2015. december 26., szombat

4. fejezet - Téged hívlak, de nem válaszolsz




Halihó!
Mivel erre a hétre dupla részt ígértem, ezért meg is kapjátok. Ne felejtsétek el elolvasni az előző részt, nehogy lemaradjatok, mert szorosan kapcsolódnak egymáshoz és kicsit hamar tettem ki egymás után, ezért lehet, hogy elkerüli a figyelmetek, de legalább nem kellett sokat várni a folytatásra.
A véleményekre most is, mint mindig kíváncsi vagyok és érdekelne, tetszett-e, hogy dupla rész volt, vagy sok ez így egyszerre. 
Jövőhéten Vasárnap már az 5. fejezet következik, ami egy kicsit más lesz mint az eddigiek és bevallom, már félkész állapotban heverészik a gépemen és egyre jobban izgat a dolog, hogy mit fogtok hozzá szólni.:D 

Mindenkinek kellemes pihenést és jó szórakozást! :)


~ Amy





Nem foglalkoztam a reggeli kávém forróságával, hagytam, hogy végigégesse a torkomat. Szinte jól is esett, mert a fájdalom végre elterelte a figyelmemet minden más gondolatomról.
Egy újabb alvás nélküli éjszakán vagyok túl, a verőfényes napsütés ellenére pedig minden bizonnyal a mai az egyik legrosszabb napom, amit valaha megéltem. Visszahelyeztem csészémet az alátétre, és az összemócsingolt tükörtojás-szalonna párosításra bámultam a tányéromban. A gyomrom ideges liftezése miatt nem volt étvágyam, ráadásul valahányszor belépett valaki a vendéglőbe, megcsengetve ezzel az ajtó fölé helyezett apró csengőt, ijedten rezzentem össze.
Nem tudtam magam túltenni a tegnapi eseményeken. Egész éjjel, valahányszor lehunytam a szemem, az agyam elkezdte vetíteni Louis tegnapi ámokfutását. Amikor ahhoz a részhez érkeztem, ahol könyörgő, rémült szemei rám tévedtek, verejtékben úszva, gyűrött ágynemű közt ébredtem.
El kellett jönnöm otthonról, mert úgy éreztem, a bezártság miatt elfogy az összes levegőm. Rettegni kezdtem attól, valaki feltöri a bejárati ajtót, és rám támad. Beteges gondolataimon még a hidegzuhany sem tudott segíteni. Emberek közé kellett jönnöm, mielőtt teljesen maga alá temet a félelem.
Így történt, hogy egy a falatozóban kötöttem ki, aminek kis óráján követtem a lassan előrébb mozgó mutatót, ahogy hamarosan eléri a rendelésem időpontján.
 Őrlődtem. Bármennyire is tagadtam egyre jobban féltem Louistól. Akárhányszor ésszerűen átgondoltam a helyzetet, arra jutottam, azon kívül, hogy felemelte a hangját, és kifejezte nemtetszését, nem tett semmi rosszat. Én mégis féltem. Féltem, hogy legközelebb nem úszom meg ennyivel. Beláttam, hogy igaza volt Liamnek, amikor akadékoskodott, és ostobának tartottam magam, amiért nem hallgattam rá. Ugyanakkor, ott volt bennem a bizonyítási vágy. Nem akartam ilyen hamar feladni. Ha megteszem, azzal gyakorlatilag halálra ítélem a Louist, mert egészen biztos nem kap egy újabb esélyt. Most rajtam állt minden!
Újabb csilingelés, amit összerezzenésem követett. Egy alacsony fiú érkezett a bisztróba, és az előttem álló bokszban foglalt helyet. A pincérlány azonnal ugrott, hogy szolgálatára legyen.
- Egy rántottát szeretnék – Egészen átlagos hangja volt a fiúnak. Azon kaptam magam, hogy összehasonlítgatom a páciensemével.
- Majd ha én engedélyt adok, akkor láthatja! Maga sem kéri a beleegyezésem, hogy írogasson rólam!
Az otthonomban pihenő jegyzetemre gondoltam, amit azóta nem forgattam a kezemben, de egy újabb beszélgetés foszlány bebizonyította, hogy nincs is szükségem rá, mert a tudatalattim szóról szóra megőrizte.
– Sean azt ígérte, minden rendben lesz, és segíteni fog, de hazudott! Gyűlölök itt lenni! Gyűlölöm az egész helyet, és mindenkit, aki itt van! Gyűlölöm, hogy csak néznek, de nem látnak! Gyűlölöm, hogy megbámulnak miközben fürdök! Gyűlölöm, hogy hozzámérnek! Gyűlölöm, hogy emberek között vagyok! Még a mosdóba is velem jön valaki! Elegem van abból, hogy soha nem a saját ruhámat kapom vissza, és felfordul a gyomrom ettől az undorító fertőtlenítő szagtól!
