2015. december 17., csütörtök

2. fejezet - Nyolc páciens és Ő

Sziasztok!
Hamarabb kész lettem, szóóóóval.... nem bírtam ki. XD
Nagyon köszönöm az előző részhez a véleményeket és az oldalmegjelenítéseket. 
Arra gondoltam, hogy bevezetek valami rendszert, mert nekem is és nektek is jó, ha tudjátok mikor jön a következő rész. Van mihez viszonyítani. Szóval, hetente egyszer, Vasárnap fogok hozni új részt. Ez alól viszont kivétel lesz a jövőhét, mivel a Vasárnap mellett, az Ünnepek alkalmából, egy másik fejezettel is szeretnélek titeket meglepni :)
A mostani rész is elég hosszú lett. Be kell látnom, hogy hiába próbálom, egyszerűen nem tudok rajtuk karcsúsítani, szóval egy darabig biztosan nem fogtok panaszkodni a terjedelem miatt.
Röviden még annyit, hogy ebben a részben megismerkedünk egy kicsit közelebbről kedvenc párosunk másik tagjával. 
Kérlek írjatok, vagy klikkeljetek, hogy tetszett fejezet, mert a kritikákból tanul az ember, a jó vélemény pedig ösztönöz. :)
Jó olvasást!

~ Amy ~





Van egy gondolat… Őrült… ami folyamatosan ott motoszkál a fejedben… Őrült… és bárhogyan próbálod kiverni a fejedből, sehogyan nem tudod,… Őrült… mert akárhányszor próbálsz arra gondolni, hogy elfelejtsd… Őrült… az annyiszor fog újra és újra előugrani, hogy végkép belevésse magát a tudatodba.



