Hétfőn a fejfájás olyan
elánnal kúszott a tudatomba, mint a reggeli gyors. Megpróbáltam felnyitni a
szemhéjaimat, de a csekély fénytől a szemeim közé beleszúró éles fájdalom
miatt, inkább a sötétséget választottam. Képtelennek éreztem magam a mozgásra,
minden porcikám sajgott.
Megint hallottam a hangot. Emiatt riadtam fel. Telefon. Az
enyém és túl sürgetően hatott ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. A
sötétben tapogatózva kutattam utána az éjjeliszekrényemen. Amikor rátaláltam,
egy diadalittas mosoly keretében húztam végig az ujjam a képernyőn a hívó
azonosítása nélkül.
– Harry!
Kénytelen voltam eltartani a fülem mellől a zaj forrását, máskülönben
kiszakadt volna a dobhártyám. Liam maximális hangerővel ordított bele. Meg
mertem volna esküdni rá, hogy még mindig részeg. Utolsó szemeszter
nyitópartinak csúfoltuk a tegnapi agysejtpusztító esténket, de igazából egymás
asztal alá ivását gyakoroltuk zenére. A fejfájásomból ítélve hála a mérhetetlen
alkoholmennyiségnek, valószínűleg az egyik felét elveszíthettem annak a
tudásnak, amit az évek alatt eddig a fejembe gyömöszöltem.
– Liam! Mi a fészkes fenéért üvöltesz?! – kértem számon morcos
hangon.
– Végre felkeltél! Tegnap nagyon kiütötted magad. Több mint egy óra
hosszáig tartott mire hazacipeltelek – kuncogott a telefonba jókedvűen a
barátom.
– Ah... Volt már rosszabb... – vigyorogtam a kagylóba, miközben visszaestem
a párnák közé – Egyébként merre vagy? Azt hittem a kanapén dekkolsz.
– Vártak a betegeim. Sajnálom, de nem akkor jövök el, amikor csak kedvem
tartja. Itt mindig számítanak rám – a hangja bocsánatkéréstől zengett,
pedig sosem haragudtam volna ilyesmi miatt. A munkahelye minden esetben
elsőbbséget élvezett.
– Semmi baj. – Liam megkönnyebbült sóhajt hallatott a vonal másik végén. – Reggeliztél?
– Bekaptam pár falatot útközben. Kapkodtam, ezért alakult a nap úgy, ahogy…
– morogta kényelmesen elcsámcsogva a szavakon. Ismertem már annyira, hogy
tudjam, a ködösítés valami egészen más témának az előkészítését szolgálta. A
plafonra szőtt pókhálókat számolgattam, míg összeszedte magát. - Tudod, az a helyzet, hogy reggel ugyan még
nem, de most úgy szakad az eső odakint, hogy öt perc sem kellene a bőrig
ázáshoz. Akkor nem tűnt fel, de nálad hagytam az ernyőm. Elhoznád nekem a
kórházba?
Kicsit éberebb lettem. Barátok esetén a válasz egyértelmű, de valami nem
stimmelt. Liam mindig is egyenes, határozott ember volt. Sosem írt volna körül
ilyen kínos regénnyel egy aprócska kérést.
Az ablakhoz sétálva kilestem a sötétítőn. Odakint tipikus Londoni időjárás
uralkodott. A beborult ég alkonyathoz hasonló sötétséget generált, mindezt
szakadó esővel koronázta meg. Az utcát ellepték a felülről színes gömböknek
tűnő emberek, akik igazából ernyőik alatt kerestek menedéket a cudar természeti
jelenség elől.
– Mond Liam, nincs valami hátsó szándékod? – kérdeztem a függöny varratát
piszkálgatva. A konkrét rákérdezést véltem a legegyenesebb útnak.
– Csak nem akarok elázni – felelte közömbösen, de nehezen hittem neki.
Sántikált valamiben, ezt minden érzékem jelezte.
– Foghatnál egy taxit is...
– Inkább vigyáznék a környezetre. – Mert engem átfurikáztatni a
városon egy ernyővel sokkal környezetkímélőbb, de nem vitatkoztam tovább. – Viszont,
ha fontosabb elfoglaltságod van...
– Dehogy! Mikor végzel?
– Igazság szerint már végeztem – A könnyed hangjából ítélve vigyoroghatott.
Szinte magam előtt láttam az önelégült képét.
– Fél óra és ott vagyok.
Mi folyik itt?
