2015. december 25., péntek

3. fejezet - Védőfelszerelés nélkül

Sziasztok! 
Boldog Karácsonyt mindenkinek! Remélem szépen telt és mindenkinek meghozta a hőn vágyott ajándékát a Jézuska. :)
Azért nem hoztam hamarabb ezt a részt, mert egy kicsit felkavaró és nem akartam, hogy mindenki depis legyen ezen a csodás ünnepen.
Köszönöm az előző részhez a kommenteket, öröm volt őket olvasni :)) , valamint üdvözlőm az új feliratkozókat, remélem továbbra sem fogok csalódást okozni.
Várom a visszajelzéseket :DD
Jó olasást!

~ Amy






- Gyerünk már! – nyögtem kifulladva. A homlokomon végiggördült egy izzadságcsepp, az asztal nyikorgása betöltötte az irodát. Megpróbáltam minden erőmet összeszedni, hogy még utoljára megfeszítsem az izmaimat. Még mindig nem ott tartottam, ahol kellett volna. - Csak még egy kicsit – lihegtem szaporán. A alfelembe szúró fájdalmat éreztem, de erősen koncentrálva, még egy utolsót löktem. Egy elnyújtott nyikorgás kíséretében hirtelen eltűnt a hátamnak nekifeszülő asztal, és a fehérre meszelt mennyezet került a látóterembe. A derekamba belenyilallt a görcs, én pedig magatehetetlenül terültem ki a földön. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fárasztó lesz bútorokat tologatni.
Korán érkeztem az intézetbe. Tegnap rohantam a délutáni óráimra, így nem sok időm maradt arra, hogy berendezkedjek. Bár itt minden orvos rendelőjét egyformára tervezték, én megpróbáltam valami egyediséget belecsempészni a sötétzöld és barna helységbe. A fél délelőttöt pakolászással, és a bútorok tologatásával töltöttem, míg sikerült az egész szobát viszonylag barátságossá tennem. A földön fekve jöttem rá, valószínűleg nem volt bölcs döntés, hogy a közel négyszáz kilós asztalomat egyedül kínlódjam a megálmodott helyére. A derekam kegyetlenül fájt, és attól féltem, képtelen leszek újra megmozdulni. Azt fontolgattam, hogy kiabálni kezdek, hátha valaki meghallja, és felvakar a földről, de gyorsan kivertem a fejemből, hiszen nem engedhettem a büszkeségem miatt.
Kopogást hallottam az ajtón, de hamarabb kinyílt, minthogy bármiféle próbálkozást tehessek a mozgásra. Egy pocakos, a feje tetején már megkopott, ősz hajú orvos lépett be rajta.
Meglepetten bámultunk a másikra. Egyikünk sem számított rá, hogy ilyen abszurd helyzetben találjuk magunkat. Az én helyzetem viszont kellemetlenebb volt, ezért pillanatok alatt elvörösödtem.
- Dr. Carter! Örülök, hogy látom. Segíthetek? – megpróbáltam csevegősre venni a hangomat, és úgy tettem, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a rendelőm padlóján fetrengek.
- Én is örülök. Minden rendben? – habozott a válasszal, amiből arra következtettem, hogy próbál rájönni ténykedésem céljára.
- Én.. öhm… Jól vagyok, csak... begörcsölt a derekam – kínomban a plafont tanulmányoztam, hátha így elkerülhetem a pillantását.
Dr. Carter halkan kuncogni kezdett miközben kezét nyújtotta, amit hálásan fogadtam el. Óvatosan felhúzott, nekem pedig néhány pillanatig csillagok táncoltak a szemem előtt, a hátamba nyilalló fájdalom miatt.
- Köszönöm – enyhítés céljából kétségbeesetten masszíroztam a testemet bántó fájó pontot.
- Szólhattál volna valakinek, hogy ne egyedül cipekedj – korholt le az idős orvos, mintha az apám tenné. – Akár komoly bajod is eshet. Szép lenne, ha hamarabb járnál görbebottal, mint én.
- Azt hittem egyedül is menni fog – fortyogtam az orrom alatt, szúrós tekintettel meredve a bűnös fadarabra.
- Hogyhogy átrendezed? – kérdezte körbejáratva a pillantását a lassan átalakuló szobán.
