2015. december 26., szombat

4. fejezet - Téged hívlak, de nem válaszolsz




Halihó!
Mivel erre a hétre dupla részt ígértem, ezért meg is kapjátok. Ne felejtsétek el elolvasni az előző részt, nehogy lemaradjatok, mert szorosan kapcsolódnak egymáshoz és kicsit hamar tettem ki egymás után, ezért lehet, hogy elkerüli a figyelmetek, de legalább nem kellett sokat várni a folytatásra.
A véleményekre most is, mint mindig kíváncsi vagyok és érdekelne, tetszett-e, hogy dupla rész volt, vagy sok ez így egyszerre. 
Jövőhéten Vasárnap már az 5. fejezet következik, ami egy kicsit más lesz mint az eddigiek és bevallom, már félkész állapotban heverészik a gépemen és egyre jobban izgat a dolog, hogy mit fogtok hozzá szólni.:D 

Mindenkinek kellemes pihenést és jó szórakozást! :)


~ Amy





A forrósága ellenére hagytam a reggeli kávémnak, hogy végigégesse a torkomat. Szinte jól is esett, a fájdalom végre elterelte a figyelmemet a nyomasztó érzésről a mellkasomban.
Kísértettek a tegnapi események. Egész éjjel valahányszor lehunytam a szemem, az agyam Louis ámokfutását vetítette. Amikor a könyörgő, rémült tekintete rám tévedt, verejtékben úszva, gyűrött ágynemű között ébredtem.
Gyötört a bűntudat, amiért tétlenül néztem végig a leszedálását, és a megbánás is a szakszerűtlen eljárásom miatt. Amatőr módon a saját sikervágyamat helyeztem előtérbe a betegem helyett. Felelősséggel tartoztam érte, de cserben hagytam és ez az alkalmasságomat is megkérdőjelezte. 
A falatozó kis óráján követtem nyomon az előre vánszorgó mutatókat. Hamarosan elérték a rendelésem időpontját, de egyenlőre őrlődtem a maradás és indulás között.
Visszahelyeztem a csészémet az alátétre, és a tányéromon összemócsingolt tükörtojás-szalonna párosításra bámultam. Bármennyire tagadtam, egyre jobban féltem Louistól. Liftezett a gyomrom és étvágytalanságban szenvedtem, ha a viszontlátásra gondoltam. Valahányszor belépett valaki a vendéglőbe, annyiszor rezzentem össze ijedten az ajtó fölé akasztott csengő hangjára. Enyhe üldözési mániám is kialakult, röpke egyetlen nap alatt. A korábbiak margójára úgy éreztem bármikor megtámadhatnak.
Pedig semmi rosszat nem tett, csak felemelte a hangját és kifejezte a nemtetszését. A papírral sem talált el, de mi van, ha legközelebb valami súlyosabb akad a kezébe? Ha figyelmetlen leszek, ő pedig agresszívabb? Liam jogosan akadékoskodott a karton miatt, és ostobának tartottam magam, amiért nem hallgattam rá. Mi lesz, ha egy nála is nehezebb esettekkel hoz össze a sors? Őket is tovább adom, ha valami nem a tervek szerint alakul? 
Ugyanakkor ott volt bennem a megsokszorozódott bizonyítási vágy. A kezdetektől fogva nem csak egy munkát bíztak rám. Bizonyítanom kellett a mentoraimnak, magamnak, a szüleimnek. legfőképp pedig Louisnak is be akartam bizonyítani, hogy sokkal több vagyok annál a beképzelt, magas lóról beszélő mitugrásznál, akinek leírt.
Újabb csilingeléssel egy alacsony fiú érkezett a bisztróba, és az előttem lévő bokszban foglalt helyet. A pincérlány azonnal a szolgálatára sietett.
- Egy rántottát szeretnék – Átlagos hangon beszélt, ellenben a páciensemmel, akinek egyedien magas és rekedt hangjához még hasonlót sem hallgathattam.
- Majd ha én engedélyt adok, akkor láthatja! Maga sem kéri a beleegyezésem, hogy írogasson rólam!
Az otthonomban pihenő jegyzetemre gondoltam, amit azóta nem forgattam a kezemben, de egy újabb beszélgetés foszlány bebizonyította, hogy nincs is rá szükségem. A tudatalattim szóról szóra megőrzött minden pillanatot. Számtalanszor elemezhettem ki.
– Sean azt ígérte, minden rendben lesz, és segíteni fog, de hazudott! Gyűlölök itt lenni! Gyűlölöm, hogy megbámulnak miközben fürdök! Gyűlölöm, hogy hozzámérnek! Gyűlölöm, hogy emberek között vagyok! Még a mosdóba is velem jön valaki! Gyűlölök mindenkit, aki itt van! Gyűlölöm, hogy csak néznek, de nem látnak!  Elegem van abból, hogy soha nem a saját ruhámat kapom vissza, és felfordul a gyomrom ettől az undorító penész szagtól! Gyűlölöm az egész helyet!
