3. fejezet - Védőfelszerelés nélkül

Sziasztok! 

Boldog Karácsonyt mindenkinek! Remélem szépen telt és mindenkinek meghozta a hőn vágyott ajándékát a Jézuska. :)

Azért nem hoztam hamarabb ezt a részt, mert egy kicsit felkavaró és nem akartam, hogy mindenki depis legyen ezen a csodás ünnepen.

Köszönöm az előző részhez a kommenteket, öröm volt őket olvasni :)) , valamint üdvözlőm az új feliratkozókat, remélem továbbra sem fogok csalódást okozni.

Várom a visszajelzéseket :DD

Jó olasást!

~ Amy

- Gyerünk már! – nyögtem kifulladva. A homlokomon végiggördült egy izzadságcsepp, az asztal nyikorgása betöltötte az irodát. Megpróbáltam minden erőmet összeszedni, hogy utoljára megfeszítsem az izmaimat. Sajnos nem ott tartottam, ahol kellett volna. - Csak még egy kicsit – lihegtem szaporán. A alfelembe szúró fájdalom költözött, de erősen koncentrálva sikerült egy utolsót löknöm. Elnyújtott nyikorgás kíséretében hirtelen eltűnt a hátamnak nekifeszülő asztal, és helyette a fehérre meszelt mennyezet került a látóterembe. A derekamba belenyilallt a görcs, én pedig magatehetetlenül terültem ki a földön. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fárasztó lesz bútorokat tologatni.

Ma korán érkeztem az intézetbe. Előző nap a délutáni óráimra rohantam, így semmi időm nem maradt a berendezkedésre. Mivel Louisval fogok dolgozni, a kórház előzékenyen a rendelkezésemre bocsájtott egy kisebb szobát. Főleg sötétzöld és barna színek uralták, ezért a lehető legtöbb barátságosságot igyekeztem belecsempészni a helységbe. A fél délelőttöt pakolászással és a bútorok tologatásával töltöttem és csak utólag a földön fekve jöttem rá, hogy valószínűleg nem volt bölcs döntés a közel négyszáz kilós asztalomat egyedül a megálmodott helyére kínlódni. A derekam kegyetlenül fájt és attól féltem, képtelen leszek újra megmozdulni. A kiabálást fontolgattam, hátha valaki meghallja, aztán felvakar a földről, de gyorsan kivertem a fejemből a nyavalyás büszkeség miatt.

Kopogást hallottam az ajtón, de hamarabb kinyílt, minthogy bármiféle próbálkozást tehessek a mozgásra. A pocakos, a feje tetején már megkopott, ősz hajú igazgató lépett be rajta. Meglepetten bámultunk a másikra. Egyikünk sem számított az abszurd helyzetre.

- Dr. Carter! Örülök, hogy látom. Segíthetek? – Kérdeztem paprikavörös arccal, de könnyed hangnemben. Megpróbáltam úgy tenni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne a rendelőm padlóján való fetrengés.

- Én is örülök. Ez valami új agytevékenység növelő gyakorlat? A fiatalok manapság olyan gyorsan változtatják a hóbortjaikat, hogy lehetetlen követni őket, de szívesen tanulok tőlük.

- Én öhm…  csak... begörcsölt a derekam – Kínomban a plafont tanulmányoztam, hátha így elkerülhetem a pillantását.

Dr. Carter diszkréten kinevetett, aztán a kezét nyújtotta. Óvatosan felhúzott, de ennek ellenére is csillagok táncoltak a szemem előtt. Enyhítés céljából kétségbeesetten masszíroztam a testemet bántó fájó pontot.

- Köszönöm – motyogtam hálásan.

- Szólhattál volna valakinek, hogy ne cipekedj – korholt le az idős orvos szemrebbenés nélkül, mintha az apám tenné. – Akár komoly bajod is eshet. Szép lenne, ha hamarabb járnál görbebottal, mint én.