- Nagyon szép kilátás nyílik a parkra, és arra gondoltam, a csevegő sarok jobb helyen lenne az ablak alatt. Talán a kinti tájképnek jótékony hatása is lehet, de az az asztal útban volt - időközben a heverővel kezdtem bajlódni, több-kevesebb sikerrel. Dr. Carter megfogta a túloldalát, én pedig hálásan pillantottam rá, miközben közös erővel az ablak elé toltuk srégen.
- Lehet, hogy igazad van. Majd mond el a tapasztalataidat, nekem sem árt egy kis újítás – morfondírozott miközben a bőrfotelt is a helyére tettük.
- Egyébként azért jöttem, hogy egy kicsit kifaggassalak – törölgette meg, kimelegedett homlokát egy rongyzsebkendővel, amit fehér köpenyének zsebéből halászott elő. – Miért állítottad le Louis gyógyszereit?
Nem válaszoltam, így pásztázó tekintete a hógömbjeimre terelődött. Imádtam felhalmozni az apró mütyüröket a polcok szélén. Különösen rajongtam a hógömbökért, melyeket valami oknál fogva mániákusan gyűjtöttem.
- Maga ezt honnan tudja? – Sikerült meglepnie az orvosnak. Még nem telt el annyi idő tegnap óta, hogy rajtam és Liamen kívül más is értesülhessen.
- Az igazgató vagyok Harry. Kellemetlen lenne, ha nem tudnám, mi folyik az intézetben – nevetett felszabadultan. Mulattathatta naivságom.
Nem tellett tőlem más; helyeslően bólogattam, miközben néhány fontosabb papírt helyeztem el a karosszék előtti asztalon.
- Azon tűnődtem, mi van akkor, ha elsiklok valami felett, ami nem is a betegsége miatt van, hanem az egyik gyógyszertől.
- A karton Harry, a karton! Hallom azzal sem szeretnél közelebbről megismerkedni – Szép volt Li. Már biztosra vettem, hogy ő volt az áruló.
- Sajnálom uram, de nem változtatom meg a döntésem… és üzenem Liamnek, hogy feleslegesen próbálkozik – jelentettem be mellékesen, miközben csatlakoztam a nézelődéshez.
- Kár, pedig aggódik érted – Leemelt egy piros telefonfülkés darabot, és alaposan felrázta. Mindketten figyelemmel kísértük, ahogy a fehér szemcsék kavarogva kezdik meg lefelé vezető útjukat a gömb aljára.
- Ő akarta.
- Jut is eszembe! Ugye nem fenyegetett meg téged semmivel? Magadtól vállaltál el mindent?
Zavartan néztem a domború üvegen keresztül főnökömre, aki ezt látva visszatette játékszerét a helyére, és kezeit háta mögött összefonva kezdett magyarázkodni.
- A múltkor megfenyegetett, mégpedig azzal; amennyiben nem engedem, hogy Rosette több időt lehessen a szabadban, akkor elárulja a feleségemnek, hogy nem tartom be a diétámat, az íróasztalom fiókja pedig tele van tartalék csokoládéval.
Akaratlanul is kitört belőlem a nevetés, mert elképzeltem, ahogy Liam megfenyegeti London egyik legkiválóbb orvosát.
- Kénytelen voltam engedni – húzta a száját a pocakos doki.
- Teljesen önszántamból vállalkoztam erre – emeltem fel mindkét kezemet, hogy nyomatékosítsam; aggodalma felesleges. Igazat is mondtam, elvégre Liam csak a kezdő löketet adta.
Dr. Carter mosolyogva bólintott, az óra láttán azonban a fejéhez kapott, és sietősen indult meg a kijárat felé.
- Konferenciám lesz, mert érkezik pár új beteg, ezen felül hamarosan tíz óra. Nem akarlak zavarni – mosolygott rám, miközben az ajtóból még végigmért barna szemeivel. - Kellemes napot!
- Viszont! – kiabáltam. Gyorsan az asztalomhoz igyekeztem, hogy kezembe vegyek egy mappát, majd helyet foglaljak a karosszékben, és ott várjak a Louist bekísérő ápolóra.
Miközben rendezgettem magam, rá kellett jönnöm, hogy valóban nekem is van egy példányom abból a tegnap már megemlített csiptetős mappából. Méregettem kicsit a kemény táblát, majd félre raktam, és inkább egy könyvet akartam a kezembe venni, ám a nem megfelelő munkaeszköz használatát egyenlőnek nyilvánítottam a hanyagsággal. Azon kaptam magam, hogy már megint tiszta ideg vagyok. Ha minden találkozásunk előtt így fog viselkedni az idegrendszerem, akkor gyanítom, hamarabb szorulok én segítségre, mint a páciens. A gyomrom megint kavargott, a pulzusom az egekben volt, alig bírtam nyugton ülni, és épp rázni kezdtem a lábam, amikor kopogásra lettem figyelmes. Nem értettem magam. Úgy viselkedem, mint egy gyerek az első dolgozata előtt, de amint beteg kerül a közelembe, egy fél életen át praktizáló orvossá válok.
