2015. december 6., vasárnap

1. fejezet - Az azúrkék esernyő

Sziasztok :)))
Sikerült betartanom az ígéretemet! 
Először is szeretnék köszönetet mondani  csodás kommentekért, mert igazán felemelő érzés tudni, hogy valóban tetszett a Prológus és így van értelme folytatni a történetet. 
Emellett nem tudom elégszer megköszönni Lorine Wrightnak a segítséget és a csodás fejlécet, amibe teljesen beleszerettem. Akár hányszor ránézek, egészen egyszerűen az jut az eszembe, hogy imádom. 
Ezen felül pedig szeretném megköszönni a négy feliratkozót és az oldalmegjelenítéseket. Már most imádlak titeket :)))
Tehát elkészült az első fejezet. Röviden annyit róla, hogy egy picit talán hosszú lett, de bárhogyan próbáltam, egyszerűen nem ment a rövidítés, sőt, épp ellenkezőleg. Ezért döntöttem úgy, hogy egy részét inkább a következőbe gyömöszölöm. Mást viszont nem is igen szeretnék róla mondani, mert azt tőletek várom :) , Remélem tetszeni fog.
Jó szórakozást! 








Hétfőn a fejfájás olyan elánnal kúszott a tudatomba, mint a reggeli gyors. Megpróbáltam felnyitni a szemhéjaimat, de ahogy egy kis fény ellepte a tudatomat, a szemeim közé élesen beleszúró fájdalom miatt, inkább a sötétséget választottam. Képtelennek éreztem magam a mozgásra, minden porcikám sajgott. Nem volt jó ötlet átbulizni az egész hétvégét, de képtelen voltam visszautasítani Liam ajánlatát, hogy ünnepeljük meg az utolsó szemeszter kezdetét. Még egy év, és végre fejest ugorhatok az életbe. Búcsút mondok, a mások szerint fájdalmas életnek titulált korszaknak, ahol éjszakákon keresztül a könyveket kell bújni, ZH-k tömkelegére készülve, vagy vizsgákra, ahol némely tanár feltett szándéka, hogy vért izzadó diákjainak megpróbáljon bármilyen módon keresztbe tenni, csakhogy a szerencsétlennek fél éven keresztül újra végig kelljen szenvednie a tantárgyát.
Engem ezek csak annyiban terheltek le, hogy úgy éreztem, az időmet vesztegetem, mert a tanulás számomra inkább volt szórakozás, mint kötelesség, mivel azt tanultam, amit szeretek.
A szüleim orvosok, így már gyerekként imádtam azt játszani, hogy olyan bonyolult életmentő műtétet kell végezni, amit egyedül én vagyok képes végrehajtani, így nem volt számomra kérdéses, milyen pályát válasszak. Csak a sors véletlenének köszönhettem, amiért a középiskolában úgy döntöttem, még ennél is több szeretnék lenni.
Mivel tehetősek voltunk, és a jó tanulóképességemre is hamar felfigyeltek, megengedhettük magunknak, hogy magántanárt hívjunk. Hála neki, szinte szárnyaltam. Évekkel megelőztem a velem egykorúakat tudását, viszont félévenként kénytelen voltam egy általam választott iskolában levizsgázni. Ezen alkalmak egyikén szerencsém volt megismerkedni egy diákkal, aki első ránézésre teljesen átlagosnak tűnt, azonban a többiek hamar felvilágosítottak, jobb ha elkerülöm. Állításuk szerint: „nincs ki mind a négy kereke”, ugyanis Mark, rendszeresen beszélt tárgyakhoz. Ahogy elnéztem a fiút, aki osztályelső létére, mégis egyedül ücsörgött az első padban, megfogalmazódott bennem mi az, amit igazán akarok.
