2017. december 8., péntek

48. fejezet - Tudom mi a szeretet, de félek újra a csapdájába esni




Sziasztok! :)
Ez is elérkezett. :D Magamhoz képest elég gyorsan sikerült befejeznem, bár tudom, hogy egy hónap megint kimaradt :/ Azért arra kérlek titeket, hogy legyetek elnézőek. Vizsgaidőszak... : P
Nagyon szépen köszönöm a rengetek hozzászólást az előző részhez! Annyira örültem nektek, komolyan. Egyből ezerszer szebbé tettétek velük a napomat :) <3
Most nem beszélek sokat, majd a következő résznél. Ha marad még a csoki a télapótól, akkor elő vele. Én majdnem a felét kivégeztem írás közben XD :3

Szép hétvégét és jó szórakozást! :)



~  Amy



- Lou! Készen vagy? – kukkantott be Harry a hálóba, vagyis a hangjáról feltételeztem, hogy ő az, ugyanis pillanatnyilag a saját pulóverem takarta a szemem elől a világot. Beakadt egy szál fonál a szemüvegem keretébe, amikor megpróbáltam áthúzni a fejemen, ezért minden igyekezetemmel azon voltam, hogy kibogozzam, mielőtt még elszakítom. - A szemüveg Harry ötlete volt, miután fogat mostam a hajpakolásával. - Hasznosnak bizonyult - végre hunyorgás nélkül nézhettem a tévét -, de sürgősen hozzá kellett szoktatnom magamat a megváltozott a fejkörméretemhez, mert már másodjára játszottam el ugyanezt két napon belül. A sötétzöld kötött holmi váratlanul megemelkedett az aljánál, és egy göndör lobonc bukkant fel előttem a szűk helyen.
- Harry! Kinyújtod! – visongtam, bár igazán felháborodott akkor sem tudtam volna lenni, ha megfenyegetnek. Harry figyelem nélkül hagyta a reklamálásom, és a számra hajolt néhány másodpercre, amitől elállt a szavam, meg a szívverésem is. Nyomban átkulcsoltam a nyakát, és közelebb húztam, amennyire lehetett. Miután elhajolt tőlem, megcirógatta az orromat az övével, aztán a szemüvegem pálcájához nyúlt, hogy kiszabadítson.
A gyér fény ellenére is láttam a szeme alatt húzódó sötét karikákat. Reggel korábban kelt, és ezt nem egy gyors vizitből szűrtem le.
Amikor ma hajnalban megfordultam az ágyban, hiába tapogatóztam utána, a gyűrött lepedőn kívül senkit nem találtam. Habozás nélkül a keresésére indultam. A fürdő a gardróbbal együtt üresen ásítozott, a folyosón viszont nyomravezető zajra lettem figyelmes. Egyenesen az udvar felől érkezett. Az ablakhoz csattogtam, és kibámultam a sötétségbe, ami egyetlen embert ölelt magába; Harryt. Egész testemben megborzongtam, ahogy az ujjaim a fagyos üveget tapintották. Odakint ráérősen szállingóztak alá a fekete égbolt által szült pihék, takaróval borítva az alvó várost. Az útról már letakarították, míg a mi udvarunkat Harry igyekezett járhatóvá varázsolni. Elhordta a garázs, valamint a bejárat elől is, és most a hátsó terasszal küzdött. Ebben a hónapban már nem kéne előfordulnia, de az időjárás szeszélyes. Mire feljön a Nap, már mindenki vékony kabátot öltve fog sétálni a rohamos olvadás miatti elviselhetetlen lucsokban, ezért álltam értetlenül fölötte, miért szenved kora hajnalban megint ilyesmivel ez a kis bolond. Az elmúlt hetekben volt rá bőven példa, hogy egyedül ébredtem, ugyanis valamilyen pitiáner ügyet mindig talált magának az ágy elhagyására. Pakolászott, a postát szortírozta, a fürdőben matatott vagy reggelit készített, mindezeket hajnali ötkor. Sosem mondja mi kelti fel. Először arra gondoltam, hogy horkolok, de ezért kinevetett. A második feltételezésem szerint nem tud aludni a környezetváltozás miatt, de én és még Molly is megbarátkozott a házzal, Harry pedig a legerősebb jellem hármunk közül. Bármi is állt a pihenés és közé, véget kellett neki vetnem.
Átfontam magam a karommal, ha arra gondoltam, hogy kigyalogolok a mínuszokba, mégis visszasiettem a szobába pár meleg holmiért, perceken belül pedig már az ajtó csapódott mögöttem. Harry felkapta a fejét, amikor meghallotta, hogy közeledek. A sapkája alól egyetlen kósza tincs sem kukucskált ki, csak az erőfeszítéstől pirospozsgás arca.
- Miért nem vagy az ágyban? – A lehelete fehér páraként szökött a levegőbe. A hólapátot üresbe tette és a falnak támasztotta, hogy magához öleljen. Hálásan viszonoztam neki, miközben elismételtem magamban ittlétem okát, nehogy elterelődjön a figyelmem róla. Néha az az érzésem, hogy Harry nagyon is tisztában van vele milyen hatást képes gyakorolni rám.