Félretéve a jólneveltségemet, a cseresznyemintás terítőre támasztottam a homlokomat és lehunytam a szememet. A halántékom percről-perce fájdalmasabban lüktetett.
Bűntudatom volt, amiért nem fogok bemenni. 
- Gyűlölöm, hogy csak néznek, de nem látnak!
De mitől fakadhatott ki? Mit jelent ez a mondat? És a legfontosabb kérdés, ki az a Sean?
Az anyukámnak tehetsége volt a fontos pillanataim a megzavarásához. A neve sürgetően világított a kijelzőn. Tétováztam kicsit, mert hasonlóan a többi anyához, az enyém is remekül ismerte a gyermekét. Bár nem láthatott beszéd közben, de a bizonytalanságot egyből kiszúrná a hangomban. Kivéve, ha más uszította rám és eleve tud mindent.
Vártam még öt percet, hátha ő maga teszi le és akkor később elég magyarázkodnom, de egyre több rosszalló pillantást kaptam a környezetemből a zajkeltés miatt.
- Harry! Csakhogy felvetted! Már kezdtem aggódni...
- Szia! Ne aggódj, csak nehezen találtam meg a telefonomat. Tudod milyen rendetlenséget tartok a táskámban – Egy ilyen elnyűtt szöveggel lehetetlen volt beetetni. Az esélytelenek nyugalmával előre kudarcként könyveltem el a sablonos hazugságomat.
- Megnyugtattál.
Engem meglepett. 
- És most mesélj! Nem is beszéltünk, mióta visszamentél az egyetemre. Felvettél minden tantárgyat? Nagyon zsúfolt a heted? Sikerült a rezidenskedést is beosztanod? Megint Dr. Gilberthez kerültél?
A lelkesedése elaltatta minden gyanúmat a "véletlen" hívással kapcsolatban. Megkönnyebbüléssel töltött el egy könnyed beszélgetés ígérete.
- Igen, felvettem mindent. Néhány tárgy maradt erre az évre, szóval délelőttönként ráérek asszisztálni, aztán irány a suli – újságoltam mosolyogva. Magam elé képzeltem, ahogy a vonal másik végén minden mondatom után bólint, bebizonyítva a figyelmét. Szokása volt ez a mozdulatsor.
- Remekül hangzik, de miért pont délelőtt? Ez ugye nem megy a tanulás rovására? Sokszor fogsz hétvégén dolgozni? Hazajöhetnél néha...
- Lassíts kérlek! - nevettem. 
Itt már óvatosabban kellett felelnem. A tetteimet egyetlen módon magyarázhattam, de hezitáltam, hiszen még magam sem tudtam meddig marad a betegem az enyém. Amiről nem tud, az nem fáj neki. Korai volt beavatnom. 
- Ne félj, nem lesz semmi gond – Jókedvűen kuncogtam tovább, mintha saját magam lennék a könnyedség.
- Valami baj van kicsim? – kérdezte anya aggodalmas hangon. - Részeg vagy?
Lehunytam a szemem. Innentől kénytelen voltam válaszolni, ha nem akartam két órán belül elszenvedni a szemtől-szembeni vallatást.
- Igazából kaptam egy saját beteget.
Anya ujjongása a készüléken keresztül is fülsértő volt. Kiáltozott, sikongatott, a dübörgésből ítélve pedig pompomlány módjára ugrált a szoba közepén.
- Fantasztikus! Úgy örülök, kisfiam! Ezek szerint ígéretesnek tartanak. A diplomaosztó után biztos állást is ajánlanak!
A dicsérő szavai tovább rontottak a válságos helyzetemen. Anya nyilván alig várta, hogy elújságolhassa apának a jó híreket. Újabb két számomra fontos embernek okozok csalódást a gyávaságom miatt.
- Anya… - sóhajtottam már eleve bűnbánó hangon. - Az a helyzet, hogy én erre alkalmatlan vagyok. Visszalépek – Egy szuszra hadartam el az egészet. Furcsán megkönnyebbültem miatta, tehát valószínűleg jó döntést hoztam. Fiatal voltam. Rendes felügyelet mellett sokat tanulhatok a többi orvostól. Sokkal több életet is megmenthetek így, egyet megéri feláldozni értük.
A vonal recsegett. Anya egyik füléről a másikra csúsztatta a készülékét. Torkot köszörült, de nem szólalt meg.
- Anya?
- Miért döntöttél így? – puhatolózott. A hangja szigorúan szólt. Pillanatok alatt megkomolyodott.
- Ahogy mondtam. Nem vagyok rá képes.
- Ugye nem Mark miatt?
- Nem, nem! Ez teljesen más. Neki semmi köze ehhez! – tiltakoztam gyorsan. Őt tisztességtelen lenne belekeverni az ügybe.
