2017. október 7., szombat

46. fejezet - Nem az a fontos mekkora az első lépés, hanem az, akiért megteszed



Kedves Olvasóim!

Ezt a bejegyzést még annó az előző után egy nappal elkészítettem. Hónapokig várakozott, csupán néhány gondolatot magába foglalva, és most eljött az ideje, hogy a történetet ott folytassuk, ahol abbamaradt.
Miért vártam ennyit?
Több tényező is közrejátszott. Főleg a magánéletem, viszont az írás így sem maradt ki egyetlen napomból sem. Amióta elhatároztam, hogy megpróbálom, egyszerűen képtelen vagyok nélküle létezni. Imádom! Imádom, akár ezt a történetet. (Ezért legyetek benne biztosak, hogy befejezem.)
Véleményem szerint elégszer nem tudok bocsánatot kérni. Szégyenletes, hogy egyetlen szó nélkül itt hagytam mindent és mindenkit, de most igyekszem jóvá tenni. Nagyon nagy hálával tartozom, hogy még ennyien olvastok! Megint bebizonyítottátok, hogy ti vagytok a leghálásabb olvasók. Nagyon szeretlek titeket! <3

Jó szórakozást! :) 

Mérhetetlen sok bocsánat, és hála, 

Amy  <3
                      


- Zavarhatok? – kukkantottam rövid várakozást követően Liam irodájába, amikor a kopogtatásom után nem hallottam a belépési engedélyre jogosult szavakat. Szokásához híven temérdek irattorony közé temetkezve ücsörgött az asztalánál, ahonnan még jobb napokon sem lehetett előcsalogatni. Megjelenésemre felkapta a fejét, és csodálkozással nézett végig rajtam, mintha nem hinne a fáradtságtól képzelgésre hajlamos szemének.
- Persze, gyere! – sürgetett, így szófogadóan megkezdtem az egyik szék bevételét az asztala előtt. – Bocsáss meg, amiért nem engedtelek be, azt hittem valamelyik kollégám zargat. Kénytelen vagyok kerülni őket, mert annyira lefoglalnak a betegek, hogy nincs sem időm, sem kedvem még az ő bajaikat is hallgatni – Kezeit összekulcsolta, a lábait pedig lazán felpakolta az asztalra. Fáradtan hátrahajtotta a fejét, és még azt is megengedte magának, hogy lehunyva pihentesse a szemeit. Mintha egy pillanatra láttam volna, ahogy egy apró sóhajba próbálja minden gondját belefogni, hogy a lehető legkönnyebb módon; egy szusszanással megszabadulhasson tőlük. Kimerültnek látszott. Gyanítom az elmúlt huszonnégy órát megint nem malmozással töltötte, miközben laposra ülte a seggét ebben a kényelmesnek tűnő székben.
 Már úgy tűnt alszik, ezért el is ment a kedvem a betervezett csevegéstől, pláne miután a mások bajainak hallgatását egy mondaton belül emlegette a kedvtelenéggel.
- Hogy van Louis? – kezdte ő, anélkül, hogy változtatott volna helyzetén.
- Miből gondolod, hogy miatta jöttem? – vágtam rá csípőből. – Már nem is látogathatlak meg?
- Abból, ahogy bejöttél. Látszott rajtad, hogy hezitálsz – felelte egyszerűen. – Ha én érdekelnélek, előbb felhívnál, hogy megbeszéljünk egy találkozót. Ez most sürgős…
Pszichiáterek…
- Igaz… – sóhajtottam lemondóan. – A kérdésedre válaszolva egyébként jól. Szoknia kell még az új környezetet, hisz szinte intézményekben nőtt fel, de… Van ez a… Csak azt akarom, nyugtass meg, hogy egyszer be fog következni…
- Micsoda? – Úgy tűnt az érdeklődése elnyomta a fáradtságát. Sikerült felélénkítenem a figyelmét, és elérnem, hogy rám koncentráljon.
- Hogy megbarátkozik a gondolattal… – feleltem csüggedten. Liam értetlen pillantással válaszolt, pedig esküdni mertem volna, hogy ha valaki, akkor ő biztosan megért. Így viszont rákényszerített egy számomra hosszadalmas és kétségbeejtő magyarázkodásra. - Hétfőn elmentem egy előadásra. Kötelező volt, nem hagyhattam ki, ezért megkértem Niallt, hogy legyen Louisval arra az időre. Ő is munkából jött, így egy órával később érkezett csak meg, és tudod, mit mondott?! Hogy Louis ott ült az előszobában, és az ajtót nézte. Valószínűleg azóta, hogy én otthagytam! – Valahányszor magam elé képzeltem a jelenetet, olyan érzésem támadt, mintha Louis egy menhelyről szalasztott kutya lenne, aki hűségesen vár a gazdája hazatérésére, mert nélküle ugyan olyan elhagyatottá válik, mint azelőtt volt. Félelmetes és egyben szívszorító, hogy semmit nem kezdett volna magával, ha egyedül marad.
Liam a szája sarkát elmélkedő grimaszba rendezve gondolkodott. Tudtam, hogy ő sem vélekedik jó véleménnyel a hallottakról, de annyival is megelégedtem volna, ha legalább egyetlen pozitívumra rámutat.