- Miért nem ébresztettél fel? – kérdeztem vissza. - Segíthettem volna…
- Hagyni akartalak pihenni. Úgy számoltam, hogy hamar végzek – Rosszalló pillantást vetettem rá, amiről véleményem szerint úgy vélte, csak a móka kedvéért teszem, mert még szélesebben vigyorgott.
- Bújj vissza, mindjárt jövök – noszogatott befelé.
- Harry… – szóltam komolyan szimpla beletörődés helyett. Felemeltem a kezem, és megsimítottam az arcát. – Bánt valami? – pillantottam kérlelőn a szemeibe. Folyton ő az, aki a lelki békém felett őrködött, de szerettem volna kölcsönösen a hasznára válni, és tenni érte, még ha csak annyit is, hogy meghallgatom.
Harry magabiztossága egy pillanatra mintha megtört volna.
- Hát… Csak izgulok a délelőtt miatt. Nem akarom, hogy valami balul süljön el – a szemében nem láttam mást, csak irántam tanúsított féltést, ugyanakkor az is feltűnt; valamit eltitkol előlem.
- Nincs miért aggódnod. Minden rendben lesz – biztosítottam. Nem kérdeztem rá külön a többire. Bíztam benne, hogy el fogja mondani később. – Csak egy látogatás, Harry. Rossz emlékek fűznek oda, de ez nem jelenti azt, hogy ne léphetnék be az épületbe mindenféle pánik nélkül.
- Jó, hogy legalább egyikünk ennyire elszánt és határozott – hallatott egy elfogadó sóhajt. – Tudod mit? Úgysem használjuk most semmire a teraszt, akár így is maradhat.
Halvány, de győztes mosollyal az ajkaimon kísértem vissza Harryt a házba. Mivel kimelegedett, alaposan bebugyoláltam a takaróba, nehogy megfázzon. Az oldalához bújtam, és egészen az ébresztő csengetéséig lustálkodtunk. Előkerült a szundi gomb, aztán amíg én folytattam a percekbe nyúló ébredezést, ő a fürdőbe vetette magát.
A hajnali akció jobban kimerített, mint egy egész álló napi takarítás, ezért hazudnék, ha azt mondanám, hogy sok kedvem volt kimászni az ágyból. A békés álomvilág sokkal kecsegtetőbb lehetőségeket rejtett magában a valóságnál, és én gyenge voltam, hogy felálljak, és magam mögött hagyjam. Már majdnem újra belesüppedtem, amikor egy váratlanul nagy csörömpölés visszarántott a határáról. Kipattantak a szemeim, és felültem. Volt egy olyan sejtésem, hogy Harry hamarosan kiabálni fog, mert gyakran belement a sampon a szemébe, ami rendszeresen megviselte, de ezúttal egy fájdalmas nyögés hagyta el a száját.
- Mi történt?! - kiabáltam be hangosan, hogy a folyó víz ellenére is meghallhassa.
- Csak csípi a szemem a sampon, és a flakonját is levertem – sziszegte remegő hangon. – Elvágta a lábamat a pereme…
Bár nem értettem hogyan tudott egy egyszerű tubus sebet ejteni rajta, összeszedtem magam, hogy megkeressem odalent a kabátzsebemben megbúvó ragtapaszt, amit nemrég vettünk, mert kitörte az egyik új cipőm a lábamat. Mire visszaértem, Harry már a padlóra lógatott lábakkal, félig az ágyon feküdt elterülve, a törölközőjével a derekán. Érkezésemre felemelte piros arcát, majd megrázta a fejét.
- Nem kellett volna…
- Legalább nem lesz véres a zoknid és a cipőd. Mutasd…
- A balon… a kicsi – Letérdeltem a földre, és kerestem a vágást, de hiába. Az egész lába épnek tűnt.
– Merre? Már alig látszik…
- Pont kívülre esett… - motyogta.
- Itt? – mutattam az ujja csücskére, ami számomra továbbra is sértetlen maradt. Bólintott, majd visszazuhant a takaróra, és tovább bámulta a plafont. – Jól vagy? - kuporodtam fel mellé, miután sikeresen végrehajtottam a műveletet.
- Túl meleg volt a víz… Kicsit megszédültem, de nemsoká jobb lesz – biztosított a térdemet cirógatva. – Úgy látszik ez egy balszerencsés nap.
Grimaszoltam egyet, mert eszembe jutott egy régebbi kijelentése a nem létező karmáról.
- Nincs jó vagy rossz nap. Ez csak megtörtént – lehajoltam, hogy puszit nyomjak az arcra, aztán könnyedén leugrottam az ágyról, és öltözködni indultam.
- Hálás vagyok a derűlátásodért – nyögdécselte a világ fájdalmával, de csak kuncogtam rajta. Hallottam, hogy mocorog a kiterült koránkelőm, ezért félszemmel visszapillantottam rá, nehogy befészkelje magát, de ő a könyökére feltámaszkodva figyelt engem. Zavartan elpirultam.
- Felöltözök – magyaráztam, hátha erre kíváncsi.
- Addig csinálok szendvicseket – mosolygott rám szolidan. Bólintottam, és kicsit szaporábban igyekeztem a gardrób felé, mert a vizslató pillantását még sokáig a tarkómon éreztem. Nem úgy tűnt, mint aki a közeljövőben tényleg el fog indulni a konyha felé.


