1. fejezet - Az azúrkék esernyő

Sziasztok :)))

Sikerült betartanom az ígéretemet! 

Először is szeretnék köszönetet mondani  csodás kommentekért, mert igazán felemelő érzés tudni, hogy valóban tetszett a Prológus és így van értelme folytatni a történetet. 

Emellett nem tudom elégszer megköszönni Lorine Wrightnak a segítséget és a csodás fejlécet, amibe teljesen beleszerettem. Akár hányszor ránézek, egészen egyszerűen az jut az eszembe, hogy imádom. 

Ezen felül pedig szeretném megköszönni a négy feliratkozót és az oldalmegjelenítéseket. Már most imádlak titeket :)))

Tehát elkészült az első fejezet. Röviden annyit róla, hogy egy picit talán hosszú lett, de bárhogyan próbáltam, egyszerűen nem ment a rövidítés, sőt, épp ellenkezőleg. Ezért döntöttem úgy, hogy egy részét inkább a következőbe gyömöszölöm. Mást viszont nem is igen szeretnék róla mondani, mert azt tőletek várom :) , Remélem tetszeni fog.

Jó szórakozást! 

Hétfőn a fejfájás olyan elánnal kúszott a tudatomba, mint a reggeli gyors. Megpróbáltam felnyitni a szemhéjaimat, de a csekély fénytől a szemeim közé beleszúró éles fájdalom miatt, inkább a sötétséget választottam. Képtelennek éreztem magam a mozgásra, minden porcikám sajgott.

 Megint hallottam a hangot. Emiatt riadtam fel. Telefon. Az enyém és túl sürgetően hatott ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. A sötétben tapogatózva kutattam utána az éjjeliszekrényemen. Amikor rátaláltam, egy diadalittas mosoly keretében húztam végig az ujjam a képernyőn a hívó azonosítása nélkül.

– Harry!

Kénytelen voltam eltartani a fülem mellől a zaj forrását, máskülönben kiszakadt volna a dobhártyám. Liam maximális hangerővel ordított bele. Meg mertem volna esküdni rá, hogy még mindig részeg. Utolsó szemeszter nyitópartinak csúfoltuk a tegnapi agysejtpusztító esténket, de igazából egymás asztal alá ivását gyakoroltuk zenére. A fejfájásomból ítélve hála a mérhetetlen alkoholmennyiségnek, valószínűleg az egyik felét elveszíthettem annak a tudásnak, amit az évek alatt eddig a fejembe gyömöszöltem.

– Liam! Mi a fészkes fenéért üvöltesz?! – kértem számon morcos hangon. 

– Végre felkeltél! Tegnap nagyon kiütötted magad. Több mint egy óra hosszáig tartott mire hazacipeltelek – kuncogott a telefonba jókedvűen a barátom.

– Ah... Volt már rosszabb... – vigyorogtam a kagylóba, miközben visszaestem a párnák közé – Egyébként merre vagy? Azt hittem a kanapén dekkolsz.

– Vártak a betegeim. Sajnálom, de nem akkor jövök el, amikor csak kedvem tartja. Itt mindig számítanak rám – a hangja bocsánatkéréstől zengett, pedig sosem haragudtam volna ilyesmi miatt. A munkahelye minden esetben elsőbbséget élvezett.

– Semmi baj. – Liam megkönnyebbült sóhajt hallatott a vonal másik végén. – Reggeliztél?

– Bekaptam pár falatot útközben. Kapkodtam, ezért alakult a nap úgy, ahogy… – morogta kényelmesen elcsámcsogva a szavakon. Ismertem már annyira, hogy tudjam, a ködösítés valami egészen más témának az előkészítését szolgálta. A plafonra szőtt pókhálókat számolgattam, míg összeszedte magát. -  Tudod, az a helyzet, hogy reggel ugyan még nem, de most úgy szakad az eső odakint, hogy öt perc sem kellene a bőrig ázáshoz. Akkor nem tűnt fel, de nálad hagytam az ernyőm. Elhoznád nekem a kórházba?

