2015. december 17., csütörtök

2. fejezet - Nyolc páciens és Ő

Sziasztok!
Hamarabb kész lettem, szóóóóval.... nem bírtam ki. XD
Nagyon köszönöm az előző részhez a véleményeket és az oldalmegjelenítéseket. 
Arra gondoltam, hogy bevezetek valami rendszert, mert nekem is és nektek is jó, ha tudjátok mikor jön a következő rész. Van mihez viszonyítani. Szóval, hetente egyszer, Vasárnap fogok hozni új részt. Ez alól viszont kivétel lesz a jövőhét, mivel a Vasárnap mellett, az Ünnepek alkalmából, egy másik fejezettel is szeretnélek titeket meglepni :)
A mostani rész is elég hosszú lett. Be kell látnom, hogy hiába próbálom, egyszerűen nem tudok rajtuk karcsúsítani, szóval egy darabig biztosan nem fogtok panaszkodni a terjedelem miatt.
Röviden még annyit, hogy ebben a részben megismerkedünk egy kicsit közelebbről kedvenc párosunk másik tagjával. 
Kérlek írjatok, vagy klikkeljetek, hogy tetszett fejezet, mert a kritikákból tanul az ember, a jó vélemény pedig ösztönöz. :)
Jó olvasást!

~ Amy ~





Van egy gondolat… Őrült… ami folyamatosan ott motoszkál a fejedben… Őrült… és bárhogyan próbálod kiverni a fejedből, sehogyan nem tudod,… Őrült… mert akárhányszor próbálsz arra gondolni, hogy elfelejtsd… Őrült… az annyiszor fog újra és újra előugrani, hogy végkép belevésse magát a tudatodba.