- Tessék!
Egy kék ruhás, negyven év körüli férfi érkezett Louisval, akit a karjánál fogva vezetett.
- Doktor úr! – köszönt, miközben Louist a heverőre ültette. - Jhonatan Haming – nyújtotta a kezét – Egy óra múlva jövök érte – biccentett a fejével a fiúra, és ugyan olyan gyorsan távozott, mint jött.
- Jó reggelt! – köszöntem az előttem üldögélőnek, aki a szobát fürkészte.
- Miért rendezte át a szobát? – kérdezte a könyvespolcot nézegetve. – Az összes orvosnak ugyan olyan az irodája.
- Mondtam, hogy nem vagyok orvos. Egyébként, szeretek az ablaknál üldögélni, a kilátás pedig nem utolsó – Állításom egyetlen szépséghibája, hogy már harmadik napja csak esett.
Louis ugyan úgy végigmért, mint tegnap, majd oldalt fordult nekem, és az asztalom mögötti üres sarokra összpontosított.
- Ezerháromszázhatvanöt – motyogta a fal felé meredve.
Jegyzeteltem, mert minden apróságra emlékezni akartam, ami ez alatt az egy óra alatt megtörténik.
- Kérlek, mesélj magadról – nem akartam rögtön kérdésekkel rohamozni, de valahogy kommunikálnunk kellett. Páciensem halkan felsóhajtott, és szemöldökét ráncolta, de nem válaszolt. A szobában néma csend volt, vártam. A helyzetet egy vizsgához tudtam volna asszociálni, ahol minden rezdülést tízszer olyan erősen lehet hallani, mint általános körülmények között.
- Mit szólnál akkor, ha én kezdenék? – csend. – Ha jól tudom, már három adag gyógyszert nem kaptál. Elvileg az eddigiek tizenkét óra alatt nagyjából kiürültek a szervezetből, szóval kíváncsi vagyok, hogy érzed magad.
Louis nem válaszolt, egyre a sarkot figyelte, még levegőt sem vett. Ahogy elnéztem mozdulatlan, merev alakját, rá kellett jönnöm, az abnormális viselkedésével sok embert valószínűleg megriasztana. Előre hajoltam, hogy jobban rálássak az arcára, és meglepetésemre félelmet láttam a szemeiben.
- Van bármi a szobában, ami ég? – az eddig tapasztaltak alapján ez a feltételeztem szolgált elsődleges okként különös viselkedésére. De könnyen előfordulhatott, hogy van, ami nem a gyógyszerek hibája. Amíg vártam a válaszát, azért fohászkodtam, hogy ez ne következzen be.
- Nem – a tekintete nem mozdult.
- Mi van a sarokban? – kérdeztem kimérten. Az összezárt ajkak közül nem érkezett válasz. Talán hallucinált, vagy csak spontán megpróbált tudomást sem venni rólam, de az sem kizárt, hogy egy kósza emlék játszódott le benne. Mindenesetre biztosra vettem, lát valamit. Már csak arra kellett rájönnöm, miként érhetném el, hogy elárulja. Az ablakon kibámulva figyeltem az odakint hatalmas pocsolyákba összegyűlő esőcseppeket, hátha a bámulásuktól hamarabb eszembe jutna a megoldás.
- Egy sötét alak… Folyton engem figyel… - suttogta rekedten páciensem váratlanul. Azonnal a sarok felé kaptam a fejem, de ahogy sejtettem, csak ketten voltunk a szobában.
- Csak a képzeleted játszik veled. Rajtunk kívül egy árva lélek sincs itt – Louis óvatosan pillantott felém, de láttam, hogy szeme időnként vissza-vissza vándorol. Valami megváltozott. Arra számítottam, hogy tegnaphoz hasonlóan ma is tudatában van annak, hogy amit lát, az nem a valóság, de ezúttal nem tett semmilyen lekezelő megjegyzést nekem, ami biztosítana efelől. Teljesen megbabonázta az agya által kreált jelenség.