Megfájdult a fejem, és nem törődve a többi békésen reggelizővel - akik ma hozzám hasonlóan, úgy döntöttek, hogy reggelijük elkészítését másokra bízzák -, homlokomat a cseresznyemintás terítőre támasztottam, és lehunytam a szemeimet.
Bűntudatom volt, amiért nem fogok bemenni. Gondolataim rögtön visszataláltak eredeti tárgyukra; minden a tegnap elhangzottak körül forgott. Mitől fakadt ki?
- Gyűlölöm, hogy csak néznek, de nem látnak!
Mit jelent ez a mondat? És a legfontosabb kérdés, ki az a Sean?
Egy ismerős dallam keltette fel figyelmem a külvilág iránt. Amikor felismertem, villámgyorsan pattantak ki a szemeim, és merültem körültekintő kutatásba a zsebemben a telefonom után.
A kijelzőre pillantva anya mosolya üdvözölt. Tétováztam, mert hasonlóan a többi anyához, ő is remekül ismerte a gyermekét. Bár nem lát, de ki fogja hallani a hangomban rejlő bizonytalanságot. Hacsak nem valaki más uszította rám, és már eleve tudja, hogy baj van.
Sokat hezitáltam. Reméltem, hogy leteszi, és csak később kell magyarázkodnom, de egyre több rosszalló pillantást kaptam a környezetemből a zajkeltés miatt.
- Harry! Csakhogy felvetted! Már kezdtem aggódni, hogy épp órán hívlak – anya hangja bűnbánó volt.
- Szia! Ne aggódj, csak nem találtam a telefont a táskámban – Sablonos hazugságomat már előre kudarcként könyveltem el. Kizárt, hogy egy ilyen elnyűtt szöveggel beetessem.
- Megnyugtattál. És most mesélj! Nem is beszéltünk, mióta visszamentél az egyetemre. Felvettél minden tantárgyat? Nagyon zsúfolt a heted? Sikerült a gyakorlatot is beosztanod? - Olyan izgatottan kérdezgetett, hogy elnevettem magam. Megnyugvásom már csak megkoronázta párbeszédünket, mivel szavaiból ítélve semmit nem tudott.
- Igen, felvettem mindent. Már csak néhány tárgyat kell teljesítenem, így nem lett zsúfolt a hét, és még a gyakorlatomat is be tudtam tuszkolni délelőttre – újságoltam mosolyogva. Magam elé képzeltem, ahogy a vonal másik végén minden mondatom után bólint, jelezve, hogy figyelt és megértette. Szokása volt ez a mozdulatsor.
- Remekül hangzik, de miért pont délelőtt? Ez ugye nem megy a tanulás rovására? - haboztam elmondjam-e az igazat újdonsült betegemről, de mivel nem voltam benne biztos, hogy továbbra is az marad-e, inkább elhallgattam. Amiről nem tud, az nem fáj neki.
- Ne félj, nem lesz semmi gond – jókedvűen kuncogtam, mint akiből árad a könnyedség. A végeredmény viszont, egy fuldokló fókát megszégyenítő nyekergés volt.
- Valami baj van kicsim? – kérdezte aggódva.
Nagyot sóhajtottam, innentől nem volt menekvés. Kénytelen voltam válaszolni, mert amennyiben ezt mellőzném, képes, és rögtön idejön, hogy a saját szemével győződjön meg hogylétem felől. Grimaszoltam egyet, az el nem múló ráncok pedig csiklandós érzést keltettek az orromban.
- Az a helyzet, hogy kaptam egy saját beteget – Anya ujjongani kezdett, pedig szinte  a végére sem értem a beszámolómnak. Kiáltozott, sikongatott, a dübörgésből ítélve, ugrált, mint egy pomponlány a pálya szélén.
- Ez fantasztikus! Úgy örülök, kisfiam! Ha az igazgató is beleegyezett, az azt jelenti bíznak benned. Az az érzésem, hogy a diplomád után nem kell sokáig állást keresgélned.
Dicsérő szavai jól estek, de mégsem tudtam vele örülni. Nyilván alig várja, hogy elújságolhassa apának a jó híreket, így még jobban elszomorodtam. Csalódást okozok mindkettejüknek. Nyugtalanságom miatt mutatóujjammal a terítőt kezdtem piszkálgatni.
- Anya… - sóhajtottam már eleve bűnbánó hangon. Elhallgatott, és visszatartott lélegzettel várta, hogy mit szeretnék még mondani. Mindig ezt csinálta, valahányszor arra készültem, hogy bevallom neki, ha rossz fát tettem a tűzre - Az a helyzet, hogy én erre alkalmatlan vagyok. Visszalépek – egy szuszra hadartam el az egészet, és a végére érve hangosan fújtam ki a levegőt, mert megkönnyebbülést éreztem, hogy végre sikerült álláspontot választanom.