Amikor a jól ismert Sigmund Freud Intézet parkolójában kanyarogtunk üres hely után kutatva, a havazás már rég elállt, és úgy gondoltam a következő télig színét sem látjuk. Elszomorított, de egyben izgatottá is tett a természetnek ezen változása. Alig vártam, a tavaszt! Végre kiélvezhettem az évszakot. Olyan sok év telt el…
- Ha menni akarsz, szólj nyugodtan – tájékoztatott Harry ezredjére, mióta megláttuk a régi, tekintélyt parancsoló épületet a távolból, mely komoran magaslott a járókelők fölé. A legszebb nap volt, amikor búcsút mondtam az összes keserűségének és szenvedésének, amit okozott nekem. Azt hittem soha nem térek vissza, nem is vágytam rá, de amikor Harry elejtette, hogy eljöhetnék látogatóba, az utálkozó viszolygás elmaradt. Látni akartam egy régi barátot, akiről nem is tudtam, hogy azok vagyunk, mégis a legnagyobb örömömre szolgált.
Kelletlenül gondoltam egy néhány nappal korábbi esetre, amikor egyedül ültem otthon, és olvasás közben egyik pillanatról a másikra vesztettem el a fonalat. A sorok összefolytak, a betűk egymásba gabalyodtak, és homályosakká váltak. A mellkasomhoz kaptam, hátha sikerül megszabadítanom a szorító érzéstől az érintésemmel, mert a rám terhelődő súlyától alig kaptam levegőt. A küzdelmem percekbe nyúlt, és amikor úgy éreztem, az oxigénhiány miatt nem bírom már tovább, egyszerűen vége lett.
A földön kuporogtam izzadtan, szaporán lélegezve, a pánik utáni félelem helyett azonban szomorúság töltötte ki a testemet, mikor rájöttem mi okozta a rohamot. A magány. Harryn, az ápolómon és volt orvosomon kívül, egyedül Zaynt tudhattam be egyszerű barátként az életemben. Mintha nem is léteztem volna soha. Régi ismerősök és rokonok híján éltem, akiket ha nem is mindennap, de olykor jólesett volna felhívni. Például most, amikor mindenki elfoglalt, én meg egymagam tengődtem a házban.
A remegő kezeimben szorongatott könyvet a díványra csaptam. Tudatában voltam a zavaros gondolataimnak, így arra kényszerültem, hogy mihamarabb kirángassam magam a stresszhelyzetből. A telefonommal együtt a fürdőbe zárkóztam, hátha ott el tudok rejtőzni. A készülékre azért volt szükségem, mert tudtam, ilyenkor fel kell hívnom valakit. Harry! Szükségem volt a hangjára… De őt meg kellett kímélnem. A híváslistámban tárolt öt névre meredtem. Talán Dr. Madison…
Gondterhelt sóhaj hagyta el a számat. Normális életre vágytam, az enyém pedig messze állt tőle. Jelentéktelen ismerősöket akartam, és azt nem lehetett megkapni egy hosszú, megnyugtató beszélgetéssel.
Megnyitottam a tárcsázót, és bepötyögtem egy kitalált számot. A többi közé mentettem, mint… anya. Elejtettem egy könnycseppet a súlyos hibám miatt, ami mégis megkönnyebbülést hozott a lelkemre. Túl jó érzés volt, és ahelyett, hogy megálltam volna, új névjegyet kreáltam. Ez már az apa elnevezést kapta, az azutánihoz a régi osztálytársaim neve kapcsolódott, amikor elfogytak, kitaláltam néhányat…
Búslakodva döntöttem egy pillanatra a kocsi üvegének a fejem. Ha holnap meglátogatom Dr. Madisont, kötelességem lesz erről beszélni vele. Majd együtt kitöröljük őket a telefonból. Amikor megfordultam, úgy mosolyogtam Harryre, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
- Kérlek, ne aggódj annyit! Már nem tud felzaklatni – Az ajkaira hintettem egy puszit, mire meglepetten hebegni kezdett.
- Sajnálom, hogy ennyire kibírhatatlan vagyok - biggyesztette le a száját. Megcsóváltam a fejem, és kiszálltam.
Harry a kocsibezárós ceremóniájával elfeledtette velem a bánatomat. Rendszeresen elszórakoztam rajta, ahogy érzékeny búcsút vesz a járgánytól. Feltűnt, hogy a Rovert kincsként kezeli, ehhez képest, amikor beleestem a tóba, és összevizeztem az ülést vagy mikor egy mustáros paradicsomkarikát kentem el rajta, azt monda nem baj. De az elnézősség kizárólag az én kiváltságom, ugyanis az utóbbi balesetnél Niall is jelen volt, és neki kicsi kéztörlőkendőkkel kellett törölgetni a lábtörlőt a hagymakarikája után.