Az izgalmasnak ígérkező nap miatt forgolódással töltöttem az éjszaka legnagyobb részét. Hajnalban aztán feladtam a kísérletet az alvásra és inkább készülődni kezdtem. Több mint másfél óra állt a rendelkezésemre, mégis késésben voltam a figyelmetlenségem miatt, már az első napon. Türelmetlenül járkáltam fel - alá, mert bár alig egy perccel ezelőtt még a kezemben tartottam a kulcscsomómat, sikerült elhagynom valahol a házban.
Molly nyávogva hívta fel magára a figyelmemet. Őkegyelme nem sokszor nyilvánult meg ebben a formában, így kénytelen voltam foglalkozni vele. A vad rohangálásommal és csapkodásokkal felforgattam a reggelét. Sértetten ácsorgott a bejárat mellett, mintha távozásra kérne. Mellette, a fogas alatt nem más szúrta ki a szememet, mint a bűnös tárgy. Legszívesebben lekevertem volna magamnak egyet, amiért csak a legnyilvánvalóbb helyen nem néztem meg. Egy nagy levegővel és két perccel később már a lépcsőházban rohantam, hiszen sem időm, sem kedvem nem volt kivárni a lift idegesítően ráérős érkezését.
Fél kilenckor estem be a kis előcsarnokba. Második napja tomboló viharnak hála hiátlan sáros cipőnyomokat hagytam a fehér padlón magam után. Félve néztem a titkárnő szemébe. Emma szúrós tekintettel és beharapott ajkakkal viszonozta pillantásom, majd nagyot sóhajtott, és felmosófát ragadott a sarokból.
- Szóra sem érdemes, Harry. Ez az időjárás átka. Nyugodtan menj be, tettem egy száraz lábtörlőt a benti ajtó elé.
A toleranciájáért cserébe irreálisan nagyokat lépve - a kisebb felfordulás reménye miatt -, követtem az utasításait. Az ajtó melletti panelon beütöttem a kódomat, a zár kattanásával pedig elhagytam a helyszínt.
A folyosókon teljes csend honolt, mert a kezelések egy része már tartott. Rettentően szégyelltem magamat. Liammel nyolcra beszéltük meg előző este a találkozónkat, hogy mindent legyen időnk átbeszélni, a késéssel pedig távoli viszonyt ápoltam. Eddig. Meglepetésemre végül egy lelket sem találtam az irodájában. 
Úgy döntöttem mégis itt várom meg. Hellyel kínáltam magamat az óriási fenyőasztal előtti székek egyikén. Velem szemben két hatalmas ablak ásítozott ráérősen a borús égre, a köztük álló szünetben pedig egy vitorlás hajó küzdött a vászonra festett fekete, viharos hullámokkal. A fal mentén régi szekrények sora húzódott roskadozó polcokkal a vaskos orvosi könyvektől, mellettük egy hatalmas ingaóra mutatójának kellemes kattogása alkotott furcsa szimfóniát az ablakot verő esőcseppekkel. A szoba közepén hatalmas bőr fotel, valamint egy vele azonos huzatú heverő kapott helyet. A sötétzöld falak, a barna, szintén egy sötétebb tónusát viselő bútorokkal, kellemes vacok hatását keltette az emberben, ahol takaróba bugyolált szunyókálásra vágyott.
A világért sem szakítottam volna meg a kellemes csendet. Mintha a százéves téglák magukba itták volna a gyógyításhoz szükséges tudást. Az egész éjjel kattogó agyam végre békére lelt idebent. A meditációmat Liam és a két centis felzselézett hajának felbukkanása szakította meg.
- Jó reggelt! Bocs a késésért, csak sok volt a papírmunka, hogy kiadják ezt – lóbált meg előttem egy vaskos aktát.
-  Mit akarsz azzal? Begyújtani vagy gyilkolni?
Liam az asztalra rakta a közel hat kilósnak tűnő papírkupacot, ami a fához csapódva tompa puffanó hangot hallatott.
- Sok orvos, sok papírmunka – Keresztbe tett lábakkal ült le az asztala túloldalán. – Hol is kezdjük? – tette fel a kérdést inkább csak önmagának, miközben felnyitotta pakkot, és homlokráncolva kezdte tanulmányozni az első oldalt.
- Várj! Nem ezt küldted nekem át tegnap? - kérdeztem mély homlokráncok alól, miután elolvastam a borítóját.
- Igazából csak egy üres linket kaptál. Tudtam, hogy olvasás előtt vállalni fogod. Igazam lett - rántott vállat könnyelműen.
- És mi van, ha megnyitom és lebuksz?
- De nem ez történt. Tehát...
- Várj! Mielőtt belekezdünk, nem kellene értesíteni az igazgatót?
Liam széles mosolyt villantott az asztalon összefont ujjai mögül.
- Most meg mi van? – néztem a zavaróan huncut csillogással telt szemekbe.
- Tegnap már mindent elintéztem. Az igazgatót meg sem kellett győznöm, egyenesen odavolt az ötlettől. Imád téged Harry! Jobban várja a fejleményeket, mint te vagy én.
Elhűlve hallgattam a mentoromat. Eleve alapozott a beleegyezésemre, mielőtt én magam tudtam volna róla. Napok óta tervezhette az egészet.
- Hogy vehetted biztosra, hogy belemegyek? Mi van, ha nemet mondok? - kérdeztem felháborodva.
- Nyugodj meg! Gondoltam, ha ügyesen tálalom, könnyebben megadod magad. Végső esetben a lágy szívedet vettem volna célkeresztbe. Arra hamarabb hallgatsz... - mormolta, miközben a drága, ezüst tollát forgatta az ujjai közt.
- Tudhattam volna. Gondolom segítséged is volt.
- Emma - felelte egyszerűen. 
- Hát persze... - A szenzoraim egész nap küldték a jeleket összeesküvésükkel kapcsolatban, és én mindet véletlennek hittem.
- A buli utáni reggel józanabb voltam, mint gondoltad. Minden rafináltságomat bevetettem. Az ernyőmet gondosan a tieid között hagytam, mert tudtam, hogy aznap szakadni fog. Hétfőn nem tartok foglalkozást. Carterhez mentem megbeszélni a részleteket és elvégezni a papírmunkát. Emmával elrendeztük, hogy amikor átléped a küszöböt, feltelefonál nekem, így a szabadidős szoba előtt találkozhatunk véletlen - emelte ki az utolsó szót sokatmondóan. - Ezután elpróbáltuk párszor, miként tud majd hitelesen hazudni neked lebukás nélkül. Egyedül Dr. Gilbert csúszott véletlen a számításba. Kihasználta a magányos ácsorgásomat a folyosón, és sopánkodni kezdett róla milyen felelőtlen ötleteim vannak. Szóval épp kifejtettem neki mennyire nem vagyunk egy véleményen, amikor felbukkantál. Végül a gondosan kitervelt szövegem és érveim segítségével sikerült felébresztenem az ösztöneidet. Bár még nem mondtál igent, de nekem tökéletesen elég volt az „átgondolom” szöveged.