Anya hallgatott, a vonal pedig recsegett, ahogy egyik füléről a másikra tette a készüléket. Torkot köszörült, de nem szólalt meg.
- Anya? – Aggódni kezdetem, hogy már feleslegesen tartom a fülemnél a telefont.
- Miért döntöttél így? – puhatolózott. A hangja ezúttal sokkal komolyabban csengett.
- Azért, mert… én erre nem vagyok képes.
- Ugye nem Mark miatt?
- Nem, nem! Ez teljesen más. Neki semmi köze ehhez! – tiltakoztam gyorsan. Őt tisztességtelen lenne belekeverni az ügybe.
- Akkor mi bánt?
Anya éveken átívelő szeretete és törődése még mostanság is töretlen maradt. Az egyetlen ember, akinek bepillantást engedek csapongó gondolataim közé. A sors kegyes volt hozzám, amiért ilyen anyával áldott meg. A szüleimmel mindig is jó volt a kapcsolatom, de valóban keveset beszéltem velük az elmúlt néhány hétben, és Ő most felkínálta a lehetőséget, hogy valakinek következmények nélkül beszélhessek a problémáimról; vérszemet kaptam. Egyszerűen minden kibukott belőlem.
- Már rengeteg orvos próbálta meggyógyítani, de mind kudarcot vallottak vele. Liam hozzám fordult, mivel senki nem vállalta. Tegnap volt az első kezelése, viszont korábbi találkozásunk alkalmával leállítottam a gyógyszereit. A kartonját sem olvastam el, mert az előírtaktól eltérően akartam belefogni. Fittyet hánytam a figyelmeztetésekre, és tegnap… én… megijedtem tőle… - jó érzéssel töltött el, hogy kiadhattam magamból mindent, de mégsem könnyebbültem meg, csak frusztráltabb és ingerültebb lettem. Dühös voltam Liamre, amiért rám sózta a feladatot. Az igazgatóra, amiért engedte, és legfőképp magamra.
- Mi történt? Megtámadott?
Aggodalma normális szülői reakció volt, mégis csak fokozta a dühömet, amiért őt is felizgattam. Egy enyhébb migrén vasmarkával szorongatta meg a fejem.
- Nem! Igazából, semmit nem tett, csak kiabált - úgy hangzott, mintha védeni akartam volna Louist. Ez anyát is összezavarta, mert értetlenül kapott hirtelen levegő után.
- Én sem magamat - vallottam be kelletlenül gondolatban feltett kérdésére.
Hosszú csend állt be kettőnk közé. Saját fogaskerekeimen kívül anyáé is munkába állt, de az ő tekervényei hamarabb jutottak egyről a kettőre.
- Emlékszel, amikor kiskorodban elmentünk az állatkertbe? A hüllőházban volt egy apró kis gyík, aminek fura gallérja volt…
Arra számítottam, hogy valami tanáccsal rukkol elő egy régi emlék felidézése helyett, de azért nem restelltem válaszolni, még ha nem is értettem az egész lényegét.
- Jobban féltem tőle, mint az oroszlánoktól. Nagyon megijedtem, amikor felállt a csuklyája és rám sziszegett - nevettem, mert az kiskori félelmem felnőtt fejjel butaságnak tűnt.
- Emlékszel mit mondtam akkor?
- Hogyne. Az a gyík ezerszer kisebb, mint én, és sokkal jobban fél tőlem, mint én tőle.
Anya hallgatott a telefonban. Gyanús volt a csend, ezért újra lejátszottam magamban a választ, hátha elrontottam.
Az egész olyan érzés volt, mintha fejbe vágtak volna, minden egyszerre vált világossá, amibe kissé beleszédültem. A hirtelen tettvágy olyan gyorsan futott rajtam keresztül, hogy önkéntelenül emelkedtem fel az asztaltól, majd felocsúdva ámulatomból, sietősen kapkodni kezdtem a cuccaimat. Döntöttem.
- Köszönöm anya, szeretlek! – búcsúztam, mert késésben voltam, és mindkét kezemre szükségem volt a pakoláshoz.
- Én is. Sok sikert! – mindentudó hangja csak jobban megerősített abban, hogy sikeresen rájöttem a lényegre.
Előhalásztam a tárcámat, és bár nem tudtam mennyivel tartoztam a reggeliért, de egész biztos jóval többet hagytam az asztalon. Kiiramodtam a napsütésbe. Még tíz percem volt rendelésig.