- Azt hittem egyedül is menni fog – fortyogtam az orrom alatt, szúrós tekintettel meredve a bűnös fadarabra.

- Hogyhogy átrendezed? – kérdezte körbejáratva a pillantását. - Az intézet rendelőit egyformán rendezték be. Bármelyikbe lépett az ember, azonnal kiismerte magát benne. Még a tolltartót is ugyan oda tették az asztalon.

- Nagyon szép kilátás nyílik a parkra, és arra gondoltam a csevegő sarok jobb helyen lenne az ablak alatt. Talán a kinti tájképnek jótékony hatása is lehet, de az az asztal útban volt - időközben a heverővel kezdtem bajlódni, több-kevesebb sikerrel. Dr. Carter megfogta a túloldalát, én közös erővel srégen az ablak elé toltuk.

- Lehet, hogy igazad van. Majd mond el a tapasztalataidat, nekem sem árt egy kis újítás – morfondírozott miközben a bőrfotelt is a helyére tettük. - Egyébként egy kis faggatózás miatt jöttem – törölgette meg kimelegedett homlokát egy rongyzsebkendővel, amit fehér köpenyének zsebéből halászott elő. – Miért állítottad le Louis gyógyszereit? Sokat kísérleteztünk vele, mire beállítottuk.

Nem válaszoltam, így pásztázó tekintete a hógömbjeimre terelődött. Az apró mütyűrök a polc szélén kaptak helyet. Dr. Carter Óvatosan levett egyet, hogy Mániákusan gyűjtöttem őket, mióta az eszemet tudtam. Mindig lenyűgözött a kavargó hópelyheket utánzó fehér dara látványa.

- Maga ezt honnan tudja? – kérdeztem vissza. Tegnap óta aligha volt ideje értesülni az eseményekről.

- Az igazgató vagyok Harry. Kellemetlen lenne, ha nem tudnék arról, ami az intézetben folyik – nevetett felszabadultan a naivságomon.

Nem tellett tőlem más; helyeslően bólogattam.

- Azon tűnődtem, mi van akkor, ha elsiklok valami felett, ami nem is a betegsége miatt van, hanem az egyik gyógyszertől? Onnantól minden diagnózis helytelen.

- A karton Harry, a karton! Hallom azzal sem szeretnél közelebbről megismerkedni – Szép volt Li. Ezzek után felesleges volt tovább rágódnom a besúgó kilétén.

- Nézze uram. Igazán hálás vagyok a lehetőségért. Ilyesmiről egy fiatal diák álmodni sem mer, de ragaszkodnék a módszereimhez. Sajnálom, de nem változtatom meg a döntésem… És üzenem Liamnek, hogy feleslegesen próbálkozik – jelentettem be mellékesen, miközben csatlakoztam a nézelődéshez.

- Kár. Aggódik érted.

Leemelt egy indigókék telefonfülkés gömböt és alaposan felrázta. Mindketten figyelemmel kísértük, ahogy a fehér szemcsék kavarogva megkezdik a lefelé vezető útjukat a gömb aljára.

- Felesleges. Szerencsére kiváló mentoraim voltak. Ha kérdésem lenne, tudom hová forduljak.

- Ha nincs, mi akkor is figyelemmel fogjuk kísérni az utadat - visszatette a gömböt a polcra , aztán egy másikat választott helyette. - Jut is eszembe! Ugye nem fenyegetett meg téged semmivel? Magadtól vállaltál el mindent?

Zavartan néztem a domború üvegen keresztül főnökömre, aki ezt látva visszatette játékszerét a helyére, és a kezeit a háta mögött összefonva magyarázkodásba kezdett.

- A múltkor megfenyegetett, mégpedig azzal; amennyiben nem engedem, hogy Rosette több időt lehessen a szabadban, akkor elárulja a feleségemnek, hogy nem tartom be a diétámat, az íróasztalom fiókja pedig tele van tartalék csokoládéval.