A Pszichiáter szakot választottam. Rengeteg Markhoz hasonló, a társadalom által kitaszított ember van, csupán abból az okból, mert nem illik bele az „átlagos” fogalomba. Amint egy kicsit is eltér valaki a megszokottól, nyomban fogást keresnek rajta. A leggyengébb folyamatos háborgatása, feszültség levezetésként szolgál az őt körülvevő személyekre, mivel ennek köszönhetően azok elkerülhetik az egymással való konfliktusokat. A gyerekek a legkegyetlenebbek, mert náluk ez ösztönösen lép működésbe, anélkül, hogy tisztában lennének vele, ezzel mekkora traumát képesek okozni társuknak. Orvos akartam lenni, aki segít megbirkózni és továbblépni a számtalan lelki problémával szenvedőknek, egy jobb élet reményében. Ezekkel a célokkal indultam tanulmányaim következő lépcsőfokára. Elköltöztem otthonról, kibéreltem egy tágas lakást, és nekiláttam megvalósítani az álmomat, nem kevesebb lelkesedéssel, mint eddig.
Nosztalgiázásomból a telefonom ismerős zenéje zökkentett ki. ami túl sürgetően hatott ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. Mindig attól féltem, hogy egyszer, valami fontos hívást kapok, és én pont akkor nem fogom meghallani, ezért soha nem halkítottam le. Felkaptam a fejem, de a mozdulattól mintha ezer tű szúrt volna az agyamba. Egészen biztos voltam benne, hogy amit az évek alatt megtanultam, annak legalább felét elveszítettem a hétvégi agysejtpusztító kúrám után.
A sötétben tapogatózva kezdtem kutatni az éjjeliszekrényemen a készülék után, és egy diadalittas mosoly keretében húztam végig az ujjam a képernyőn, amikor rátaláltam.
- Harry!
Kénytelen voltam eltartani a fülem mellől a zaj forrását, mivel biztosra vettem, máskülönben kiszakadna a dobhártyám, olyan hangerővel ordított bele Liam. Meg mertem volna esküdni rá, hogy még mindig részeg.
- Liam! Mi a fészkes fenéért üvöltesz?! – kérdeztem számonkérő, morcos hangon. 
- Hála az égnek, hogy felkeltél! Tegnap nagyon kiütötted magad. Több mint egy óra hosszáig tartott mire hazacipeltelek – kuncogott a telefonba jókedvűen az emlékek hatására.
- Meg kell hagyni, remek buli volt – vigyorogtam a kagylóba, miközben visszaestem a párnák közé – Egyébként merre vagy?
- Vártak a betegeim. Sajnálom, de nem jöhetek el, amikor csak kedvem tartja. Itt mindig számítanak rám – hangja bocsánatkérő volt, de nem haragudtam rá. Megértettem a problémáját, hiszen hamarosan rám is ez a sors vár.
- Semmi baj – egy megkönnyebbült sóhajt hallottam a vonal másik végén – Csak érdekelt, hogyhogy nem a kanapén aludtál, mint mindig. 
- Figyelj… - kezdet bele kis szünetet tartva. Ismertem már annyira, hogy tudjam, ezután valami kéréssel fog előrukkolni, így a plafonra fókuszálva várakoztam, míg összeszedi magát.
- Tudod, az a helyzet, hogy reggel ugyan még nem, de most úgy szakad az eső odakint, hogy öt perc sem kellene a bőrig ázáshoz. Akkor nem tűnt fel, de nálad hagytam az ernyőm. Nem hoznád el? – Liam elhallgatott. és a válaszomat várta, nekem viszont egyenlőre csak serényen kattogott az agyam. Jóbarátom nem az a fajta, aki egy ilyen csekély kérést ennyire körülír. Mindig is egyenes, határozott ember volt, most mégis egy kisregényt kerített a lényeg köré.
Felálltam, és az ablakhoz sétálva kilestem a sötétítőn. Odakint tipikus Londoni időjárás uralkodott. Szinte alkonyathoz hasonlóan beborult ég, szakadó esővel kézenfogva. Az utcát ellepték a felülről színes gömböknek tűnő emberek, akik ernyőik alatt kerestek menedéket a cudar természeti jelenség elől.
- Mond Liam, nincs valami hátsó szándékod ezzel a kéréssel? – kérdeztem felvont szemöldökkel, a függöny varratát piszkálgatva. A konkrét rákérdezést véltem a legegyenesebb útnak.
- Csak nem akarok elázni – felelte közömbösen, de nem hittem neki.
- Mikor végzel?
- Igazság szerint már végeztem – szinte hallottam a vigyorgását.