Úgy száguldottam keresztül a városon, mint egy őrült. Emmának is csak egy intésre futotta, annyira igyekeztem az irodámba. Ledobáltam a cuccaimat, és sebesen kaptam fel a fehér köpenyem. Épp egy üres lapot kerestem, amikor kopogtak.
- Doktor úr  - nézett be a résen Jonathan.
- Jonathan! – üdvözöltem mosolyogva, de feltűnt, hogy egyedül érkezett. – Merre van a beteg?
- Sajnálom, de most nem hozhatom ide. Ha meg kívánja tartani a kezelését, akkor azt a szobájában kell tennie.
Nem haboztam, hiszen már két perccel így is késében voltam. Megragadtam a pakkomat, és az ápolóhoz siettem.
- Indulhatunk, ha maga is kész – csak bólintott, aztán elindultunk a szűk folyosókon.
Kacskaringós utunknak egy zsákutca vetett véget, aminek a bal oldalán, a 12-es számú ajtónál álltunk meg.
- Itt maradok. Kopogjon ha végzett – bólintottam, jelezve, hogy világos volt az utasítás, ezután pedig követtem az illemet, és bekopogtattam, mielőtt beengedtem magam.
Louis az ágyán feküdt, ami baloldali fal mentén kapott helyet. Bokáin és a csuklóin csatos bőrbilincsekkel volt a bútorhoz kötözve. Be is volt takarva, mert jól látszott, hogy a feszes béklyóktól alig bír mozdulni.
- Szia! – szólaltam meg nagy sokára. Nem is tudtam, mint mondhatnék. Az biztos, hogy orvos helyett, az ember kapott nagyobb szerepet bennem, mert az képes volt felfogni, hogy itt most nem köszönhetek, jó reggelttel. Nincs az az ember, aki hasonló helyzetben jól érezné magát.
Megfogtam a másik sarokban lévő széket, és az ágy mellé húztam, hogy leülhessek. Mostanra, anyámnak hála, teljesen megnyugodtam. Elhatároztam magam, és úgy éreztem, innentől kezdve, részemről nincs visszaút. Minden félelem nélkül néztem szembe az eljövendő napokkal, és ez felszabadított. Sokkal jobban tudtam koncentrálni, mint előtte.
Kényelmesen elhelyeztem magam, elővettem egy tollat, és azt bekapcsolva először pillantottam meg Louis arcát.
Üres tekintetével a plafont bámulta, miközben a könnyei egyre csak az arcát áztatták. Vörösre duzzadt szemeiből indultak, a halántéka mentén folytak le a fülébe, meg a lepedőre, maszatos csíkokat hagyva maguk után. Összeszorult a szívem, mert bár bosszantott, de nem ismertem jól, és senkinek nem kívántam, hogy ilyet éljen át. Érdekelt volna, vajon tudatában van-e a jelenlétemnek, mert rendellenesen mozdulatlanul feküdt.
- Ma is megtartom a kezelést, ha nem baj – nem kaptam választ, amit már megszoktam, de még egy apró mozzanattól is megvont. – Szeretnék veled beszélgetni. Mindegy, hogy miről, csak beszéljünk. Felőlem az időjárást is megvitathatjuk, vagy, hogy hány járólapból áll a parkettád, csak beszéljünk – néma csend, ami még nyomasztóbb volt, mint az irodámban, hiszen itt tényleg nem hallatszott más, csak saját légzésünk.
Mivel az asztal a szoba másik végében volt, így a földre dobtam a mappámat és az újaimat babráltam.
- Kérem, engedjen el… – Louis hangja rekedt volt, a mondat végére pedig megbicsaklott.
- Sa… Sajnálom, de nem tehetem .
Összeszorította a szemhéjait, amik alól újabb cseppek buggyantak ki, de néma maradt. Úgy éreztem szeretnék elfordulni. Ha valaki mások szemeláttára sír, akkor mindenki ösztönösen elfordul, mert nem akarja látni egy ismeretlen ember szenvedését, és igyekszik megkímélik attól, hogy az illető teljesen porig alázódjon. Én viszont orvos voltam. Nem tehettem meg, amiért egy utolsó szemétnek gondoltam magam.
- Láttam a jegyzetedet rólam. Nagyon sok mindent kitaláltál, de akkor had egészítsem ki – a hallgatást beleegyezésnek vettem. – A macskám neve Molly, most két éves. A legjobb barátom Liam, akit már ismersz, és egy bérelt lakásban lakom. Egy testvérem van, Gemma, aki idősebb nálam. A családommal gyakran tartom a kapcsolatot, anya ma is felhívott…