Egy dologra megtanított az elmúlt huszonnégy óra: maradéktalanul bíznom kellett az ösztöneimben, mert Liam olyan ember, aki tökéletesen tudott manipulálni. Jól ismert, és ha egy kicsit megerőltette magát, bármire rá tudott venni. Csúnyán kijátszott, bár utólag belegondolva kevésbé zavart a csalafintasága.
- Nem akarom fényezni magam, de elég jól sikerült a tervem – közölte enyhén túljátszott a hencegéssel. - Tehát az akta – lapozta fel a papírköteget, amikor érzékelte, hogy nem fogok részt venni önfényezésében. Lassan párolgott el az iránta érzett neheztellésem. – Kezdjük az elején és utána, ha még van kedved, találkozhatnál vele.
- Úgy terveztem, szeretném megtartani a te időpontodat – bőven volt időm átgondolni néhány gyakorlatias dolgot a bambulással töltött hajnali órákban.
- Eredetileg tízkor kezeltem, addig viszont maximum nagy vonalakban tudjuk átvenni az egészet, szóval jobb ha nem vesztegetjük az időt. Tehát, Louis Tomlinson, született…
- Várj! – Liam kérdő pillantással vizslatott, milyen nyomós indokom lehet, amiért megint közbeszólok, ezzel pazarolva a drága időt. - Semmit nem akarok tudni róla – A barátom szemöldökei csodálkozva kapaszkodtak fel homloka közepére.
- Nem akarsz tudni semmit? – kérdezett vissza döbbenten, mint aki rosszul hall, bár arca inkább kíváncsiságról tanúskodott, mint értetlenkedésről. Ezért szerettem őt. Képes volt először meghallgatni az érveket, és utána véleményt alkotni.
- Arra gondoltam, indulhatnánk egyenlő esélyekkel, tiszta lappal. Attól tartok, ha elolvasnék egy csomó feljegyzést és korábbi kórmegállapítást, abból akár egy téves diagnózist is felállíthatok. Így olyan lesz minden, mintha az első orvosa lennék. Legalábbis nekem – Liam figyelmesen hallgatott, miközben az ujjai a papírlapok sarkait egyenesítgették.
- De az első orvosa is tudta, hogy...
- Semmit.
- Rendben, akkor maradjunk az alapvető adatoknál.
Megráztam a fejem.
- Semmit nem akarok tudni – ismételtem. - Így is túl sokat tudok.
Liam felnevetett.
- Az csak a neeeve és néhány furcsa szokása - kötözködött szelíden, ám amint realizálta az elszántságomat, komolyabb hangnemre váltott. - Ez nem játék, Harry! Tulajdonképpen arra kérsz, zárjalak össze egy fenevaddal, védőfelszerelés nélkül. Felelősséget vállaltam érted.
Rajtam volt a felháborodás sora. Tudtam mit akarok, innentől pedig senki nem tántoríthatott el a célomtól.
- Érdekes. Korábban arról győzködtél, ez mennyire jó lehetőség számomra. Ilyen szabad kezek kapok, meg olyat, de amikor a módszereimet elmondom, ellenkezel. Ha már felajánlottad, hogy dolgozhatok vele, akkor azt a saját szabályaim szerint akarom csinálni.
Egy másik orvos döntésébe talán belenyugodtam volna, de nem az övébe. Liamet ismertem, ezért bátran hangot adtam a véleményemnek vele szemben. 
- A felügyeletem azt jelenti megbeszéled velem a döntéseidet és amit nem hagyok jóvá, azt nem teheted meg - A hangja ezúttal sosem hallott szigorúsággal csengett.
- Kiskoromban sokat jártam lovardába. Amikor új ló érkezett, megkérdeztem az oktatómtól, hogy harap-e. Azt mondta rúg is, csíp is, harap is. Mindenre fel kell készülnöm, ahogy neki is, hiszen idegenek vagyunk egymásnak. Úgy vélem ez a gondolat remekül asszociálható a mostani esetemre is. Fel fogok készülni, de ha nem hagysz kibontakozni akkor elveszed azt a lehetőséget, amiért idehívtál.
A koravén szemek méregettek néhány pillanatig, végül Liam becsukta a dossziét, és megadó biccentéssel felém tolta.
- Van különbség a kettő között, de legyen. Hatásos beszédet dobtál össze. Mielőtt elfelejtem, kapsz egy saját irodát is. Dr. Carter a huszonhármasat jelölte ki. Ez legyen az első olvasmány a polcodon. Nem kell kinyitnod, de tartsd kéznél – paskolta meg a sárga, papír kupacot. – Csináld úgy, ahogy jónak látod – A falnál támaszkodó hatalmas órára pillantott, majd egyeztette az időt a saját karórájával.
- A találkozást viszont előrébb hozzuk. Az első alkalommal szeretném látni hogyan boldogultok egymással.
Gyorsan a hónom alá csaptam az okmányokat és Liam után igyekeztem. Így vágtam bele életem egyik legizgalmasabbnak ígérkező szakaszába. Végre éreztem a kihívás össze nem téveszthető illatát. Egyenesen feltüzelt. A fejemben már a sokadik foglalkozásomat szerveztem, a kudarcot pedig számításba se vettem.
- A betegeknek reggel hétkor van az ébresztő. Fél nyolckor reggeli, gyógyszerosztás, utána a kezelőorvos által kiszabott napirendet követik, amit a főorvoson kívül az igazgatónak is engedélyezni kell. Este nyolckor villanyoltás. Louis jóformán csak a szabadidős teremben van, akárcsak ebben a pillanatban, szóval evidens a találka helyszíne. A többi beteggel ne foglalkozz, ők sem fognak veled. Próbálj a pácienssel kíméletes lenni, mert beletelt némi puhításba, mire engedélyt kaptam, hogy társaságban lehessen, mivel úgy ítélték meg… Hagyjuk. - sóhajtotta. - Végig figyelni foglak, és a veszély legkisebb jelére is kihozlak – gyorsan hadart, ezért erősen kellett koncentrálnom, ha nem akartam lemaradni egyetlen instrukcióról sem.