- Figyelj… – Megrezzent a hangomra, pedig igyekeztem halkan beszélni
- 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 3, 5 – mondogatta maga elé, miközben bólintott egyet, valahányszor a számkombináció elejéhez ért.
- Miért nem társalogsz a többi pácienssel a szabadidődben? Talán van, aki szeretne megismerni. Jót tenne, ha barátokat szereznél – folytattam, mintha mi sem történt volna.
- 1, 2, 4, 1, 2, 4, 1, 3, 5...
Ezt határozottan nem minősíthettem célravezető válasznak. Írogatni kezdem, és felfigyeltem rá, hogy Louis a papírt nézi a szeme sarkából, nem akartam, hogy lássa ezért feljebb emeltem. 
- Van kedved a gyerekkorodról beszélni? Vagy esetleg a középiskoláról? A hobbijaidról?
- Maga mit csinált gyerekkorában?
Az adott témáról való figyelemelterelési kísérlet egyértelműen a velem szembeni bizalmatlanságáról tanúskodott.
- Az most nem tartozik ide - utasítottam el egyszerűen. Lesütötte a szemeit, de idegesen ismét oldalra pillantott. – Most beszéljünk rólad – nem válaszolt, csak figyelt. Be kellett látnom, hogy hiába vettem el a gyógyszereket, alig változott. Már fél órája próbálok kihúzni valamit belőle, nem sok sikerrel. Ismét jegyzeteltem.
- Szeretnék kérni lapot és tollat – szólalt meg végre. Nem épp azt mondt,a amit szerettem volna, de úgy döntöttem ez is megteszi,  és nem vontam meg tőle a kérését.
- Az asztalon - figyeltem kísértem, ahogy ingatag léptekkel odasétál, majd a szerzeményével visszaült elém keresztbe tett lábbal, és csontos újai közé fogva az íróeszközt, írni kezdett.
- Mit csinálsz? –  egy szakképzett orvos mozdulatsorait tükrözte, mintha ezzel akarna kifigurázni.
- Írok – a hangja szánakozó volt. Majdnem kicsúszott a számon, hogy azt látom, de egy mély levegő segítségével visszafogtam magam. Meg kellett őriznem a hidegvérem.
- És mit írsz? – érdeklődtem türelmesen. Louis kezében megállt a toll, és rám pillantott a papír fölött. Kék szemei arcomat fürkészték. Szája gúnyos mosolyra húzódott, majd újra a papírnak szentelte minden figyelmét.
- Ahhoz neked semmi közöd – a lekezelő stílus nem volt ínyemre. Gyűlöltem, ha tiszteletlenek velem. Lemondóan fordultam én is a saját irományomhoz. Louist képtelenség volt bármiféle értelmes beszélgetésre rávenni. Az első intézkedésemmel elértem, hogy legalább nem csak mered maga elé, de rá kellett jönnöm, ő valójában egy kimondottan bosszantó személy. 
Önkéntelenül kaptam fel a fejem, mert úgy éreztem figyel. Feltevésem helyt állt. Egyenesen a kék szemekkel találtam szembe magam.
- Megnézhetem? –  szempárbajunkat megszakítva böktem az állammal a papír felé. Már nyúltam érte, de Louis arrébb húzta előlem.
- Ami azt illeti, nem. Nem nézheti meg – válaszolt egy kicsi erélyesebben.
- Tudod az a helyzet, hogy mivel az orvosod vagyok, jogom van hozzá – magabiztosan dőltem hátra a székben, miközben ezt mondtam. Ezzel a mondattal nyert ügyem volt, de Louis hirtelen felpattant, a szemeiben parázsló szikrákkal. Úgy megrezzentem, hogy majd’ a földre estem.
- Nem, ez korántsem igaz! Ha én engedélyt adok, akkor láthatja! Maga sem kéri a beleegyezésem, hogy írogasson rólam! – szinte felnyársalt a tekintete, és minden szava élesen vágódott az eddig melankolikus csendbe. – Sean azt ígérte, minden rendben lesz, és segíteni fog, de hazudott! Gyűlölök itt lenni! Gyűlölöm az egész helyet, és mindenkit, aki itt van! Gyűlölöm, hogy csak néznek, de nem látnak! Gyűlölöm, hogy megbámulnak miközben fürdök! Gyűlölöm, hogy hozzámérnek! Gyűlölöm, hogy emberek között vagyok! Még a mosdóba is velem jön valaki! Elegem van abból, hogy soha nem a saját ruhámat kapom vissza, és felfordul a gyomrom ettől az undorító fertőtlenítő szagtól!