- Hazza – suttogta Louis nekem pedig borzongás futott végig a hátamon. Ezt a nevet anya adta nekem, még amikor kicsi voltam. Csak a családom és Liam szokott így szólítani, de tisztán emlékeztem rá, hogy Louis soha nem hallhatta.
- A haja olyan csavaros, mint a mogyoróbokor ága, és olyan barna, mint a növény termése – suttogta, bár kicsit nehezen forgott a nyelve. A pillantásom kereste. Egy pillanatra meg is találta, mielőtt elfordult. - Ezek szerint nem csak nekem jutott eszembe - nyugtázta magának. Kezdtem azt hinni, hogy valóban a tekintetemből olvas, mert állandóan figyelt, és utána olyanokkal lepett meg, hogy leesett az állam.
- Az anyukám néha így hív. Odahaza a kertünkben rengeteg a mogyoróbokor. Kiskoromban sokat kertészkedtem vele. Neki is erről jutott eszébe ez a név – elragadtattam magam ezért visszakérdeztem – Neked is van beceneved?
Hiába vártam, ő megint felhúzta az álarcát, és a némaságba burkolózott.
Valamit mondanom kellett, ezért ismét az emberségemet választottam, és az arcát fürkészve nekiveselkedtem monológomnak.
- Tegnap eléggé megijesztettél – kezdtem lassan - bár nem a te hibád. Miattam volt az egész. Sajnálom, hogy ez történt, de még soha nem kerültem ilyen helyzetbe. Az orvosok azt mondják, hogy át tudják érezni a páciensük fájdalmát, de rájöttem, hogy ez hazugság - bocsánatkérésemre nem reagált semmit, csak tovább sírt. Szörnyen éreztem magam, nem hittem, hogy feloldozást nyerek tőle, ezért mindent minden alapon folytattam. - Amikor az orvos azt mondja a betegnek, hogy tudja, miről beszél, akkor hazudik, hiszen csak azt akarja, hogy megbízzon benne az illető. Egyszer ezt nekem is ki kellett mondanom, pedig valójában fogalmam sem volt arról, hogy a velem szemben ülő mit érez, mert nem éltem át ugyanazokat a dolgokat, amiket ő. Nem tudom, milyen érzés, amikor minden nap ugyan azt kell csinálnom, ráadásul úgy, ahogy előírják, és nem tudom milyen érzés, amikor semmibe vesznek vagy bezárnak… De szeretném megérteni – ekkor vágott aznap másodjára mellbe a hirtelen felismerés. - Hiszen legutóbb ezt akartad megmutatni, igaz? – kérdeztem csendesen. Amikor az irodámban úgy jegyzetelt, hogy nem láttam, az iszonyatosan dühítő volt. Csak most értettem meg, hogy ezzel valójában megvilágította számomra, milyen érzés, ha én kerülök az ő helyébe. Egy ismeretlen szobába, egy vadidegennel, aki mindenáron beszélgetni akar velem, és jegyzetek készít rólam, hogy később elemezgethessen – Sajnálom.
Felálltam, és fölé hajoltam, immár minden félelem nélkül. Ő viszont megpróbált elhúzódni tőlem, ami lehetetlen volt, így csak belepréselte magát a matracba.
A zsebemből előhalásztam egy zsebkendőt, széthajtogattam és óvatosan az arcához nyomtam. Érintésemre megrezzent. Anya több száz kilométerre volt, mégis mindenre rájött, röpke két perc alatt. Louis félt tőlem. Annyira, hogy inkább próbált megfélemlíteni, csak ne közelítsem meg soha.
Óvatosan letörölgettem az egyre szaporábban csordogáló nedvességet - mert tapasztalatból tudom, nincs annál rosszabb, ha az ember fülébe folyik -, aztán a bilincsekhez nyúltam, és elkezdtem őket kicsatolni. Louis ugyan olyan csendben és kővéváltan tűrte babrálásom kezeinél, mint lábainál, de amint megérezte, hogy már nem akadályozza semmi, a fal felé fordulva, magzatpózba húzta magát. Kivettem még pár kendőt, amit az ágyra tettem, majd a takaróját eligazgattam rajta, nehogy huzat érje. Székemet visszatettem a helyére, és a cuccommal együtt a kijárathoz léptem.
- Pihend ki magad, holnap találkozunk – búcsúztam, mielőtt kopogtam.
Louis halkan sírdogálni kezdett, és még akkor is az a hang csengett a fülemben, amikor este már az ágyamba feküdtem.