- Fél óra, és ott vagyok – Rossz érzésem volt. Mit akarhat Liam?
Még néhány percig ezen töprengtem, majd megráztam a fejem, és a konyhába indultam, hogy felpörgessem magam egy kávéval. Útközben pillantásom az ajtó melletti esernyőtartóra siklott, ahol az én feketém mellett, ott virított Liam azúrkék esernyője. Szerintem egyszerű kék volt, de ő mindig kikérte magának, hogy az „azúrkék”. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy felejthette el magával vinni. Elég körültekintőnek ismertem, ráadásul egy géniusz volt. 23 évesen már saját praxisa van az ország egyik leghíresebb létesítményében, a Sigmund Freudban, ahol én a gyakorlati időmet járom le. Még elsőéves koromban ismertem meg az egyetemen, idővel pedig szoros barátság alakult ki köztünk. Amikor állást kapott, rávette a főnökét, hogy ott végezhessem a gyakorlati időszakomat, amiért örök hálával tartozom neki. Így történt, hogy az elmúlt, és az elkövetkezendő évet is a legnagyobb elmék között tölthetem.
Miközben kávédarálóba gyömöszöltem a babokat, halk csilingelésre lettem figyelmes a csöndes lakásban, ami egyre zajosabbá forrta ki magát. Mosoly terült el arcomon, miközben megfordultam, hogy üdvözöljem a ház úrnőjét.
- Szia, drága! – köszöntem neki, és lehajoltam, hogy végigsimítsak őnagysága hófehér szőrén.
Meglepetésemre Molly elhúzódott tőlem.
- Sajnálom, édes, amiért későn keltem – nyúltam a legfelső polcra, és leemeltem az alutasakos macskakaját, hogy azzal engeszteljem. Molly hangtalan léptekkel, úgy szaladt a tálhoz, mint aki napok óta csak száraz kenyéren és vízen él. Ahogy elnéztem nem halt volna éhen, hiszen nagyon jó súlyban volt. Hiába követtem az állatorvos diétázós tanácsát már két hónapja, még semmit nem fogyott a szentem.
A kávéfőző csipogva jelezte, elkészült a feketém. Elővettem a csészém, és beletöltve az ébresztőm, leültem az asztalhoz, hogy Molly nyammogását hallgatva élvezzem az első gondtalan Hétfőmet. A mosogató fölött órára pillantottam, ami szerint még tizenöt percem volt délig. Sóhajtva vettem tudomásul, a pihenésemet el kell halasztanom, mert Liam rám vár. Esküszöm, karácsonyra tényleg veszek neki egy összecsukhatós darabot, és nem fog érdekelni a hisztije, hogy alig egy használat után tönkremegy, vagy még gyorsabban, mert már a táskájában eltörik.
Nem voltam biztos benne, hogy este fürödtem, így első utam a zuhany alá vezetett, de gondolataim nem hagytak nyugodni. Még akkor is azon törtem a fejem, mit tervezhet legjobb barátom, amikor magamra kaptam a kabátom és az ernyővel a hónom alatt bezártam az ajtót.
A garázsba előkerestem a kulcsot, és beizzítottam fekete Range Rover-em motorját. Mielőtt kikanyarodtam volna a parkolóházból, egy intéssel üdvözöltem a sorompó bódéjában olvasgató Antoant, aki az itt lakók autóinak biztonságáért felelt, majd nekivágtam a jól ismert útnak.

Tizenöt perc elteltével érkeztem meg a Sigmund Freud Intézet parkolójába. Ahogy kiléptem a kocsiból, egy orkán erejű széllöket azonnal mellbe vágott, így nem volt sok időm az épület előtti parkban, vagy a fehér és sárga, itt-ott potyogó vakolatú, hatalmas épületben gyönyörködni. Végigrohantam a fákkal szegélyezett úton, hogy minél hamarabb fedél alá érhessek.