Célpontunkhoz érkezésünkkor a tegnapi jelenet idegesítően pontos mása tárult elém. Mintha valami fura időhurokba kerültem volna, ahol minden megismételte önmagát. Sajnáltam ezeket az embereket. Heteket, hónapokat vagy akár éveket töltenek itt el, az ismétléseknek élve egész álló nap, úgy, hogy talán fel sem tűnik nekik.
- Készen állsz? – Li vigyorogva tette fel a kérdést, de bennem hirtelen kezdett elhatalmasodni az izgalom és a félelem furcsa keveréke. A gyomrom kissé felkavarodott, így csak egy fintorhoz közelálló mosolyra futotta.
- Sok sikert! – veregette meg a vállam, majd beléptetést kért számomra az ajtóban őrt álló ápolóktól.
A szoba odabentről sem festett másként. A helyet fertőtlenítő és kellemes illatú légfrissítő lengte be. Három méteres magasságban mindössze egyetlen ablakot építettek be, amit belülről sűrű rácsok védtek, a falba süllyesztett tévé elé pedig vastag plexit vontak a hozzáférhetetlenség érdekében. A tegnap óta mozdulatlanul álló alapvető bútorzatokon kívül egy falhoz rögzített könyvespolcot láttam, néhány salátára olvasott irománnyal, két asztalt székekkel és három fotelt.
Az első lépésemmel nyomban nyolc érdeklődő pillantást vonzottam magamra.
- Jó napot! – köszöntem határozottam, mire néhányan udvariasan válaszoltak. Tekintettemmel azonnal a fiút kerestem a sarokban. A többiekkel ellentétben őt hidegen hagyta az érkezésem. Minden érdeklődés nélkül folytatta a semmittevését, amibe én teljes erőbedobással készültem belerondítani.
A páciensek időközben felhagytak a vizslatásommal és visszatértek az elfoglaltságukhoz. Felfigyeltem az olvasó hölgyek egyikére, aki fejjel lefelé tartotta a könyvet, míg a rajzolók közt valaki egyenes fekete vonalak százait húzta egymás után.
- Elvehetek egy lapot és ceruzát? - kérdeztem azt a hölgyet, aki az intézet udvarának mását örökítette meg a papírján.
- Kérdezd meg Victoriát. Ő nagyon gazdag, és képes lenne egész Londont ellátmányozni – mutatott az előtte üldögélőre.
- Szabad?
- Vidd csak, csóró alattvaló, ha ez szebbé teszi a napodat – biccentett felém kegyesen Victoria.
A szürreális helyzetet ellenére nem éreztem magam feszélyezve. Ha az ember eléggé  elhivatott, néhány találkozás után megtanulja kezelni a mentálisan sérült emberekkel való társalgását. Képes voltam félelem nélkül fordulni hozzájuk, ami kiemelkedő fontossággal bírt egy orvos számára. Azt tanították, amikor ez emberek fejlett tudata csődöt mond, az ősi ösztönök irányítanak. A segítséget csak egy határozottabb társuktól fogadják el. Ha természetesen viselkedünk, sokkal hamarabb megbíznak bennünk.
Mély levegőt vettem, ahogy idő közben egyre közelebb értem hozzá.
- Új vagyol itten? – szólított meg egy mély öblös hang. A mély koncentrálásom közben fel sem tűnt, hogy épp elhaladtam valaki mellett. Orvosként akartam bemutatkozni az idegennek, de valami megakadályozott benne. Ha névtelenül elegyednék beszélgetésbe másokkal, a fiú talán azt hinné, én is okkal kerültem ide. Ha az orvosoknak képtelen megnyílni, egy sorstársához talán másképp viszonyulna. Ezzel egyből elárulnám a módszeremet, ráadásul buta kis kísérlet, de egy próbát megért. 
-  Igen - feleltem röviden. - Most érkeztem.
- Bill vagyok – mutatkozott be a túlsúlyos férfi, és hozzálátott az előtte heverő sakkfigurák alapállásba való visszahelyezésének. – Játszasz velem?
- Sajnálom, de nem tudok – hazudtam könnyedén.
- Megtanítlak.
- Mond, mióta vagy itt? – Tereltem el a témát a fekete-fehér hadseregről.
- Másfél éve, de a doki szerint jól haladok – Bizalmasan közelebb hajolt hozzám, és a kezeivel egy tölcsért formált az ajkai köré, nehogy más is hallja a beszélgetésünket. - De a múltkor is megtámadozott a lámpa zsinórja. Óvatosnak kell lenni! Sosem tudhatod, mikor támadnak – bizonygatta komoly szemekkel. – Te vagy a világos. Először léphetsz! – tolta kicsit közelebb a fatáblát.
- Ne haragudj, de szeretnék másokat is megismerni –  a célpontom felé oldalogtam, mire Bill rám kiáltott.
- Őt most hagyd békén! – A férfi eddig jámbornak tűnt, most viszont kissé még fel is emelkedett a székéből, mintha a kezem után akarna kapni. Megtorpantam. – Louis épp számol, ilyenkor nem szereti, ha zavarják.
- Mit számol? – A kíváncsiságom kezdett úrrá lenni rajtam és majdnem visszamentem, hátha kiszedhetek némi információt Billből, de ahogy a nagydarab fickó szólásra nyitotta a száját, eszembe jutott a fogadalmam.
- Inkább nem akarom tudni. 
Három hosszú lépés után végre megérkeztem oda, ahová eredetileg indultam. Louis a fehér kórházi póló és nadrág fölött az intézet emblémájával ellátott kék köntösét viselte, de a réteges öltözék ellenére is jól láttam kirajzolódó gerincvonalát és megfeszülő izmait. Néhány pillanatig csak lefelé bámultam rá. Az izgatottságom miatt teljesen megfeledkeztem a fáradságról ami az elmúlt órákban felütötte bennem a fejét.
Vártam, hogy észrevegyen, de mozdulatlan maradt, tehát nekem kellett kezdeményezni. A földre ültem elé és torkot köszörültem.
- Szia! – A szemem sarkából Bill nyugtalan ficánkolását véltem felfedezni.
Louis továbbra is lehajtva tartotta a fejét, de láttam, amikor a szempillái megrebbentek. Nagyokat pislantott, mint akit álmából ébresztik és lassan rám nézett. Megborzongtam a sápadt arcban ülő, szinte világító kék szemek pásztázása alatt. A körülöttük húzódó karikák még jobban elbizonytalanítottak.