* hazza -> hazelnut = angolul mogyoró




12 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Köszönöm :)
      Örülök, hogy tetszett és, hogy írtál :)))
      Puszi <3

      Törlés
  2. HOGY MERÉSZELTED ITT ABBAHAGYNI?! ÉS MÉG KOMOLYAN VÁRNI KELL RÁ EGY HETET?! NEM TEHETED EZT MEG VELÜNK! EZ EMBERKÍNZÁS! HA MÁR FÉLIG MEGVAN A RÉSZ AKKOR LEGYÉL SZÍVES FELTENNI AMINT MEGLESZ!!!!
    Sorry, őrült kommentelő vagyok xd
    Madelyn x

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom, csak arra gondoltam, hogy ha a következőt hamarabb hozom, akkor az azt követőre csak még többet kell várni. De ha ilyen szépen kérsz, lehet, hogy átgondolom XDD
      Mit szólsz az Év utolsó estéjéhez? :D
      Puszi <3

      Törlés
  3. Szia!!
    Hát ez kurva jó volt. Imádom Harryt mint orvost nagyon megerto es turelmes. Louis meg csak megnyilik valamikor. Alig varom a kovit. Siess vele!!!
    Puszi❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Esküszöm, majd' kiugrok a bőrömből, amikor azt olvasom, hogy tetszett :)
      Fontos, hogy egy orvos megértő és türelmes legyen, de sajnos ez sokszor kevésnek bizonyul, ahogy ez Louis esetében is megmutatkozik, így néha el kéne egy kis plusz is... meglátjuk, hogy meg van-e az a plusz.
      Sietek ígérem és remélem nem lesz csalódás.
      Puszi <3