A kulcsomat keresve idegesen járkáltam fel s alá az egész házban, mert bár alig egy perccel ezelőtt még a kezemben volt, sikerült úgy leraknom, hogy végképp ne leljek rá. Egész éjszaka álmatlanul forgolódtam, míg végül nem bírtam tovább, így hajnali öt óta a kanapén ültem, és céltalanul váltogattam a csatornákat a tévében. Ez azt jelenti, hogy több mint három órám lett volna az elkészülésre, most mégis el fogok késni a figyelmetlenségem miatt, már az első napon.
Az egész lakást felforgattam, amikor Molly nyávogására lettem figyelmes. Őkegyelme nem sokszor nyilvánul meg ebben a formában, így kénytelen voltam foglalkozni vele. Az ajtó mellett ácsorgott, mintha jelezni akarná, ideje távoznom, mert teljesen felforgatom a reggelét a vad rohangálásommal és csapkodásommal. Megakadt a szemem a fogas alatti polcon, ahol nem más akarta kiszúrni, mint a bűnös tárgy. Legszívesebben lekevertem volna magamnak egyet, amiért csak a legnyilvánvalóbb helyen nem néztem meg. Egy nagy levegővel és két perccel később már a lépcsőházban rohantam a parkoló felé, hiszen sem időm, sem kedvem nem volt kivárni a lift idegesítően ráérős érkezését.
Fél kilenckor estem be Emma elé a kis előcsarnokba. Odakint már második napja tombolt a vihar, így sikeresen összecsaptam az egész előcsarnokot a sáros cipőmmel. Amint megláttam a fehér parkettán folyó sáros foltokat, félve néztem a kövérkés titkárnőre, aki szúrós szemmel és beharapott ajkakkal viszonozta pillantásom, majd nagyot sóhajtott, és megragadta a sarokban álló felmosófát. A lábtörlő már eleve úszott a vízben, ezért egész helyiség összemocskolásától tartva, maradtam az egyhelyben való tétlen toporzékolásom mellett.
- Hagyd csak Harry, ez az időjárás átka. Nyugodtan menj be. Tetem egy másik lábtörlőt a benti ajtó elé, ezt meg majd feltakarítom - Emma végighúzta a felmosót lábnyomaimon, cserébe én irreálisan nagyokat lépve igyekeztem követni az utasítását. - Ó! Az ernyődet kérlek tedd a tartóba, hogy legalább odabent legyen kevesebb ebből – mutatott a parketta mocskos foltjaira.
- Természetesen – dobtam a többi közé hűséges csapadékpajzsomat. Beütöttem a kódot az ajtó melletti falon, mire rövid sípoló hang kíséretében kattant a zár. Viszonylag még korán volt. A folyosókon teljes csend honolt, mert a kezelések jórészt tíz körül kezdődtek. Liam este csak annyit mondott, ma nyolcra jöjjek, hogy mindent időben átbeszélhessünk.
Rettentően szégyelltem magam, mivel nem szokásom a pontatlanság, ám meglepetésemre egy lelket sem találtam az irodájában. Bezártam magam mögött az ajtót, és helyet foglaltam az óriási fenyőasztal előtt elhelyezett székek egyikén. Velem szemben két hatalmas ablak ásítozott ráérősen a borús égre, a köztük álló szünetben pedig egy vitorlás hajó küzdött a vászonra festett fekete, viharos hullámokkal. A fal mentén, régi szekrények húzódtak, amik roskadoztak a vaskos orvosi könyvektől, mellettük egy hatalmas ingaóra mutatója kellemes kattogása alkotott furcsa szimfóniát az ablakot verő esőcseppekkel. A szoba közepén hatalmas bőr fotel, valamint egy vele azonos kinézetű heverő kapott helyet. A sötétzöld falak, a barna, szintén egy sötétebb tónusát viselő bútorokkal, kellemes vacok hatását keltette az emberben, ahol másra sem vágyik, csakhogy takaróba bugyolálva, békésen szunyókálhasson egyet.
A világért sem szakítottam volna meg a kellemes csendet. Az egész éjjel kattogó agyam végre békére lelt idebent. Mintha a százéves téglák magukba itták volna a gyógyításhoz szükséges tudást. A meditációm Liam felzselézett hajának felbukkanása törte meg.
- Jó reggelt! Bocs a késésért, csak sok volt a papírmunka, hogy kiadják ezt – lóbált meg előttem egy vaskos aktát.
-  Mit akarsz azzal? Begyújtani, vagy gyilkolni? – Liam az asztalra rakta a közel hat kilósnak tűnő papírkupacot, ami tompa puffanó hangot hallatott, ahogy a fához ütődött.
- Sok orvos, sok papírmunka – ült le az asztal túloldalán keresztbe tett lábakkal – Hol is kezdjük? – tette fel a kérdést inkább csak önmagának, miközben felnyitotta pakkot, és homlok ráncolva kezdte tanulmányozni az első oldalt.
- Várj! Mielőtt belekezdünk, nem kellene értesíteni az igazgatót?
Liam az asztalra könyökölve összefonta ujjait, mögötte pedig széles mosolyra húzta a száját.
- Most meg mi van? – néztem zavartan a huncutul csillogó szemekbe
- Tegnap már mindent elintéztem. Az igazgatót meg sem kellett győznöm, egyenesen odavolt az ötlettől. Imád téged Harry! Biztos vagyok benne, hogy idő kérdése, és egy állásajánlattal is előáll számodra – Azt hittem lesek a székről meglepetésemben. Liam, nemcsak hogy eltervezte, átveszem a betegét, hanem egyenesen alapozott rá.
- Mindent elintéztél a beleegyezésem nélkül?! – túrtam idegesen a hajamba - Hogy vehetted biztosra, hogy belemegyek? Mi van, ha nemet mondok?