Kicsit éberebb lettem. Barátok esetén a válasz egyértelmű, de valami nem stimmelt. Liam mindig is egyenes, határozott ember volt. Sosem írt volna körül ilyen kínos regénnyel egy aprócska kérést.

Az ablakhoz sétálva kilestem a sötétítőn. Odakint tipikus Londoni időjárás uralkodott. A beborult ég alkonyathoz hasonló sötétséget generált, mindezt szakadó esővel koronázta meg. Az utcát ellepték a felülről színes gömböknek tűnő emberek, akik igazából ernyőik alatt kerestek menedéket a cudar természeti jelenség elől.

– Mond Liam, nincs valami hátsó szándékod? – kérdeztem a függöny varratát piszkálgatva. A konkrét rákérdezést véltem a legegyenesebb útnak.

– Csak nem akarok elázni – felelte közömbösen, de nehezen hittem neki. Sántikált valamiben, ezt minden érzékem jelezte.

– Foghatnál egy taxit is...

– Inkább vigyáznék a környezetre.  – Mert engem átfurikáztatni a városon egy ernyővel sokkal környezetkímélőbb, de nem vitatkoztam tovább. – Viszont, ha fontosabb elfoglaltságod van...

– Dehogy! Mikor végzel?

– Igazság szerint már végeztem – A könnyed hangjából ítélve vigyoroghatott. Szinte magam előtt láttam az önelégült képét.

– Fél óra és ott vagyok.

Mi folyik itt?

Még néhány percig ezen töprengtem, aztán a konyhába indultam felpörgetni magamat egy kávéval. Útközben a pillantásom az ajtó melletti esernyőtartóra siklott, ahol az én feketém mellett, ott virított Liam azúrkékje is. Szerintem egyszerű kék volt, de ő mindig kikérte magának, hogy az „azúrkék”. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy felejthette el magával vinni.

Maximalistának ismertem meg. Osztályelsőként végzett Oxfordban és harmincnégy évesen már saját praxisa van az ország egyik leghíresebb létesítményében, a Sigmund Freudban. De az ernyőt bezzeg itt hagyja. Egy őshonos londoni... Persze...

Halk csilingelés kísérte puha léptek közelítettek felém a csendes lakásban. Szép lassan egyre zajosabbá forrta ki magát. Mosoly terült el arcomon, miközben megfordultam a ház úrnőjének üdvözlésére.

– Szia, drága! – köszöntöttem, és lehajoltam végigsimítani őnagysága hófehér bundáján.

Kisebb meglepetésemre Molly elhúzódott az érintésem elől, de a tapasztalt macskatartók megrökönyödés helyett ezen hamar túl teszik magukat.

– Sajnálom, édes, amiért későn keltem – A konyhaszekrény legfelső polcáról kihalásztam az alutasakos macskaeledelt. Molly úgy rohant csöpp cicamancsaival a tálhoz, mint aki napok óta csak száraz kenyéren és vízen él. Ahogy elnéztem tömör–gyönyör alkatát, azért messze állt az éhenhalástól. Hiába követtem az állatorvos diétázós tanácsát már két hónapja, még semmit nem fogyott a szentem.

A kávéfőző csipogva jelezett. Sajnos az órája tizenöt perccel dél előtt járt, ezért, ha még rendbe akartam szedni magam indulásig, le kellett mondanom arról a feketéről. Magamban megesküdtem, hogy karácsonyra tényleg veszek Liamnek egy összecsukhatós ernyőt és nem fog érdekelni a hisztije, hogy alig egy használat után tönkremegy, vagy még gyorsabban, mert már a táskájában eltörik.