Olyan lendülettel löktem be az ajtót, hogy majdnem fellöktem a recepción serénykedő Emmát, aki prospektusokat rendezgette az ajtó melletti rácspolcokon. Perzselő tekintettel fordult felém - készen arra, hogy ha kell, a sárga földig lehordjon, miközben a tiszteletről tart egy kisebb prezentációt -, de pufókás arcán lévő ráncok nyomban kisimultak, ahogy szemeiben felismerés csillant. Még két másodpercem volt arra, hogy meneküljek, viszont tavasz óta kijöttem a gyakorlatból, és a lassú reakcióidőmet kihasználva, Emma elkapta a derekamat, így sikerült egy csontropogtató ölelésben részesítenie.
- Harry! Te jó ég, hogy megváltoztál! Meg sem ismertelek! – Nem mindennapi erővel szorított, ezért félteni kezdtem a bordáim épségét.
- Én is örülök Emma – kapkodtam levegő után, és fájdalmam ellenére minden további nélkül részesítettem én is hasonló fogadtatásban. A titkárnő elhúzódott, hogy alaposan végigmérhessen.
- Jézusom, te gyerek! Egész nyáron nem láttalak, erre betoppansz ide, így! – mutatott rajtam végig jelentőségteljesen. - Megnőttél. Te is és a hajad is. Olyan vagy, mint egy igazi szívtipró – mosolygott, miközben hosszú fekete copfját hátracsapta, és visszasétált a pult mögé. – Lemerem fogadni, hogy nincs egy szabad perced sem a temérdek randi miatt, vagy esetleg van valakid, hmm? – kérdezte a szemöldökét húzogatva bárgyú mosolya fölött. Szólásra nyitottam a szám válasz fényében, de a következő pillanatban egy tálca süteményt nyomott az orrom alá.
- Vegyél nyugodtan, tegnap sütöttem. Egyébként, hogy-hogy bejöttél? Úgy tudom, csak jövő héttől kezdesz – Emma imádott pletykálni, és szinte zavarta, ha valamit nem tud, most mégis úgy éreztem, hogy vagy nem igazán érdeklik a válaszaim, vagy előre tudja mit fogok felelni.
Feltettem magamban a kérdést: De akkor minek kérdezi?
Kezdett az egész eljövetelem egyre gyanúsabb lenni. Ma mindenki furcsán viselkedik.
- Liam tegnap nálam hagyta az ernyőjét, és szinte könyörgött, hogy hozzam el – lebegtettem meg a bizonyítékot a szeme előtt. Figyeltem, ahogy Emma követi a mozdulatom, majd tekintetével körbepásztázza a szobát, mintha a gondolatait próbálná összeszedni.
- Az a fiú egyszer a fejét is elhagyja. Egyedül a betegeire tud maradéktalanul koncentrálni – nevetett fel vidáman. – Bár, az igazat megvallva, mostanában sokat panaszkodik, hogy egyikükkel nem jut egyről a kettőre.
- Igazán? Nekem erről nem is mesélt – Meglepett, amit hallottam, ugyanis Liam remek orvos hírében állt. Igaz, néha még tapasztalat hiányában szenvedett , de remekül végezte a munkáját. Ez meg is látszott, hiszen az igazgató tiszteletét hamar elnyerte, így az egyik osztály főorvosának is kinevezték. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni Emma hangját, mely úgy hangzott egy pillanatra, akár egy ezredjére elismételt, bemagolt paragrafus.
- Ezek szerint csak itt panaszkodik. A beteggel már három orvosunk próbálkozott. Liam a negyedik, és ő tartja a rekordot. Már két hónapja kezeli, de kezdi feladni, mert semmit nem haladtak előre.
- Majd beszélek vele, hátha segíthetek – biztosítottam, és a pulttól balra beillesztett ajtóhoz léptem – Hol találom?
- Szerintem az irodájában lesz.
Bólintottam, de még akkor is az Emma ajkán játszó huncut mosoly járt a fejemben, amikor a hosszú folyosón lépkedtem az említett iroda felé. Ma nagyon furcsán viselkedik mindenki, még Molly is. Reméltem, hogy nem tervezi bosszúból szétkaparni a fehér bőrkanapém oldalát.