- Nyugodj meg! Gondoltam, ha ügyesen tálalom, könnyen megadod magad, mert amint valamiben felfedezel egy kis rejtvényt, azt azonnal meg akarod fejteni – mormolta, miközben drága, ezüst tollát forgatta az ujjai közt.
- Ezt mikor találtad ki?
- Már hetek óta azon töprengtem, hogy vehetnélek rá. Szerdán Emmával összedugtuk a fejünket, akkor született az ötlet.
- Emma? Ő is benne volt? – hüledeztem, bár ahogy jobban belegondoltam voltak jelei.
- A buli után, amikor reggel felkeltem, az ernyőmet gondosan a tieid közé tettem, mivel tudtam, aznap ömleni fog. Reméltem megesik rajtam a szíved. Elmentem Carterhez, és mindent lebeszéltünk. A találkozásunk után aláírom nála a papírokat, aztán részéről szabad a pálya. Emmával elrendeztük, hogy amikor átléped a küszöböt, feltelefonál nekem, így a szabadidős szoba előtt fogunk találkozni. Ezután elpróbáltuk párszor, miként tud majd hitelesen hazudni neked lebukás nélkül. Viszont Dr. Gilbert kihasználta magányos ácsorgásomat a folyosón, és sopánkodni kezdett, szerinte milyen felelőtlen vagyok, amiért ilyet ki merészelek találni. Szóval hozzáláttam, hogy kifejtsem, mennyire nem vagyunk egy véleményen, amikor felbukkantál. Azután a gondosan kitervelt szövegem és érveim segítségével sikerült felébresztenem az ösztöneidet. Bár még nem mondtál igent, de nekem tökéletesen elég volt az „átgondolom” szöveged.
Egy dologra megtanított az elmúlt huszonnégy óra: bíznom kell az ösztöneimben, mert Liam olyan ember, aki tökéletesen tud manipulálni. Jól ismer, és ha egy kicsit megerőlteti magát, bármire rá tud venni. Csúnyán kijátszott.
- Nem akarom fényezni magam, de elég jól sikerült a tervem – hencegésére egy, a plafon felé irányuló pillantás és a hangjában bujkáló mosoly volt a bizonyíték, ezúttal szívesen teszi. - Tehát az akta – Emelte fel a papírköteg borítóját, amikor érzékelte, hogy nem fogok részt venni önfényezésében, mivel még nem párolgott el minden neheztelésem iránta. – Kezdjük az elején és utána, ha még van kedved, találkozhatnál vele.
- Úgy terveztem, szeretném megtartani a te időpontodat – bőven volt időm átgondolni néhány gyakorlatiasabb dolgot a bambulással töltött hajnali órákban.
- Eredetileg tízkor kezeltem, addig viszont maximum nagy vonalakban tudjuk átvenni az egészet, szóval jobb,ha nem vesztegetjük az időt. Tehát, Louis Tomlinson, született…
- Várj! – Liam kérdő pillantással vizslatott, milyen nyomós indokom lehet, amiért pazarolni akarom a drága időt. - Semmit nem akarok tudni róla – Barátom szemöldökei csodálkozva kapaszkodtak fel homloka közepére.
- Nem akarsz tudni semmit? – kérdezett vissza hökkenten, mintha rosszul hallott volna, bár arca inkább kíváncsiságról tanúskodott, mint értetlenkedésről. Ezért szerettem őt. Képes volt először meghallgatni az érveket, és utána véleményt alkotni.
- Arra gondoltam, indulhatnánk egyenlő esélyekkel, tiszta lappal. Attól tartok, ha elolvasnék egy csomó feljegyzést és korábbi kórmegállapítást, abból akár egy téves diagnózist is felállíthatok. Így olyan lesz, mintha az első orvosa lennék. Legalábbis nekem – Liam ujjai a papírlap sarkait egyenesítgették, de figyelmesen hallgatott.
- Rendben, akkor az alapvető adatokat és az esetet vegyük át nagy vonalakban – megráztam a fejem.
- Semmit nem akarok tudni – ismételtem.
- Ez nem játék, Harry! Tulajdonképpen arra kérsz, zárjalak össze egy fenevaddal, védőfelszerelés nélkül. Felelősséget vállaltam érted.
Rajtam volt a sor, hogy meggyőzzem. Most, hogy tudtam mit akarok, már senki nem tántoríthatott el a célomtól.
- Érdekes. Korábban arról győzködtél, ez mennyire jó lehetőség, mostanra viszont veszélyesnek tartod. Ha már felajánlottad, hogy dolgozhatok vele, akkor azt a saját szabályaim szerint akarom csinálni.
A koravén szemek még méregettek néhány pillanatig, majd becsukta a dossziét, és felém tolta.
- Van különbség a kettő között, de legyen. Mielőtt elfelejtem, kapsz egy saját irodát is. Dr. Carter a huszonhármasat jelölte ki. Ez legyen az első olvasmány a polcodon. Nem kell kinyitnod, de tartsd kéznél – paskolta meg a sárga, papír dossziét. – Csináld úgy, ahogy jónak látod – A falnál támaszkodó hatalmas órára pillantott, majd a saját karórájára nézve egyeztette az időt, végül a karjával jelezte számomra a kijárat irányát.
- A találkozást viszont előrébb hozzuk. Nem engedem, hogy egyedül indulj neki – a hónom alá csaptam az okmányokat, és így vágtam bele életem egyik legizgalmasabbnak ígérkező szakaszába.