- Harry vagyok, Harry Styles – nyújtottam felé a kezemet barátságosan mosolyogva.
Louis elhúzódott, nehogy véletlenül hozzáérjek, és úgy nézett a tenyeremre, mintha életében most látna először ilyet.
- Hol hagytad a kis csipeszes mappádat és a tolladat? – kérdezte szinte számonkérő hangon. 
- Miért hordanék magammal ilyesmit?
Louis a válaszom közben is a kinyújtott kezemet vizslatta botránkozva.
- Csodálkozom, hogy nem használod a neved előtt azt a bizonyos előtagot. Azon meg még inkább, hogy nem is hallatszik az elvárás a hangodból, hogy tudjam valamit kihagytál a bemutatkozásod alkalmával. Bizonyára ritkán használod.
A fejét oldalra billentette, és egy pillanatra sem engedte el a tekintetem. Olyan folyamatossággal beszélt, mint aki kivetítőről olvasna, amit a lelkemből sugároznak számára, premier plánban.
Álltam a tekintetét. Nem futamodhattam meg, csak mert szerényebb jellemre számítottam. Vállaltam a meglepetés kockázatát amikor besétáltam ide. 
- Nem vagyok orvos.
Louis szemei egy hangyányit összeszűkültek.
- Látogató sem. Ők nem is jöhetnek ide. Ápolónak túl kifinomult vagy. Amióta betetted ide a lábad, folyamatosan felém tartasz. Senkivel nem akartál beszélgetni, amíg Bill meg nem állított. Az emberek alapból pletykásak, mégis visszautasítottad a melák rólam szóló információit. Ne hidd, hogy nem tűnt fel. Tudom, hogy miért jöttél.
A próbálkozásom valóban harmadosztályú volt, hiszen még a ruhánk is különbözött. A játszma első körében vesztettem, de még számtalan lehetőségem marad a győzelemre. Az egyetlen zavaró tényező Louis tudásának pontossága. Bill szerint számolt, de valójában végig hallgatózott.
- Győztél. Nem vagyok beteg – direkt hagytam ki, hogy orvos sem. Az eddig tapasztalt arroganciája után attól féltem lenézően viselkedne, ha kiderül a tanulói pozícióm. Egy erős jellemmel szemben sosem lehetett gyengébbnek mutatkozni.
- Huszonnyolc – mondta Louis, miközben a vállam fölött a távolba meredt. – Dr. Payne legalább szólhatott volna rólad – folytatta mintha misem történt volna. Ekkor tűnt fel, hogy a felháborodása ellenére a beszélgetésünk óta egyetlen arcmimikát sem láttam rajta. Akár egy faragott bábu.
- Tehát...
Louis szája újra mozgott, de olyan halkan beszélt, hogy semmit nem értettem. 
- Tehát - köszörültem torkot, rám irányítva figyelmét, bár nem volt kellemes a dermesztő pillantása alatt ténykednem. – Ha úgy is lebuktam, bizonyára sejted, hogy hamarosan újra találkozunk. Szeretnék tudni néhány dolgot előtte – A papíromra felírtam a „páciens” szót, és egy határozott mozdulattal aláhúztam, miközben átgondoltam az első kérdésem.
- Van nevem is – mondta halk, érzelemmentes hangon.
- De nem mondtad meg, ezért kénytelen vagyok valamilyen más címet adni ennek az oldalnak, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy bevásárló lista – érveltem a címzésem mellett.
- Az új beteged vagyok, biztosan szép kis kartont kaptál rólam, amiben mindent leírnak.
A feje picit oldalra rándult.
- Nem olvastam el.
Louis tekintete változatlan maradt. Érzelmek hiánya, azaz a pszichopaták fő jellemzője. Kényszerítenem kellett magamat nehogy azonnal ezt a diagnózist írjam fel az első ponthoz.
- De a nevem rögtön a borítón van – akadékoskodott tovább. Kíváncsi voltam hányszor lebegtethették meg az orra előtt, ha ennyire biztos magában.
- Nem mutatkoztál be, így valójában, nem lehetnék vele tisztában, nem igaz?
Louis szemöldöke között, mintha megugrott volna egy izom, de gyorsan rendezte a vonásait.
- Tehát, mióta… - A kezemben tartott ceruzával a papír felett köröztem. - Tegnap az üveg mögött álltam, és te közvetlenül rám néztél, amikor szóba kerültél. A szoba hangszigetelt, az üvegen képtelenség átlátni. Hogy csináltad? - kérdeztem mellékesen. Érdekelt a válasza, de a kérdésemet elsősorban kizökkentés céljából tettem fel számára.
Louis egy darabig a ceruzát figyelte. Nem úgy tűnt, mint aki válaszolni akar, de sikerült elcsípnem az első érzelmet. Meglepődött. Csalódottságomra túl hamar lehajtotta a fejét, az ujjait pedig a tarkóján kulcsolta össze, hogy lent is tartsa.
A kínálkozó alkalmat a beteg elemzésére fordítottam. A lapomon a címen kívül nem szerepelt semmi, de gondolatban valamelyest már tisztult a kép. Egészen biztos, hogy Louis pszichopata, ami kicsit megnehezíti a dolgomat, de a skizofréniát sem zártam ki. Valószínűleg tele van szorongással a testtartásából ítélve, ami általában kézenfogva jár a depresszióval. Gyorsan leírtam minden meglátást, úgy hogy ő ne lássa, mert a ceruza sercegése újból felkeltette érdeklődését.
- Kell szedned valamilyen gyógyszert? – ejtettem el mellékesen a kérdést, mivel gondolatban egy komplett gyógyszeres kezelés összeállításán dolgoztam.
Louis néma maradt. Szerencsére az információ kevésbé bírt magánjelleggel, annál több fontossággal. Ezt az egy kérdést Liam felé megengedhetem magamnak, Louis úgy sem tudná felsorolni a nevüket.
- Valamilyen mellékhatást tapasztaltál miattuk? Étvágytalanság, émelygés, hányás, kedvtelenség?
- Égő asztalok?
A kezem megállt az írásban és fellestem a betegemre, aki most a mögöttem lévő bútort figyelte. Követtem pillantását. Az én szemszögemből minden rendben volt.
- Például – válaszoltam óvatosan.
- Ez esetben hatfélét szedek.
Aggodalommal viseltettem a gyógyszerek száma miatt. 
- Mióta adják neked?
- Olvasott már valaha könyvet?