Épp elhaladtam a betegek számára fenntartott pihenőszoba felé vezető út előtt, amikor Li hangja vált ki kissé erélyesebben a kórházi alapzajból. Megtorpantam, és visszakukucskáltam a beugróba, ahol megpillantottam a nekem háttal álldogáló barátomat. Vele szemben, a rövid ősz hajáról, drótkeretes szemüvegéről, barázdáiról és az arcára kiülő állandó kemény tekintetéről, rögtön felismertem, hogy Dr. Gilberttel társalog elmélyülten, ezért csak akkor figyeltek fel rám mindketten, amikor melléjük értem.
- Dr. Gilbert! Nagyon örvendek! – nyújtottam barátságosan kezet az éltes orvosnak, de csak egy komor biccentést kaptam válaszul.
- Harry! – ölelt át félvállasan Liam, hogy megpróbálja elterelni a figyelmem a kellemetlen helyzetről – Dr. Gilbert, ha nem bánja majd holnap folytatjuk.
Az idős orvos biccentett nekünk majd távozott arra, amerről én érkeztem korábban. Mellettem elhaladva megajándékozott egy szúrós pillantással. Tudtam, hogy nem szívlel az öreg, és bár soha nem értettem meg miértjét - hisz életemben nem követtem el ellene semmit, ami okként szolgált volna rá -, megpróbáltam figyelmen kívül hagyni felém irányuló faragatlan gesztusait.
- Ne is törődj vele, csak a rossz idő miatt ilyen – legyintett Li könnyedén.
- Megnyugtattál. Ha lehet, legközelebb ezzel gyere munkába, legalább akkor, amikor a másnaposságomat próbálom túlélni – nyomtam az ernyőjét a kezébe. – Egyébként miről volt szó? Egyikőtök sem vett észre, annyira belemerültetek.
- Egy kis orvosi diskura néhány betegről – vont vállat, majd az ablak felé fordult.
Csak most tűnt fel, hogy a szabadidős szoba ablaka előtt ácsorgunk. A folyosóról egy hatalmas detektív üveggel ellátott ablak engedett bepillantást nyerni az odabent szabadidejüket töltő páciensekre, így az orvosok anélkül tudták rajtuk tartani a szemüket, hogy a betegeket ez zavarná, mert bentről nem látszott más, csupán a szoba tükörképe.
Pillantásom önkéntelenül siklott végig az odabent lévőkön. Mind azért vannak itt, hogy meggyógyuljanak. A számos asztal és szék közül valamennyi használatban állt. Három férfi önfeledten merült egy pókerpartiba. A könyvespolcok mellett álló székeken két hölgy olvasgatott, míg kicsivel odébb két fiatalabb hölgy rajzlapok fölé görnyedtek, és színes ceruzákkal rajzolgattak, néha-néha felpillantva a szoba falán lógó televízióra, amiben valami sorozat ment. Egy másik asztalnál egy kövér férfi ült. Sakkozott, de nem lévén ellenfele, önmagával játszott. Figyeltem a mecset, és megállapítottam, hogy valószínűleg remek játékos, mivel rengeteg trükköt ismert. A sakkmesterek is szoktak önmaguk ellen játszani, hogy gyakorolják a lépéseket, ha netán ellenfelük akadna. Egy fiú zárta szemlélődésem sorát a férfi után, aki nekünk háttal egyedül ült a sarokban.
Akaratlanul is elemezni kezdtem őket, és megpróbáltam a viselkedésükből néhány problémájukat diagnosztizálni, amiről rögtön eszembe jutott Emma feszélyezettsége az egyik beteg miatt.
- Hallom problémád akadt az egyik pácienseddel – Li rám pillantott, és néhány percig az arcomat fürkészte, mielőtt válaszolt volna.
- Honnan tudsz te erről? – Lépett mellém, és ő is csatlakozott a vizsgálódásomhoz.
- Emma – Válaszoltam röviden.
- Gondolhattam volna! De így igaz – sóhajtott fel gondterhelten.
- Azt hittem ez nem fordulhat elő veled – csóváltam hitetlenkedve a fejem. – Melyik az? – Kutattam a kilenc ember között, de már volt egy sejtésem.
- Ő – mutatott a sarokban ülő fiúra, és elégedetten nyugtáztam, hogy a megérzésem nem csalt.
- Mióta van itt? – kérdeztem gyakorlatiasan.