- A betegeknek, még mindig reggel nyolckor van az ébresztő. Fél kilenckor reggeli, utána a kezelőorvos által kiszabott napirendet követik, amit a főorvoson kívül az igazgatónak is engedélyezni kell. Este nyolckor villanyoltás. Louis jóformán csak a szabadidős teremben van, akárcsak ebben a pillanatban, szóval evidens a találka helyszíne. A többi beteggel ne foglalkozz, ők sem fognak veled. Próbálj a pácienssel kíméletes lenni, mert beletelt némi puhításba, mire engedélyt kaptam, hogy társaságban lehessen, mivel úgy ítélték meg… hagyjuk. Végig figyelni foglak, és a veszély legkisebb jelére is kihozlak – gyorsan hadart, ezért erősen kellett koncentrálnom, ha nem akartam lemaradni egyetlen instrukcióról sem.
Célpontunkhoz érkezésünkkor a tegnapi jelenet idegesítően pontos mása tárult elém. Mintha valami fura időhurokba kerültem volna, ahol minden megismétli önmagát. Sajnáltam ezeket az embereket, akik heteket, hónapokat, vagy akár éveket töltenek itt el, az ismétléseknek élve egész álló nap, úgy, hogy talán fel sem tűnik nekik.
- Készen állsz? – Li vigyorogva tette fel a kérdést, de bennem kezdett elhatalmasodni az izgalom és a félelem furcsa keveréke. A gyomrom kissé felkavarodott, így csak egy fintorhoz közelálló mosolyra futotta.
- Sok sikert! – veregette meg a vállam, majd beléptetést kért számomra az ajtóban őrt álló ápolóktól.
Első lépésemmel nyomban nyolc érdeklődő pillantást vonzottam magamra.
- Jó napot! – köszöntem határozottam, mire néhányan udvariasan válaszoltak. Tekintettemmel a fiút kerestem. Amint ráakadtam, megindultam felé.
A szoba odabentről sem festett másként. Az egész helyiséget az orromat maró fertőtlenítő szag lengte be. Három méteres magasságban, mindössze egyetlen ablak volt, amit belülről sűrű rácsok védtek. A falba süllyesztett tévé elé vastag plexit vontak a hozzáférhetetlenség érdekében. A tegnap óta mozdulatlanul álló alapvető bútorzatokon kívül az ajtóhoz legközelebb egy csavarokkal rögzített polc állt, rajta elszórtan könyvekkel. Az olvasgató hölgyek most is a betűk között merültek el. Figyelmemet nem kerülte el, hogy egyikük fejjel lefelé tette ezt meg. Tovább haladtam. A pókerezők asztala mellett ellépdelve kíváncsiskodó tekinteteket éreztem magamon, ami nem volt túl megnyugtató. A cipőm lapos sarka az egyetlen zajforrásaként kopogott a padlón, ezért irreálisan hangosnak hallottam minden egyes léptemet.
Lepillantottam a rajzolgatókra. Egyikük sárgás levelekkel borított fás parkot alkotott - felismertem rajta az intézet udvarát -, a másik egyenes fekete vonalakat húzogatott szorosan egymás mellé.
- Új vagyol itten? – szólított meg egy mély öblös hang. Annyira koncentráltam, hogy fel sem tűnt, épp elhaladtam valaki mellett. Rögtön rá akartam vágni, hogy orvos vagyok, de valami megakadályozott benne. Ha beszélgetésbe elegyednék másokkal, a fiú talán azt hinné, én is sorstársként érkeztem. Ez esetben talán hamarabb megnyílna.
-  Most érkeztem, leülhetek? – biccentettem a vele szembeni székre.
- Ha szeretnél. Bill vagyok – mutatkozott be, és nekikezdett az előtte heverő sakkfigurák alapállásba való visszahelyezésének. – Játszasz velem?
- Sajnálom, de nem tudok – hazudtam könnyedén.
- Megtanítlak.
- Mond, mióta vagy itt? – Tereltem el a témát a fekete-fehér hadseregről.
- Másfél éve, de a doki szerint jól haladok – Bizalmasan közelebb hajolt hozzám, kezeivel egy tölcsért formált ajkai köré, hogy beszélgetésünket senki más ne hallhassa meg. - De a múltkor is megtámadozott a lámpa zsinórja. Óvatosnak kell lenni! Sosem tudhatod, mikor támadnak – bizonygatta komoly szemekkel. – Te vagy a világos. Kezdj! – tolta kicsit közelebb a fatáblát. Jámbornak tűnt, de olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mintha nem lenne tisztában azzal, ami körülötte történik.
- Ha nem baj, előbb szeretnék a többiekkel is megismerkedni – felálltam, hogy célpontom felé oldaloghassak, de Bill megállított.
- Őt most hagyd békén! – megtorpantam. – Louis most számol, ilyenkor nem szereti, ha zavarják.
- Mit számol? – a kíváncsiságom kezdett úrrá lenni rajtam, és majdnem visszaültem, hátha kiszedhetem Billből, mi mindent tud, de ahogy a nagydarab fickó szólásra nyitotta a száját, eszembe jutott a fogadalmam.
- Inkább nem akarom tudni – Három hosszú lépés után végre megérkeztem oda, ahová eredetileg indultam. Louis a fehér kórházi póló és nadrág fölött az intézet emblémájával ellátott kék köntösét viselte -  ahogy rajtam kívül mindenki a szobában -, de még így is jól láttam az alatta kirajzolódó gerincvonalát, és izmainak megfeszülését. Néhány pillanatig csak lefelé bámultam ez előttem kuporgó alakra. Olyan izgatott voltam, hogy a fáradságomról teljesen megfeledkeztem, minden kételyemmel együtt, ami az elmúlt órákban felütötte bennem a fejét a hozzá köthető döntésemmel kapcsolatban. Vártam, hogy észrevegyen, de nem mozdult, amiből arra következtettem, nekem kell kezdeményezni. A földre ültem, és torkot köszörültem.