Előre vetődött. A karfámra támaszkodott kétoldalt, ezzel csapdába ejtve. Megdermedt körülöttünk a levegő, teljesen lefagytam. Úgy bámultam a rám kiabáló fiúra, mint a félelemtől megdermed áldozat a becserkésző vadra. Szinte rám mászott, és közelről ordított az arcomba.
- Olyan pirulákat kapok, amiktől hetekig hányok, de ha ellenkezek, egyszerűen lenyomják a torkomon! Rács van az ablakomon, és rám zárják az ajtómat, hiába kérem az ellenkezőjét. És tudja mit mondanak?! Hogy ez az én érdekem miatt van. Pedig ez nem igaz, mert… - könnyek gyűltek a szemében, elakadt a mondat közepén, és a padlóra bámult – Mert nem akarom... – nyögte keservesen.
Abban a néhány percben rettegtem Louistól, de meg sem mertem moccanni. Féltem, hogy csak rontanék a helyzetemen, így a segélykérés megfelelő idejének eljövetelét akkor éreztem, amikor elengedte pillantásom. A kezem villámgyorsan mozdult az asztalomba rejtett piros gomb felé, amit abban az esetben kellett használniuk az orvosoknak, ha a helyzet kezelhetetlenné válik.
Mire a mondat végére ért, ránk törték az ajtót. Három ápoló és két biztonsági rángatta le rólam Louist, aki zavart arccal próbálta felfogni, hogy mi történik körülötte. Lihegve kapkodtam a levegőt. Fel sem tűnt, hogy eddig benntartottam, mert addig azt hittem végem lesz. Csak most kezdett eluralkodni rajtam az igazi félelem, és hiába rettegtem, képtelen voltam elszakítani a pillantásom az előttem zajló jelenettől.
Nem tudtam, honnan volt a vézna fiúnak annyi ereje, de olyan hévvel vergődött az őt tartó kezek között, hogy majdnem sikerült kiszabadulnia. Ellenkezésére azonban megtorlással válaszoltak, és a falhoz nyomták. Az egyik ápoló egy fecskendőt tartott a kezében, amivel a fiú felé közelített. Ő ezt látva felordított, és a kétségbeesetten próbált szabadulni bármilyen módszerrel, azonban vasmarokkal tartották.
- Ne! Kérem, ne! Ne! Ne! Kérem! Ne! – sikoltozott, és hangosan zokogni kezdett. Megpróbált elhúzódni a tű elől, de a háta mögött lévő fal, és a jóval magasabb fizikummal rendelkező emberek miatt csapába esett. Belenyomták a fecskendőt, a tartalmával együtt. A nyugtató azonnal hatott. Louis egyre halkabban kiáltozott, az izmai elernyedtek, és ha az ápolók nem fogják, biztosan a padlóra zuhan.
-  Kérem… kérem… - suttogta még mindig sírva. Louis ijedt szemei ekkor az enyémre találtak. Olyan volt mintha egyenesen nekem célozná szinte néma fohászát, miközben az arca kisimult, és a tekintete elhomályosult. Úgy tűnt szemei csak a semmibe merednek miközben sírt, és néha megrándult egy-egy izma. Az ápolók a karjainál fogva emelték el a földtől, és vitték ki a még magában motyogó Louist.
- Nem esett baja? Sajnálom, ez néha előfordul – egy biztonsági lépett a látókörömbe, és nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen.
- Minden rendben – Képtelen voltam elfogadni a segítségét. Egyedül tápászkodtam fel, és parancsoltam meg remegő lábaimnak, hogy egy kicsit még tartsanak ki.
- Ez esetben, remélem ennél szebb napja lesz – biccentett az őr, azzal magamra hagyott.
Nem hittem el, hogy ez velem megtörténhet. Csak most kezdett bekúszni a tudatomba a külvilág, és feltűnt mennyire leharcolódott a testem. Megizzadtam, a szívem abnormálisan dobogott, a kezeim remegtek és hányingerem volt. Felhúzott lábakkal feküdtem a földre. Attól tartottam, hogy sokkot kaptam. A látóterem szélébe valami fehéret pillantottam meg. Louis papírja volt, amit akkor ejtett el, amikor felpattant a heverőről. Érte nyúltam, és megfordítottam. Kacskaringós betűkkel a nevem szerepelt rajta, alatta pedig felsorolás szerűen a tulajdonságaim.