Még néhány percig ezen töprengtem, aztán a konyhába indultam felpörgetni
magamat egy kávéval. Útközben a pillantásom az ajtó melletti esernyőtartóra
siklott, ahol az én feketém mellett, ott virított Liam azúrkékje is. Szerintem
egyszerű kék volt, de ő mindig kikérte magának, hogy az „azúrkék”. Egyszerűen
nem fért a fejembe, hogy felejthette el magával vinni.
Maximalistának ismertem meg. Osztályelsőként végzett Oxfordban és
harmincnégy évesen már saját praxisa van az ország egyik leghíresebb
létesítményében, a Sigmund Freudban. De az ernyőt bezzeg itt hagyja. Egy
őshonos londoni... Persze...
Halk csilingelés kísérte puha léptek közelítettek felém a csendes lakásban.
Szép lassan egyre zajosabbá forrta ki magát. Mosoly terült el arcomon, miközben
megfordultam a ház úrnőjének üdvözlésére.
– Szia, drága! – köszöntöttem, és lehajoltam végigsimítani őnagysága
hófehér bundáján.
Kisebb meglepetésemre Molly elhúzódott az érintésem elől, de a tapasztalt
macskatartók megrökönyödés helyett ezen hamar túl teszik magukat.
– Sajnálom, édes, amiért későn keltem – A konyhaszekrény legfelső polcáról
kihalásztam az alutasakos macskaeledelt. Molly úgy rohant csöpp cicamancsaival
a tálhoz, mint aki napok óta csak száraz kenyéren és vízen él. Ahogy elnéztem
tömör–gyönyör alkatát, azért messze állt az éhenhalástól. Hiába követtem az állatorvos
diétázós tanácsát már két hónapja, még semmit nem fogyott a szentem.
A kávéfőző csipogva jelezett. Sajnos az órája tizenöt perccel dél előtt
járt, ezért, ha még rendbe akartam szedni magam indulásig, le kellett mondanom
arról a feketéről. Magamban megesküdtem, hogy karácsonyra tényleg veszek
Liamnek egy összecsukhatós ernyőt és nem fog érdekelni a hisztije, hogy alig
egy használat után tönkremegy, vagy még gyorsabban, mert már a táskájában
eltörik.
A Sigmund Freud Intézet parkolójában bőven akadt szabad hely. Kiszállva a
kocsiból egy orkán erejű széllöket azonnal mellbe vágott, így nem sok kedvem
maradt az épület előtti parkban vagy a fehér és sárga, itt–ott potyogó
vakolatú, hatalmas épületben gyönyörködni. A mihamarabbi biztonság reményében
kevésbé előkelő módon keltem át a fákkal szegélyezett járdán és olyan
lendülettel löktem be a recepció ajtaját, hogy majdnem fellöktem az ott
serénykedő Emmát. A recepciós prospektusokat rendezgetett az ajtó melletti
rácspolcokon. Perzselő tekintettel fordult felém – készen arra, ha kell, a
sárga földig lehordjon, miközben a tiszteletről tart egy kisebb prezentációt –,
de a pufók arcát szántő ráncok nyomban kisimultak, amikor a szemeiben
megcsillant a felismerés. Még két másodpercem marad a menekülésre, viszont
tavasz óta kijöttem a gyakorlatból és a lassú reakcióidőmet kihasználva, Emma
elkapta a derekamat. Így sikerült csontropogtató ölelésben részesítenie.
– Harry! Te jó ég! Elsőre meg sem ismertelek!
A szorongatásába beleadott nem mindennapi ereje miatt enyhe féltéssel
gondoltam az ezt elszenvedő bordáimra.
– Én is örülök Emma – kapkodtam levegő után, de a fájdalmam ellenére minden
további nélkül viszonoztam hasonlóan meleg fogadtatásban.
– Egész nyáron nem láttalak, erre betoppansz ide, így! – mutatott rajtam
végig jelentőségteljesen egy alapos méregetés után. – Megnőtt a
hajad. Olyan vagy, mint egy igazi szívtipró – bókolt, miközben hosszú
fekete copfját hátra csapta és visszasétált a pult mögé. – Lemerem fogadni,
hogy nincs egy szabad perced sem a temérdek randevú miatt, vagy esetleg van
azóta valakid, hmm? – kérdezte a szemöldökét húzogatva bárgyú mosolya
fölött.
Szólásra nyitottam a szám, de nem maradt időm válaszolni. Egy tálca
ínycsiklandó süteményt nyomott az orrom alá.