- Rágörcsölsz, Harry – vont vállat végül egyszerűen. Ezzel az egy mondatával sikerült annyira meghökkentenie, hogy minden másról megfeledkeztem egy pillanat erejéig, és olyan csészealj szemekkel pislogtam rá, mint egy guppi. - Eddig is nagyon jól megvoltatok, és most sem lesz másként, csak a szokásos kell hozzá: türelem. Hamarosan bekövetkezik nála egy újabb fordulópont, és elmúlik a tanácstalansága. Hidd el! - Kételkedve pillantottam Liamre, de magabiztos tekintetének hála, mégis sikerült valamennyire optimistává formálnia.
- Attól félek, hogy előtte még sokszor bekövetkezik hasonló. Tudom, hogy képes rá, nem erről van szó, de nem szeretném, ha azt hinné, szándékosan teszem ki a magánynak…
- Jaj, kérlek! - nézett rám esdeklően. – Itt nyígsz nekem a kínodról, de hadd kérdezzem meg, miért nem Louisval beszélsz erről? Ez egy párkapcsolat! – hangsúlyozta ki. - Attól működik, ha megbeszélitek egymással a problémáitokat. Semmiben nem hátráltatná, ha látja, hogy nyitsz felé, mert bízol benne annyira, hogy te is beszélj az érzéseidről, és nem csak tőle várod el ugyanezt. Nem baj, ha néha gyengének lát. Azért vagytok egymásnak, hogy közösen vészeljétek át a mélypontjaitokat. – olyan elánnal beszélt, hogy nem esett nehezemre elhinni a szavait. - Mostanra már rájöhettél, hogy a fogalom, amit igyekszem a szádba rágni, az az emberi kapcsolatok legszilárdabb építőöve. Ez pedig nem más, mint a kölcsönös bizalom. A párkapcsolatban talán még elengedhetetlenebb. Ettől működnek.. Meg még valamitől, de arról nem tartok neked előadást… - forgatta a szemét és egy pillanatra komolytalan mosolyra váltott. - Louis okos fiú, és értékeli, ha őszinte vagy vele. Légy igazi férfi, és állj elé! A titkolózással és kémkedéssel megölöd mindkettőtöket. Mert jó dolog, hogy Niall figyel rá, de van, amit senki se szeretne, ha tudnának róla. Hagyj neki teret, hogy először egyedül próbálja megoldani a bajait… - lapogatta meg a vállam, átnyúlva az asztal fölött. - De nem értem miért pont neked kell ezt magyarázom, hisz anno erre építettél mindent…
- Néha elbizonytalanodom… - sóhajtottam szomorkásan. Gondterhelten a hajamba túrtam, hogy hátrafésüljem az arcomba lógó tincseket, de a mozdulat értelmetlenné vált, mivel a leesett vállaimnak köszönhető borzalmas tartásom miatt újra visszabuktak.  – Mindenki dicséretét szajkózta, hogy mennyire kiváló orvossá nőttem ki magam, erre kiderül, hogy hibázom, végül már egy egészen kicsi problémát is képtelen vagyok megoldani...
- Az eszed valamiért azt hiszi kudarcot vallottál, de közben ez egyáltalán nem igaz, hiszen a betegedet kiengedték, és nem azért, mert olyan kedvük volt – mondta komolyan. - Louisn kívül neked is meg kell szoknod, hogy ő mostantól nem a beteged. Szóval – A hangja olyan határozott volt, hogy önkéntelenül is rápillantottam. -  Előtted a nagy kérdés: Miért vagy ennyire vaskalapos önmagaddal?
Megrántottam a vállam. Tudtam volna rá válaszolni, de a jelen körülmények között nem akartam a saját gyengeségeim ingoványában bányászkodni, hogy aztán egy óvatlan mozdulat következtében elnyeljen. Liam megértő szemei viszont pontosan erre akartak sarkaltatni.
- Talán a sok elvárás… Az utóbbi hónapok terhe, némi stressz, plusz önmarcangolás… - végül csak megadtam magam a rábeszélő tekintetnek.
- Nem akarok találgatásba bonyolódni, de szerintem te valahol még mindig azt hiszed, hogy szenvedést okoztál Louisnak, ezért félsz a döntéseidtől. Félsz, hogy veszélyezteted a törékeny békéjét, és ezért inkább őrlődsz két lehetőség között, míg a probléma magától meg nem oldódik – összegezte gyorsan, mindenféle szünet nélkül, megkímélve a további nyögdécselésemtől mindkettőnket. Jól ismert. Tudta, hogy nem szeretek beszélni magamról. A saját gondjaim számomra csak másodlagosak, ezért nem vagyok hozzászokva a lelkizéshez. Időnként kitakarítottam Liam segítségével, de minél tovább hallgattam a barátomat, annál inkább hittem benne, hogy Louis is hajlandó lenne támogatni, ha egyszer megnyílnék neki. Talán nem terhelném... Talán hálás lenne érte... – Saját magadat zavarod össze a bizonytalanságoddal, márpedig néhány hétig még szüksége lenne a határozott énedre… De természetesen ezt te is tudod, igaz?