- Szia! – a hangom határozottan csengett, de egyenlőre nem kaptam választ. A szemem sarkából Bill nyugtalan ficánkolását véltem felfedezni.
Louis szemhéja kipattant, pislantott párat maga elé, majd felém fordult. Borzongás futott végig a gerincemen, miközben végigmért sápadt arcában szinte világító kék szemeivel, melyek alatt fekete karikák húzódtak.
- Harry vagyok, Harry Styles – nyújtottam felé a kezemet barátságosan mosolyogva.
Louis elhúzódott, hogy még véletlenül se érjek hozzá, és úgy nézett a tenyeremre, mintha életében most látna először ilyet.
- Hol hagytad a kis csiptetős mappád és a tollad? – meglepett a vékony, érdes hang.
- Miért hordanék magammal ilyesmit? – Louis még mindig a kinyújtott kezemet vizslatta, miközben válaszoltam.
- Csodálkozom, hogy nem használod a neved előtt azt a bizonyos előtagot. Azon meg még inkább, hogy nem is hallatszik az elvárás a hangodból, amikor bemutatkozol, hogy tudjam, valamit kihagytál. Bizonyára, még nem használtad sokszor – fejét oldalra billentette, és egy pillanatra sem engedte el a tekintetem. Úgy beszélt, mint aki a szememben lévő kivetítőről olvasna, amit a lelkemben vetítenek, premier plánban.
Álltam a tekintetét. Nem futamodhattam meg, csak mert nem erre számítottam. Vállaltam a meglepetés kockázatát.
- Nem vagyok orvos.
Louis szemei egy hangyányit összeszűkültek.
- Amióta betetted ide a lábad, folyamatosan felém tartasz. Az emberek pletykásak, a Billnél tett kitérőd során mégis visszautasítottad a rólam szóló információit. Ne hidd, hogy nem tűnt fel. Tudom, hogy miért jöttél.
Így összegezve valóban túl feltűnő volt a kis akcióm. A játszma első körében vesztettem, de még számtalan lehetőségem volt. Ami viszont kimondottan zavart, az a tudásának pontossága, pedig biztos voltam benne, egyszer sem mozdult meg, míg erre haladtam.
- Győztél. Nem vagyok beteg – direkt nem jegyeztem meg, hogy orvos sem. Féltem, lenézően viselkedne,  ha kiderül tanulói pozícióm.
- Huszonnyolc – mondta Louis, miközben a vállam fölött a távolba meredt. – Dr. Payne legalább szólhatott volna – folytatta, mintha misem történt volna. Akár egy bábu. Nem képes semmilyen mimikára, csupán arra az egyre, amelyiket az arcára faragták.
- Elvehetek egy lapot és egy ceruzát?  - Siettem vissza a rajzoló gyülekezethez.
- Kérdezd meg Victoriát. Ő nagyon gazdag, és képes lenne egész Londont ellátmányozni – mutatott az előtte üldögélőre, a megszólított fekete hajú nő.
- Szabad?
- Vidd csak, csóró alattvaló, ha ez szebbé teszi a napodat – biccentett felém kegyesen Victoria.
Visszaültem Louis mellé, aki most a sarkot figyelte. Szája mozgott, de olyan halkan beszélt, hogy semmit nem értettem.
- Tehát... - szólítottam meg, rám irányítva figyelmét, bár nem volt kellemes, dermesztő pillantása alatt ténykednem. – Szeretnék tudni néhány dolgot, a következő találkozásunk előtt – a papírra felírtam, hogy „páciens”, és egy határozott mozdulattal aláhúztam, miközben átgondoltam az első kérdésem.
- Van nevem is – mondta halk, érzelemmentes hangon.
- De nem mondtad el, viszont kénytelen vagyok valamilyen címet adni ennek az oldalnak, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy bevásárló lista – érveltem címzésem mellett.
- Az új beteged vagyok, biztosan szép kis kartont kaptál rólam, amiben mindent leírnak – a feje picit oldalra rándult.
- Nem olvastam el – Louis tekintete nem változott, így nem tudtam semmit leolvasni róla. Érzelmek hiánya, azaz a pszichopaták fő jellemzője. Kényszerítenem kellett magamat, hogy ne írjam fel rögtön az első pontba.
- De a nevem rögtön a borítón van – akadékoskodott tovább. Kíváncsi vagyok hányszor lebegtethették meg az orra előtt, ha ennyire biztos magában.
- Nem mutatkoztál be, így valójában, nem lehetnék vele tisztában, nem igaz? – Louis szemöldöke között, mintha megugrott volna egy izom, de gyorsan rendezte a vonásait. Egy picit oldalra döntötte a fejét.
- Tehát, mióta… - A kezemben tartott ceruzával a papír felett köröztem. Hezitáltam, mert úgy vettem észre, Louist teljesen hidegen hagyom. - Tegnap az üveg mögött álltam, és te közvetlenül rám néztél, amikor szóba kerültél. A szoba hangszigetelt, az üvegen képtelenség átlátni, ráadásul még háttal is ültél nekünk. Hogy csináltad?
Louis eddig a ceruzát figyelte. Nem úgy tűnt, mint aki válaszolni akar, de sikerült elcsípnem az első érzelmet. Meglepődött. Csalódottságomra azonban ismét a sarok felé fordult, és most az előtte magasodó fehér falra koncentrált.
Kihasználtam az alkalmat. A lapomon azon az egy szón kívül nem szerepelt semmi, de gondolatban valamelyest már tisztult a kép. Egészen biztos, hogy pszichopata, ami kicsit megnehezíti a dolgomat, de a skizofréniát sem zártam ki. Valószínűleg tele van szorongással, talán még komoly depressziója is van. Gyorsan leírtam mindent, úgy hogy ő ne lássa, mert a ceruza sercegése újból felkeltette érdeklődését.