Az értelmetlen gúnyolódását figyelmen kívül hagytam. Nem olvastam az aktáját, de ez nem jelenti azt, hogy képtelen vagyok az alapvető műveltség egyikére.
- Egy hete, kettő? – próbálkoztam tovább, hátha felhagy a modortalanságával és rábólint a lehetőségek egyikére.
- Maga milyen gyakran vesz levegőt?
Kezdtem elveszteni a türelmemet, ám az utolsó pillanatban megvilágosodtam. Louis a maga kusza módján próbált válaszolni.
- Tehát, mindig – Vontam le a találóskérdéseiből kiszűrt válaszát. - De miért nem szóltál valakinek a rosszullétekről?
- Mindenkit jobban érdekel, hogy mi zajlik a világban – Louis feje oldalra rándult, miközben a távolba meredve, megint mögöttem figyelt valamit.
- Az az asztal nem ég – próbáltam megnyugtatni, bár nem láttam rajta nyugtalanság jelét. Mást sem.
- Tudom – a hangja apatikusan csengett. Újra összehúzta magát és halkan számolni kezdett - 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 2, 4, 1, 2, 4, 1, 3, 5, 1, 3, 5, 1, 2, 5…
Az elején azt gondoltam, felfedeztem a számsorrend logikáját, de ahogy megváltozott elbizonytalanodtam.
- A matematika segít valamiben?
- Tegyük fel, hogy egy sikátorban van – mormolta. – A sikátor végén egy idegen áll, és magára lő. Maga szerint a matematika segíteni fog? – mielőtt válaszolhattam volna folytatta. – Ha kiugrik egy repülőből ejtőernyő nélkül, a fizika segíteni fog? Ha a vadonban megtámadja egy medve, az irodalom, vagy a biológia segíthet?! - Louis úgy ült előttem, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne felugrani és nekem vagy az ajtónak rontani. Egész testében remegett, de az arca most is rezzenéstelen maradt. Még az őrületet sem láttam rajta tükröződni, ami még hátborzongatóbbá tette. Bill is megmozdult mögöttem. A széke nyikorogva hátracsúszott, ő maga tétován állt kettőnk közé.
- Nem. De amiket mondasz, irreálisan elütő élethelyzetekbe illenek, és ha lenne nálam egy…
- De nincs… Semmi! – Szűrte a fogai között, erősen tagolva. – Semmi nem segít…
- Nézd – letettem magam mellé a kölcsönzött eszközeimet. – Azért vagyok itt, hogy segítsek, de az nem fog menni, ha te csak akadékoskodsz.
Louis csendben hallgatott. Nem voltam biztos benne, de egy pillanat erejéig, mintha csalódottságot láttam volna megcsillanni a kék szemekben, amiket lehunyt. Homlokát a felhúzott térdeire fektette és elzárkózott előlem megint. 
- Hagyd számolni - kérte Bill szelíden. Nem láttam értelmét a további kínlódásnak és amúgy is volt egy olyan érzésem, a beszélgetésnek ezzel itt vége, tehát rábólinttottam az óhajára.
- Renden. Békén hagyom - mondtam Billnek. A férfi megkönnyebbülten leeresztette a vállát. - Holnap tízkor találkozunk. - ezt már Louisnak címeztem.
Ismét a nyolc szempár kereszttüzében tettem meg az utat az ajtóig. Hármat kopogtattam rajta. A zárak kattantak, majd egy ápoló kukkantott be a helyiségbe, mielőtt kitessékelt.
- Na? Mit gondolsz? – furakodott mellém Liam, amint kiléptem. Meg sem álltunk. Mindketten az irodája felé tartottunk.
- Őszintén? A srác... őrült. Tegnap valahogy elfelejtetted említeni, hogy nem csak nem beszél sokat, de amit mond, annak alig van értelme, valamint a koncentrációja körülbelül két percig tart. Mit írtál ki neki?
- Négy hónapja ugyan azt szedi. Nem akartam nagyon változtatni, mert már rengeteg szert kipróbáltak nála, ezektől pedig úgy tűnt, jobban van. Vagyis elkezdett beszélni.
- Mi?! – Régen megtorpanhattam, mert Liamnek vissza kellett fordulnia. – Jobban?! Nekem azt mondta, hogy úgy látja, lángol az asztal, ráadásul a testalkata alapján az étvágyával sincs minden rendben.
- Ne ítélkezz elhamarkodottan. Louis nem éhezik, de választanom kellett a rendes tápláltság és az előrejutás között. Néha rosszul van, de már megtanultuk kezelni. Infúziót kap olyankor, kíméletes ételeket és még több odafigyelést. A lángokat viszont sosem említette...
Liamnek igaza volt. Illetlenség megkérdőjelezni a döntéseit. Biztosan nem tenne ki senkit felesleges szenvedésnek,  de akkor sem tartottam helyes útnak, hogy választani kelljen fontos lételemek közül a javulás reményében. A betegei is az elsők számára, tehát a látomásokról tudnia kéne. Sóhajtva vettem tudomásul, hogy Louis valószínűleg vagy hazudik az állapotáról, vagy egy nagyon furcsa játékot űz velünk.
- Lehetséges, hogy titkolózik előttünk csak azért, hogy ezzel elérjen valamit?
- Nem hiszem – Piszkálgatta a borostáját tűnődve. - Nincs kimondott motivációja. A napjai igazából elég szerények. A saját szobája, a szabadidős terem, az étkező és a rendelőm között váltakozik. Az állapota miatt nem mernek vele semmit sem kezdeni. Mielőtt hozzám került addig évekig a szobájában ült a sarokban. Talán a kezelések végét próbálja sürgetni. Azt gondolhatja, hogy ha nincs miről beszélnie, nem kell maradnia. Ez lehet az indok, de eddig minden foglalkozást végigültünk némán is.
Bólogatva hallgattam végig Liamet. Azt már biztosan tudtam, hogy a jelenlegi helyzetnek mihamarabb véget kell vetnem.
- Holnap találkozunk, délután óráim vannak – búcsúztam tőle, amikor egy kósza pillantás alatt leolvastam a falióra mutatóiról az időt.
- Pihend ki magad és nyálazd át azt a nyavalyás dossziét!
Elmosolyodtam. Még mindig nem adta fel, pedig eltántoríthatatlan voltam, de mielőtt belépett az irodájába, még gyorsan utána kiabáltam.
- Állítsd le Louis összes gyógyszerét! Holnap vele akarok beszélni és nem egy rakat mellékhatással!