Ezek a mondatok segítettek ráébreszteni mekkora marha voltam, és emiatt nem győztem regulázni magam. Minden szava az elevenembe talált.
- A megoldás rá pedig… - Próbáltam ösztönözni a barátomat, hogy az ittlétem célja is beteljesülhessen, és ellásson egy híres, minden igényt kielégítő Payne tanáccsal.
- Ez olyan, mint a poszttraumás stressz. Volt valami, ami az egész életedet mozgatta, és most, hogy kaptál egy romboló kritikát, lebénult az agyad. Előfordul ilyen, de túl kell lépned rajta. A tanácsom pedig a következő. Ne legyél orvos! Eddig sem akartál az lenni. Legyél valaki olyan, aki csak jót akar, és ezért bármire képes.
- Szóval legyek jó...
- De okosan – kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és ezzel a minket beburkoló feszültségből és komolyságból fújt buborékot kipukkasztotta. Végre könnyedén fellélegezhettünk, mintha az elmúlt néhány percet nem életbevágóan fontos dolgok átbeszélésével töltöttük volna. - Egyébként valamelyik nap eljöhetnétek az intézetbe, ha Louis is benne van – A szemöldököm egészen magasra csúszott a homlokomon. Ötletem sem volt, mi jár a fejében, mert én véglegesen eldöntöttem, hogy Louis soha többé nem lépi át ennek az intézetnek a küszöbét. Több szempont is közrejátszott a döntésem meghozatalakor, de a legtöbbet egy bizonyos személy létezése nyomta a latba. Ma is Emmát állítottam rá, hogy szagolja ki nekem mikor nincs bent a bolygó legocsmányabb csúszómászója: az igazgató. Határozottan meg vagyok róla győződve, hogy részemről tettlegességig fajulna egy véletlen találka. Bár kíváncsi lennék, mit szól ahhoz, hogy a szabotázsa ellenére Louis mégis velem maradhatott.
- Minek köszönhetjük a meghívást? -  Liam szemei felcsillantak. Izgatottan dőlt előre, és még körbe is nézett, mintha államtitokba készülne beavatni.
- Mert Bill, egyre többet fejlődik. Úgy érzem megtalálta a motivációjának forrását. Louisval nagyon jó barátokká váltak, és amióta elmondtam neki, hogy kiengedték, ráadásul veled él, folyton arra törekszik, hogy neki is sikerüljön rendbe jönnie – Meglepve pislogtam Li szemeibe. – Talán a találka még nagyobb löketet adna neki. Elintézzük, hogy akkor gyertek, ha nincs itt Dr. Tudjukki, és minden rendben lesz.
- Dr. Tudjukki?
- Aha... Illik rá… Vagy akarod hallani a nevét?
- Kímélj meg! – nyögtem kegyelemért könyörögve. – A sikerednek viszont örülök – gratuláltam neki őszintén. Most már engem is foglalkoztatni kezdett, menyire változott meg Bill az első találkozásunkhoz képest. Biztosan több egy magának való, paranoiás fickónál.
- Sajnos részben ez a te dicsőséged, de azért köszönöm – vigyorgott rám. – Kérdezd meg Louist, mit szól hozzá. Egyébként hogyhogy nincs veled?
- Louis Dr. Madison-nál van, így adódott egy magányos órám.
- Most tartják az első kezelését, mióta otthon van? – érdeklődött kedvesen. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy bármi történjen, Liam örökre a legjobb barátom marad, hisz dacára a temérdek gondjának, még efféle csekély apróságokat is képes észben tartani.
- Igen. Különös mód úgy láttam rajta, hogy még izgatott is miatta. Dr. Madison szerint Louisval nagyszerűen kijönnek – Lelkendeztem, ugyanis a doktornő kedvessége és szakmai tudása engem nyugtatott meg a legjobban.
- Kár, hogy csak a szanatóriumban dolgozik. Ott is leginkább gyerekekkel. Nagy hasznát venné a kórház, mert orvoshiányunk van – dörzsölte meg a barátom fáradtan a homlokát. – Egy embert kirúgtak, további kettő felmondott amióta elmentetek. Talán Dr. Gilbert így akarja kitombolni magát, mindenesetre mindenkit megvisel a rengeteg munka. Három új betegem van, de a régiekre is ugyan úgy figyelnem kell.
- Ha elég panasz érkezik ellene, talán leváltják… – Sajnos erre parányi esélyt láttam még én is, és ezzel Liam tökéletesen tisztában volt; lemondóan legyintett.
- Lényegtelen. Sajnálom, de eddig tartott az időnk – sóhajtotta fáradtan, és parányi lelkesedés nélkül rendeződött vissza korábbi, elfoglalt orvos pozíciójába. – A fogadás díja változatlan. A titkárnőnél fizessen – Annyira komolyan beszélt, hogy egy perc erejéig sikerült rászednie. - Csekket is elfogadok – nevetett végre felszabadultan, látva az arcomra kiülő döbbenetet.