      Törlés
  4. *-------* nagyon joo lett!! Sajnalom Lout de remelem nem lesz mindig ilyen zarkozott Harryvel. Siess a kovivel!!! *-*
    xX

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :)))
      Talán unalmasnak tűnk, hogy mindig ide írom, "Örülök, hogy tetszett!", de egyszerűen muszáj, mert ez az igazság. Valójában, miután kiteszem a részt, nagyon izgatott vagyok mindig, hogy mit fogtok szólni hozzá.
      Hamarosan ki fog derülni, hogy Louis miért olyan, amilyen és ez talán segíteni fog picit abban, hogy jobban meg lehessen érteni..meglátjuk :D
      Sietek, ígérem :)))
      Puszi <3

      Törlés
  5. Szia drága.
    Csodás lett a rész!
    A Harry és édesanyja között lezajlott parbeszed nagyon kreatív volt, és tanulságos. Louis nagyon okos szerintem, de sajnos még mindig nem tudjuk mi vele az igazi úgymond "gond". Kar hogy ilyen zarkozott, de szerinten (remelem) arra is feny fog derulni miert ilyen.
    Kíváncsi vagyok, hogy fog bonyolódni Hazza és Lou története.
    Meg1x nagyon jó lett, nagyon várom a kovit.
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Bubu :)
      Nagyon örülök, hogy tetszett. Bevallom, hogy személy szerint ez az egyik kedvenc részem :) , mivel, úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy jól kijöjjünk, másokkal, ahhoz előbb mérlegelnünk kell az ö szemszögét és először nekünk magunknak kell megváltozni, ahhoz, hogy másokat is megváltoztassunk. Ezt látta be Harry is.
      Louis elég rejtett személyiség és karakter, amiért megint elnézést kérek, de mivel itt ő a "Titok" , amit meg kell fejteni, így az információkat csak lassan adagolhatom.
      Remélem megérted, de semmi pánik, mert Harry minden erejét beveti, hogy megtalálja az utat...a sötétségen keresztül.
      Puszi <3

      Törlés
  6. AHHHHNEM! ILYEN NINCS! NINCS, NINCS ÉÉÉÉS NINCS! Louis nem lehet ennyire cuki! Kurva cuki! Komolyan...olyan okos, olyan...törékeny. Egyem meg. Harry baba meg vak. Érzésekben vak. Louis szeretett volna gyerek lenni, de valamiért nem volt az. Felnőtt ként gondolkozott, lehet az orra alá dörgöltek dolgokat, azért jegyzetelt látatlanban, pontosan tudta mit ér el vele. Kiismerte Harry-t egy nap alatt. Nem volt gyerekkora, felnőtt volt, ezért lát sok mindent, figyel. Hmm...mintha kicsit magamat látnám benne. Mármint én is sok mindent felfedezek, de nem ennyi mindent.
    Oh, és mi van, ha a tűz nem mellékhatás volt? Hanem tűzben haltak meg a szülei? Azért látta? Már hőzöm sincs, komolyan. Csak találgatok, DE remélem kitaláltam valamit, szeretem ha igazam van! :D
    Nagyon jó rész lett, imádtam! Új kedvenc blog!
    Várom a kövit! De nem reggel 8-kor! :p
    Lulu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Imádom olvasgatni a találgatásaidat és olyan erős késztetést érzek, hogy egyszerűen megírjam neked, hogy mi az amit kitaláltál, és mi az, amit nem. De sajnos meg vagyok kötve, hiszen hol maradna a meglepetés, ha mindent elmondanék. Azért ne hagyd abba az elméleteid fejtegetését, mert nincs annál jobb, amikor valamit eltalálsz és aztán ujjonghatsz, hogy " Há, én megmondtam! "
      Boldog, vagyok, hogy ez is elnyerte a tetszésed :)
      Egyébként megsúgom, hogy a rész valamikor hajnali négykor került fel, mivel elutaztam és még csomagoltam, amikor ideges lettem, hogy az időzítő esetleg nem fog működni, így feltettem magam. XD
      Puszi <3

      Törlés