Este fáradtan értem haza a lakásba, mert az agyam egész nap az ok-okozatokon kattogott. A Louisval való első találkozásomat egyértelműen bizarrnak könyveltem el. Próbáltam rájönni mit, miért tesz, de csak még több kérdésem merült fel a válaszok helyett, hiszen a megszerzett morzsányi információkból még egy zseni sem állíthatott fel pontos diagnózist. 
Ledobáltam a kezemben tartott könyveimet és kulcsomat a nappali dohányzóasztalára, de a lendülettől a földre esett az az egyedül utazó papír, amit még Victoriától kértem kölcsön délelőtt. Felemeltem a földről és sokadjára átfutottam a salátává gyűrt jegyzetet. Fejben lejátszottam a beszélgetésünket, hátha kihagytam valamit. Amikor eszembe jutott Louis érzelemmentes tekintete, az üvegasztalra csaptam a fecnit és tollat ragadva egyetlen szót írtam fel rá keresztbe:

Őrült.





13 megjegyzés:

  1. Szia!!
    Ez baromi jó volt. Tetszik az hogy Louis ilyen kis örült. Harry meg majd kideríti mi baja. Várom a kövit.
    Puszi❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ui.: benne vagy egy cserében?? http://youngandcrazybromance.blogspot.hu/?m=1