- Akkor mi bánt? - kérdezősködött tovább szelíden.
Anya éveken átívelő szeretete és törődése még mostanság is töretlen maradt. A szüleimmel mindig is jó kapcsolatot ápoltam, de vele a bensőségesebb beszélgetéseket sem éreztem kínosnak. A sors kegyes volt hozzám, amiért ilyen anyával áldott meg. Több sem kellett a megértést sugalló hangjánál, egyszerűen minden kibukott belőlem.
- Liam betege volt, de ő nem hisz benne. Azt mondja rengeteg orvos vallott kudarcot vele korábban. Ha nem próbálom meg, elvitetik. Tegnap volt az első beszélgetésünk. Leállítottam a gyógyszereit és a kartonját se olvastam el. Ezzel a módszerrel jó eredményekre számítottam, de csak veszélybe sodortam magamat. Tegnap… azóta tartok tőle… - vallottam be kelletlenül. Felszabadultnak kellett volna lennem, amiért beszéltem róla valakinek, de helyette még ingerültebb lettem. Dühös voltam Liamre, amiért rám sózta a feladatot, az igazgatóra, amiért engedte és legfőképp magamra, mert vállaltam.
- Mi történt? Megtámadott? - kérdezte anya aggodalmasan. Őt is feleslegesen izgattam fel, ami fokozta az indulataimat. Egy enyhébb migrén vasmarkával szorongatta meg a fejem.
- Nem! Igazából, semmit nem tett, csak kiabált... A gyógyszerek sem ürültek ki teljesen a szervezetéből...
- Azt mondtad félsz tőle, de most úgy hangzik, mintha védeni akarnád.
- Mert furcsa volt az egész. Alig beszéltünk, mégis pillanatok alatt bepöccent semmiségeken. Azt hiszem egy kicsit az én hibám is...
- Mesélj róla - noszogatott.
- Kétszer találkoztunk és a betegem...
- Csak általánosságban.
Mély levegőt vettem. NAgyon nem szerettem volna Louisról csevegni.
- Hát... Alacsony. Olyan magának való típus. Nemigazán beszélget senkivel és a többiek is kerülik. Elég... Fölényesen viselkedett velem, mondjuk kezdeményezni sem akart.
Ennyi információval anyának meg kellett elégednie. Egy átlagos ember viselkedési mintája is lehetett volna a leírásom. A többit túl személyesnek tartottam megosztani vele.
Hosszú csend állt be kettőnk közé. A saját fogaskerekeimen kívül anyáé is munkába állt, de az ő tekervényei hamarabb jutottak egyről a kettőre.
- Emlékszel, amikor kiskorodban elvittünk az állatkertbe? 
- Ez hogy jön ide? - kérdeztem fásultan.
A hüllőházban volt egy apró kis gyík, aminek fura gallérja volt…
- Chlamydosaurus kingii. Jól megjegyeztem, igen.
Valamilyen tanácsra számítottam tőle egy régi emlék felidézése helyett, de azért nem restelltem válaszolni, még ha nem is értettem az egész lényegét. 
- Jobban féltem tőle, mint az oroszlánoktól. Nagyon megijedtem, amikor felállt a csuklyája és rám sziszegett - nevettem, mert ez a kiskori félelmem felnőtt fejjel butaságnak tűnt.
- Arra is emlékszel mit mondtam akkor?
- Hogyne. Az a gyík ezerszer kisebb, mint én. Sokkal jobban fél tőlem, mint én tőle.
Anya hallgatott, a gyanús csend miatt pedig újra lejátszottam magamban a választ.
A hirtelen megvilágosodásba beleszédültem. Logikus és sok mindent megmagyarázna. Az elszeparálódást, a makacsságot, a végtelen arroganciát.
Louistól az első foglalkozásom alkalmával tanulhattam valamit, amit a diákoknak nem mondanak el az órán és a mentoruk sem figyelmezteti rá őket. Alázatra a munka és a beteg iránt. Orvos akartam lenni, de csak akkor válhattam azzá, ha képes voltam ennek tükrében megváltozni.
- Köszönöm anya, szeretlek!
Döntöttem. Akartam az a munkát. A hirtelen tettvágy miatt önkéntelenül emelkedtem fel az asztaltól. Késésben voltam, és mindkét kezemre szükségem volt a pakoláshoz.
- Én is. Sok sikert! – A mindentudó hangja elárulta. Az egész beszélgetésen több célja volt üres fecsegésnél.
Előhalásztam a tárcámat és a tartozásomat az asztalra dobtam. Nem tudtam mennyit kellet fizetnem, ezért jókora borravalót is hátrahagytam. Kiiramodtam a napsütésbe. Még tíz percem maradt a terápia kezdéséig.