Leparkoltam a belváros egyik tekintélyes épületének parkolójába, és megpróbáltam visszatalálni ahhoz a tetőtéri lakáshoz, ahol Louist hagytam egy órával ezelőtt. Szerencsére nem volt nehéz a tájékozódás, és az is segített, hogy épp akkor lépett ki az ajtón, mielőtt rossz irányba fordultam volna. Amint meglátott, mosoly öntötte el egész arcát.
A Liammel töltött óra után rengeteg érzelem szabadult fel bennem, melyek zabolátlanul randalíroztak az egész idevezető út során. Az ülepedési stádium kezdetén álltak, ám amint megláttam Őt, riadt madársereg módjára rebbentek fel újra. Másra sem vágytam, csak hogy a karjaimba zárjam, és elmondjam neki, mennyire szeretem. Mielőtt megtehettem volna, felbukkant Dr. Madison, akinek a jelenléte visszaszegezett a földre.
A reggeli Harry még félrehívta volna, hogy Louisról faggassa, de az új, felszabadult énem már nem engedte meg. Egy futó biccentéssel elintéztük az üdvözlést egymással szemben, mert a következő betegével már el is tűnt ugyanazon az ajtón.
- Minden rendben? – kérdeztem az oldalamhoz simuló kis madárfészek frizura tulajdonosát, aki különösen szórakozottnak tűnt.
- Igen – fogta rövidre, de az arcán derengő halvány mosoly arra engedett következtetni, hogy minden rendben. Mégis emlékeztetnem kellett magam, hogy az új… vagyis a régi-új Harry nem faggatózik, csak maximum csendesen gondolkodik, mindenekelőtt pedig türelmesen vár. Még csak a második kísértő helyzet elé állított a sors, és egyre nehezebben bírtam kíváncsiskodás nélkül. – Tulajdonképpen egészen megéhezetem… - tűnődött, miközben bekapcsolta a biztonsági övét a kocsiban. – Mikorra érkeznek meg a szüleid?
A szüleimet vacsorára vártuk, de náluk a pontos idő kötetlen fogalom, így csak sejtéseimre hagyatkozhattam az érkezésükkel kapcsolatban. A biztonság kedvéért a marhaszeleteket reggel bepácoltam, és csak a burgonyaágyára kellett fektetni, majd a sütőre bízni, amikor hazaérünk. Anya hoz majd franciasalátát, apa meg bort ígért, szóval minden meg lesz kapkodás nélkül.
- Nem árulták el. Azt mondta anya, hogy amint végeztek.
- Addig még fel akarok mosni a házban.
- Rendben, akkor én megsütöm a húst, és megterítek – Louis egy bólintással nyugtázta a hallottakat.
- Elmennénk előtte vásárolni? – Váltott témát váratlanul.
- Miért? – A lámpa pirosra váltott, ezért volt időm rápillantani. – Azt hittem tegnap mindent megvettünk… Vagy mégsem?
- Nem akarom a szüleidet pulóverben, meg farmerban fogadni – rántotta meg a vállait egyszerűen.
- A farmer mindig divatos… - kezdtem bele óvatosan, mert nem tudtam hová fogunk kilyukadni.
- Igen, de… Az utánam várakozó fiú például nem így nézett ki… - Mutatott végig magán jelentőségteljesen.
- A rockerre gondolsz, piercingekkel és fültágítóval? - Az említett srác a rendelőből talpig feketében, bakancsban, festett szemekkel, láncokkal, meg szegecsekkel volt feldíszítve. Egy külső szemlélő számára megtestesítette azt a kicsapongó tini ideált, aki hard rockot hallgatott, a szabadidejében pedig macskákat kínzott egy pentagram közepén. Sok mindent megtettem volna Louis boldogságáért, de nem biztos, hogy egy ennyire merész stílusváltást jó szemmel néztem volna végig.
- Igen.
- Így akarsz kinézni? – kérdeztem egyre bizonytalanabbul. Igyekeztem nem kimutatni az érzelmeimet, főleg nem az erős aggodalmamat.
- Nem, dehogy! – tiltakozott nyomban, ennek örömére a tüdőmről legördült egy hatalmas kő, és szabadon fellélegezhettem. – Csak a nadrágjára céloztam. Nézz körül! Bárkit látsz az utcán, a korunkbeliek mind máshogy öltöznek, mint én – biccentett a zebrán áthaladó tömeg felé. – Még te is. Mellettetek úgy érzem magam, mint egy tanyagazda. – Ezzel már nem tudtam vitatkozni. Az indexet átkattintottam a másik irányba, és a bevásárlóközpont felé vettem az irányt. – Tudod, hogy mindig hálás leszek neked, mert egyáltalán hordhatok rendes ruhát, csak… Néha kényelmetlenül érzem magam bennük…
- Nem kel magyarázkodnod, Louis – Összefontam a sebességváltón pihenő ujjaimat az övéivel. - Igazad van. Egyébként is ígértem neked egy vásárlós körutat – kacsintottam rá, és a számhoz emelve egy csókot hintettem a kézfejére, majd együtt váltottunk sebességet. Láttam rajta, hogy egy picit elfelhősödik az arca, de zavartalanul fektettem a kezünket a combjára. Megnyugodtam, amikor néhány perccel később egy apró mosolyt láttam az ajkain játszani, miközben a kettőnket összekötő kapcsot nézte.


