra, meg egyebeket. Mintha egy szállodában lennék, amit az embernek meg kell ismernie, hogy feltalálja magát, míg a bizonyos napokon ott él. Csakhogy én nem ideiglenesen voltam elszállásolva.
Ezen jót mosolyogtam magamban, és egy újabb palacsintát kentem meg kakaóval. Isteni íze volt a tésztának. Épp meg akartam jegyezni, amikor megakadt a szemem egy kisebb papírkupacon.
Félrebillentett fejjel próbáltam felé hajolni, hogy elolvassam a feliratokat. Valamiféle pályaválasztási tájékoztatónak soroltam be a borítóján sorakozó temérdek ajánlat láttán. Mind más iskolát, és az azokkal szerezhető állást hirdetett.
- Mire jelentkezel? – húztam magamhoz közelebb a tekintélyes kupacot. A mellettem ülő az újságot letéve szentelte nekem figyelmét. Míg lenyelte a szájában bukfencező falatot, leemelte a fedőlapot, hogy elolvashassam a főcímet. „Piackutató”
- De ez csak ideiglenes... míg várok. Hogy ne vesztegessem az időt, tanulni szeretnék. Úgy döntöttem kipróbálom magam más területeken is – villájára rátűzte a következő falatot, amit nyelvét kissé kinyújtva bekapott. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy magyarázás közben a büntetés szót kerülte. Szégyenkezve lehajtottam a fejem, és visszatoltam az anyagokat korábbi helyükre. Elment az étvágyam, ugyanisa bűntudatnak sikerül beennie magát a torkomba, s ott munkálkodott, hogy minden falatot keserűvé tegyen. Rettenetesen bántam, hogy miattam szakadt félbe Harry karrierje, ami valójában el sem kezdődött. A tányéromat inkább a mosogatóba tettem, miután megtisztítottam a maradéktól. Megfordulva Harry fürkésző tekintetével találtam szembe magam; az újság fölött figyelt engem. Próbáltam felszívódni előle, de mint mindig, egy lépéssel előttem járt.
- Mi a baj? – a tányérjával hasonlóképpen járt el, mint én, azzal a kivétellel, hogy ő semmit nem dobott ki. A pocsékolás elkerülése érdekében a jövőben át kell szoknom valahogy nekem is a maradéktalan étkezésre.
- Semmi – ráztam a fejem a pillantását kerülve. Sajnos nem tágított a vallatásom elhatározásától.
- Lou – sóhajtotta jámboran a nevem, mintha csak magához csalogatna. – Már nem vagyok az orvosod. Nyugodtan elmondhatsz nekem bármit – tisztázta kedvesen. Azzal természetesen tisztában voltam, hogy nem az orvosom, de képtelen vagyok erre egyik pillanatról a másikra átszokni. Menekülni akartam a stresszes helyzet elől. Inkább nem beszélni róla, és elásni az egészet, hogy elfelejtsem, de Harry persze hajtatatlan volt. – Jobb szereted elfojtani, ez érthető, de kérlek, légy velem is őszinte, ne csak anaplódhoz… - Erőt kellett vennem magamon, különben jó darabig itt álltunk volna.
- Sajnálom, hogy mindent tönkretettem. Ha nem vagyok, akkor most nem kéne másik állás után kutatnod… - motyogtam az orrom alatt, végig a padlólapok közti fugarést tanulmányozva. Hallottam, hogy felém közelít. Elfordítottam a fejem, mert nem akartam látni. Szégyelltem a szemébe nézni. Szerencsére nem kellett, mert magához ölelt.
- Soha ne gondold azt, hogy egy percig is nyűg vagy számomra. Tudtam mivel járnak a tetteim, és én vállaltam őket. Azt hiszed, most itt állnál, ha másként lenne? – nevetett halkan, és megsimogatta a hajamat.  – Ne légy buta. Az orvosok azért vannak, hogy segítsenek, én pusztán abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy épp a betegem volt az, aki elcsavarta a fejem, és képes lennék érte tűzbe tenni a kezem – itt már nem bírtam tovább, elmosolyodtam kedves szavain. Hagytam, hogy pulóverének zsinórja lepödrődjön az ujjamról, mert amíg beszélt, én szórakozva tekergettem.
- Rendben… Nem teszem… - ígértem buzgón.
- Ne ess kétségbe, rendben? Idővel minden a helyére fog kerülni. Ha mégsem, itt vagyok neked. Mindig, mert… szeretlek… - mondta megfontoltan az utolsó szót, mintha attól tartana, nem veszem jó néven, ha folyton ismételgeti. Épp ellenkezőleg. Addig ismételhetné, míg bele nem reked, mert ez a szó volt számomra a tökéletes biztosíték minden baj ellen.
- Köszönöm – suttogtam hálásan, mire kezébe vette a mellkasán pihenő ujjaimat, és finoman, ajkát alig érintve hozzájuk, megcsókolta őket.
- Előttünk két teljes nap. Csak Hétfőn kell bemennem pár órára. Mihez lenne kedved?
Egyik aggasztó tényező ért a másik után. Lezártunk egyet, erre már a következő miatt kellett aggódnom. Egyedül leszek fél napon keresztül?! Csak magamat hibáztattam a naivitásomért, ha azt hittem, ezentúl soha nem válunk el. 
- Mindegy, csak veled akarok lenni – vallottam be titkos vágyamat, melynek elérkezett az ideje, hogy végre megvalósíthassam.
- Nézzünk egy filmet? – Szinte bele sem kellett egyeznem, mert Harry tudta, hogy elfogadom az ötletet. A nappaliba húzott, ahol vidáman pattogó tűz fogadott minket a kandallóban. Leültem az ismerős kanapéra, és várakozásteljesen pillantottam a göndör, tévé fölött magasodó alakjára. A távirányítókkal babrált, míg sikerült a képernyőre varázsolni valami főcímet.
- Ide ülhetek? – mutatott a mellettem üresen ásítozó párnákra. Örültem, hogy megkérdezte, de elgondolkodtatott, hogy nem kellette-e volna magától értetődőnek lennie. Talán az írással való töprengés segített volna megválaszolni, azonban amint az oldalamnak dőlt, egy időre értelmét vesztette az egész napló.