- Lassan fél éve. Két héttel azután került ide, hogy befejezted a gyakorlatot, de ne hidd azt, hogy azóta az én páciensem - meglepetten kaptam rá ismét a fejem. - Már öt éve intézetből intézetbe kerül – folytatta anélkül, hogy viszonozta volna pillantásom - Az orvosok sorban mondanak le róla. Bármivel próbálkoztak, nem érnek el nála változást. Ez alól én sem vagyok kivétel. Egy héten hatszor beszélünk, vagyis inkább én beszélek, mert ő alig hajlandó megszólalni. A főnökség teljesen rámakaszkodott. Kíváncsiak, hogy sikerült-e elérnem valamit, ha már ennyi ideje a betegem, mivel az első orvosán kívül én bírtam eddig a legtovább. Kissé még bűntudatom is van, mert csak húzom az időt. Ha azt mondom, hogy én is feladom, akkor tovább küldik, mivel itt már senki nem akarja kezelni. Szerencsétlen fiú, lassan Anglia összes kórházát bejárja. Attól félek, bedugják valami sötét szobába, ahol élete végéig ott hagyják azzal a szöveggel, hogy kezelhetetlen, pedig ez nem igaz. Szerintem mindenki kezelhető, csupán meg kell találni a módját, amit sajnos én hiába keresek.
Értettem miről beszélt. Számtalan esetről hallottam, ahol sokkal könnyebb volt a pácienst begyógyszerezni, mint az igazi problémáját kezelni.
- Mindig így viselkedett? – kérdeztem a fiút figyelve, mire az felkapta a fejét, hátra fordult és egyenesen a szemembe nézett.
Ijedten hőköltem hátra az üvegtől, a mozdulata olyan volt, mintha meghallotta volna, hogy róla beszélünk. Liam kuncogni kezdett, miközben én még próbáltam úrrá lenni heves légzésemen.
- Ez még mindig detektív tükör, igaz? – meredtem megbabonázva a fiú kék szemeibe.
- Az. Meg kell hagyni, van neki néhány furcsa tulajdonsága. Először én is megijedtem, de biztosan nem lát minket, leellenőriztem már vagy hússzor - odébb álltam egy lépéssel, de a kék szempár nem követett. Ez a tény sokkal nyugodtabbá tett, mint Liam szavai.
Visszaléptem eredeti helyemre, és végigmértem az időközben ismét a sarok felé forduló fiút. Első ránézésre teljesen átlagosnak tűnt. Barna haj, pelyhedző borosta, kék szemei pedig kellemes kontrasztot adtak arcvonásai mellé. Az imént lezajlott események után viszont nem szívesen mentem volna a közelébe. Magamban elkönyveltem őt a nap legbizarrabb személyeként.
- Egyébként barátságos, vagy legalábbis, nem köt bele senkibe – sietett Liam a megnyugtatásomra, mintha csak megérezte volna, mire gondoltam az imént.
- Te vagy az orvosa, tehát hiszek neked – lerítt róla, hogy nem egészen erre a válaszra számított, ezért gyorsan kijavítottam magam. – Mi lenne, ha átküldenéd a kartonját? Átnézem, hátha tudok valamiben segíteni – Li nem mosolyodott el, de a szemei igen. Kezdtem azt hinni, hogy ma mindenki szórakozik velem.
- Tudod, ma egész nap az a furcsa érzésem volt, hoggy többet akarsz tőlem, egy egyszerű esernyőnél – Nem bírtam tovább. Féltem, ha nem teszem szóvá, akkor egész nap, minden mozdulatában csak az apró célzásokat fogom látni, egy olyan dologgal kapcsolatban, ami számomra ismeretlen, a végén pedig teljesen bele fogok bolondulni.
- Igazából… - Liam lesütötte a szemét. Olyan arcot vágott, mint akit tetten értek. Ledöbbentem megérzésem helytállóságán. – Volt egy kis hátsó szándékom azzal a bizonyos hívással – a feje olyan tempóban váltott vörösbe, hogy éreztem, ezúttal nem csupán futárkodásra fog kérni.
- Csak bökd ki – sóhajtottam lemondóan, mert időhúzása cseppet zavarossáváltoztatta jámbor természetem oázisát.