Akaratlanul is kitört belőlem a nevetés, mert elképzeltem, ahogy Liam megfenyegeti London egyik legkiválóbb orvosát.

- Kénytelen voltam engedni – húzta oldalra kelletlenül a száját Dr. Carter.

- Természetesen önszántamból egyeztem bele – Emeltem fel mindkét kezemet, hogy nyomatékosítsam; aggodalma felesleges. Igazat is mondtam, elvégre Liam csak a kezdő löketet adta.

Dr. Carter mosolyogva bólintott.

- Most konferenciám lesz, mert érkezik pár új beteg, ezen felül hamarosan tíz óra. Nem akarlak tovább zavarni – mosolygott rám, miközben az ajtóból még utoljára végigmért bölcs barna szemeivel. - Kellemes napot!

- Viszont! – kiabáltam. 

Igaza volt. Vészes gyorsasággal közeledett az első foglalkozásom időpontja. Az asztalomhoz igyekezve a kezem közé szorítottam egy mappát, majd elfoglaltam a helyemet a karosszékben, hogy ott várjak a Louist bekísérő ápolóra.

Miközben rendezgettem magam, rá jöttem mennyire igaza volt Louisnak azzal a bizonyos csiptetős mappával kapcsolatban. Nekem is volt belőle. Alighanem elsőként szereztem be, amikor szükségét éreztem.

Kicsit tovább méregettem a kemény táblát. Egy egyszerű könyv is remek szolgálatot tett volna a kezemben, ám a nem megfelelő munkaeszköz használatát egyenlőnek nyilvánítottam a hanyagsággal. Nem befolyásolhatott Louis az első találkozás után azonnal. A mappahasználat praktikus, hiszen írnom kell.

Mély levegőt vettem. Frusztrált a gondolat, hogy egy ilyen aprósággal kapcsolatban is elbizonytalaníthatnak. Ha minden találkozásunk előtt így fog viselkedni az idegrendszerem, akkor gyanítom, hamarabb szorulok én segítségre, mint a páciens. Sokkal többre tartottam magam ennél. 

Kopogtak. Nem értettem magam. Nevetségesen viselkedtem, pedig sokszor próbálhattam már el az egész eljárást. Ugyan azt kellett csinálnom, csak épp senki nem fogta a kezemet.

- Tessék!

Louist egy eddig nem látott ápoló kísérte a karjánál fogva. A középkorú férfi kék munkaruhája jól megkülönböztette őt és a többi gondozót a betegektől.

- Doktor úr! – biccentett, miközben Louist a heverőre ültette vagy inkább vonszolta a fiú némi ellenállása miatt. - Jhonatan Haming – nyújtotta a kezét – Egy óra múlva kell jönnöm érte?

- Ahogy mondja.

A férfi bólintott, majd ugyan olyan gyorsan távozott, mint jött.

- Jó reggelt! – köszöntem az előttem üldögélőnek is, aki a szobát fürkészte.

- Miért néz ki így? – kérdezte a könyvespolcot nézegetve. – Az összes orvosnak ugyan olyan az irodája.

-  Szeretek az ablaknál üldögélni, a kilátás pedig nem utolsó – Állításom egyetlen szépséghibája a harmadik napja tartó esőzés, ami semmitmondóan elmosta az odakinti képet.

Louis a tegnapihoz hasonlóan végigmért, aztán a szoba következett. Dr. Carterhez asonlóan az ő tekintete is elidőzött néhány helyen. Az orvossal ellentétben őt a hógömbök helyett az asztalom mögötti sarok kötötte le.

- Üres.

- Tegnap érkeztem. Csak a legszükségesebb bútorokat bocsájtották a rendelkezésemre. , 

- Ezerháromszázhatvanöt – motyogta továbbra is a fal felé meredve.

Sebesen a papíromra jegyeztem a hallottakat.

- Mesélsz magadról?