– Tegnap sütöttem, vegyél! Egyébként, hogyhogy bejöttél? Úgy tudom, csak
jövőhéttől kezdesz.
Emma szócsöve megállíthatatlanul beindult. Imádott pletykálni. Szinte
zavarta, ha valamit nem tudott, a mostani kapkodásából ítélve azonban vagy előre
sejtette a válaszom, vagy nem érdekelte igazán.
Feltettem magamban a kérdést: De akkor minek kérdezi?
Idáig is bűzlött az ittlétem oka, a recepciós túlbuzgósága csak rátett egy
lapáttal.
– Liam tegnap nálam hagyta az ernyőjét. Reggel szinte könyörgött, hogy
hozzam el – lebegtettem meg a bizonyítékot a szeme előtt. Emma követte a
mozdulatom, majd tekintetével körbepásztázta a szobát, mintha a gondolatait
próbálná összeszedni.
– Az a fiú egyszer a fejét is elhagyja. Egyedül a betegeire tud
maradéktalanul koncentrálni – nevetett fel vidáman. – Bár az igazat megvallva
mostanában sokat panaszkodik. Az egyikükkel sehogy sem boldogul.
– Igazán? Nekem erről nem is mesélt...
Emma úgy beszélt, mintha egy ezredjére elismételt mondatot kellene
szavalnia, de ezen kívül a mondandója is megfogott. Liam mindig remekül
végezte a munkáját. Persze a legjobbak is hibázhattak.
– Ezek szerint csak itt panaszkodik. A beteggel már három orvosunk
próbálkozott. Liam a negyedik, és eddig ő tartja a rekordot. Négy hónapja
kezeli, de a kisebb hullámvölgyek után kezdi feladni. Semmit nem haladtak
előre.
– Majd beszélek vele erről – biztosítottam, és a pulttól balra beillesztett
ajtóhoz léptem. – Hol találom?
– Szerintem az irodájában lesz.
Még akkor is az Emma ajkán játszó huncut mosoly járt a fejemben, amikor a
hosszú folyosón lépkedtem az említett iroda felé. Ma nagyon furcsán viselkedett
mindenki, még Molly is. Reméltem, hogy nem tervezi a későn kelésem miatt
bosszúból szétkaparni a fehér bőrkanapém oldalát...
Épp elhaladtam egy másik folyosó keresztezése előtt, amikor Li hangja kissé
erélyesebben vált ki a kórházi alapzajból. Megtorpantam és visszakukucskáltam a
beugróba. Liam nekem háttal állt. A rövid ősz hajáról, drótkeretes
szemüvegéről, barázdáiról és az arcára kiülő állandó kemény tekintetéről,
rögtön felismertem a társaságát, Dr. Gilbertet. Elmélyült beszélgetésük miatt
csak akkor figyeltek fel rám mindketten, amikor melléjük értem.
– Dr. Gilbert! Nagyon örvendek! – nyújtottam barátságosan kezet az éltes
orvosnak, de csak egy komor biccentést kaptam válaszul.
– Harry! – Liam félszegen átölelt. Ő legalább örült a jelenlétemnek. – Dr.
Gilbert, ha nem bánja majd holnap folytatjuk.
Az orvos bólintott nekünk majd arra távozott, amerről én érkeztem korábban,
de mellettem elhaladva még megajándékozott egy szúrós pillantással.
Tudtam, hogy nem szívlel az öreg, és bár soha nem értettem meg miértjét – hisz
életemben nem követtem el ellene semmit, ami okként szolgált volna rá –,
megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a felém irányuló faragatlan gesztusait.
– Ne is törődj vele, csak a rossz idő miatt zsémbesebb az átlagnál –
legyintett Li könnyedén.
– Itt mindig ilyen az idő...
– Jaa...
– Ha lehet, legközelebb ezzel gyere munkába. Legalább akkor, amikor a
másnaposságomat próbálom túlélni – A kék esernyőt jelentőségteljesen Liam
kezébe nyomtam. – Egyébként miről volt szó? Annyira belemerültetek, hogy
egyikőtök sem vett észre.
– Egy kis orvosi diskura néhány betegről – vont vállat, majd a mellettünk
lévő ablak felé fordult.
Csak most tűnt fel, hogy a szabadidős szoba mellett ácsorogtunk. Liam
osztályáról a betegek – orvosi engedély ellenében –, itt tölthették a
szabadidejüket. A folyosóról egy hatalmas detektív üveggel ellátott ablak
engedett bepillantást nyerni a páciensekre, így az orvosok és ápolók a betegek
zavarása nélkül rajtuk tudták tartani a szemüket. Odabentről csak a saját
tükörképüket látták viszont.