 

 

A Sigmund Freud Intézet parkolójában bőven akadt szabad hely. Kiszállva a kocsiból egy orkán erejű széllöket azonnal mellbe vágott, így nem sok kedvem maradt az épület előtti parkban vagy a fehér és sárga, itt–ott potyogó vakolatú, hatalmas épületben gyönyörködni. A mihamarabbi biztonság reményében kevésbé előkelő módon keltem át a fákkal szegélyezett járdán és olyan lendülettel löktem be a recepció ajtaját, hogy majdnem fellöktem az ott serénykedő Emmát. A recepciós prospektusokat rendezgetett az ajtó melletti rácspolcokon. Perzselő tekintettel fordult felém – készen arra, ha kell, a sárga földig lehordjon, miközben a tiszteletről tart egy kisebb prezentációt –, de a pufók arcát szántő ráncok nyomban kisimultak, amikor a szemeiben megcsillant a felismerés. Még két másodpercem marad a menekülésre, viszont tavasz óta kijöttem a gyakorlatból és a lassú reakcióidőmet kihasználva, Emma elkapta a derekamat. Így sikerült csontropogtató ölelésben részesítenie.

– Harry! Te jó ég! Elsőre meg sem ismertelek!

A szorongatásába beleadott nem mindennapi ereje miatt enyhe féltéssel gondoltam az ezt elszenvedő bordáimra.

– Én is örülök Emma – kapkodtam levegő után, de a fájdalmam ellenére minden további nélkül viszonoztam hasonlóan meleg fogadtatásban.

– Egész nyáron nem láttalak, erre betoppansz ide, így! – mutatott rajtam végig jelentőségteljesen egy alapos méregetés után. – Megnőtt a hajad. Olyan vagy, mint egy igazi szívtipró – bókolt, miközben hosszú fekete copfját hátra csapta és visszasétált a pult mögé. – Lemerem fogadni, hogy nincs egy szabad perced sem a temérdek randevú miatt, vagy esetleg van azóta valakid, hmm? – kérdezte a szemöldökét húzogatva bárgyú mosolya fölött. 

Szólásra nyitottam a szám, de nem maradt időm válaszolni. Egy tálca ínycsiklandó süteményt nyomott az orrom alá.

– Tegnap sütöttem, vegyél! Egyébként, hogyhogy bejöttél? Úgy tudom, csak jövőhéttől kezdesz.

Emma szócsöve megállíthatatlanul beindult. Imádott pletykálni. Szinte zavarta, ha valamit nem tudott, a mostani kapkodásából ítélve azonban vagy előre sejtette a válaszom, vagy nem érdekelte igazán.

Feltettem magamban a kérdést: De akkor minek kérdezi?

Idáig is bűzlött az ittlétem oka, a recepciós túlbuzgósága csak rátett egy lapáttal.

– Liam tegnap nálam hagyta az ernyőjét. Reggel szinte könyörgött, hogy hozzam el – lebegtettem meg a bizonyítékot a szeme előtt. Emma követte a mozdulatom, majd tekintetével körbepásztázta a szobát, mintha a gondolatait próbálná összeszedni.

– Az a fiú egyszer a fejét is elhagyja. Egyedül a betegeire tud maradéktalanul koncentrálni – nevetett fel vidáman. – Bár az igazat megvallva mostanában sokat panaszkodik. Az egyikükkel sehogy sem boldogul.

– Igazán? Nekem erről nem is mesélt...

Emma úgy beszélt, mintha egy ezredjére elismételt mondatot kellene szavalnia, de ezen kívül a mondandója is megfogott. Liam mindig remekül végezte a munkáját. Persze a legjobbak is hibázhattak.

– Ezek szerint csak itt panaszkodik. A beteggel már három orvosunk próbálkozott. Liam a negyedik, és eddig ő tartja a rekordot. Négy hónapja kezeli, de a kisebb hullámvölgyek után kezdi feladni. Semmit nem haladtak előre.

– Majd beszélek vele erről – biztosítottam, és a pulttól balra beillesztett ajtóhoz léptem. – Hol találom?

– Szerintem az irodájában lesz.