- Ha pedig az ujjad jobbra húzod a képernyőn, máris a telefonkönyvbe kerülsz. Csak egy apró érintés, és hívhatsz – magyarázta türelmesen Harry, immár másodjára. Hétfő reggel volt. Annak a napnak az az időpontja, amitől rettegtem. Este a lehető legtovább akartam fennmaradni, de sajnos tíz órakor előre bukott a fejem, aztán egy különös szólamra riadtam, de akkor már az ágyunkban, Harry kezével a derekamon. Az ébresztő kíméletlenül verte a dobhártyámat, és mintha a szokványos dallamok kárörvendően nevettek volna rajtam, amiért mégis sikerült a tervük: felébresztették a mellettem szuszogót.
Nem akartam egyedül maradni. Az orvosom, vagyis a volt orvosom biztosított róla, hogy mindössze néhány óráról van szó, de a ház két nap után is csak idegen szobák halmazaként élt bennem. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, de felkészületlennek éreztem magam. Nyugtalanul kalapált a szívem, legszívesebben pedig az ajtó elé álltam volna, ha tudom, ezzel marasztalhatom Harryt.
Rengetegszer próbáltam neki elmondani, mennyire szeretném, ha maradna, de soha nem mertem belekezdeni a mondatba, ezért szimplán reggel óta az árnyékaként éltem. Körülötte sündörögtem, de szigorúan betartva a két lépés távolságot, nehogy rám lépjen, mint a konyhában, amikor elhátrált a tűzhely mellől, pont az én lábamra.
Reggeli után leült velem az asztalhoz, hogy elismételje a tegnap óta gazdátlanul heverő telefon használati utasításait, és ekkor már komolyan kétségbeestem. Nem véletlen hanyagoltam el a csillogó kütyüt. Olyan volt számomra, mint egy veszélyforrás, amit ha sokszor fogok a kezembe, Harry annál hamarabb megy el. Ez jelezte számomra a pillanat eljövetelét, amikor egyedül leszek.
- Héé… - búgta Harry békítően, de kitartottam az asztal tanulmányozása mellett, nehogy meglássa a szemembe gyűlt ostoba könnyeket. Utáltam őket. Tényleg apróságról, jelentéktelen órákról beszéltünk, de a testemnek még nem szólt senki róla, hogy túlreagálja. – Csak néhány óra. Addig gyakorolhatnál a zongorádon. Hozzá se értél, mióta itt vagy… De ha nincs hozzá kedved, Niall úgyis itt lesz nemsoká… Ellesztek, higgy nekem. Észre sem veszed, és itt vagyok. - Kedveltem Niallt, az egyetlen baj vele, hogy ő nem Harry. Mit fogok vele csinálni? Eddig se haverkodtunk, leginkább vigyázott rám. Folyton a felügyelete alatt tartott, és beszámolt a fejleményekről. Vajon lehetünk barátok vagy most is csak felügyelni jön? Enyhe bosszúságtól szenvedtem, hiszen nem vagyok gyerek, a papírjaim szerint dilinyós sem. Igaz, nem láttam a dokumentumot, de emberek közé engedtek, vagyis érettnek kellene lennem a feladatra, hogy egyedül maradjak a saját házamban. - Annyira szeretném, de nem hagyhatom ki a mai órát. Ígérem, utána egész héten a tiéd vagyok – folytatta, egyre kétségbeesettebben, amikor még mindig nem válaszoltam. Ez a felállás már jobban tetszett, csakhogy nekem most volt rá szükségem. A válaszadástól is elment a kedvem a sovány vigasz hallatán, de várta, hogy beszéljek. Sürgetni kezdtem magam, mert tudtam, máskülönben magát kezdi el hibáztatni. Kezdetnek bólintottam. A kezembe vettem a készüléket - mintegy elfogadásul -, mélyen zsebembe rejtettem, és az ajtóhoz kísértem Harryt, aki magához ölelt, újra megígérte, hogy siet, majd homlokon csókolt, és távozott.
Fájó szívvel követtem a pillantásommal, egész addig, míg az elektromos kapu bezárult mögötte, végül elhajtott, ott hagyva engem az előszoba ajtajában, tétlenségbe dermedve. Gyorsan megfogadtam, hogy legközelebb azonnal az emeleti folyosóra rohanok, mert akkor még integetni is tudok neki, de egyenlőre belegondolni is rémes volt, hogy következő alkalmak is lesznek.
Megpróbáltam a helyzet pozitív oldalát nézni. Mint például, hiába vagyok magányos, legalább nem adtak hozzá zárt ajtókat. Mire idáig értem, meglepve konstatáltam, hogy már el is telt egy fél óra. Fél órával kevesebb… Hála az égnek!
Talán nekem is követnem kellene Molly példáját, aki az ágy alatt bujkál egész nap, mert még fél a házban mászkálni. Kár, hogy a szűk hely csak macskaméretű egyedek rejtőzködésére alkalmas. Jobb ötlet híján leültem a padlóra, ami jó meleg volt, hála az alatta tekergőző fűtésnek, és úgy döntöttem, tökéletes hely lesz, hogy kivárjam a megváltásom visszatérését.