- Egy picit sokat aggódsz. Ni is mondta – belékaroltam, miközben az intézet felé sétáltunk.
- Mert Niall mindent tud…
- Csak lát dolgokat. Kérlek, Harry! Megleszek… – belülről a számba haraptam. Szerettem, ha Harry odafigyel rám, de a túlzott aggodalma kezdett elbizonytalanítani. Az óvatoskodása elég akkor, ha épp magam alatt vagyok.
Kinyitotta előttem az ajtót - mint egy igazi úriember -, és még be sem léptem, de már megcsapott a recepcióról kiáradó ismerős illat. Az épület a megszokott titkárnőjével fogadott, akiről egyetlen biztos tudásom az volt, hogy nagyon jóban van Harryvel.
- Nocsak! Kiket fújt ide a szél… – a titkárnő figyelmen kívül hagyta az épp hozzá beszélő nőt. – Liam említette, hogy ma érkeztek, szóval kikészítettem a kártyáitokat. – Egy-egy nyakba akasztható belépőt nyomott a kezünkbe, mire én azonnal rendeltetésszerű használatba vettem a sajátomat. Harry hálásan megköszönte az előrelátóságát, majd otthonosan az ajtó felé vezetett. Ujjai a számokkal ellátott panel fölött körözött, aztán segélykérően visszapillantott.
- Kétlem, hogy él még a kódom. Megtennéd? – pirult el enyhén.
- Semmi baj, drágám. Sokkal jobbat kaptál egy kód helyett – fecsegett Emma egy fél pillantást vetve felém. – Örültem Louis. – mosolygott kedvesen, és beterelgetett minket az ajtón. – Szólok a dokinak, hogy megjöttetek.
- Hát itt volnánk… - motyogta Harry, aztán megindult egyenesen.
Azt hittem erősebb leszek, de akárhogy küzdöttem, a folyosón megtett séta megterhelte a lelkemet. A mellettünk elhaladó személyzet kivétel nélkül megbámult, mintha egy természetfeletti jelenés lennék. Felismertek, de kevesek tették meg azt a bátor lépést, hogy feszengve köszönjenek. Érdekelt milyen véleménnyel vannak rólam, vagy Harryről. Mintha néhányuk szemében megvetést láttam volna, főleg azokéban, akik sosem hitték, hogy újra teljes értékű állampolgárt tudnak belőlem faragni.
A bámészkodásomból egy beugrónál való megállásunk zökkentett ki. Észrevétlenül kisajátítottam Harry bal kezét, és a lehető legjobban rákulcsoltam a sajátjaimat, támaszt remélve. Óvatosan kilestem a túloldalára, egész pontosan arra az épületrészre, ahol a lámpák mintha kevésbé látták volna el megfelelően a feladatukat. Minél messzebb nyúlt a folyosó, annál inkább feketéllett a vége. Tudtam, hogy merre vezet, mert azt az utat jártam be minden egyes nap, míg itt laktam.
- Sziasztok! – Dr. Payne mosolyogva száguldott felénk az egyik irodából jövet. Kezében egy, a megjelenéséhez tartózó mappával. Olyan volt ez számára, mint másnak a táska. Folyton magánál hordta, nélküle elképzelhetetlen volt számomra. Csodálkoztam is, amikor a szanatóriumban meglátogatott Harryvel. Egészen más volt a megjelenése civilben, bár akkor is tartott a zsebében egy kicsi jegyzetfüzetet.
- Időben vagyunk? - kérdezte Harry a kézfogásuk alatt. – Nagy volt forgalom – szabadkozott, pedig én voltam a ludas az elhúzódó öltözködésem miatt.
- Persze. Bill nemsoká megérkezik. Rég láttalak Louis. Hogy vagy?
- Köszönöm jól, Dr. Payne.
- Csak Liam. Barátok vagyunk. Furcsa lenne, ha mindig hivatalosan szólítanál meg - mondta Liam szívélyesen mosolyogva.
- Rendben, Liam… - Még a szám is érezte, mennyire természetellenes módon cselekszik, merthogy az én felfogásomban ő egy tiszteletreméltó orvos, és illetlennek véltem a nevén szólítani.
A pillantásom ezután keveredett a mellettünk található helység felé. Eddig egyszer voltam a látogatók szobájában, akkor a meghallgatásom zajlott benne, és amit biztosan tudtam róla, hogy nem akarok ott találkozni Bill-lel. A félelem ebben a döntésemben másodlagos szerepet játszott. Arra vágytam, hogy ne kelljen figyelő szempároktól tartanunk a beszélgetésünk során.
- Nem mehetnék inkább én a szobájába? – vágtam bele Harry és Liam szavába, akik közt mélyenszántó gondolatok cikáztak valami odaégetett rántott sajtról.