- Kell szedned valamilyen gyógyszert? – ejtettem el mellékesen a kérdést, mivel gondolatban igyekeztem egy komplett gyógyszeres kezelést összeállítani.
- A tablettákra gondol, amik miatt úgy látom, mintha égne az az asztal?
A kezem megállt az írásban, és fellestem a betegemre, aki most a mögöttem lévő bútort figyelte. Követtem pillantását. Az én szemszögemből minden rendben volt.
- Igen – válaszoltam óvatosan.
- Ez esetben hatfélét szedek.
Aggasztott a dolog, mert ez egy nála sokkal rosszabb helyzetben is soknak számított.
- Mióta adják neked?
- Olvasott már valaha könyvet?
Nem tudtam eldönteni, mire volt jó ez a kérdés, de úgy éreztem gúnyolódik, így figyelmen kívül hagytam.
- Egy hete, kettő? – próbálkoztam, hátha valamelyik lehetőségnél bólint.
- Maga milyen gyakran vesz levegőt?
Kezdtem elveszteni a türelmemet.
- Tehát, mindig – vontam le a találós kérdéseiből kiszűrt válaszát. - De miért nem szóltál valakinek, hogy rosszul vagy?
- Mindenkit jobban érdekel, hogy mi zajlik a világban – Louis feje ismét oldalra rándult, miközben a távolba meredve mögöttem figyelt valamit.
- Az az asztal nem ég – próbáltam megnyugtatni, bár nem láttam rajta, hogy ideges lenne, sőt, mást sem.
- Tudom – hangja apatikus volt, miközben a sorokba fordult és halkan számolni kezdett - 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 2, 4, 1, 2, 4, 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 2, 5…
Az elején azt gondoltam, felfedeztem a számsorrend logikáját, de ahogy megváltozott elbizonytalanodtam.
- A matematika segít?
- Tegyük fel, hogy egy sikátorban van – mormolta. – A sikátor végén egy idegen áll, és magára lő. Maga szerint a matematika segíteni fog? – mielőtt válaszolhattam volna folytatta. – Ha kiugrik egy repülőből ejtőernyő nélkül, a fizika segíteni fog? Ha a vadonban megtámadja egy medve, az irodalom, vagy a biológia segíthet?
- Nem, de ha lenne nálam egy…
- De nincs… semmi! – szűrte a fogai között, erősen tagolva. – Semmi nem segít…
- Nézd – letettem magam mellé kölcsönzött eszközeimet. – Azért vagyok itt, hogy segítsek, de az nem fog menni, ha te csak akadékoskodsz.
Louis csendben hallgatott. Nem voltam biztos benne, de egy pillanat erejéig, mintha csalódottságot láttam volna megcsillanni a kék szemekben, amiket lehunyt. Homlokát felhúzott térdeire fektette. Elzárkózott előlem. Volt egy olyan érzésem, a beszélgetésnek ezzel itt vége.
- Holnap tízkor találkozunk – Egyszerűen otthagytam, mert nem láttam értelmét, hogy tovább kínlódjak vele.
- Játszasz velem? – Kapta fel a fejét Bill, ahogy elhaladtam mellette.
- Sajnos nem érek rá – a fickó döbbenten figyelt, miközben az ajtóhoz léptem, és hármat kopogtattam rajta. A zárak kattantak, majd egy ápoló kukkantott be a helyiségbe, mielőtt kitessékelt.
- Na? Mit gondolsz? – furakodott mellém Liam, amint kiléptem. Meg sem álltunk. Mindketten nagy hévvel indultunk meg az irodám felé.
- Őszintén? A srác egy őrült. Tegnap valahogy elfelejtetted említeni, hogy nem csak nem beszél sokat, de amit mond, annak alig van értelme, valamint a koncentrációja körülbelül két percig tart. Mit írtál ki neki?
- Négy hónapja ugyan azt szedi. Nem akartam nagyon változtatni, mert már rengeteg szert kipróbáltak nála, ezektől pedig úgy tűnt, jobban van.
- Mi?! – most vettem észre, hogy megtorpantam, mert Liamnek vissza kellett fordulnia. – Jobban?! Nekem azt mondta, hogy úgy látja, lángol az asztal, és sokszor van rosszul. Ami azt illeti eléggé alultáplált is – Liam szemei elkerekedtek.
- Azt hittem, hogy a gyógyszer segített rajta valamit. Amikor kérdeztem, hogy érzi magát, soha nem említett ilyesmit – sóhajtva vettem tudomásul, hogy Louis valószínűleg vagy hazudik, vagy egy nagyon furcsa játékot űz velünk.
- Lehetséges, hogy eltitkolja, nincs jól, csak azért, hogy ezzel elérjen valamit?
- Nem hiszem – piszkálgatta a borostáját tűnődve. - A napjai igazából elég szerények. A saját szobája, a sarok, az étkező és a rendelőm között váltakozik. Az állapota miatt nem mernek vele semmit sem kezdeni. Mielőtt hozzám került addig évekig a szobájában ült a sarokban. Azt hittem, ha emberek között lesz, feloldódik.
Bólogatva hallgattam végig Liamet. Azt már biztosan tudtam, hogy ez így nem mehet tovább.
- Holnap találkozunk, délután óráim vannak – búcsúztam tőle, amikor észbe kaptam.
- Pihend ki magad, és nyálazd át azt a nyavalyás dossziét – indult el visszafelé.
Elmosolyodtam. Még mindig nem adta fel, pedig tudta jól, hogy nem tud eltántorítani, de mielőtt beléptem az irodámba, még gyorsan utána kiabáltam.
- Állítsd le Louis összes gyógyszerét! Holnap vele akarok beszélni, és nem egy rakat mellékhatással.
Liam felemelt kézzel jelezte, hogy hallotta.