Louisnak biztosan volt, és van is egy stílusa, de mivel én még sosem láttam, eddig csak megpróbáltam olyan darabokat válogatni, amik sosem mennek ki a divatból, és kényelmesek, viszont amikor a harmadik csíkos póló is a kosárba került, kezdett derengeni előttem.
Mire hazaértünk, az idő vészesen sürgetett minket. Louis villámgyorsan rakott rendet, és mire teendőim végére értem én is, már odafönt készülődött. Benyitottam a hálóba, és még épp láttam belőle a fedetlen bokáját, ami a fürdőből kiszálló párától kísérve gardrób ajtajában tűnt el végleg. Eszembe jutottak a régi korok úriemberei, akik szerencsésnek mondhatták magukat, ha hasonló élményben részesültek. Mélyen együtt éreztem velük sanyarú sorsunknál fogva.
Gyors tusolás után egy törölközőt csavartam a derekamra, miközben a tükörben mérlegelve a kinézetem nekiláttam a borotválkozásnak. Az elektromos készülékkel bíbelődtem, amikor váratlanul kinyílt az ajtó, mert a hercegem visszatért. Louis megdermedt a küszöbön, és olyan gyorsasággal takarta el a szemét, hogy nem is láttam, ahogy felemeli a kezét, csak egy elmosódott csíkot belőle.
- Bocsánat! Azt hittem még lent vagy… - szabadkozott szaporán, miközben vakon hátrált.
- Nyugodtan bejöhetsz, Lou, csak borotválkozom… – A higgadt hangommal sikerült előcsalogatnom. Lassan leeresztette a kezeit, és összepréselt ajkakkal hezitált, különös figyelmet fordítva rá, hogy elkerülje a tekintetemet.
- Nagyon elegáns vagy – jegyeztem meg őszintén mosolyogva, amikor végigmértem, hátha ezzel sikerül feloldanom a kényelmetlen helyzetet. Pláne, hogy a bókot nem kellett erőltetnem.
- Köszönöm! –  Korábban szégyenlős pír kúszott a bőre alá, de ezúttal olyan elégedettség sugárzott róla, hogy bátran feltételezhettem, rengeteg összeállítást próbált magára, mire megtalálta a neki legjobban tetszőt. Egy sötétbarna farmer és fekete garbó öltöztette, melyek tökéletesen kiemelték karcsú termetét. Megmutatták számomra, hogy hála a jó minőségű étkezésnek, felszedett magára néhány jótékony kilót, és ami még fontosabb az ő szemszögéből, hogy a hosszú darabok eltakarták a csuklóját és a bokáját. Észrevettem, hogy nem szereti őket mutogatni, ugyanis ott szabálytalan körben vöröses sebhelyek futottak keresztül a bőrén. A kötél és a bilincsek örökre rajtahagyták lenyomatukat, és ő még nem is tudta róla, hogy az okát már rég ismertem.
Bekapcsoltam a borotvát, majd a bajszom vonalától kezdve komótosan lefelé haladtam, miközben tükörből néha megengedtem egy leskelődő pillantást Louis felé, ahogy közelebb merészkedik, és kicsit távolabb tőlem a fésűjével bajlódik. Igyekezett minden szálat katonás rendbe igazítani a feje tetején, hogy azok engedelmesen a homlokára simuljanak.
- Miért nem hagyod, ahogy van? – Ártalmatlannak hitt kérdésemmel kiérdemeltem egy rosszalló pillantást a tükörből.
- Szeretem, ha így áll.
- Nekem a másik variáció is tetszik – még a laza vállrándításom sem ingatta meg a hitében. Ugyanazzal a célratörő mozdulatával ostromolta a barna tincseit, amelyek rendeltetésszerű formázóinak az én ujjaimnak kellene lenniük. Irigyeltem a fésű posztját.
Az állam aljának eléréséhez felemeltem a fejem, és ekkor láttam meg, hogy Louis is engem figyel a szeme sarkából. Amikor észrevett, megköszörülte a torkát, hogy leplezze a zavarát.
- Szerinted miért nincs szakállam? – kérdezte gyorsan valami téma után kapva, bár láttam rajta, hogy egy egyszerű, elterelő beszélgetésnél azért jobban érdekli a téma. A kórházban nem borotváltak senkit, az ő arca mégis sima volt, akár egy gyermeké, amióta csak ismerem. – Nem is látni sehol egyetlen szálat sem… - hajolt közelebb a tükörképéhez, hogy a kicsi pelyhek után kutasson.