A kertkapu nyikorgására, majd ütemes, elnyújtott léptek kopogására lettem figyelmes. Mire elgémberedett lábaimat mozgásra bírtam volna, már benyitottak, és egy szőke Niall-al találtam szembe magam, aki megdermedt heves mozdulatában, mihelyst megtalált a padlón. Szemei végigmértek, túlságosan is gyakorlottan ahhoz, hogy ne tűnjön fel az analizálása.
- Hahó, Louis! – mosolygott rám, majd hozzálátott kinti ruhájának fogasra halmozásához. – Épp kiabálni akartam, mennyire felelőtlenek vagytok Harryvel, hogy nyitva hagyjátok az ajtókat, de megelőztél – kacsintott. – Jöttem volna hamarabb is, de túlóráznom kellett – Kezdett bele gondtalan csevejbe, félig hátat fordítva az elgémberedett lábaimmal való küzdelmemnek. Miután végzett, megindult, mintha tökéletesen ismerné a ház minden zugát, ebből arra következtettem, hogy segíthetett a költözésnél. Mivel járkálás közben folyamatosan beszélt, kénytelen voltam követni – Képzeld, felvettek egy magánklinikára. Most ott vagyok asszisztens. Kérhetek egy pohár vizet? – a kérdése váratlanul ért, ezért mielőtt kiszolgáltam volna, néhány pillanatig csak mozdulatlanul álltam. - Egész jó a fizetésem is, és a lakásomtól húsz perces gyaloglásra van. Meg vagyok vele elégedve – összegezte. Csak egy pillanatra állt meg, míg ivott a vízből, amit beszéd közben töltöttem ki neki. – Mi lesz a mai program? – érdeklődött csillogó szemekkel, melyekből sütött az energia ahhoz képest, hogy állítása szerint éjszakázott.
Azt hittem kipihent vagyok, ám máris bebizonyosodott az ellenkezője. Egy energiabombával képtelen vagyok felvenni a versenyt. Az ember lassúnak érzi magát a közelében, hiába teljesít maximális szinten. Az egész fiú, mint egy tornádó. Olyan gyorsan beszélt, és annyit, hogy féltem a lemaradástól.
- Hát… - pillantottam le lábamra, hogy összeszedhessem a gondolataimat, de semmi okos dolog nem jutott az eszembe. Részemről csak egyedül akartam lenni és várni. Megelégednék vele, de félő Niall elutasító reakciója, ha ezt meghallja. Kétlem, hogy tetszene neki a negatív hozzáállásom.
- Mi lenne, ha először rendet raknánk? – vetette fel. Morcosan összeráncoltam a homlokom, amiért megpróbálja megmondani, hogy mit csináljak. Már nem felel értem, arra itt vagyok én, de gyerekként kezelt, akinek szüksége van a felnőttek irányítására. - Mindketten tapasztalatból tudjuk, hogy fárasztó dolog az iskola, pláne, ha három órát tesz ki egy előadás. Harry biztos nyűgös lesz a pakoláshoz – Karjával sürgető mozdulatokat tett, mire kénytelen voltam odamenni hozzá. – A poharakat szerintem mossuk el, a többi mehet a mosogatógépbe – indítványozta, mint valami munkafelügyelő. – Mosogatás, vagy törölgetés? – emelte elém a szivacsot és a konyharuhát, felajánlva a választási lehetőséget. A szivacsért nyúltam, amivel kicsit elszórakoztam - a kelleténél többször nyomogattam, habosítás közben, mert tetszett tapintása -, és hozzáláttunk a munkához. Az elfoglaltság hatásosságát szem előtt tartva sajnos így is mély csalódásra és szánalomra ébresztett, ami mind felém irányult. Hihetetlen könnyen sikerült eltereli a figyelmemet, és nem kellett hozzá más, csak egy erősebb jellemű ember. Szorongtam, talán ezután is így lesz majd. Jön valaki, aki egy kicsit határozottabb, mint én, és egyszerűen, minden következmény nélkül rám kényszeríti az akaratát, és én nem ellenkezem, inkább fejet hajtok.