Őrült módjára száguldottam keresztül a városon, igyekezetemben Emma irányába is csak egy intésre futotta. Kívülről ziláltnak tűntem a gyűrött köpenyemben, de belül rend és fegyelem uralkodott. Tudtam mit kell tennem. 
Végig igazam volt. Louisnak türelem kellett. Az orvosai eddig úgy bántak vele, mint beteggel, aki elindult egy bizonyos úton, pedig valószínűleg helyben toporgott. Új orvosként hasonlóan álltam hozzá a fogadalmam ellenére. Rutinos betegként gondoltam rá, de még egy lépéssel előbbről kellett kezdenem.
- Doktor úr...
- Jonathan! – üdvözöltem jókedvűen az ajtóban álló férfit. – Merre van a beteg? - kutattam a válla fölött a folyosón. 
- Sajnálom, de most nem hozhatom ide. Ha meg kívánja tartani a kezelését, akkor azt a szobájában kell tennie. Megmutassam merre van?
Habozás nélkül bólintottam. Sietősen magamhoz vettem a mappámat és csatlakoztam az ápolóhoz. Megannyi friss felismerés után kín lett volna a várakozás holnapig.
Louis szobája a közelben kapott helyet. A kacskaringós folyosókat ismertem Liam miatt, az ő betegeit is itt szállásolták el. A tizenkettes szobánál álltunk meg a baloldalt, egy zsákutca végén. A nehéz ajtót zárva tartották.
- Idekint várok. - Johnatan a folyosó egyetlen székére telepedett.
Kínosan követtem az illemet, és bekopogtattam Louis szobájába, mielőtt beengedtem magam. Egészen addig eszembe se jutott megkérdezni miért nekem kellett idejönnöm, ezért vágott mellbe az odabenti látvány.
A szoba kicsi volt, hatalmas belmagassággal. Egyetlen magasan beépített ablakot láttam, előtte sűrű rácsokkal, valamint szintén egy darab egyszerű széket és ágyat a bal oldali fal mentén. Ebbe kötözték le Louist.
- Szia! – szólaltam meg sokára. Időre volt szükségem, míg a közönyös orvos helyett, az ember győzött bennem. Ő képes volt felfogni az abnormális helyzetet és tapintatosan megszólítani egy pórul járt embert.
A bokáit és a csuklóit csatos bőrbilincsek, a testét hevederek fogták szorosan az ágyhoz. Távolról nézve moccani sem tudott.
Leültem a székre, hiszen a foglalkozásunkat egyikünknek el kellett kezdenie, de a betegem arca láttán hezitáltam. Üres tekintetével a plafont bámulta, miközben a könnyei egyre csak a bőrét áztatták. A vörösre duzzadt szemeiből indultak, a halántéka mentén folytak le a fülébe és a lepedőre, maszatos csíkokat hagyva maguk után.
- Ma is megtartom a kezelést, ha nem baj – Mivel most sem válaszolt, érdekelt volna tudatában van-e egyáltalán a jelenlétemnek. – Szeretnék veled beszélgetni a tegnap történtekről... Vagy mindegy, hogy miről, csak beszéljünk. Felőlem az időjárást is megvitathatjuk...
 A mostani néma csend rosszabb volta a tegnapinál. Idebent tényleg csak a légzésünk hallatszott.
- Kérem, engedjen el… – Louis hangja rekedten csengett, a mondat végére pedig elcsuklott.
- Sa… Sajnálom, de nem tehetem.
Összeszorította a szemhéjait, amik alól újabb cseppek buggyantak ki. Szerettem volna elfordulni. Ha valaki mások szeme láttára sírt, akkor mindenki ösztönösen megtette, mert nem akarta látni egy ismeretlen ember szenvedését. Én viszont orvos voltam, több empátival, mint bármelyik. Lesütöttem a szemem.