A páciensem halkan felsóhajtott. A szemöldökét ráncolta és néma maradt. A szobában néma csend uralkodott. Vártam. A helyzetet egy vizsgához tudtam volna asszociálni, ahol minden rezdülést tízszer olyan erősen lehet hallani, mint általános körülmények között.

- Mit szólnál akkor, ha én kezdenék? – Csend. – Ha jól tudom, már két adag gyógyszert nem kaptál. Elvileg három nap alatt kiürülnek a szervezetedből, de ma már mindenképp csökkentek a hatásaik. Kíváncsi vagyok hogy érzed magad.

Louis nem válaszolt. Helyette lélegzetvisszafojtva a sarkot figyelte. Elnézve a mozdulatlan, merev alakját, az emberekben vajmi kevés bizalmat ébresztett volna. Mivel félig elfordult előlem, az arca takarásba került. Sejtelmem sem volt, hogy félelmet látok a szemeiben.

- Van bármi a szobában, ami ég? – A feltételeztem szolgált elsődleges okként a különös viselkedésére, persze könnyen előfordulhatott, hogy van, ami nem a gyógyszerek hibája miatt történt.

- Nem – A tekintete mozdulatlan maradt.

- Mi van a sarokban? – Faggattam tovább. Talán hallucinált vagy csak spontán megpróbált tudomást sem venni rólam, de egy kósza emlék lejátszódását sem zártam ki. Mindenesetre kezdtem megérteni mit értett Liam a " legalább beszél" mondata alatt. Louis tényleg nem a bőbszédűségéről híres.

- Folyton engem figyel… - Suttogta rekedten a páciensem váratlanul. 

- Ki?

A biztonság kedvéért én is a sarok felé kaptam a fejemet.

- Egy sötét alak...

- Csak a képzeleted játszik veled. Rajtunk kívül egy árva lélek sincs itt.

Louist óvatosan pillantott felém, de a szeme időnként vissza-vissza vándorolt. A tegnaphoz képest valami megváltozott. Nem tudott különbséget tenni a valóság és tévképzet között. Nekem sem hitt, megbabonázta az agya által kreált kép. 

- Figyelj… - A halk hangom ellenére összerezzent.

- 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 3, 5 – Váratlanul kezdte és valahányszor a számkombináció elejéhez ért, bólintott egyet.

 - Láttál már ilyet korábban is? A többi páciensnek meséltél róla? – folytattam, mintha mi sem történt volna.

- 1, 2, 4, 1, 2, 4, 1, 3, 5...

Louis nem akart együttműködni se a gyógyszerekkel, se azok nélkül. Feladtam. Leírtam néhány megfigyelésemet, ám az utolsó szó előtt megállt a kezem. Az ember megérzi ha valaki figyeli. Én nem, de a tollam sercegése felkeltette Louis figyelmét. A sanda pillantása megborzongtatott. Folytattam az írást és ő végig a tollat figyelte a szeme sarkából.

- Van kedved a gyerekkorodról beszélni? Vagy esetleg a középiskoláról? A hobbijaidról?

- Maga mit csinált gyerekkorában? - A korábbiakkal ellentétben visszatért a határozott énje. A sarokról megfeledkezett, de sajnos az adott témáról való figyelemelterelési kísérlete egyértelműen a velem szembeni bizalmatlanságáról tanúskodott.

- Az most nem tartozik ide - utasítottam el egyszerűen. Lesütötte a szemeit, de csak hogy titokban újra a sarokba pillantson. – Most beszéljünk rólad.

- Szeretnék kérni lapot és tollat – Szólalt meg végre komolyabb nyösztetés nélkül. Hiába tért el a tárgytól a kis lépést is értékeltem.

- Az asztalon.

Sajátos ingatag lépteivel értük sétált, majd a szerzeményével visszaült. A lábait keresztbe fűzte, majd csontos ujjai közé fogva az íróeszközt, dolgozni kezdett.