      Törlés
    2. Szia!
      Köszönöm, örülök, hogy tetszett :))
      Hát, Louis valóban őrült módjára viselkedett és Harry minden tudását kész bevetni, hogy ráleljen az okára...idővel sok mindenre fény derül.
      Persze, cserélhetünk :) Köszönöm :)
      ^^

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Köszönöm szépen! :) Örülök, hogy írtál.
      ^^

      Törlés
  3. Oh, te jó Isten....
    Neeem, Louis nem őrült. Ha az lenne nem tudna ilyen szépen fogalmazni. Ami azt illeti, szerintem nem úgy beteg ahogy ők gondolják. Louis saját magával küzd, valamiért. Lehet bántották, erőszakolták, vagy olyat látott. Az meg még tesz rá, hogy még nyíltan ki is mondják, hogy őrült. De nem az, és erre Harry is ráfog jönni. Liam meg...nem is tudom. Fura így dokiként, de illik hozzá. Kíváncsi vagyok rá, hogy Louis miért számolgat pont így, és arra is kíváncsi vagyok, hogy Harry mit szed ki belőle.
    Csak így tovább, várom a kövit!
    Puszi!
    Lorine

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hmm...
      Valóban elgondolkodtató, hogy mit miért tesz kis betegünk. Rengeteg olyan dolgot tesz, ami mind arra utal, hogy valamilyen szinten nem ép, ugyan akkor ott van az ezernyi másik érv amellett, hogy de igenis az. Elég nehéz eldönteni, hogy melyiknek van több szilárd alapja. Sajnos a későbbiekben ez a határ csak még jobban el fog mosódni, ezért előre is elnézést kérek.
      Bevallom, Liamnek először teljesen más szerepet szántam, de végül változtattam, mert beleképzeltem ebbe a helyzetbe, és bár először még én is furcsálltam, de, ahogy egyre több helyzetben képzeltem el,valahogy megtetszett. :D
      Köszönöm, a biztatást!
      Puszi <3

      Törlés
  4. Szia most találtam rá a blogodra gondoltam elolvasom mert miért ne.
    Az elején abba akartam hagyni, nem tudom mért nem volt szimpi, de mondom csak két rész, ezzel nem veszítek semmit és tényleg nem. Inkább nyertem mert kezdem megérteni az alap sztorit is úgyhogy így tovább. Hajrá! #.# (eztmindenblogkominálodateszem)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Örülök, hogy nem adtad fel és remélem a további részek is elnyerik a tetszésedet. Velem is előfordult már hasonló helyzet. :)
      Köszönöm a biztatást! Próbáltam a prológusból a legtöbbet kihozni, úgy, hogy ne áruljak el belőle sokat, viszont mindig fenn áll a veszélye annak, hogy nem mindenkinél arat osztatlan sikert, arra viszont kíváncsi vagyok, hogy miért nem volt szimpatikus. Örülnék, ha egy kommentben kifejtenéd, mert sosem lehet tudni, hogy miből tanul az ember. Igyekszem úgy írni, hogy ne legyen elcsépelt, de elgondolkodtató és valamilyen szinten izgalmas maradjon, ezért kérem, és vagyok végtelenül hálás, hogy leírjátok a véleményeteket.
      Remélem a következőben sem fogsz csalódni.
      Puszillak <3

      Törlés
  5. Szia!:)
    Most találtam erre a blogra és valami eszméletlen.
    Nagyon jó a stílusa, az alapsztorija is rögtön megfogott, nem ilyen tucatblog. Kíváncsi vagyok, mi lesz Lou-val és Harry-vel. Elég sok kérdésem van, remélem hamar mindenre fény derül.
    Csodás lett, nagyon várom a kovit!:)
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Köszönöm, örülök, hogy tetszik.
      Elhiszem, hogy sok kérdésed van, ha nem én írnám, én is hasonló cipőben járnék, és tudom, hogy ez valamilyen szinten bosszantó, de azért szép lassan mindenre fény derül. Ígérem!
      A következő részben mondjuk, inkább csak még több kérdést fog felbukkanni, amiért elnézést kérek, viszont annak a folytatására már kevesebbet kell várni. :)
      Puszi <3

      Törlés
  6. Nagyon-nagyon imádom a történetedet, és örülök, hogy végre részese lehetek. Annyira élethű, hogy párszor összerándultam olvasás közben, olyan szinte beleéltem magam... mintha én is ott lettem volna. Imádom az elvont történeteket, és ebben megfelelő mennyiségű rejtély lakozik. Éppen erre vágyom, ez kell nekem. Köszönöm, hogy megalkottad, én rendületlenül támogatlak! <3

    Sam xXx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én örülök neki, hogy elolvasod! :)))
      Borzasztó hálás vagyok, amiért ilyen véleménnyel vagy a történetről. Igazán hihetetlen érzés, vagy inkább jobb szó rá a felfoghatatlan. Nagyon jól esik, főként, hogy te magad is írsz.
      Remélem tetszeni fognak a további részek is, és nem okozok velük csalódást! :)
      Igyekszem a folytatásokkal! :))

      Puszi <3

      Törlés