Még akkor is az Emma ajkán játszó huncut mosoly járt a fejemben, amikor a hosszú folyosón lépkedtem az említett iroda felé. Ma nagyon furcsán viselkedett mindenki, még Molly is. Reméltem, hogy nem tervezi a későn kelésem miatt bosszúból szétkaparni a fehér bőrkanapém oldalát...

Épp elhaladtam egy másik folyosó keresztezése előtt, amikor Li hangja kissé erélyesebben vált ki a kórházi alapzajból. Megtorpantam és visszakukucskáltam a beugróba. Liam nekem háttal állt. A rövid ősz hajáról, drótkeretes szemüvegéről, barázdáiról és az arcára kiülő állandó kemény tekintetéről, rögtön felismertem a társaságát, Dr. Gilbertet. Elmélyült beszélgetésük miatt csak akkor figyeltek fel rám mindketten, amikor melléjük értem.

– Dr. Gilbert! Nagyon örvendek! – nyújtottam barátságosan kezet az éltes orvosnak, de csak egy komor biccentést kaptam válaszul.

– Harry! – Liam félszegen átölelt. Ő legalább örült a jelenlétemnek. – Dr. Gilbert, ha nem bánja majd holnap folytatjuk.

Az orvos bólintott nekünk majd arra távozott, amerről én érkeztem korábban, de mellettem elhaladva még megajándékozott egy szúrós pillantással. Tudtam, hogy nem szívlel az öreg, és bár soha nem értettem meg miértjét – hisz életemben nem követtem el ellene semmit, ami okként szolgált volna rá –, megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a felém irányuló faragatlan gesztusait.

– Ne is törődj vele, csak a rossz idő miatt zsémbesebb az átlagnál – legyintett Li könnyedén.

– Itt mindig ilyen az idő...

– Jaa...

– Ha lehet, legközelebb ezzel gyere munkába. Legalább akkor, amikor a másnaposságomat próbálom túlélni – A kék esernyőt jelentőségteljesen Liam kezébe nyomtam. – Egyébként miről volt szó? Annyira belemerültetek, hogy egyikőtök sem vett észre.

– Egy kis orvosi diskura néhány betegről – vont vállat, majd a mellettünk lévő ablak felé fordult.

Csak most tűnt fel, hogy a szabadidős szoba mellett ácsorogtunk. Liam osztályáról a betegek – orvosi engedély ellenében –, itt tölthették a szabadidejüket. A folyosóról egy hatalmas detektív üveggel ellátott ablak engedett bepillantást nyerni a páciensekre, így az orvosok és ápolók a betegek zavarása nélkül rajtuk tudták tartani a szemüket. Odabentről csak a saját tükörképüket látták viszont.

A pillantásom önkéntelenül siklott végig az odabent szórakozókon. Mindegyikük a szocializálódás és ezzel a gyógyulás reményében voltak itt. A számos asztal és szék közül valamennyi használatban állt. Három férfi önfeledt pókerpartiba merült, a könyvespolcok mellett álló székeken két hölgy olvasgatott, míg kicsivel odébb két fiatalabb rajzlapok fölé görnyedt. Színes ceruzákkal alkottak, néha–néha felpillantva a szoba falán lógó televízióra, amiben valami sorozat ment. Az utolsó asztalnál egy kövér férfi ült. Sakkozott, de nem lévén ellenfele, önmagával játszott. Szerencsére a viselkedés semmi rendellenességet nem jelentett. A sakkmesterek is szoktak önmaguk ellen játszani a lépések gyakorlása miatt. Egy darabig figyeltem a mecset és megállapítottam, hogy valószínűleg remek játékos, mivel rengeteg trükköt ismert. A szemlélődésem sorát egy sarokban gubbasztó fiú zárta.

– Ő új beteg? – mutattam rá.

– Mondhatjuk – bólogatott Liam.