Este fáradtan értem haza a lakásba, mert az agyam végig az okokon, és az okozatokon kattogott. Próbáltam rájönni mit, miért tesz Louis, de csak még több kérdésem merült fel a válaszok helyett. Ledobáltam a kezemben tartott könyveimet és kulcsomat a nappali dohányzóasztalára, de a lendülettől, leesett az egyedül utazó papír, amit Victoriától kértem. Annyiszor járt a kezemben, hogy már salátává gyűrtem. Felemeltem a földről, és még egyszer átfutottam a jegyzetet. Fejben lejátszottam a beszélgetésünket, hátha kihagytam valamit. Amikor eszembe jutott Louis érzelemmentes tekintete, egy mozdulattal vágtam az üvegasztalra a fecnit. Tollat ragadva egyetlen szót írtam fel rá keresztbe:

Őrült.





13 megjegyzés:

  1. Szia!!
    Ez baromi jó volt. Tetszik az hogy Louis ilyen kis örült. Harry meg majd kideríti mi baja. Várom a kövit.
    Puszi❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ui.: benne vagy egy cserében?? http://youngandcrazybromance.blogspot.hu/?m=1

      Törlés
    2. Szia!
      Köszönöm, örülök, hogy tetszett :))
      Hát, Louis valóban őrült módjára viselkedett és Harry minden tudását kész bevetni, hogy ráleljen az okára...idővel sok mindenre fény derül.
      Persze, cserélhetünk :) Köszönöm :)
      ^^

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Köszönöm szépen! :) Örülök, hogy írtál.
      ^^