- Szerettem volna, ha végig kontroll alatt tarthatom a találkozót – fonta a karjait tűnődőn a háta mögé Liam. – Miért akarsz ott lenni? - kérdezte érdeklődve. A szabad életem megkezdése óta egyre inkább értékeltem, hogy normális emberként kezelnek, és nem csak a kísérleti nyulat látják bennem, vagy a teljesen elvadult embertársukat.
- Mert… Ezt személyesnek gondolom… Elvégre nem egy kezelés, csupán egy szokványos látogatás, és akkor nem kötelező a felügyelet – érveltem elszántan. Részben volt igazam. Ha a beteg orvosa úgy ítéli meg, igenis kötelező a felügyelet. Liam eltűnődött.
- Legyen. De azonnal szólj, ha valami baj van – akár Harryt hallottam volna, ezért képtelen voltam megállni, hogy míg kis csapatunk irányt változtat, és senki nem figyel rám, megforgassam a szemem. Látszik, hogy sok időt töltenek együtt. Le sem tagadhatnák a másikat.
A padló és a fal találkozásánál egy jól ismert repedés visszaköszönése kellett a múlt felidézéséhez. Itt rontottam legtovább a levegőt az intézetek közül, ahol jártam, mégis hamar az enyészetévé váltak az emlékeim. Más emberekkel ellentétben, akik gyűlölttel vélekedtek saját maguk iránt, amiért a múlt számukra idejekorán megkopott, én örömmel üdvözöltem ezt a tulajdonságomat. Nem gondoltam a hónapokkal ezelőtti életemre, és szerencsére máris feledésbe merült.
- Egy órát ígértem - torpant meg Dr. Payne, vagyis hétköznapi nevén Liam, Bill szobája előtt. Bólintottam, de mielőtt beléptem volna, egy fél pillantást vetettem a szomszédos szoba ajtajára. Az én ajtómra.
- Ki lakik most ott? - Liam követte a pillantásom, amikor azonban a tekintetünk találkozott, az arca egy másodpercre kiismerhetetlenné vált, végül féloldalasan elmosolyodott.
- Senki. Szerencsére nincs több betegem.
Soha életemben nem láttam más szobáját, de az orvosi irodák egymás unalmasan pontos utánzatai után, számítottam az itt is visszaköszönő kopírozásra.
- Louis? – mély, bizonytalan hang szólított az ágy felől. – Louis! – Bill a matracrugók harsány nyikorgásától kísérve tápászkodott fel, nehézkes mozgással és elém lépett. Jóval magasabb alkata miatt kénytelen voltam felnézni rá. Ugyan az a barátságos arc köszöntött, mint amire emlékeztem. Kopasz, kerek fejben ülő apró szemek néhány ránccal keretezve, pirospozsgás arc, a fekete, időfakította bajusz alatt széles mosolyra görbülő száj. A túlsúlya miatt adódott egy bizonyos nagyságú tokája, de úgy festett tőle, mint egy kedves nagybácsi.
Régen mennyire rettegtem az emberektől, de ő sosem feszélyezett különösebben. Mindig körülöttem lebzselt, és megóvott azoktól, akik megpróbáltak megközelíteni. Ezt persze ritkán kísérelték meg, mert különcnek tartottak. Belegondolva bizarr, hogy egy problémás emberekkel teli intézet minden lakója került a furcsaságom miatt.
- Dr. Payne említette, hogy eljössz. Figyelmeztetett, hogy meggondolhatod magad, és én nem is hibáztattalak volna érte, de örülök, amiért mégsem tetted  - Vigyorgott rám önfeledten.
- Én is – mosolyogtam vissza. Bill szembetűnően nyugtalanul gyűrögette a nadrágját, a szeme fáradhatatlanul a szobát pásztázta, mintha még várna valamire. – Megengedte, hogy itt beszélgessünk… - nyugtattam meg.
- Biztos jó ötlet ez? – kérdezte az ajkát biggyesztve.
- Ha feszélyez, hogy a szobádban vagyok, kimehetünk.
- Arra gondoltam, hogy sakkozás közben jobb lenne beszélgetni. Elmondtam Dr. Payne-nek, hogy általában akkor nyílsz meg…
Elkeseredésemben összeszorítottam az ajkam. Bill még mindig ugyanannak a visszahúzódó kis szerencsétlennek gondolt, aki a szabadidős szobába sarkában ülve számolgatta a bebörtönzésének napjait, vagy egy zongoradarab újra és újra felbukkanó trioláit, amiknek a hangja csak a fejében kelt életre.
- Nem akartalak megbántani – mentegetőzött Bill amint meglátta azt a kifejezést az arcomon, amit egyébként nem szívesen mutogatnék.