Kopogtak.
A kezem megdermedt. A súrolásomat elszenvedő tányér a mosogató alján koppant. Ijedten kaptam rá a tekintetem, kutatva az eltört darabok után a habok között, de még egy lepattant zománcdarabot sem leltem. Az áldozat sértetlenül túlélte a balesetet, mégsem mozdultam. Füleltem, várva a következő hangra, de semmi. Azt hittem képzelődtem, ám ekkor újra megszólalt.
 Két dolgot tehettem. Figyelmen kívül hagyom, arra ítélve a feltételezett zaklatót, hogy elhiggye, nincs itthon senki, és hagyjon fel a tevékenységével, vagy kinyitom, és felmérem, ki lehet ennyire eltökélt, ezzel szembenézek egy ismeretlennel, aki talán hozzám is ér, és én azt nem akartam.
- Louis? – szólalt meg mellettem Niall. Halk hangja újabb szívrohamot idézett elő a testemben. Szerencsére ezúttal a kezem üres volt.
- Igen?
- Kopogtak… - hívta fel a figyelmemet az engem percek óta foglalkoztató tényre.
- Ki az? – A hangom a magasba szökött egy pillanat alatt.
- Nem tudom – nevetett. - Nyisd ki, és megtudjuk – rántott vállat egyszerűen. Rám mosolygott, miközben minden bizonnyal halálra vált arccal néztem őt, de nem hatotta meg, kivette a kezemből a szivacsot, és odébb tessékelt.
„Ne nyiss ajtót idegeneknek!” Folyton ez a mondat villogott valahol a tudatalattim veszélyzónájában, erre mégis megszegem, pedig még egészen kicsi koromban belém nevelték. Igaz, felnőttem, ennek ellenére mégis bizalmatlanul fontam a kilincsre a kezem. Fohászkodtam valami földöntúli erőhöz, hogy mire kinyissam az ajtót, a küszöb üresen pislogjon rám, de a kopogtatás újra megszólalt. Miért nem adja fel? - bosszankodtam.
Mély levegő, aztán ajtónyitás. A beakasztott ajtólánc nem engedett tizenöt centinél nagyobb rést, amiért hálás voltam. Óvatosan kilestem, amire azonban végkép nem számítottam, az egy kisfiú szende arca.
- Jó napot! – Hatalmas szemeivel végig mért, majd közelebb óvakodott hozzám. – Kevin vagyok. A szomszédban lakom. Kérhetek egy kis segítséget? - Csak egy ártatlan gyerek. Ezzel nyugtattam magam, amikor kiakasztottam a láncot, és szélesebbre tártam az ajtót, mégis reszketeg sóhaj hagyta el a számat.
- Én Louis – Hezitálva nyújtottam jobbot, hiszen gyerekeket nem üdvözlünk így, de ő örömmel fogadta el. Talán tetszett neki, hogy felnőttként kezeltem. – Mit szeretnél?
- Van egy távirányítós helikopterem, ami beszállt a szemközti ház kertjébe. Szeretném visszaszerezni, de félek Mr. Adams kutyájától - Kevin egyik lábáról a másikra állt, és aggodalmas pillantásokkal tekergett az emlegetett irányba, vagyis a szemközti ház felé. – Segítene?
Hezitáltam. Még az én otthonomban sem találtam meg a helyem, ráadásul arra kér egy idegen, hogy menjek egy új helyre, és találkozzak egy másik idegennel, ami szapora szívverést eredményezett. Minden jel szerint megijedtem, ráadásul besétálni egy kertbe, ahol valószínűleg agresszív kutya is tartózkodik, számomra felérne a gyorshalállal.
Kevin türelmesen várt. Én felkészültem a végleges nemre, de ahogy ránéztem, kötelességemnek éreztem kiállni a kisebbért.