      Törlés
  3. Oh, te jó Isten....
    Neeem, Louis nem őrült. Ha az lenne nem tudna ilyen szépen fogalmazni. Ami azt illeti, szerintem nem úgy beteg ahogy ők gondolják. Louis saját magával küzd, valamiért. Lehet bántották, erőszakolták, vagy olyat látott. Az meg még tesz rá, hogy még nyíltan ki is mondják, hogy őrült. De nem az, és erre Harry is ráfog jönni. Liam meg...nem is tudom. Fura így dokiként, de illik hozzá. Kíváncsi vagyok rá, hogy Louis miért számolgat pont így, és arra is kíváncsi vagyok, hogy Harry mit szed ki belőle.
    Csak így tovább, várom a kövit!
    Puszi!
    Lorine

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hmm...
      Valóban elgondolkodtató, hogy mit miért tesz kis betegünk. Rengeteg olyan dolgot tesz, ami mind arra utal, hogy valamilyen szinten nem ép, ugyan akkor ott van az ezernyi másik érv amellett, hogy de igenis az. Elég nehéz eldönteni, hogy melyiknek van több szilárd alapja. Sajnos a későbbiekben ez a határ csak még jobban el fog mosódni, ezért előre is elnézést kérek.
      Bevallom, Liamnek először teljesen más szerepet szántam, de végül változtattam, mert beleképzeltem ebbe a helyzetbe, és bár először még én is furcsálltam, de, ahogy egyre több helyzetben képzeltem el,valahogy megtetszett. :D
      Köszönöm, a biztatást!
      Puszi <3

      Törlés
  4. Szia most találtam rá a blogodra gondoltam elolvasom mert miért ne.
    Az elején abba akartam hagyni, nem tudom mért nem volt szimpi, de mondom csak két rész, ezzel nem veszítek semmit és tényleg nem. Inkább nyertem mert kezdem megérteni az alap sztorit is úgyhogy így tovább. Hajrá! #.# (eztmindenblogkominálodateszem)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Örülök, hogy nem adtad fel és remélem a további részek is elnyerik a tetszésedet. Velem is előfordult már hasonló helyzet. :)
      Köszönöm a biztatást! Próbáltam a prológusból a legtöbbet kihozni, úgy, hogy ne áruljak el belőle sokat, viszont mindig fenn áll a veszélye annak, hogy nem mindenkinél arat osztatlan sikert, arra viszont kíváncsi vagyok, hogy miért nem volt szimpatikus. Örülnék, ha egy kommentben kifejtenéd, mert sosem lehet tudni, hogy miből tanul az ember. Igyekszem úgy írni, hogy ne legyen elcsépelt, de elgondolkodtató és valamilyen szinten izgalmas maradjon, ezért kérem, és vagyok végtelenül hálás, hogy leírjátok a véleményeteket.
      Remélem a következőben sem fogsz csalódni.
      Puszillak <3

      Törlés
  5. Szia!:)
    Most találtam erre a blogra és valami eszméletlen.
    Nagyon jó a stílusa, az alapsztorija is rögtön megfogott, nem ilyen tucatblog. Kíváncsi vagyok, mi lesz Lou-val és Harry-vel. Elég sok kérdésem van, remélem hamar mindenre fény derül.
    Csodás lett, nagyon várom a kovit!:)
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Köszönöm, örülök, hogy tetszik.
      Elhiszem, hogy sok kérdésed van, ha nem én írnám, én is hasonló cipőben járnék, és tudom, hogy ez valamilyen szinten bosszantó, de azért szép lassan mindenre fény derül. Ígérem!
      A következő részben mondjuk, inkább csak még több kérdést fog felbukkanni, amiért elnézést kérek, viszont annak a folytatására már kevesebbet kell várni. :)
      Puszi <3

      Törlés
  6. Nagyon-nagyon imádom a történetedet, és örülök, hogy végre részese lehetek. Annyira élethű, hogy párszor összerándultam olvasás közben, olyan szinte beleéltem magam... mintha én is ott lettem volna. Imádom az elvont történeteket, és ebben megfelelő mennyiségű rejtély lakozik. Éppen erre vágyom, ez kell nekem. Köszönöm, hogy megalkottad, én rendületlenül támogatlak! <3

    Sam xXx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én örülök neki, hogy elolvasod! :)))
      Borzasztó hálás vagyok, amiért ilyen véleménnyel vagy a történetről. Igazán hihetetlen érzés, vagy inkább jobb szó rá a felfoghatatlan. Nagyon jól esik, főként, hogy te magad is írsz.
      Remélem tetszeni fognak a további részek is, és nem okozok velük csalódást! :)
      Igyekszem a folytatásokkal! :))

      Puszi <3

      Törlés