- Arra szeretnélek kérni, hogy vedd át Louist – bökött az arcával az üveg felé.
Benn tartottam a levegőt. A váratlan sokktól szenvedve pislogtam nagyokat. Vegyem át a betegét? Én?! Egy diák?! Az egész olyan valószerűtlennek tűnt, hogy majdnem kiröhögtem, de látva az arcára kiülő komolyságot, csak még rosszabbul éreztem magam.
- Liam… ez nagyon nagy felelősséggel járna… én…
- Te kiváló orvos vagy, pontosabban leszel – javította ki magát gyorsan, heves fejrázással felvezetett ellenkezésem láttán. – Ez egy kiváló lehetőség lenne számodra, hogy tapasztalatokat szerezz...
- Li! Én még nem állok erre készen! Ha valamit rosszul csinálok… talán csak rontok a helyzeten! – Kétségbeesetem. Amit a fejébe tervként iktatott, az egyenesen őrültségnek minősült.
- Egy éven belül orvos leszel Harry! Addig már szinte nem is kell tanulnod. Ennyire nem bízol magadban? Akkor hogyan akarsz majd praktizálni? – egyenesen az önérzetembe taposott. Ez az igazi Liam, tudja mik a gyengepontjaim, és mivel képes a legegyszerűbben rávenni valamire. Éreztem, hogy megpróbál manipulálni, de ezúttal nem hagyhattam magam.
- Kapsz egy beteget, akivel egyedül te foglalkozhatsz, erről még akár a szakdolgozatodat is írhatod – úgy hangzott, mint aki előre eltervezte az egész beszélgetés, és számba vette az összes lehetőséget, amit felhasználhat majd, elbizonytalanításom érdekében. - Ha sikerül vele elérni valamit, ha nem, mindenképpen írhatsz róla. Akár folyamatosan felügyellek, így biztosan minden simán fog menni.
Beharaptam az alsó ajkaimat, és eljátszottam egy percig a gondolattal, mi lenne, ha valóban, már most orvos lehetnék. Tekintetem a fiúra esett, majd vissza Liamre. Képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a barna szemeiben lévő könyörgést, de ezúttal tényleg túl sokat kért.
- Sajnálom – csóváltam meg lassan a fejem.
Liam elszántan állta a pillantásom még egy darabig, de végül feladta. Csalódottan fordult ismét az ablak felé.
- Liam…
- Semmi baj Harry, valahogy még elhúzom az időt. Ki tudja, talán a végén még sikerül áttörést elérnem. Az első ajánlatod áll még, ugye? – kérdezte lemondó hangon, anélkül, hogy rám nézett volna.
- Persze, küld át este az anyagát, átnézem, aztán együtt megvitathatjuk – túl gyorsan válaszoltam, ezért úgy tűnhetett, mintha menekülési lehetőséget keresnék. Ezt Liam is észrevehette, mert csupán bólintott. Csalódott. Nem gondoltam volna, hogy ilyen aljas eszközökhöz is képes folyamodni, de úgy tűnt, bármit képes lenne megtenni a célja érdekében. Bevetette a számomra legfélelmetesebb eszközt, a duzzogást. Nem bírtam, ha valaki ehhez folyamodik, mert ilyenkor automatikusan lelkiismeret-furdalásom támadt.
– Gyere, hazaviszlek - Megindultam a kocsimhoz, hátha felhagy a gyerekes viselkedésével, de nem követett.
- Nekem még van egy kis dolgom a főorvosnál. Egy-két megbeszélnivaló. Köszönöm az ernyőt – intett vele, majd megindult az ellenkező irányba. Bármiben mesterkedik, jó úton haladt, mert mardosott a bűntudat. Intettem Emmának, aki látva az arcomra kiülő megbánást, megpróbált kifaggatni, de még magam sem tudtam, mi mellett kellett volna érvelnem, így hamar megfutamodtam.