- Láttam a jegyzetedet rólam... Köszönöm, hogy a te szemeden keresztül láthattam magamat. Sok dologban igazad volt sajnos. Tükröt tartottál elém, ami nélkül sosem jövök rá.   – Ha ő nem beszélt, megtettem helyette én. Tudnia kellett mi mindenért lehetek hálás a számára. –  Nagy hibát követtem el azzal, hogy feltételezésekbe bocsátkoztam veled kapcsolatban, ráadásul azt hittem a jó orvoslás kulcsa a határozott fellépés. Bocsánatot szeretnék kérni a rámenősségem miatt. - Sóhajt követett sóhaj, Louis pedig tovább könnyezett. 
Valamit mondanom kellett, ezért ismét az emberségemet választottam, és az arcát fürkészve nekiveselkedtem monológomnak.
- Tegnap eléggé megijesztettél – kezdtem lassan. - bár nem a te hibád. Miattam volt az egész. Sajnálom, de még soha nem kerültem ilyen helyzetbe. Az orvosok azt mondják át tudják érezni a páciensük fájdalmát, de rájöttem, hogy ez hazugság - Szörnyen éreztem magam. Nem a feloldozás reménye miatt kértem a bocsánatát. Egyszerűen így éreztem helyesnek. - Amikor az orvos azt mondja a betegnek, hogy tudja, miről beszél, akkor hazudik, hiszen csak a bizalmát akarja elnyerni. Egyszer én is kimondtam, pedig valójában fogalmam sem volt a velem szemben ülő érzéseiről, hiszen sosem tapasztaltam ugyan azokat a dolgokat, amiket ő. Nem tudom, milyen érzés, amikor minden nap ugyan azt kell csinálnom, ráadásul úgy, ahogy előírják, és nem tudom milyen érzés, amikor semmibe vesznek vagy bezárnak… De szeretném megérteni – ekkor vágott aznap másodjára mellbe a hirtelen felismerés. - Hiszen legutóbb ezt akartad megmutatni, igaz? – kérdeztem csendesen. Amikor az irodámban rólam jegyzetelt, az őrületbe kergetett, hogy nem tudtam mi kerül a papírra. Csak most értettem meg mit szeretett volna elérni vele a maga módján. - Belekóstoltattál milyen érzés a helyedben lenni. Egy ismeretlen szobában, egy vadidegennel, aki mindenáron beszélgetni akar veled, és jegyzetek készít rólad, hogy később elemezgethesse. Sajnálom. Mindent.
Immár minden félelem nélkül férkőztem a közelébe. Eezzel nagyon is tisztában volt, mert megpróbált elhúzódni tőlem. Tehetetlenül a matracba préselte magát. Kitágult pupillákkal, szopora légzés kíséretében figyelte a mozdulataimat. Hamarabb észre kellett volna vennem a viselkedését. Tényleg egy csapdába esett vadállathoz hasonlított.
A zsebemből előhalásztam egy zsebkendőt, széthajtogattam és óvatosan az arcához nyomtam. Az érintésemre megrezzent. Anya több száz kilométerre volt, mégis mindenre rájött, röpke két perc alatt. Louis félt tőlem. Annyira, hogy inkább próbált megfélemlíteni, csak ne közelítsem meg soha.
Óvatosan letörölgettem az egyre szaporábban csordogáló nedvességet - mert tapasztalatból tudom, nincs annál rosszabb, ha az ember fülébe folyik -, aztán a bilincsekhez nyúltam, és elkezdtem őket kicsatolni őket. Louis ugyan olyan csendben és kővéváltan tűrte a babrálásomat a kezeinél, mint a lábainál, de amint megérezte a szabadságot, a fal felé fordulva, magzatpózba húzta magát. Kivettem még pár kendőt, amit az ágyra tettem, majd a takaróját eligazgattam rajta, nehogy huzat érje.
- Pihend ki magad, holnap találkozunk – búcsúztam, mielőtt kopogtam.
Louis halkan folytatta a sírást, és még akkor is az a hang csengett a fülemben, amikor este már az ágyamba feküdtem.