- Hormon függő… Ezen kívül te gyógyszert is szedtél, ami felboríthatta a tested kiegyensúlyozottságát – magyaráztam neki a legjobb tudásom szerint,  de sajnálatomra csak egyre jobban elkeseredett. – Nézd… - fordultam felé magabiztosan, de épphogy találkozott a tekintetünk megszólalt a csengő. – Megtennéd, hogy kinyitod? Gyorsan felöltözök, és csatlakozom hozzátok. – Louis érdektelenül bólintott. Zavart, hogy nem tehettünk pontot a beszélgetésünkre. Nem csak azért, mert emiatt elmehet az egész estétől a kedve, hanem mert nem tudtam neki segíteni.
- Lou! Ha anyáék elmentek megbeszéljük, rendben?
- Persze – Végül csak sikerült egy mosolyt erőltetnie magára, az én szívemre pedig nyugalmat.
Anya olyan hangosan üdvözölte, hogy az emelet ellenére is hallottam. Türelmetlenül rángattam magamra a fekete öltönynadrágomat, és sikerült azelőtt leérnem, hogy apa belépett volna. Megöleltem az anyukámat, és egy puszit nyomtam az arcára, miközben átnyúltam mögötte, és különös alapossággal szántottam Louis hajába, hogy a fufruja felfelé meredezzen. A mozdulatomat nem tolerálta, úgy nézett rám, mint a véres rongyra, mert már nem maradt több ideje helyrehozni.
Amikor egy ismerős, és régen hallott hang is csatlakozott a többiekéhez, egyszerűen ledermedtem. Annyira hiányzott. A haja illata megint gyerekké változtatott, és nem akartam mást, csak ölelni, és soha nem ereszteni. Évek óta nem láttam, és ebben a pillanatban megint kisgyereknek éreztem magam, aki a tanácsra éhezve szalad át a szemközti szobába, ahol majd éjszakákat beszélnek át az életről diskurálva... És fiúkról… Főleg róluk…
- Gemma! – nevettem, mint egy félőrült. Egymás túlbuzgó ringatása miatt Úgy ölelkeztünk, hogy majdnem elestünk a nagy hévben. – Szóval ezért volt annyira fontos ez a vacsora! – mosolyogtam anyára.
- Gemm tegnap este gurult fel a bejáróra. Meg akart lepni, ezért nem szóltunk – Üdvözölt apa is félszegen magához ölelve, mert a nővérem még mindig nem engedett el.
- Még úgysem láttam az új házadat. Vagyis házatokat – nézett jelentőségteljesen a mellettem ácsorgó Louisra, akiről sütött a meglepettség és zavar különös keveredettsége. Mellé léptem, és bátorítóan átfogtam a derekát.
- Louis, ő itt Gemma Styles, a nővérem – mutattam be őket egymásnak. Az ujjaimmal előre ösztönöztem, mire észbe kapott, és mosolyogva kezet fogott a testvéremmel. Fontos volt számomra ez a pillanat, ugyanis a családom végre minden tagja összeismerkedett. Boldoggá tett, hogy Louis az az ember, akivel kibővültünk, mert amikor ránéztem, nem egy embert láttam, hanem az életemet, akit soha nem akartam elengedni.
Merész kijelentés, de számomra a meggondolatlanság ismeretlen kifejezés. Mindig tudtam mit akarok, ezért biztosra vettem, nem válok el tőle. Az érzés örökre szól, akárcsak a neki tett ígéretem. Mellette maradok, ezentúl mindig.
- Már sokat hallottam rólad – mosolygott rá Gemm barátságosan. – Alig várom, hogy jobban megismerjelek.
- Igen, én is – A nővérem egy könnyen barátkozó, kedves személyiség. Szeretni fogják egymást. Efelől semmi kétségem nem maradt.
- Harry mesélte, hogy zongorázol. Játszanál nekem?
- Ez remek ötlet! Mi is csatlakozunk - Anya azonnal lecsapott a lehetőségre, de mielőtt még az elképedt Louis magához térhetett volna, Gemma felemelte a kezét.
- Ti menjetek csak az asztalhoz, különben kihűl a vacsora. Sietni fogunk, de előtte... Hoztam neked valamit – csicseregte nekem, tele életkedvvel, és kotorászni kezdett a kézitáskájában. Egy kék csomagolópapírba bújtatott vékonyka négyszögletű csomagot nyomott a kezembe. – Egy kis apróság, de remélem mindketten örömötöket lelitek benne. - Kíváncsian feltéptem a díszes papírt, mire két jegy mosolygott rám rejtekükből. – Abból indultam ki, hogy Louis szereti a zenét. Éves koncert bérlet. Használjátok ki! – Hálásan húztam magamhoz a testvéremet a figyelmessége miatt, és boldogan pillantottam Louisra, de ő csak elhagyatottan árválkodott az előszobában, és leverten pásztázta a kezemben tartott ajándékot.