- Rendben – bólintottam. Gyorsan mozogtam, nehogy legyen időm meggondolni magam. Visszaléptem a kabátomért, hanyagul beleugrottam a bakancsomba, aztán csatlakoztam a boldogan mosolygó fiúhoz. Odakint komótosan szitált az eső, és a szél sem henyélt. Nem is csodáltam, hogy egy repülő játékszert meglovasított. Megvártam, míg elmegy előttünk egy autó, csak utána indultunk az út túloldalára. Titokban reméltem, hogy találok egy csengőt a kapun, de a balszerencse úgy kívánta, lépjek be.
- Louis... – Kevin megragadta a karom, és szégyenlősen lesütötte a kék szemeit. – Nem mondanád, hogy a tiéd a játék? Egy sárga helikopter, piros csíkokkal a szárnyán.
- Miért? – Ez a fordulat egészen meglepett. Kevint nem ismertem, így rákérdezés nélkül csupán annyi vált világossá számomra, hogy valamit titkol előlem, de a továbbiak fölött kétség kívül feleslegesen törtem volna a fejem.
- Beteg vagyok, ezért nem mentem ma iskolába. Az anyukám nagyon mérges lenne, ha megtudná, hogy kint voltam… - szegte le a fejét bűnbánóan. Sötét bozontos haja és kipirosodott arca valóban arról árulkodott, hogy régóta kint játszik, méghozzá sapka nélkül. – Most el fogsz árulni, ugye? – kérdezte szomorúan. Az arca pillanatok alatt váltott megbánóvá. Azt hiszem csak a gyerekek képesek arra a tekintetre, amivel képesek manipulálni az embert, vagy legalábbis megpróbálni. Felkuncogtam rajta, amit sértetten fogadott.
- Nyugalom, megőrzöm a titkodat – veregettem vállon.
Bekukucskáltam a kertbe, ám egyetlen vérebbel sem találtam szembe magam, ami felbátorított. Nem félek a kutyáktól, de mégis az ő területére lépek. Nem akartam a kapuig versenyezni vele, ki ér oda előbb, ha hirtelen felbukkanna, jobb az óvatosság. Tettem néhány bizonytalan lépést, végül elértem a csengőig. Ha valóban egy kutya őrzi a birtokot, kíváncsi voltam, miért nem szerelnek fel a kapura is egyet, hogy ne kelljen kockára tenni az olyan szerencsétleneknek az életét, mint jómagam.
- Igen? – lépett elém egy férfi. Hevenyészett öltözetem méregette, de szerencsére inkább tűnt kíváncsinak, mint dühösnek, amiért kora reggel zaklatom.
- Itt szemben lakom, és a távirányítós helikopterem beesett a kertbe. Visszakaphatnám? – A férfi kikukucskált mögöttem, majd szaporán bólogatva a bozontos szemöldökét ráncolva indult meg előttem.
- Most költözött ide, igaz? – lassan halad. A megsárgult füvet pásztázta, néha lehajolt, és át is kutatott egy-egy termetesebb fűcsomót. Követtem a példáját. – A költöztetők párszor megfordultak. Mondjuk egy ekkora ház berendezéséhez kellenek a bútorok – jegyezte meg. Nehezen megy a társalgás, és őszintén szólva erre nem tudtam válaszolni, a férfi mégis hallgatott, mintha várna, még ha az csupán egy megerősítés is.
- Igen, tényleg nagy. Még nekem is – vallottam be, de igyekeztem a keserűséget elfedni benne.
- Azt elhiszem – hümmögött a férfi. – Ez a hobbija? A helikopter – egészítette ki, hogy világos legyen számomra, nem a nagy házakba való költözésre érti.
- Nem. Csak most kaptam – hazudtam gyorsan. – Ezért megy bizonytalanul az irányítása – A férfi rám mosolygott, de sajnálkozva tette. A szemeiből sütött, hogy reménytelennek tart, és ez fájt, hiszen alig néhány perce ismerjük egymást.
- Nézzenek oda! – Lehajolt, majd a markomba ejtett egy kicsi helikoptert. Pont úgy nézett ki, mint ahogy Kevin leírta.
- Köszönöm, igyekszem valahogy meghálálni – A férfi arca egy pillanatra megrándult, mintha viszolyogna, aztán alig láthatóan fejet rázott.