- Semmi baj. Jogod volt feltételezni, elvégre régen találkoztunk – bólintottam, de inkább csak önmagam megnyugtatására. Nem haragudtam. Elszomorított, amiért azt az elveszett Louist könyvelte el magában, aki voltam. – Kedves, hogy gondoltál rám, de megváltoztam. Jól megleszünk itt is, hidd el!
Bill örömmel ütötte össze a tenyereit, és megkínált az egyetlen ülőhellyel, ami a szobában akadt; a szépen bevetett ággyal. Egymás mellett telepedtünk le, és én egyből kihasználtam a pillanatnyi csendet, hogy kezdeményezzek.
- Hogy vagy?
Bill az ajkát összehúzva – mintha csücsörítene -, billegette jobbra-balra a fejét, mielőtt nagy levegőt vett, és belekezdett.
- Dr. Payne azt mondja egyre jobban. Legutóbb már az is szóba jött, hogy mihez kezdenék, ha újra otthon lennék, és ezt jó jelnek veszem. Egyáltalán nem tartok egy újra előtörő tévképzettől. A fóbiámat sikeresen levetkőztem, és egyenesen butaságnak tartom, amiért egy percig is feltételeztem egyszerű tárgyakról ilyesmit – nevetett fel könnyedén. – Dehát ilyen az emberi elme. Hajlamos megtréfálni a saját tulajdonosát. Ha valamiben eltántoríthatatlanul hiszünk, és kellő hittel támasztjuk alá, könnyen magunk ellen fordítjuk a saját tudatunkat, aztán már meg is van a baj.
- Szép szavak – jegyeztem meg.
- Az elején Dr. Payne-t is idéztem, de lényegében már a sajátjaim. Minden sokkal könnyebben megy, csak el kellett jutnom idáig. Egészen felszabadultam. Neked is hasonló érzés?
Pontosan tudtam miről beszélt Bill, mégis elszomorodtam. Amióta tudok Harry titkolózásáról kérdéshalmok merültek fel bennem, és most megint feszengeni kezdtem miatta. Nem tudtam miért csinálja, és valamiért rettegtem a lehetséges okok miatt.
- Többszörösen is megtörtént. Szinte beleszédültem, akárhányszor eltalált - feleltem félszívvel.
- Akkor örülök, hogy kivittek innen. Szerintem csak jót tett neked.
- Kedves tőled, köszönöm – mondtam hálásan.
- De miért szomorodtál el, hisz azt mondtad rendben vagy... – billentett oldalra a fejét tűnődve. – Úgy tudtam Dr. Styles-szal élsz. Olyan jól megvoltatok…
- Ez így van.
- Talán goromba veled?
- Nem, dehogy! – tiltakoztam gyorsan. A lelkem enyhülésre vágyott az őt fenyegető szorongás miatt, és Bill őszintén beszélt velem, ahogyan egy barát tenné. Begyógyította a lelkem egyik korábbi sebét, ezért cserébe kötelességem volt nekem is nyíltan beszélnem, ami cseppet sem esett nehezemre. - Néha viszont nehéz önmagamnak lenni… Bátornak lenni és újra beletanulni az életbe, miközben tudom, hogy a legnagyobb támaszom elhallgat előlem valami fontosat, de hiába kérdezek rá, nem felel őszintén... Sokat őrlődök miatta… - tettem hozzá csendesen. Bill nem felelt, és én nem mertem felnézni miért. Az egymásnak támaszkodó ujjaimra meredtem, amikor egy nagy kéz elfedte őket előlem.
- Tudtad, hogy én régen gyűlöltem a melegeket? – kérdezte hirtelen.
- Nem… - feleltem tűnődő ábrázatát figyelve. – Miért mondod most ezt?
- Mert már nem így van. Amikor megismertem az orvosod, először azt hittem, hogy spontán kiváló szakember, mert rövid idő alatt megváltoztál. Aztán figyelmesebbé váltam. Észrevettem mennyire megörültetek egymásnak, ha érted jött, meg azt a különös csillogást is a szemetekben. Ezért döntöttem úgy, hogy másként állok ehhez a nézetemhez. - bólintott. – Sikerült elfogadnom, hogy a más nem feltétlenül rossz, mert ugyan olyan szeretetről van szó, még ha a csomagolása kicsit különbözik is. Vagyis… Te is szereted őt, nem? – kérdezte, amikor továbbra is magam elé bámultam.
Persze, hogy szerettem Harryt. Bíztam benne, és bármit megtettem volna érte... De mi a helyzet a szeretet mélyebb tartalmával? Amit felé mutattam, az nem egyenlő az övével. Talán ez a baj? Azt ígérte megvár... Mégsem így van? Meggondolta magát?
- Én… - Bill fél pillantással sikeresen feltérképezte az állapotomat.
- Azt mondtad, már nem olyan vagy, mint régen. Emlékszem, hogy gyűlölted, ha hozzád érnek. Most megengeded? – kérdezte tartózkodón. Bizonytalanul bólintottam.