- Mit csinálsz? - kérdeztem felháborodottan. Feleslegesen, hiszen pontosan tudtam mi zajlik előttem. Louis engbem figurázott ki.

- Írok – a hangja arrogánsan csengett. Majdnem kicsúszott a számon a "látom", de egy mély levegő segítségével visszafogtam magam. Nem hozhatott ki a sodromból, nekem kellett okosabbnak lennem.

- És mit írsz? – érdeklődtem türelmesen. Louis kezében megállt a toll, a tekintetünk találkozott a papír felett. Kék szemei az arcomat fürkészték, végül gúnyos mosolyra húzódott a szája. és újra a papírnak szentelte minden figyelmét.

- Ahhoz neked semmi közöd.

A tisztelete egész életemben megadtam a másiknak, így visszafelé is elvártam. Louis a gyógyszerek miatt és nélkülük is ugyan olyan bosszantó személyiség volt. 

Megint engem figyelt. Mintha valamire várna tőlem.

- Megnézhetem? –  szempárbajunkat megszakítva az állammal a papírja felé böktem.

- Ami azt illeti, nem. Nem nézheti meg – válaszolt higgadtan.

- Tudod az a helyzet, hogy mivel az orvosod vagyok, jogom van hozzá – magabiztosan dőltem hátra a székben. Mindketten tudtuk, hogy csak a jóindulatomon múlik mikor veszem el én vagy valaki más. 

- Nem, ez korántsem igaz! -  Kiabálta. A papírlapot egyetlen galacsinná gyűrte dühében és engem célzott meg vele. - Ha én engedélyt adok, akkor láthatja! - szerencsére a célbadobásban kevésbé tűnt tehetségesnek, ennek ellenére megszeppenten lapultam a fotelembe. - Maga sem kéri a beleegyezésem, hogy írogasson rólam! – szinte felnyársalt a tekintete, és minden szava élesen vágódott az eddig melankolikus csendbe. – Sean azt ígérte, minden rendben lesz, és segíteni fog, de hazudott! Gyűlölök itt lenni! Gyűlölöm, hogy megbámulnak miközben fürdök! Gyűlölöm, hogy hozzámérnek! Gyűlölöm, hogy emberek között vagyok! Még a mosdóba is velem jön valaki! Gyűlölök mindenkit, aki itt van! Gyűlölöm, hogy csak néznek, de nem látnak!  Elegem van abból, hogy soha nem a saját ruhámat kapom vissza, és felfordul a gyomrom ettől az undorító penész szagtól! Gyűlölöm az egész helyet!

Előre vetődött. Kétoldalt a karfámra támaszkodott, ezzel csapdába ejtve. Megdermedt körülöttünk a levegő, lefagytam. Úgy bámultam a rám kiabáló fiúra, mint a félelemtől megdermed áldozat a cserkésző vadra. Szinte rám mászott, és közelről ordított az arcomba.

- Olyan pirulákat kapok, amiktől hetekig hányok, de ha ellenkezek, egyszerűen lenyomják a torkomon! Rács van az ablakomon, és rám zárják az ajtómat, hiába kérem az ellenkezőjét! És tudja mit mondanak?! Hogy ez az én érdekem miatt van. Pedig ez nem igaz, mert… - elakadt a mondat közepén, és a padlóra bámult – Mert nem akarom... – nyögte keservesen.

Rettegtem Louistól és a bekövetkezhető dolgoktól, de nem mertem megmoccanni. Féltem, hogy csak rontanék a helyzetemen, így a segélykérés megfelelő idejének eljövetelét akkor éreztem, amikor elengedte pillantásom. A kezem villámgyorsan mozdult az asztalomba rejtett kezelhetetelen helyezetek esetán használatos piros gomb felé. Mire a mondat végére ért, ránk törték az ajtót. 

Három ápoló és két biztonsági rángatta le rólam.  Lihegve kapkodtam a levegőt. Fel sem tűnt, hogy benntartottam. Csak most kezdett eluralkodni rajtam az igazi félelem, és hiába rettegtem, képtelen voltam elszakítani a pillantásom az előttem zajló jelenettől.