Ahogy beléptem a lakásba Molly nyávogva szaladt elém, én pedig semmi másra sem vágytam, csak, hogy a bundáját simogatva merülhessek gondolataimba. Felkaptam a földről, leültem vele a kanapéra, ahol önként kényeztettem az ölembe húzva, a dorombolás és ingyenes gyomormasszázsért cserébe. Azon tűnődtem, mi lenne, ha valóban szabad kezet kapnék, és egyedül kezelhetném a fiút. Önmagammal viaskodtam a felelősség és tanulási lehetőség között. Hiába ajánlotta Li, hogy felügyel, nem akartam, hogy ő vállalja fel az esetleges hibáimat. Azután megint ott volt a tény, hogy hasonlóan hozzá, én sem akartam csakúgy lemondani valakiről. Vajon miért voltak képtelenek rajta segíteni? Valóban ennyire reménytelen a helyzet? Vagy ő az, aki nem enged? De hát ott vannak a gyógyszerek, azokkal rá tudták volna bírni, hogy beszéljen. Talán nem is tudják, hogy miben szenved… Nem, az képtelenség, ahhoz túl sok orvos vizsgálta már meg.
Egész délután ilyen gondolatok kergették egymást a fejemben, amitől kezdett megint megfájdulni. Az egyetlen baj, hogy imádtam a bonyolult eseteket, és emiatt rengetek lezárt betegkartont bújtam át úgy, hogy hamarabb rájöttem, miben szenved a páciens, mint a kezelőorvosa.
A telefonom pittyegett egyet, jelezve egy e-mail érkezését, és ez volt az a hang, ami ráébresztett a tényre: idő közben beesteledett. A tudatalattim már várta ezt a hangot. Magamnak sem vallottam be, hogy órák óta ezt vártam, de olyan gyorsasággal kaptam a készülék után, hogy majdnem lelöktem az ölemben hesszelő Mollyt, és ezzel már rá is jöttem.
- Ne haragudj, cicám – kértem tőle elnézést, de menthetetlen volt a helyzet, mert sértődötten szaladt el a konyhába. Máskor utána mentem volna, hogy addig könyörögjek a bocsánatáért, míg órákkal később hajlandó abban a kegyelemben részesíteni, hogy lenéző tekintettel a kezemet kaparófaként üzemeltetve játsszon velem, de fontosabb dolognak ítéltem meg az üzenetem. Megnyitottam a mailt, amit Liam küldött, és ott virított benne az akta. Megremegett az ujjam a letöltés felett, de nem bírtam rábökni. Kiléptem, és a gyorshívóban rámentem az egyetlen névre, ami ma keresett.
Fel alá járkáltam a szobában, miközben türelmetlenül vártam. Ahogy kattant a vonal, úgy csúszott ki a számon az az egy szó, amit már délután ki kellett volna mondanom:
- Elvállalom.







4 megjegyzés:

  1. OH IGEN!
    Nem csalódtam benned Harry! :3 Elvállalta! Itt már csak az a kérdés, mi az a bizonyos probléma amiért Louis ilyen...furcsa? Mit tettek vele, ki tette vele, miért? Hmm... Felcsigáztál! És már nagyon vártam a folytatást, de nem hiába! Isteni rész lett, imádom. Ahogy leírtad...Louis tényleg beteges...sőt rémisztő, Harry meg tökre cuki! ^^ Ahh! Annyira várom a kövit!
    Lorine^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett :) Reméltem, hogy sikerült átadnom a szereplők jellemét úgy, ahogyan elképzeltem, de ezek szerint sikerrel jártam.
      Nos igen, valóban felmerül néhány kérdés, de azért van itt nekünk Harry, hogy kiderítse ^^
      A Következőt legkésőbb Pénteken hozom, ahol reményeim szerint megszólal a mi kis "rémisztő" szereplőnk, szóval addig már nem sokat kell várni.
      Puszi <3

      Törlés
  2. Szia!!
    Hat ez rohi jo volt. Tetszik hogy ilyen pszhis a dolog birom az ilyeneket. Remeljuk Harry meggyogyitja a mi kis beteg Louisunkat. Alig varom a folytatast.
    Puszi<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :))) Annyira örülök, hogy tetszett ^^
      Ha valóban bírod az ilyesmit, akkor remélem, hogy a továbbiakban sem fogsz csalódni.
      Hogy Harry, hogyan áll hozzá...az Pénteken kiderül ^^
      Puszi <3

      Törlés