Imádtam a hatalmas fürdőkádunkat. Ha esténként gondolkodásra vágytam - márpedig ez sokszor előfordult -, általában ide menekültem. Ilyenkor magamra zártam az ajtót, levetkőztem, kerülve a tükörben visszaköszönő másom siralmas alakjának méregetését, és a térdeimet a mellkasomhoz húzva összekuporodtam a fehérrel zománcozott kád sarkában. Megengedtem a vizet, és lehunyt szemekkel élveztem, ahogy a meleg cseppek a tarkómról indulva végigszánkáztak a hátamon, megtisztítva az aznapi bűneimtől mocskos bőrömet. A váratlan forróság első érintése libabőrt eredményezett, ami idővel szép lassan visszahúzódott, párhuzamosan a lelkem felmelegedésével. Nem gondoltam semmire, csupán az államat a térdemre fektetve figyeltem, ahogy a kád alján összegyűlt kicsi erek a lefolyó felé futnak. Olyan volt ez nekem, mint egy relaxációs gyakorlat. Kikapcsoltam és lélegeztem.
Nagyot sóhajtottam, amikor rájöttem, hogy ezúttal nem fog segíteni rajtam ennyi. Délután óta félelemmel telítődtem el, ami egy démon volt, és alaposan berágta magát a lelkembe, hogy ott marcangoljon, és nevessen rajtam, miközben felfal.
 Egy fontos dolgot kellett megvitatnom önmagammal, ami a teendőim képzeletbeli listáján első és egyetlenként szerepelt, de a lehető legnagyobb betűkkel. A tétel egymaga akkora jelentőséggel bírt, mint az összes félelmem és fóbiám leküzdése együttvéve, mégis, ha Bill nem kérdez rá, fel sem tűnik magamtól, mert sosem boncolgattam különösebb mélységekben Harry pozícióját, melyet az életemben betöltött szerepe határozott meg. Abban biztos voltam, hogy én függök tőle, de számomra az anyagi támogatása lényegtelen, az irántam tanúsított érzelmei a legmeghatározóbbak. A köztünk húzódó kötelék azonban sokkal több szálon alapodott.
A feltétlen bizalmamat élvezte. Vele éltem, mellette ébredtem és hajtottam álomra a fejemet. Együtt vásároltunk, döntöttünk a vacsoráról, a legfontosabb pedig, hogy támogattuk a másikat. Meg csókolóztunk… Néha…
Ő viszont szeretett engem, de én sosem viszonoztam egyetlen vallomását sem, a szó féltése miatt. Újra meggondolatlanul odaadni valakinek, hogy játsszon vele, aztán eldobja, felelőtlenség. De nekem miért olyan nehéz továbblépnem, és bizalommal szeretnem, vagy hátsó szándékra való ok keresése nélkül közel engednem valakit magamhoz?
Melegebbre állítottam a vizet.
A válasz erre a kérdésre a szüleim. Szerettek, viszont nem tudtam Harryt hozzájuk hasonlítani. Ez a fiú nem csak mondja, folyton bizonyítja is számomra a szavai hitelességét, és egészen máshogy, mint Ők tették. El kellett felejtenem a régi sérelmeimet, a bizalmatlanságomat pedig levetkőzni. A halvány, boldog mosolyom kérés nélkül érkezett, mert rájöttem, ha megtörténik a nagy változás, őszintén elmondhatom, hogy viszont szeretem ezt az embert. Minden nappal és minden apró tettével egyre jobban, de még kellett egy kis idő, és ezért a szám mégis keserű grimaszba húzódott. Amíg gyógyulgatok, képtelen leszek megtenni, egy nap pedig megint egyedül ébredek, de már nem találom meg Harryt, mert fel fogja adni a várakozást, hogy valaha is viszonzom az érzelmeit. Párkapcsolatot akart, igazit, érzelmekkel de abban kell lennie még valaminek. Valaminek, ami bennem valós félelmet keltett, és bárhogyan győzködtem magam az ellenkezőjéről, tudtam, hogy ez a valami elő akar hozakodni közöttünk, mert amikor legutóbb a konyhában csókolóztunk, éreztem őt.
Eltoltam magamtól, miközben nem mertem kimutatni mennyire megrémített. Akkor megbántottam, ezért húzódott el néha az ágyban is. A karjával így is átölelt, de félszegen, mert ott lebegett köztünk az egymás iránt tanúsított tartásunk. Valahol sejtettem, hogy előbb-utóbb ez bekövetkezik, csak mégsem gondoltam komolyan bele. De hát elvégre Harry ember… és férfi.
Víztől csöpögő ujjaimmal beletúrtam a hajamba, és lehunytam a szemem. A felvillanó homályos képeket, ki kellett vernem a fejemből, mielőtt megpróbálnak tisztábban mutatkozni.
Harry más, megbíztam benne, ezért tudtam, hogy nem tenne velem semmi olyat, ami nekem rossz. De azokról a férfiakról sem mondta volna meg senki. Feleségük volt, akiket szerettek, gyerekeik, akiket óvtak, és találtak rá módot, hogy kiéljék a piszkos vágyaikat; ott voltam nekik én. Mit teszek, ha Harry is meglátja bennem a lehetőséget? Ki fog akkor rajtam segíteni? 
Megráztam a fejem. Bíznom kell benne! Bízok benne! Mély levegőt vettem.
Azon merengtem, milyen érzéseket váltana ki belőlem, ha őt érezném ott, ahol csak a saját kezem jár, engedéllyel, és mert muszáj.
Óvatosan megérintettem magam lent. Az izmaim feszesek voltak, és egyszerre biztos voltam benne, hogy oda nem fér be erőszak nélkül. Megnyomtam a pontot, mire minden izmom riadót fújva görcsbe rándult a betolakodó ellen. A zuhanyrózsa kiesett a kezemből, és meg kellett kapaszkodnom a kád szélében. nehogy összeessek. Erősen szédültem, és zihálva igyekeztem levegőhöz jutni. Kegyelem nélkül ostromolt a hányinger, egy pillanatra pedig mintha vörös szín keveredett volna a vízzel.
- Louis?! Bent vagy még?– kérdezte Harry halk kopogtatás után. A szívem a torkomban dobogott a rémülettől. Lehunytam a szemem, és sikerült magamon erőt vennem, hogy egy torokköszörülés közben összeszedjem a hangom.
- Igen! Minden rendben! – kiabáltam ki sietve. A padlóra több liter víz kifojt, köszönhetően az elszabadult zuhanyrózsának. Szerencsére csak ennyi árulkodott a kiborulásomról, mégsem éreztem megkönnyebbülést. – Mindjárt kész vagyok! – feleltem egy gombóccal a torkomban.
A legyőzöttség első könnycseppjei megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Annyira akartam, hogy sikerüljön. Mindent oda kellene adnom a számomra legfontosabb embernek, de nem ment. Egyetlen dolgot várt el tőlem, és én képtelen vagyok rá, mert egy gyenge akaratú senki vagyok. Az voltam, hisz a saját érintésemtől is kiborultam. Hogyan fogok ezek után a szemébe nézni? Hogyan mondok neki nemet? Ő mit fog tenni? Mit vált ki belőle a visszautasítás, amikor erre vágyik? Ha ezt bevallom, nem tetteti tovább, hogy várni fog. Senki nem vágyik ilyen emberre. Örökre elhagy…
 Egyetlen utat láttam magam előtt: szorosan összezárom az ajkaimat, és elrejtek előle mindent, ami én vagyok, várva, hogy egyszer vége szakad.
Ha így állok hozzá, akkor teljesen mindegy, nincs értelme elodáznom semmit. Ideje neki megmutatnom, hogy mennyire szeretem, mielőtt elkések vele. A borotvámért nyúltam, hogy felkészítsem a testem, és bár egyszer sem sebeztem meg magam, mégis minden mozdulatomat megsirattam.