Louis összezavarodott arccal próbálta felfogni a körülötte zajló eseményeket. Amikor megvilágosodott, nem tudtam, honnan volt a vézna fiúnak annyi ereje, de olyan hévvel vergődött az őt tartó kezek között, hogy majdnem sikerült kiszabadulnia. Ellenkezésére azonban megtorlással válaszoltak, és kíméletlenül a falhoz nyomták. Az egyik ápoló fecskendőt tartott magánál, amivel a fiú felé közelített. Ő ezt látva felordított, és a kétségbeesetten próbált szabadulni bármilyen módszerrel, azonban vasmarokkal tartották.

- Ne! Kérem, ne! Ne! Ne! Kérem! Ne!

Velőtrázó sikolyok követték egymást. Ismertem ezt a hangot abból a brutális videóból, ahol kamaszok halálra kínoztak egy macskát. A reményvesztett, nyers rettegéssel átitatott kiáltásokat senki nem felejti. Louis megpróbált elhúzódni a tű elől, de a háta mögött lévő fal, és a jóval magasabb fizikummal rendelkező emberek miatt csapdába esett. A tűt a tartalmával együtt a bőre alá nyomták. 

A nyugtató azonnal hatott. Egyre halkabban kiáltozott, az izmai elernyedtek, és ha az ápolók nem fogják, biztosan a padlóra zuhan.

-  Kérem… kérem… 

Olyan volt mintha egyenesen nekem célozná a szinte néma fohászát. A könnyáztatta arca aztán lassan kisimult, a tekintete elhomályosult, végül a szemei a semmibe meredtek. Az elbódult fiút a karjukban vitték ki az ápolók.

- Ez olykor előfordul – Az egyik biztonsági ember a kezét nyújtotta. - Nem esett baja?

- Minden rendben.

Szándékosan hanyagoltam a segítségét. Bizonyítani akartam magamnak Egyedül tápászkodtam fel, és parancsoltam a remegő lábaimnak némi kitartást.

- Rendben. Legyen további szép napja – biccentett az őr.

Erre nem válaszoltam, és csak akkor kezdett a tudatomba bekúszni a valódi külvilág, amikor magamra maradtam. Megizzadtam, a szívem abnormálisan dobogott, a kezeim remegtek és hányingerem volt. Felhúzott lábakkal a földre feküdtem. Attól tartottam, hogy sokkot kaptam. Amokir a pszichiáter fogalalkozást a hivatásomnak választottam, sosem hittem, hogy valaha ilyesmi megtörténhet velem. Hidegvérrel kezelek majd mindenkit. Kedves leszek és megértő, mint amilyennek minden barátom tart és akkor sosem történhet ilyen. A rezidensként töltött időszakom alatt is minden a legnagyobb rendben zajlott. Erre az első betegem megcáfol. Az önteltségemért alaposan megfizettem. 

A látóterem szélén valami fehéret vettem észre. Louis papírja volt, amit hozzám akart vágni. Hasra fordultam és kibányásztam a fotelem alól a galacsint. Elgondolkodva nézegettem a kezemben. Arra kért, hogy ne nézzem meg, de valami azt súgta tegyem meg.

Nehogy elszakadjon, vigyázva simítottam ki a széleit az ölemben.  Kacskeringós betűkkel a nevem szerepelt rajta, alatta néhány megfigyelés.

Harry Styles

- 26 - 28 év körüli

- határozott

- a saját elképzeléseit mindenáron megvalósítja, mások véleményétől függetlenül

- rugalmatlan, irányításmániás - mmindennek az elképzelései alapján kell történnie.

- rámenős, akaratos

- türelmetlen, azonnal eredményeket akar

Elszomorított, amiért ilyennek látott, főleg mert igaza volt. Pontosan így viselkedtem ma.