Akaratlanul is elemezni kezdtem a bent tartózkodókat. Megpróbáltam a viselkedésükből néhány problémájukat diagnosztizálni. Erről persze Emma feszélyezettsége ugrott be valamelyikük miatt.

– Hallom problémád akadt egy pácienseddel.

– Honnan tudsz te erről?

– Emma – Válaszoltam röviden.

– Gondolhattam volna! De így igaz – sóhajtott fel gondterhelten.

– Azt hittem ez nem fordulhat elő veled. Melyik az?

Kutattam a kilenc ember között, pedig volt egy sejtésem.

A sarokban ülő fiúra mutatott.

- Csak azért van itt, mert már sajnálom rácsukatni a szobaajtót.

– Mióta van itt? – kérdeztem gyakorlatiasan.

– Lassan egy éve. Két héttel azután került hozzám, hogy befejezted a gyakorlatot. – meglepetten kaptam rá ismét a fejem. – Már öt éve intézetből intézetbe kerül – folytatta anélkül, hogy viszonozta volna pillantásom. – Az orvosok sorban mondanak le róla. Bármivel próbálkoztak, nem érnek el nála változást. Ez alól én sem vagyok kivétel. Egy héten hatszor beszélünk, vagyis inkább én beszélek, mert ő alig hajlandó megszólalni. A főnökség teljesen rámakaszkodott. Kíváncsiak, hogy sikerült–e elérnem valamit, ha már ennyi ideje a betegem, mivel az első orvosán kívül én bírtam eddig a legtovább. Kissé még bűntudatom is van, mert csak húzom az időt. Ha azt mondom, hogy én is feladom, akkor tovább küldik. Szerencsétlen fiú. Attól félek a végén kezelhetetlen szöveggel örökre bedugják valami sötét szobába, pedig ez nem igaz. Szerintem mindenki kezelhető, csupán meg kell találni a módját, amit sajnos én hiába keresek.

Liam meséje hallatán megfeledkeztem a szörnyű reggelemről, a fejfájásról, a durcás macskáról és a furikázásról. Eljelentéktelenedtek. Parányi ellensúlyban álltak egy lehetetlen sorssal szemben. Számtalan esetről hallottam, ahol a pácienst begyógyszerezték és élete végéig egy eldugott kórházban ápolták. Az nem élet, pedig könnyen rá is ez várt.

– Mindig így viselkedett?

A fiú mintha tudta volna kiről beszélünk. Váratlanul felkapta a fejét és egyenesen a szemembe nézett.

Ijedten hőköltem hátra az üvegtől. A mozdulatában annyi szándékosság rejlett, mintha pontosan tudná hol vagyok. Liam jóízűen kuncogott míg én a heves légzésemet próbáltam újra az irányításom alá vonni.

– Ez detektív tükör, igaz? – Megbabonázva meredtem a fiú kék szemeibe.

– Az. Meg kell hagyni, van neki néhány furcsa tulajdonsága. Először én is frászt kaptam, de biztosan nem lát minket. Leellenőriztem már vagy hússzor.

Odébb álltam egy lépéssel, mire a kék szempár valóban nem követett. Ez a tény sokkal nyugodtabbá tett, mint Liam szavai.

Újra végigmértem az első ránézésre teljesen átlagos fiút. Barna haj, világos bőr, a kék szemei pedig kellemesen ellágyították az élesen kirajzolódó arcvonalait. Könnyen szimpatizált vele az ember. Csak a tekintetétől ne állt volna fel a szőr az ember hátán. Magamban elkönyveltem őt a nap legbizarrabb személyeként.

– Egyébként barátságos. Vagy legalábbis, nem köt bele senkibe – sietett Liam a megnyugtatásomra, mintha csak megérezte volna, mire gondoltam az imént.

– Te vagy az orvosa, tehát hiszek neked.

 Liamről lerítt a csalódottság. Nem egészen erre a válaszra számíthatott, ezért gyorsan kijavítottam magam. 