- Semmi szükség rá, örülök, hogy megtaláltuk – Elindult velem kifelé, és ekkor jutott eszembe, hogy egyetlen kutyát sem láttam.
- Merre van a kutyája? – kérdeztem, mire megkaptam a kitudja hányadik sajnálkozó pillantását felém.
- Nincsen kutyám. Örülök, hogy segíthettem, szép napot – szinte kitolt a kapun. Mire észbe kaptam, már az utcán ácsorogtam, kezemben az aprócska sárgolyóktól ragadós játékocskával.
- Megvan? – suttogott mögöttem egy vékony hang. Ekkor vettem észre a barna kerítés takarásába megbúvó Kevint, aki egyenlőre nem mert közelebb jönni. Kezdtem magam rosszul érezni. A hajam már majdnem teljesen átázott, ráadásul a férfi úgy viselkedett velem, mint egy bolonddal. Kedvesen, mégis kíméletesen, mindenekelőtt pedig távolságtartóan, erre most ez a kisfiú is elkezdett tartani tőlem.
- Igen, nálam van – nyújtottam felé. Úgy döntöttem ideje hazamenni. Elegem van mára az emberekből. Inkább bebújok az ágyba, és elmenekülök a tudatlanságba.
- Huh, köszönöm! – sóhajtott fel megkönnyebbülten. Kivette a kezemből, és szorosan mellém szegődött a hazafelé vezető úton. Kezdetben a mi házunk felé tartottam, de aztán nem akartam, hogy egyedül mászkáljon az utcán, így mégis elkísértem.
– Egyébként ennek a férfinek nincs is kutyája – jegyeztem meg, mire a kisfiú felnyikkant.
- Sajnálom. Mr. Adams apa kollégája. Ha én megyek be, akkor biztosan beárul. Folyton árulkodik... – rúgott bele egy kavicsba sértetten.
- Hazudni bűn, Kevin… - suttogtam komolyan. Jól tudtam, a hazugság hatalmas bűn, és a bűnök sosem maradnak megbocsájtatlanok…
- Tudom, és sajnálom. De te nem tudhattad, hogy van kutyája, és ha nem hazudok, akkor nem mész be érte… - bánkódott lebiggyesztett ajkakkal. Megesett rajta a szívem. Okos kisgyerek, épp ezért éreztem kötelességemnek figyelmeztetni. Féltem, hogy bajba kerül, amennyiben nem teszem meg. – Akkor nem mondod el anyának?
- Nem, nem árullak el – lassítottam, hogy utolérjen. Vicces, hogy általában én futok, hiszen Harry léptei nekem elég nagyok. Élveztem a helyzetem.
- Huh! Így is mérges, mert megütöttem Freddiet, amikor kicsúfolta az egyik könyvemet.
- Verekedtél?! – hökkentem meg.
- Azt mondta hülye vagyok, ezért nem tudok számolni. De a matek olyan nehéz – nyűglődött mellettem.
- Melyik osztályba jársz?
- Negyedikes vagyok – jelentette ki büszkén kidagaszotott mellel. Elmosolyodtam peckes léptei láttán. Egészen a zöldre vakolt házukig kísértem, de nem mentem be. Ideje volt nekem is hazamenni.
- A hallgatásomnak feltétele van. Többé nem hazudhatsz, és meg kell ígérned, hogy sokat matekozol, hogy a szüleid büszkék legyenek rád.
- Rendben, megígérem - mosolygott boldogon. - Köszönöm! Szia, Louis!
Komótosan sétáltam haza. Furcsa érzés volt egyedül az utcán mászkálni ezen az esős délelőttön. Furcsán ismerős.
- Niall! – rezzentem össze, amikor megláttam a szőke fejét felbukkanni a konyhából, mire ő csak nevetett.
- Merre jártál? – húzogatta a szemöldökét. Eszembe jutottak Kevin peckes lépései, amikor arról mesélt, ami büszkévé tette, és ezeknek a lépéseknek a szolidabb változatát használtam én is, miközben eligyekeztem mellette.
- Megismerkedtem a szomszédokkal – feleltem büszkén, miközben az emeletre igyekeztem, hogy leírjam a naplómba, mielőtt megfakulnak az érzelmek.