7 megjegyzés:

  1. Szia!

    Huu... nehez “megszolalni” ilyen befejezes utan...

    Nagyon tetszett a resz, a Billes resz kifejezetten :)
    H valaszoljak az elozo fejezetnel feltett kerdesedre, en elsosorban Larryre koncentralnek, de mint ahogyan eddig is megjelentek a tobbiek szerintem az teljesen jo :) Arany kozeput, tudod ;)

    A fejezet vege... uristen... :( Sajnalom Lout, de igazabol nem ertem Lou egyszeruen miert nem beszelinmeg ezt a dolgot Harryvel... szerintem nem igy ismerte ot meg h ne lehessen vele oszinte, Hazz pedig biztos vagyok benne h barmeddig varna ra! Persze kivancsi vagyok h amikor majd eljon az ideje annak h szeretkezzenek, hogyan fognak erezni... mind Louis, mind Harry.

    Koszonom az ujabb reszt, nagyon remelem h hamar tudod hozni a kovit! :)

    Puszi, D.

    VálaszTörlés
  2. Épp családi filmnézés közben jött az értesítés hogy új rész van, így esélytelen volt a gyors elolvasás. De hajtott a kíváncsiság, így hogy tudjam "happy enddel" zárjuk-e a részt vagy nem, gyorsan elolavstam az utolsó bekezdést... hát nem kellett volna :D
    Órákon át izgultam, hogy mi a halál akar ez lenni, előzmények nélkül furi volt. Aztán jobban átolvasva, nagyon elgondolkodtam hogy milyen jellegű folytatása lesz majd ( remélem hamarosan:D) a dolognak.

    Többet kellene kommunikálniuk egymással:(

    Már most nagyon várom a kövi részt <3

    VálaszTörlés
  3. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  4. Örülok hogy hoztál részt Remélem hamarosan fogsz megint
    Szeretnem megkerdezni hogy ez a történetet a Wattpadra is koraktad vagy valaki más adja el sajatjakent? Ha ott is a tied ne haragudj csak ott olyan furcsa

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. szia! :)

      Készülök ezerrel a következő fejezeteken. Hamarosan érkezik is, ráadásul dupla fejezet! :D

      A Wattpadon azonban még nem tettem közzé, és az a tény, hogy mégis fent van, meglehetősen frusztrál, kérhetnék egy linket? :)

      Millió puszi! :* :*

      Törlés
    2. Bocsánat, az előző kommentem kicsit hevenyészett lett, de a wattpados dolog kiverte a biztosítékot picit :P : P

      Törlés
    3. Megnéztem de időközben eltűnt de ugyanaz volt a címe és visszaolvastam az első fejezetet is teljesen ugyanaz volt lehet hogy más felismerte és ott írt annak aki feltette és emiatt levette de most már nem találom szóval leszedte csak gondoltam azért szólok én se szeretném ha más az én munkámmal ékeskedne :) Ha esetleg megint feltűnne azonnal szólok

      Törlés