– Biztosan remek srác. Mi lenne, ha átküldenéd a kartonját? Megnézem hátha tudok valamiben segíteni – Li nem mosolyodott el, de a szemei igen. – Tudod, ma egész nap az a furcsa érzésem volt, hogy többet akarsz tőlem, egy egyszerű esernyőnél – Nem bírtam tovább. Féltem, ha nem teszem szóvá a gyanakvásaimat, akkor minden további mozdulatában csak az apró célzásokat fogom látni, egy olyan dologgal kapcsolatban, ami számomra ismeretlen, a végén pedig teljesen bele fogok bolondulni.

– Igazából… – Liam lesütötte a szemét. Olyan arcot vágott, mint akit tetten értek. Ledöbbentem a megérzésem helytállóságán. – Volt egy kis hátsó szándékom azzal a bizonyos hívással – A feje olyan tempóban mélyült vörösbe, hogy éreztem, ezúttal nem csupán futárkodásra fog kérni.

– Csak bökd ki – sóhajtottam lemondóan.

– Arra szeretnélek kérni, hogy vedd át Louist.

A váratlan sokktól szenvedve nagyokat pislogtam. 

Vegyem át a betegét? Én?! Egy diák?! Az egész olyan valószerűtlennek tűnt, hogy majdnem kiröhögtem, de látva az arcára kiülő komolyságot, csak még kellemetlenebbül éreztem magam.

– Liam… ez nagyon nagy felelősséggel járna… én…

– Te kiváló orvos vagy, pontosabban leszel – javította ki magát gyorsan, heves fejrázással felvezetett ellenkezésem láttán. – Ez egy kiváló lehetőség lenne számodra tapasztalat szerzés céljából…

– Li! Én még nem állok erre készen! Ha valamit rosszul csinálok, talán rontok a helyzeten! – Kétségbe esetem. Amit a fejébe tervként iktatott, az egyenesen őrültségnek minősült. A gyakorlatom a szakma csúcsán álló orvosok irányítása alatt telt, de teljesen egyedül sosem maradtam igazi beteggel. Hogyan hozhatnék meg máris önálló döntéseket vele kapcsolatban.

– A szemeszter végére pszichiáter leszel Harry! Előbb utóbb el kell kezdeni. Mindenki így volt vele.

– Mindenki rezidensként kezelt saját betegeket? – kérdeztem ironikusan.

– Nem, de te jó fejű vagy. Segédtanár lettél harmadévesen az egyetemen, az eszed zseniális! 

– De itt már életek forognak kockán. Miért pont én?

– Nem figyeltél rám, igaz? Nem jutunk vele semmire. Itt sokan már meg sem próbálják, mert az önéletrajzukat rontaná le egy eleve könyvelhető kudarc. De neked talán menne! Egy egész évig pesztrálhatnád. Végre stabilitást kaphatna valakitől. Szinte egy korcsoport vagytok, hátha bizalmasabb is lenne veled. Remek lehetőség. Kapsz egy beteget, akivel egyedül te foglalkozhatsz, erről még akár a szakdolgozatodat is írhatod – úgy hangzott, mint aki előre eltervezte az egész beszélgetés, és számba vette az összes lehetőséget, amit felhasználhat majd a meggyőzésemre. – Ha sikerül vele elérni valamit, ha nem, mindenképpen írhatsz róla. Ha akarod felügyellek majd, így biztosan minden simán fog menni. Vagy ennyire nem bízol magadban? Akkor hogyan akarsz majd praktizálni?

Hát persze. Amikor a szép szavak nem működtek, egyenesen az önérzetembe taposott. Ez az igazi Liam. Tudja mik a gyengepontjaim, és mivel képes a legegyszerűbben rávenni valamire. 

Beharaptam az alsó ajkaimat, és eljátszottam egy percig a gondolattal, mi lenne, ha valóban, már most orvos lehetnék. Tekintetem a fiúra esett, majd vissza Liamre. Képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a barna szemeiben lévő könyörgést, de ezúttal tényleg túl sokat kért.