12 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Köszönöm :)
      Örülök, hogy tetszett és, hogy írtál :)))
      Puszi <3

      Törlés
  2. HOGY MERÉSZELTED ITT ABBAHAGYNI?! ÉS MÉG KOMOLYAN VÁRNI KELL RÁ EGY HETET?! NEM TEHETED EZT MEG VELÜNK! EZ EMBERKÍNZÁS! HA MÁR FÉLIG MEGVAN A RÉSZ AKKOR LEGYÉL SZÍVES FELTENNI AMINT MEGLESZ!!!!
    Sorry, őrült kommentelő vagyok xd
    Madelyn x

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom, csak arra gondoltam, hogy ha a következőt hamarabb hozom, akkor az azt követőre csak még többet kell várni. De ha ilyen szépen kérsz, lehet, hogy átgondolom XDD
      Mit szólsz az Év utolsó estéjéhez? :D
      Puszi <3

      Törlés
  3. Szia!!
    Hát ez kurva jó volt. Imádom Harryt mint orvost nagyon megerto es turelmes. Louis meg csak megnyilik valamikor. Alig varom a kovit. Siess vele!!!
    Puszi❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Esküszöm, majd' kiugrok a bőrömből, amikor azt olvasom, hogy tetszett :)
      Fontos, hogy egy orvos megértő és türelmes legyen, de sajnos ez sokszor kevésnek bizonyul, ahogy ez Louis esetében is megmutatkozik, így néha el kéne egy kis plusz is... meglátjuk, hogy meg van-e az a plusz.
      Sietek ígérem és remélem nem lesz csalódás.
      Puszi <3