A pillantásom önkéntelenül siklott végig az odabent szórakozókon.
Mindegyikük a szocializálódás és ezzel a gyógyulás reményében voltak itt. A
számos asztal és szék közül valamennyi használatban állt. Három férfi önfeledt
pókerpartiba merült, a könyvespolcok mellett álló székeken két hölgy
olvasgatott, míg kicsivel odébb két fiatalabb rajzlapok fölé görnyedt. Színes
ceruzákkal alkottak, néha–néha felpillantva a szoba falán lógó televízióra,
amiben valami sorozat ment. Az utolsó asztalnál egy kövér férfi ült. Sakkozott,
de nem lévén ellenfele, önmagával játszott. Szerencsére a viselkedés semmi
rendellenességet nem jelentett. A sakkmesterek is szoktak önmaguk ellen
játszani a lépések gyakorlása miatt. Egy darabig figyeltem a mecset és
megállapítottam, hogy valószínűleg remek játékos, mivel rengeteg trükköt
ismert. A szemlélődésem sorát egy sarokban gubbasztó fiú zárta.
– Ő új beteg? – mutattam rá.
– Mondhatjuk – bólogatott Liam.
Akaratlanul is elemezni kezdtem a bent tartózkodókat. Megpróbáltam a
viselkedésükből néhány problémájukat diagnosztizálni. Erről persze Emma
feszélyezettsége ugrott be valamelyikük miatt.
– Hallom problémád akadt egy pácienseddel.
– Honnan tudsz te erről?
– Emma – Válaszoltam röviden.
– Gondolhattam volna! De így igaz – sóhajtott fel gondterhelten.
– Azt hittem ez nem fordulhat elő veled. Melyik az?
Kutattam a kilenc ember között, pedig volt egy sejtésem.
A sarokban ülő fiúra mutatott.
- Csak azért van itt, mert már sajnálom rácsukatni a szobaajtót.
– Mióta van itt? – kérdeztem gyakorlatiasan.
– Lassan egy éve. Két héttel azután került hozzám, hogy befejezted a
gyakorlatot. – meglepetten kaptam rá ismét a fejem. – Már öt éve
intézetből intézetbe kerül – folytatta anélkül, hogy viszonozta volna
pillantásom. – Az orvosok sorban mondanak le róla. Bármivel próbálkoztak, nem
érnek el nála változást. Ez alól én sem vagyok kivétel. Egy héten hatszor
beszélünk, vagyis inkább én beszélek, mert ő alig hajlandó megszólalni. A
főnökség teljesen rámakaszkodott. Kíváncsiak, hogy sikerült–e elérnem valamit,
ha már ennyi ideje a betegem, mivel az első orvosán kívül én bírtam eddig a
legtovább. Kissé még bűntudatom is van, mert csak húzom az időt. Ha azt mondom,
hogy én is feladom, akkor tovább küldik. Szerencsétlen fiú. Attól félek a végén
kezelhetetlen szöveggel örökre bedugják valami sötét szobába, pedig ez nem
igaz. Szerintem mindenki kezelhető, csupán meg kell találni a módját, amit
sajnos én hiába keresek.
Liam meséje hallatán megfeledkeztem a szörnyű reggelemről, a fejfájásról, a
durcás macskáról és a furikázásról. Eljelentéktelenedtek. Parányi ellensúlyban
álltak egy lehetetlen sorssal szemben. Számtalan esetről hallottam, ahol a
pácienst begyógyszerezték és élete végéig egy eldugott kórházban ápolták. Az
nem élet, pedig könnyen rá is ez várt.
– Mindig így viselkedett?
A fiú mintha tudta volna kiről beszélünk. Váratlanul felkapta a fejét és
egyenesen a szemembe nézett.
Ijedten hőköltem hátra az üvegtől. A mozdulatában annyi szándékosság
rejlett, mintha pontosan tudná hol vagyok. Liam jóízűen kuncogott míg én a
heves légzésemet próbáltam újra az irányításom alá vonni.
– Ez detektív tükör, igaz? – Megbabonázva meredtem a fiú kék szemeibe.
– Az. Meg kell hagyni, van neki néhány furcsa tulajdonsága. Először én is frászt
kaptam, de biztosan nem lát minket. Leellenőriztem már vagy hússzor.