Harry Styles

- 21 - 23 év körüli
- okos, rengeteget tanul
- szerető kiscsalád, egyetlen testvér (talán kettő)
- egyedülálló
- macska, fehér hosszú szőrű
- érzékeny
- segítőkész 
- szereti a kihívásokat
- jó megfigyelő
- megfontolt


Megdöbbentett, hogy minden, ami le volt írva, az az utolsó betűig igaz volt rám.







8 megjegyzés:

  1. AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA
    Ez minden érzésemet elárulja.
    Madelyn x

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. XDDD
      Ez egy igazán egyedi vélemény XD, de teljesen igazad van, mert mindent elárul.
      Örülök, hogy tetszett... a folytatásra pedig nem kell sokat várni.
      Puszi <3

      Törlés
  2. Szia.
    Szent isten! Ez valami eszméletlen lett. Igazad volt, még több kérdésem lett Lou-val kapcsolatban, és az irományától lefagytam. Miért is van itt? Hogy lehet ennyire okos? Miért nem beszél a többiekkel? Vacak kérdések.
    Még1x csodás lett, nagyokn várom a kovit! :)
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Kérdések, kérdések, kérdések és semmi válasz egyikre sem. :D Ez egy picit frusztráló lehet, amiért elnézést kérek. DE MAJD EGYSZER XD
      Örülök, hogy ettől függetlenül elnyerte a tetszésedet :)))
      A következőt reggel nyolctól már lehet olvasni, mert elutazom és időzítő fogja feltenni, viszont a kommenteket el fogom tudni olvasni, szóval várom. :D
      Puszi <3

      Törlés
  3. Szia!
    Na jó ez kész vége. Tudtam, hogy valami nem stimmel és Louis nem örült csak szenved. Rohi jó megfigyelő ő is lehetne orvos. Nagyon tetszett foleg hogy ilyen jol meg lett irva. Teljesen atadja az erzeseket es a hangulatot. Imadtam.
    Puszi<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Örülök, hogy tetszett. Próbáltam úgy összehozni, hogy tényleg bele lessen élni magunkat a történetbe, miközben olvassuk és el sem hiszed mennyire boldog vagyok, hogy ezek szerint sikerült.
      Ami Louist illeti, valóban, szemfüles, de ne feledkezzünk meg a néhány furcsa szokásáról sem. :D
      Puszi <3

      Törlés
  4. Jézusom, Ada! Én...sírok. Pillanat!
    Szóval, könnyeimmel küszködve, de kommentelek. Az elején azt hittem dug valakit. Tisztára, már kezdtem ideges lenni. Nem nagyon szeretem az olyanokat, ahol a csaj előbb van, mint Louis vagy Harry. (mondom én, igen)
    Louis meg... Szegénykém. Hogy kiakadt már... DE MÉG MINDIG NEM TUDOK SEMMIT! Miért? Mikor? Hogy? És ki dugta be az intézetbe? Amúgy olyan aranyos...őrülten aranyos. Alig várom, hogy szerelmesek legyenek! :3
    Harry babát meg elképzeltem. Az a rémült kép, mikor Louis rávetődik. Hmm. Aranyos! :D
    Várom a következőt!
    xxLorine

    VálaszTörlés
  5. Jaajj Rozikaa, sajnálom, hogy megríkatott, de előre szólok, hogy a következő sem lesz vidámabb. Viszont örülök is neki, mert ez azt jelenit, hogy sikerült úgy megírnom, ahogy akartam.
    Az eleje...hááát bevallom, nem igazán tudtam hogyan lehetne egy bútortologatást feldobni...aztán támad ez az őrült ötletem, hogy kétértelműen írom meg XDDD
    Attól félek még egy darabig tudatlanságban hagylak, sajnálom, de Harry okos, így hamarosan érkezik néhány válasz is... például, a holnapi részben, amit már reggel 8-kor el lehet olvasni ;)
    Puszi <3

    VálaszTörlés