      Törlés
  4. *-------* nagyon joo lett!! Sajnalom Lout de remelem nem lesz mindig ilyen zarkozott Harryvel. Siess a kovivel!!! *-*
    xX

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :)))
      Talán unalmasnak tűnk, hogy mindig ide írom, "Örülök, hogy tetszett!", de egyszerűen muszáj, mert ez az igazság. Valójában, miután kiteszem a részt, nagyon izgatott vagyok mindig, hogy mit fogtok szólni hozzá.
      Hamarosan ki fog derülni, hogy Louis miért olyan, amilyen és ez talán segíteni fog picit abban, hogy jobban meg lehessen érteni..meglátjuk :D
      Sietek, ígérem :)))
      Puszi <3

      Törlés
  5. Szia drága.
    Csodás lett a rész!
    A Harry és édesanyja között lezajlott parbeszed nagyon kreatív volt, és tanulságos. Louis nagyon okos szerintem, de sajnos még mindig nem tudjuk mi vele az igazi úgymond "gond". Kar hogy ilyen zarkozott, de szerinten (remelem) arra is feny fog derulni miert ilyen.
    Kíváncsi vagyok, hogy fog bonyolódni Hazza és Lou története.
    Meg1x nagyon jó lett, nagyon várom a kovit.
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Bubu :)
      Nagyon örülök, hogy tetszett. Bevallom, hogy személy szerint ez az egyik kedvenc részem :) , mivel, úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy jól kijöjjünk, másokkal, ahhoz előbb mérlegelnünk kell az ö szemszögét és először nekünk magunknak kell megváltozni, ahhoz, hogy másokat is megváltoztassunk. Ezt látta be Harry is.
      Louis elég rejtett személyiség és karakter, amiért megint elnézést kérek, de mivel itt ő a "Titok" , amit meg kell fejteni, így az információkat csak lassan adagolhatom.
      Remélem megérted, de semmi pánik, mert Harry minden erejét beveti, hogy megtalálja az utat...a sötétségen keresztül.
      Puszi <3

      Törlés
  6. AHHHHNEM! ILYEN NINCS! NINCS, NINCS ÉÉÉÉS NINCS! Louis nem lehet ennyire cuki! Kurva cuki! Komolyan...olyan okos, olyan...törékeny. Egyem meg. Harry baba meg vak. Érzésekben vak. Louis szeretett volna gyerek lenni, de valamiért nem volt az. Felnőtt ként gondolkozott, lehet az orra alá dörgöltek dolgokat, azért jegyzetelt látatlanban, pontosan tudta mit ér el vele. Kiismerte Harry-t egy nap alatt. Nem volt gyerekkora, felnőtt volt, ezért lát sok mindent, figyel. Hmm...mintha kicsit magamat látnám benne. Mármint én is sok mindent felfedezek, de nem ennyi mindent.
    Oh, és mi van, ha a tűz nem mellékhatás volt? Hanem tűzben haltak meg a szülei? Azért látta? Már hőzöm sincs, komolyan. Csak találgatok, DE remélem kitaláltam valamit, szeretem ha igazam van! :D
    Nagyon jó rész lett, imádtam! Új kedvenc blog!
    Várom a kövit! De nem reggel 8-kor! :p
    Lulu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Imádom olvasgatni a találgatásaidat és olyan erős késztetést érzek, hogy egyszerűen megírjam neked, hogy mi az amit kitaláltál, és mi az, amit nem. De sajnos meg vagyok kötve, hiszen hol maradna a meglepetés, ha mindent elmondanék. Azért ne hagyd abba az elméleteid fejtegetését, mert nincs annál jobb, amikor valamit eltalálsz és aztán ujjonghatsz, hogy " Há, én megmondtam! "
      Boldog, vagyok, hogy ez is elnyerte a tetszésed :)
      Egyébként megsúgom, hogy a rész valamikor hajnali négykor került fel, mivel elutaztam és még csomagoltam, amikor ideges lettem, hogy az időzítő esetleg nem fog működni, így feltettem magam. XD
      Puszi <3

      Törlés