13 megjegyzés:

  1. Szia!

    Szeretem rész volt:-)
    Azt hittem Niall jobban megijed ha Lou eltűnik:-)
    Imádom olvasni Lou fejlődését.
    Ildi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sza! :)
      Nial egy pozitív gondolkodású ember. Akkor sem ijedne meg, ha halak esnének eső helyett. XD
      Örülök, hogy tetszik Louis része, mert még sok lesz belőle, de természetesen Harry szemszöge sem fog hiányozni mellette.
      Hamarosan érkezem a folytatással!

      Puszi, Amy <3

      Törlés
  2. Na jo kijelenthetem hogy egyre jobban a szivembe zarom Lout :D Imadom a kis fejet :D Mennyire bator volt mar :D Hihetetlen hogy par honap alatt eljutott idaig hogy vad idegenekkel beszel stb :D ahh nagyon imadtam :D Olyan edes :D Nagyon buszke vagyok ra :D
    A masik amit akartam irni hogy teljesen ketsegbe voltam esve hogy hol van Molly :D de aztan hala istennek megemlitetted :D (nekem nemreg halt meg a cicam aki szinten feher volt es ilyen kis zsarnok mint o nagysaga :D ... szal kicsit erzekenyen erint mert azt hittem nincs veluk :D
    Szala lenyeg hogy szuper volt es alig varom a tovabbi reszeket 😍😍😘😘
    És én csak annyit kerek ajandekba hogy legyenek boldogok :) megerdemlik :)
    Millio puszi es ölelés 😘😍💋❤❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. <3
      Ugye milyen szépen halad afelé, hogy sokkal szebb és jobb életet élhessen? Osztozom az imádatodban. :D
      A macskák nagyon közel állnak a szívemhez, nekem is van pár, és sajnos én is éltem már meg olyat velük, mint te. Nagyon sajnálom a cicádat. :'(
      Molly egyébként egy nagyon stabil szereplő. Egyedül az ő jólétét tudom garantálni a történetben, de azt mindenképp. :D
      Az ajándékos kérést még meglátom XD

      Rengetek puszi, szintén sok-sok öleléssel. Remélem beszélünk még a következő bejegyzés alatt.