Odébb álltam egy lépéssel, mire a kék szempár valóban nem követett. Ez a
tény sokkal nyugodtabbá tett, mint Liam szavai.
Újra végigmértem az első ránézésre teljesen átlagos fiút. Barna haj,
világos bőr, a kék szemei pedig kellemesen ellágyították az élesen kirajzolódó
arcvonalait. Könnyen szimpatizált vele az ember. Csak a tekintetétől ne állt
volna fel a szőr az ember hátán. Magamban elkönyveltem őt a nap legbizarrabb személyeként.
– Egyébként barátságos. Vagy legalábbis, nem köt bele senkibe – sietett
Liam a megnyugtatásomra, mintha csak megérezte volna, mire gondoltam az imént.
– Te vagy az orvosa, tehát hiszek neked.
Liamről lerítt a csalódottság. Nem egészen erre a válaszra számíthatott,
ezért gyorsan kijavítottam magam.
– Biztosan remek srác. Mi lenne, ha átküldenéd a kartonját? Megnézem hátha
tudok valamiben segíteni – Li nem mosolyodott el, de a szemei igen. –
Tudod, ma egész nap az a furcsa érzésem volt, hogy többet akarsz tőlem, egy
egyszerű esernyőnél – Nem bírtam tovább. Féltem, ha nem teszem szóvá a
gyanakvásaimat, akkor minden további mozdulatában csak az apró célzásokat fogom
látni, egy olyan dologgal kapcsolatban, ami számomra ismeretlen, a végén pedig
teljesen bele fogok bolondulni.
– Igazából… – Liam lesütötte a szemét. Olyan arcot vágott, mint akit tetten
értek. Ledöbbentem a megérzésem helytállóságán. – Volt egy kis hátsó szándékom
azzal a bizonyos hívással – A feje olyan tempóban mélyült vörösbe, hogy
éreztem, ezúttal nem csupán futárkodásra fog kérni.
– Csak bökd ki – sóhajtottam lemondóan.
– Arra szeretnélek kérni, hogy vedd át Louist.
A váratlan sokktól szenvedve nagyokat pislogtam.
Vegyem át a betegét? Én?! Egy diák?! Az egész olyan
valószerűtlennek tűnt, hogy majdnem kiröhögtem, de látva az arcára kiülő
komolyságot, csak még kellemetlenebbül éreztem magam.
– Liam… ez nagyon nagy felelősséggel járna… én…
– Te kiváló orvos vagy, pontosabban leszel – javította ki magát gyorsan,
heves fejrázással felvezetett ellenkezésem láttán. – Ez egy kiváló lehetőség
lenne számodra tapasztalat szerzés céljából…
– Li! Én még nem állok erre készen! Ha valamit rosszul csinálok, talán
rontok a helyzeten! – Kétségbe esetem. Amit a fejébe tervként iktatott, az
egyenesen őrültségnek minősült. A gyakorlatom a szakma csúcsán álló orvosok
irányítása alatt telt, de teljesen egyedül sosem maradtam igazi beteggel.
Hogyan hozhatnék meg máris önálló döntéseket vele kapcsolatban.
– A szemeszter végére pszichiáter leszel Harry! Előbb utóbb el kell
kezdeni. Mindenki így volt vele.
– Mindenki rezidensként kezelt saját betegeket? – kérdeztem ironikusan.
– Nem, de te jó fejű vagy. Segédtanár lettél harmadévesen az egyetemen, az
eszed zseniális!
– De itt már életek forognak kockán. Miért pont én?
– Nem figyeltél rám, igaz? Nem jutunk vele semmire. Itt sokan már meg sem
próbálják, mert az önéletrajzukat rontaná le egy eleve könyvelhető kudarc. De
neked talán menne! Egy egész évig pesztrálhatnád. Végre stabilitást kaphatna
valakitől. Szinte egy korcsoport vagytok, hátha bizalmasabb is lenne veled.
Remek lehetőség. Kapsz egy beteget, akivel egyedül te foglalkozhatsz,
erről még akár a szakdolgozatodat is írhatod – úgy hangzott, mint aki előre
eltervezte az egész beszélgetés, és számba vette az összes lehetőséget, amit
felhasználhat majd a meggyőzésemre. – Ha sikerül vele elérni valamit, ha nem,
mindenképpen írhatsz róla. Ha akarod felügyellek majd, így biztosan minden
simán fog menni. Vagy ennyire nem bízol magadban? Akkor hogyan akarsz majd
praktizálni?