- Nem jössz aludni? – Simogattam meg Louis hátát, amikor mögé léptem. A családomat egy fél órája kikísértük. Későre járt, ezért bejelentettem, hogy nem mosogatunk, csak a maradékot pakoltam be a hűtőbe, azután Louis után mentem az emeletre, de mégsem ott akadtam rá, hanem a nappali kanapéján gubbasztva, egy takaróba csomagolva. A tévét nézte, bár az érdektelenül maga elé bámulás találóbb kifejezéssel szolgált volna tevékenysége lefestésére.
- Nem, majd később. Még nem vagyok álmos.
Tanácstalanul préseltem össze az ajkaimat. Lehet hogy visszatértek a fekete alakok, csak ezúttal titkolta előlem.Tétován ültem mellé, az egyik lábamat lezser mozdulattal felhúztam magamhoz, míg a másik szabadon a padlóra lógott.
- Tudod, hogy nem bánthatnak… - Simogattam meg a karját.
- Persze – felelte tömören. A hangja egykedvű volt, és elhúzódott tőlem. Nem mutattam ki, de rosszul esett. Azt hittem, Louis az a személy, aki mindig szereti, ha hozzá érek. Csak épp ő is ember, akinek a hangulatát befolyásolják az érzelmei.
- Baj van? – Louis gondterhelten a hajába túrt, és felsóhajtott, mintha az egész világ súlya nyomta volna ebben a pillanatban a vállait.
- Miért nem mondtad, hogy születésnapod van? – nézett rám áthatóan.
- Nem most volt, még a hónap elején – feleltem gondolkodás nélkül.
- De akkor sem mondtad…
- Nem kérdezted… - Abban a pillanatban megbántam, hogy ezt mondtam, amint kicsúszott a számon.
- Azt hiszed nem érdekel?! – kérdezte hitetlenkedve. – Sajnálom, megfeledkeztem róla… De ettől függetlenül elárulhattad volna! Tudod mennyire kellemetlenül éreztem magam?! Az egész családod eljött, hogy megünnepeljenek, erre itt vagyok én, aki veled él, és annyit sem tudtam mondani, hogy boldog születésnapot! – fakadt ki idegesen. Nem kiabált, csak felemelte a hangját, miközben olyan kétségbeesetten gesztikulált a kezeivel, hogy félteni kezdtem a testi épségemet.
- Semmi baj! Egyáltalán nem haragszom – mondtam higgadtan, miközben sikerült elkapnom a csuklóját. A markomba zártam, hogy legalább a fejem a nyakamon maradhasson. - Rengeteg fontosabb problémánk volt…
- Ez nem kifogás rám nézve. Mindenki felköszöntött Harry, egyedül én nem tettem meg, pedig annyira szerettem volna, ha örömet okozok. Gemma is készült, a szüleid már korábban… Mit kaptál tőlük? – A tekintete egyszerre volt reményteli és félő, mintha tartana a válasz súlyától.
- Új életet kezdhettem veled… Itt… - Louis ajkai döbbenten nyíltak el egy pillanatra, aztán leszegte a fejét, és megpróbált szabadulni, csak épp az erőfölényemmel nem számolt.
- Ez nem fair Harry, hogy tudnám ezeket lekörözni?!
- Velem vagy, ennél többet nem…
- Nem, Harry, ez nem ugyan az! – rázta a fejét ellenkezve. - Ha vásárolnék, azt is a te pénzedből valósítanám meg, és így elveszíti az értékét! - Ezt a napot nem így terveztem el. Szerettem volna, ha boldogan zárjuk le, de a csalódottság és a keserűség a békés összebújásunk közé állt.
- Adj egy csókot – szólaltam meg váratlanul, de olyan határozottan, hogy Louis önkéntelenül rám nézett. Annyira hirtelen támadt az ötletem, hogy még magam sem tudtam volna megmondani, mennyire őrült, vagy garantált a sikere, de pillanatnyilag ezt láttam egyetlen lehetséges megoldásként, hogy a kezeink közül kicsúszott beszélgetés irányítását visszaszerezzük. Talán haloványan még teljes felejtés reménye is pislákolni látszott…
- Tessék?! – értetlenkedett egy oktávval magasabban.
- Egy csókot szeretnék a szülinapomra – feleltem türelmesen.
- Azt bármikor kaphatsz…
- Nem, ez nem igaz… Kérlek…
Louis bizonytalanul az ajkába harapott, de közelebb férkőzött. Hezitált még egy keveset, mielőtt célirányosan felém hajolt, és ajkait finoman a számra illesztette. Alig érintkeztünk, mégis tökéletesen éreztem őt. A szívének szapora ritmusát és az ideges zihálását, amiért nem érti, miért kérem ilyesmire.
- Látod? - mosolyogtam hatalmasra nyílt kék szemeibe, amikor magyarázatot várva elhúzódott. - Ezentúl akármikor megcsókolsz, az olyan, mintha mindig születésnapom lenne – suttogtam.
Louis tekintete ellágyult, és én pontosan ezért a békés pillanatért fáradoztam. Átkaroltam a derekát, és magamhoz húztam. Megkértem, hogy engedjen be a szájába, és amikor megkaptam, egy kellemes meleg érzés terjed szét a mellkasomban az odaadása miatt érzett hálámnak köszönhetően. Hátulról a hajába túrtam, hogy a tarkójánál fogva tartsam, miközben a nyelvem az övének esdekelt. Louis váratlanul a nyakam köré fonta karjait, és rendezetlen légvételei mellett szorosabban ölelt magához. Ajkai sebesebben mozogtak az enyémeken, ez pedig az én szenvedélyemet is felkorbácsolta, és euforikus gyönyörökkel fenyegetett.
Meg akartam neki mutatni milyen az, ha levetkőzzük a gátlásokat, és az ösztöneink szárnyaira bízzuk magunkat, hadd repítsenek új, és még soha nem tapasztalt izgalmas érzések felé, melyeket  kölcsönös bizalmunkból kovácsolt hintónk elé fogunk be, hogy felfedezzük az ismeretlent, együtt.