      Puszi, Amy! <3 :) <3

      Törlés
  3. Kicsit késpbb kommentelek, mint olvastam; de kijelenthetem. Ez az első rész, ami akkor került fel online, mikor épp semmit nem csináltam, és abban a pillanatban tudtam olvasni :D Végre!

    Lényegre térve...
    Imádom!
    Gondolom nem leptelek meg ezzel :D
    De tényleg, mindegy mennyit kell várni a következő részre, sosem okozol csalódást. Várható volt hogy Louis nem lesz egyből """""normális"""" és lesznek még apróbb gondok, de büszkeséggel tölt el hogy minden akadályt legyőz szép sorban.
    Ha jól emlékszem - de javíts ki ha tévedek - az anyja még szökésben van, hmm talán ő fog bekavarni még?
    Kattog az agyam folyamatosan :D

    Mindenesetre, nagyon várom a következőt!:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :D Ennek örülök, viszont gyanítom, hogy a következő résszel nem lesz ilyen szerencséd. Meglepetésnek szánom, hátha kicsit elviselhetőbb lesz tőle a suli. :D

      <3
      Hát... most azért jócskán szégyellem magam, mert a következőre tényleg nagyon sokat kellett várni, de igyekszem majd valahogy jóvá tenni. :P

      Aki szökésben van, az viszont az apja. De erre még majd visszatérünk, és kicsit bővebben átbeszéljük. ;)

      Nagyon sok puszi, Amy! <3 :))

      Törlés
    2. Ah, de örülök a válasz kommentednek. Annyira féltem hogy nem lesz folytatás, és itt megáll a story.
      Nagyon várom a folytatást <3

      Törlés
  4. Kedves Amelia!
    Nem rég találtam rá a blogodra, jelentem alig tudtam letenni :)
    Imádom a stílusod... Remekül vannak megformálva a karaktereid! Fantasztikus a történet!
    Köszönöm szépen hogy olvashatom!
    Nagyon várom a következő részt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Nagyon örülök, hogy elnyerte a történetem a tetszésedet. Köszöntelek, mint új olvasót :) Remélem, hogy a továbbiakban is itt leszel, mert még jó néhány fejezetet terveztem ide. :D
      Köszönöm a dicséretet, és én tartozom hálával, amiért elolvastad :))

      Hamarosan jelentkezem a folytatással!

      Puszi <3 ^^

      Törlés
  5. Kedves Amelia! Úgy látom nem csak én, nagyon várjuk a folytatást. Kérlek ne hagyd abba az írást, köszi😊

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)

      Elmondhatatlanul örülök neki, hogy ennyi kihagyás után is van olyan, aki képes várni rám.
      Nekem vannak a legszuperebb olvasóim!

      Ígérem, hogy napokon belül közzéteszem a folytatás! :)

      Puszi! <3 <3

      Törlés
  6. A folytatást szeretném olvasni!!! :) :) :) :)
    Szerencsémre az eddigi részeket sikerült szinte egyhuzamban˝falni¨.
    Fantasztikus olvasmány, csodás érzelem hullámokkal.
    UI. szörnyen nem szeretem a folytatásos történeteket :) :) :)
    Hol késik a folytatás????

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Boldog vagyok, hogy csatlakoztál hozzánk! :) Az, hogy ennyire magával ragadott a történet, csak fokozza az örömömet. :) :)
      Tudom, hogy bosszantó, ha sokat kell várni, de igyekszem orvosolni a problémát. Az új rész már szinte kész a startra, csupán egy utolsó átolvasásra vár.
      Hamarosan jelentkezem! :) :)
      Puszi <3

      Törlés