Hát persze. Amikor a szép szavak nem működtek, egyenesen az önérzetembe
taposott. Ez az igazi Liam. Tudja mik a gyengepontjaim, és mivel képes a
legegyszerűbben rávenni valamire.
Beharaptam az alsó ajkaimat, és eljátszottam egy percig a gondolattal, mi
lenne, ha valóban, már most orvos lehetnék. Tekintetem a fiúra esett, majd
vissza Liamre. Képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a barna szemeiben lévő könyörgést,
de ezúttal tényleg túl sokat kért.
– Sajnálom...
Liam elszántan állta a pillantásom még egy darabig, de végül feladta.
Tehetetlenül fordult el tőlem.
– Liam…
– Semmi baj Harry, valahogy még elhúzom az időt. Ki tudja, talán a végén
még sikerül áttörést elérnem az utolsó pillanatban. Az első ajánlatod áll még,
ugye? – kérdezte lemondó hangon, anélkül, hogy rám nézett volna.
– Persze, küld át este az anyagát. Átnézem – túl gyorsan válaszoltam, ezért
úgy tűnhetett, mintha lecsapnék a kínálkozó menekülési lehetőségre. Ezt Liam is
észrevehette, mert csupán bólintott.
Csalódott bennem a mentorom. Szégyelltem magamat előtte, de igazságtalanul
haragudott rám. Senki nem nehezítené meg a saját sorsát szándékosan. Ő maga
mondta mennyire lehetetlen az eset.
– Gyere, hazaviszlek – mondtam békítően.
– Még van egy kis dolgom a főorvosnál. Egy–két megbeszélnivaló. Köszönöm az
ernyőt – Intett vele, majd megindult az ellenkező irányba.
Túl jól ismertem. Ennyivel kizárt, hogy feladta volna. Szándékosan váltott
búskomor hangulatra. Bármiben mesterkedett, jó úton haladt, mert mardosott a
bűntudat.
Otthon Molly legalább nyávogva szaladt elém, én pedig semmi másra sem
vágytam, csak, hogy a bundáját simogatva merülhessek gondolataimba. Felkaptam a
földről, leültem vele a kanapéra, ahol önként kényeztettem az ölembe húzva, a
dorombolás és ingyenes gyomormasszázsért cserébe. Azon tűnődtem, mi lenne, ha
valóban szabad kezet kapnék, és egyedül kezelhetném a fiút. Önmagammal
viaskodtam a felelősség és tanulási lehetőség között. Hiába ajánlotta Li a
felügyeletét, mert abban az esetben minden hibámért őt teszik felelőssé és ezt
lehetőleg kerülni akartam. De megint ott volt a tény, hogy hasonlóan hozzá, én
sem akartam csakúgy lemondani valakiről. Vajon miért voltak képtelenek
rajta segíteni? Valóban ennyire reménytelen a helyzet? Vagy ő az, aki nem
enged? De hát ott vannak a gyógyszerek, azokkal rá tudták volna bírni néhány
dologra. Talán nem is tudják, hogy miben szenved… Nem, az képtelenség. Ahhoz
túl sokan vizsgálták már meg.
Egész délután ilyen gondolatok kergették egymást a fejemben, amitől kezdett
megint megfájdulni.
A telefonom e–mailt jelzett, és ez volt az a hang, ami ráébresztett a
tényre: idő közben beesteledett. A tudatalattim már várta ezt a hangot. Olyan
gyorsasággal kaptam a készülék után, hogy majdnem lelöktem az ölemben hesszelő
Mollyt.
– Ne haragudj, cicám – kértem tőle elnézést, de menthetetlen volt a
helyzet, mert sértődötten szaladt el a konyha irányába. Máskor utána
mentem volna a bocsánatáért könyörögni, míg órákkal később hajlandó abban a
kegyelemben részesíteni, hogy lenéző tekintettel a kezemet kaparófaként
üzemeltetve játsszon velem, de fontosabb dolognak ítéltem meg az üzenetem.
Megnyitottam Liam mailjét, amiben ott virított az akta. Megremegett az ujjam a
letöltés felett, de nem bírtam rábökni. Kiléptem, és a gyorshívóban rámentem az
egyetlen névre, ami ma keresett.
A kapkodásom mutatott rá mit akartam pontosan.
Fel alá járkáltam a szobában, miközben türelmetlenül vártam. Ahogy kattant
a vonal, úgy csúszott ki a számon az az egy szó, amit már délután ki kellett
volna mondanom:
– Elvállalom.