10 megjegyzés:

  1. Ez a nap, de legalabbis az év híre.
    Istenem de vártam, elmondhatatlanul.
    Hát igen, nem könnyű beteg - orvos viszonyból párkapcsolati viszonyba váltani, de én reménykedem hogy sikerülni fog.
    Nem tudok mit mondani most, rettentően örülök a visszatérésnek, és bármikor bármeddig képes vagyok várni a következő részre ❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Most annyira szégyellem magam :( Tényleg mérhetetlenül sajnálom, hogy elhúztam az időt, de ezen már nem tudok változtatni. Igyekszem orvosolni a hibáimat!
      Köszönettel tartozom, amiért még itt vagy, és olvasol!
      Lekötelezel a türelmeddel :) Kár, hogy a mostani részek nem túl izgalmasak. Kicsit helyben toporgósnak tűnhetnek emiatt, de azért próbálkozok beléjük szuszakolni pár eseménydúsabb jelenetet. Lezáródott egy korszak, és időre van szükség, hogy a szereplők egymást is alaposabban megismerhessék. Na majd kialakul... :D
      Hamarosan jelentkezem! Reményeim szerint még ebben a hónapban :D

      Puszi <3 <3

      Törlés
  2. Igen igen igen végre új rész :D ❤❤❤
    Annyira imádom őket 😍 Lout egyre inkább a szivembe zárom annyira édes. ❤😁 Annyira vártam az ilyen részeket. Hogy milyen lesz ha majd együtt élnek :) Hogy Lou hogy fog fejlődni, de hála istennek ahogy nézem minden oké :) Imádtam hogy szegény Harry az elején milyen kétségbe esett volt :D Azért látszik hogy neki is szoknia kell meg helyezetet :D Szépen haladnak a párkapcsolati lépcsőfokokon a kis drágák :D Alig várom hogy még több ilyen részt olvassak :D Ez a story mindig is a favoritom lesz akár mennyit kell várni egy részre :) Nekem mindegy mikor csak legyen új rész :)
    És alig várom a következő rész :D
    Millio puszi és ölelés addig is 😘😘❤❤😍😍

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      A lelkesedésedésedért roppant hálás vagyok! :) Jó olvasni, hogy mennyire örülsz/örültök, mert így dupla annyi értelme van folytatni :DD
      Óóó... Örülök! Én is imádom ezeket megfogalmazni, de ahogy azt korábban említettem, kicsit félek, hogy laposabbak tőle a fejezetek. Még van mit csiszolnom az írásomon. :D
      Komolyan! El fogom sírni magam, ha továbbra is ennyire kis hálás kommenteket kapok :,D
      Igyekszem sűrűbben írni, és posztolni! Sőt! Úgy néz ki megdöntöm a féléves rekordomat, mert ebben a hónapban még hozok egy részt XD

      Addig is sok-sok puszi! <3

      Törlés
  3. Szia Amelia!

    Liam igazi barát...kezd a lehetetlenné válni bent a helyzet ...kész van idegileg. De figyel Harryrs ugy igazán nem csak felületesen .
    - Lou, imádtam minden megmozdulasat az öltözködéstől a 'miért nem mondtad hogy Születésnapod van' át azon, hogy végül engedett és meg csókolta Harryt :)
    - Harry..egyikőtöknek sem könnyű a helyzet....páciens orvos kapcsolatból párkapcsolatba csöppenni - akkor se ha rég ez volt a vágyatok- és megtalálni az egyensúlyt, de menni fog. Együtt menni fog ês örülök, hogy megfogadtad Liam tanácsát.

    Amelia nagyon megörültem mikor megláttam hogy van új rész! Szuper volt!
    Nagyon szépen köszönöm hogy ezt a részt is olvashattam és kíváncsian várom a következő részt :)
    További szép estét valamint előre is szêp hetet Kívánok Neked!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Istenkém! Mondom, hogy elsírom magam :,D Hihetetlen érzés közel fél év után azt olvasni, hogy mennyire vártátok az új részt :D ^^

      Örülök, hogy tetszett a fejezet, mert én magam kissé tartottam tőle, főleg a sok ugrás miatt. Eddig ritkán használtam, de valamiért a mostaniban és a következőben is kicsit többet lehet találni belőlük. Hogy ez mennyire zavaró, azt nem tudom. Nekem bántja egy kicsit a szemem.
      Ha már szó esett a folytatásról, elárulom, hogy kész :D Várakozik egy utolsó olvasásra, hátha kihagytam belőle valamit, aztán pakolom is ki! Már várom a véleményeket hozzá, mert lesz benne valami "más" is. :D

      Hamarosan érkezem! Szép hétvégét :)

      Puszi <3 :)

      Törlés
  4. Nagyon örülök,hogy újra itt vagy,nagyon hiányzott a történeted mert amellett ,hogy sok borzalom van benne nem lehet nem szeretni! Nagyon a szívemhez nőttek a szereplők! Remélem most már sokkal boldogabban folytatják a közös életüket!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is örülök Neked! :D :) ^^
      Jó újra írni! :) Már nekem is nagyon hiányzott, de szándékom innentől nem eltűnni. Ami szomorú kicsit, mert sajnos így hamarabb lesz ennek a történetnek vége... Szerencsére az még jó sokat várat magára XD
      Nem tudom mennyire lesznek boldogok... (viccelek, naná, hogy tudom XD )De alakul :D

      Holnap, de legkésőbb Hétfőn érkezem! :D

      Puszi! <3 :) <3

      Törlés
  5. Juj de jó volt olvasni a folytatást!!!! Köszike.
    Fantasztikusan leírtad, hogy akinek igen is erősnek kell lennie mennyire gyenge is egyben. Bizony az erős embereknek néha sokkal jobban szükség van a segítségre, mint akin Ő maga segíteni akar.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Örülök, hogy itt vagy! ^^ Nagyon köszönöm, akárcsak a dicséretet! :)
      Harry karaktere már csak ilyen. Erős, de ha hiányozna belőle a gyengeség, akkor már szinte nem is lenne emberi... hmmm... Mintha lenne már egy ilyen szereplő a történetben :DD

      A következő fejezet posztolásának ideje rohamosan közelít! :)

      Puszi <3 <3 <3

      Törlés