– Sajnálom...

Liam elszántan állta a pillantásom még egy darabig, de végül feladta. Tehetetlenül fordult el tőlem.

– Liam…

– Semmi baj Harry, valahogy még elhúzom az időt. Ki tudja, talán a végén még sikerül áttörést elérnem az utolsó pillanatban. Az első ajánlatod áll még, ugye? – kérdezte lemondó hangon, anélkül, hogy rám nézett volna.

– Persze, küld át este az anyagát. Átnézem – túl gyorsan válaszoltam, ezért úgy tűnhetett, mintha lecsapnék a kínálkozó menekülési lehetőségre. Ezt Liam is észrevehette, mert csupán bólintott. 

Csalódott bennem a mentorom. Szégyelltem magamat előtte, de igazságtalanul haragudott rám. Senki nem nehezítené meg a saját sorsát szándékosan. Ő maga mondta mennyire lehetetlen az eset.

– Gyere, hazaviszlek – mondtam békítően.

– Még van egy kis dolgom a főorvosnál. Egy–két megbeszélnivaló. Köszönöm az ernyőt – Intett vele, majd megindult az ellenkező irányba.

Túl jól ismertem. Ennyivel kizárt, hogy feladta volna. Szándékosan váltott búskomor hangulatra. Bármiben mesterkedett, jó úton haladt, mert mardosott a bűntudat.

Otthon Molly legalább nyávogva szaladt elém, én pedig semmi másra sem vágytam, csak, hogy a bundáját simogatva merülhessek gondolataimba. Felkaptam a földről, leültem vele a kanapéra, ahol önként kényeztettem az ölembe húzva, a dorombolás és ingyenes gyomormasszázsért cserébe. Azon tűnődtem, mi lenne, ha valóban szabad kezet kapnék, és egyedül kezelhetném a fiút. Önmagammal viaskodtam a felelősség és tanulási lehetőség között. Hiába ajánlotta Li a felügyeletét, mert abban az esetben minden hibámért őt teszik felelőssé és ezt lehetőleg kerülni akartam. De megint ott volt a tény, hogy hasonlóan hozzá, én sem akartam csakúgy lemondani valakiről. Vajon miért voltak képtelenek rajta segíteni? Valóban ennyire reménytelen a helyzet? Vagy ő az, aki nem enged? De hát ott vannak a gyógyszerek, azokkal rá tudták volna bírni néhány dologra. Talán nem is tudják, hogy miben szenved… Nem, az képtelenség. Ahhoz túl sokan vizsgálták már meg.

Egész délután ilyen gondolatok kergették egymást a fejemben, amitől kezdett megint megfájdulni.

A telefonom e–mailt jelzett, és ez volt az a hang, ami ráébresztett a tényre: idő közben beesteledett. A tudatalattim már várta ezt a hangot. Olyan gyorsasággal kaptam a készülék után, hogy majdnem lelöktem az ölemben hesszelő Mollyt.

– Ne haragudj, cicám – kértem tőle elnézést, de menthetetlen volt a helyzet, mert sértődötten szaladt el a konyha irányába. Máskor utána mentem volna a bocsánatáért könyörögni, míg órákkal később hajlandó abban a kegyelemben részesíteni, hogy lenéző tekintettel a kezemet kaparófaként üzemeltetve játsszon velem, de fontosabb dolognak ítéltem meg az üzenetem. Megnyitottam Liam mailjét, amiben ott virított az akta. Megremegett az ujjam a letöltés felett, de nem bírtam rábökni. Kiléptem, és a gyorshívóban rámentem az egyetlen névre, ami ma keresett.

A kapkodásom mutatott rá mit akartam pontosan.

Fel alá járkáltam a szobában, miközben türelmetlenül vártam. Ahogy kattant a vonal, úgy csúszott ki a számon az az egy szó, amit már délután ki kellett volna mondanom:

– Elvállalom.